Ma
a Szentlélek kiáradásának ünnepén, talán olyan gondolatok is megférnek a
lelkekben, amelyek az Ősegyházban még természetesnek számíthattak, ma azonban,
jobb esetben is eretnek eszmékként kiálltja ki az összes felekezet.
A
pünkösdi prédikációkban szinte mindenhol elhangzottak a következő kulcsszavak:
az emberrel együtt élő Krisztus, a Szentlélek egyesítő ereje, család, „a
megújulás ereje a közösség”, szeretet, sőt, a csíksomlyói búcsú idei jelszava
az „Újuljatok meg” felszólítás volt… Szép gondolatok, megszívlelendők ám, a
hívek, sőt, a pásztorok többsége is úgy értelmezi, ahogyan azt éppen jónak látja.
Akárcsak annak idején, Jeruzsálemben a zsidó főpapok, amikor a saját,
megszokott törvényeikhez ragaszkodva követelik Jézus kivégzését. Azt, hogy az
álkeresztények hogyan értelmezik a megújulást, az egységes egyházat, inkább nem
is fejtegetjük…
Visszatérve
azok egységére, akik Krisztusban hívő testvérek – volnának – szomorúan
megállapítható, hogy az egyházak, mint emberi intézmények és a hívek közötti
kapcsolat korántsem nevezhető még barátinak sem. Mindez annak ellenére van így,
hogy Krisztust megváltónknak valljuk, hogy hiszünk a Szentháromságban és
valljuk, hogy a krisztusi parancsok által nyerhetjük el az örök életet. Azt az
imát mondjuk, amelyet Ő tanított nekünk és az Evangéliumot hirdetjük
valamennyien. Mi mégis eltaszítjuk egymást, mert egyik katolikus, másik protestáns,
a harmadik ortodox. Persze, nem minden hívő érez így, ám sokan vannak, akiknek
mások eltérő szokása, ahogyan Istent dicsőíti, véres posztóként lobog a szeme
előtt és békétlen állapotát igyekszik minél többekkel megosztani, békétlenségét
kiterjeszteni.
Eltaszítja,
ócsárolja Krisztusban hívő testvérét, mintha az legbőszebb ellensége volna. Ez
bizony, korántsem keresztényi érzület, cselekedet. Gyűlölködésük legtöbbször tudatlanságukból
ered, hiszen olyanok, mint akik - ismeretlenül is - gyűlölik a szomszéd háza népét,
miközben arra sem veszik a fáradtságot, hogy a házuk kerítésén át kicsit
szemlélődjenek. Pedig, elég volna megismerni és szeretni azokat a szomszédokat,
nem kéne például, vacsorára ugyanazt az ételt főzniük és a fal színének sem
kell megegyeznie…
Különösen
fájó az, hogy ezek az egymással civakodó, egymást gáncsoló felekezetek inkább
közösséget vállalnak olyanokkal, akik a maguk vallása, hite szerint nem
keresztények és tagadják Krisztus isteni voltát. Hogyan, milyen lelkiismerettel
állnak majd Isten ítélőszéke elé? Hogyan magyarázzák a földi létükben maguknak,
hogy amíg saját testvéreikkel hadilábon állnak, addig a Krisztust tagadókat
keblükre ölelik, a szabadkőművesek kénye-kedve szerint élnek, nekik hódolnak,
pogány, messzi kontinensekről jött szokásokat gyakorolnak?
Őstanoknak
kikiáltott pogány szertartásokon vesznek részt, sámándobok ritmusára
tapsikolnak, ezeknek a szeánszoknak a szervezőit vezetőkként tisztelik, miközben
kereszténynek vallják magukat és elfelejtik őseik, magyar szentjeik népükért
vállalt áldozatát. Inkább hiszünk önjelölt vezéreknek, ateista lózungokat
hangoztatóknak, lázító, nyomorult halandóknak.
Talán, ennyire mélyen kevesen gondolnak bele a mindennapi cselekedeteikbe, pedig kéne, hiszen a lelkük üdvössége a tét. Talán azoknak, akik az apostolok tanításai hatására tértek meg és váltak kereszténnyé, haragudniuk kéne egymásra? Péter és Márk tanítványainak az ellentéteket kéne keresniük? Ha ez nem így van, miért keressük mi, Krisztusban hívő magyarok, egymásban a különbségeket? Hogyan vélhetjük egymást megvetendőnek és ellenségnek? Talán nem ismerjük fel azt, hogy hitünk egysége adná az igazi erőt, amely segítene túlélni az előttünk álló vészkorszakot, a keresztényüldözést, a háborús vérszomjat, a világot beborító sátánizmust és a démonok seregét. Földhözragadt, hétköznapi létünkben inkább pártoskodunk, széthúzunk, protestánsként kárörvendően a katolikusokra mutogatunk, katolikusként a protestánsokat eretneknek kiálltjuk. Tagadjuk Szűz Máriát, pedig, Erdélyben nemrég még a protestánsok körében is tisztelet övezte...
Hazugságok,
kifordított igazságok, kiragadott mondatok sebzik naponta Krisztus népét,
miközben a Diabolos elégedetten szemléli a művét, mi pedig, elteltünk önnön,
vallásos mivoltunkkal, amit nagy hangon hirdetünk is. Nem, nem vagyunk jó
tanítványok! Ideje magunkba szállni és beismerni, hogy az ember Isten nélkül
jelentéktelenebb a porszemnél is, amit a szellő felkap és dobál. Senkik és
semmik vagyunk, ha nem tartjuk be Krisztus tanítását és dadogó félkegyelműek,
ha nem kérjük a Szentlélek segítségét. Nekünk, magyaroknak pedig, írmagvunk sem
marad a Kárpát-medencében, ha nem harcolunk egymásért, hátunkat a testvérünk
hátához vetve. Nincs más esélyünk, hiszen Európát már elfoglalták a pogány
hordák és segítséget sem várhatunk földi hatalomtól, csakis az Égiektől. Ezt
figyelembe véve ajánlott volna inkább azt keresni, ami közös bennünk, ami
összeköt, és ami egy nagy testvéri közösséggé formál mindnyájunkat. A közös hit
és a közös ima ereje ugyanis nemcsak hegyeket mozgat, hanem megóvja a gonosz
minden mesterkedésétől is Krisztus követőit, népét. Összetart, erősít és
legyőzhetetlenné tesz a Szentlélek segítségével.
Ideje tehát, bűnbánóan egymás szemébe nézni és a megtartó irgalomért együtt esedezni.
Czeglédi
Andrea