Hol volt, hol nem volt, élt Turulliában néhány buchur, akiknek egyáltalán nem tetszett, hogy ezek között a turulliaiak között van néhány ember, amelyik állandóan a múltját kutatja, mindenféle furcsa ruhában jár, és énekel is. Mi több… közösen énekelnek. Álmaikat, bolondságaikat pedig, valóságként mesélik szerte Turulliában. E néhány buchurt nem zavarta, hogy ezek a turulliak komoly betegségben szenvednek, amit a sámánok tudatlanságnak, más néven mélyprimitívségnek neveztek, és hiába estek transzba, hiába verték a dobokat Turullia egyik végétől a másikig, nem sikerült a dolgot gyógyítani. A betegség pedig, elhatalmasodott Turulliában, és az a néhány bizony szította a népet, mert a nép nagyobbik felének, a már vagy kétezer éve létező hite zavarta mind a buchurokat, mind e szítókat, akiket a népnyelv ezért szítjákoknak nevezett el. A szítjákok különböző világszervezeteket alapítottak, és sátraikban megtanácskozták, hogy miként dönthetnék meg mind a kétezren Turullia kormányát, és hogyan állíthatnák maguk mellé a király katonáit. A buchuroknak is jól jött ez a szervezkedés, mert ők is alapítgattak szervezeteket, mintha maguk is a szítjákokhoz tartoznának, de igazából eszük ágában sem volt ilyesmi. Ők a postagalamboknak adtak munkát azzal, hogy a király katonáinak írták a
szítjákokról szóló énekeket. Turullia királya is örült mindennek, mert így, a nép nagyobbik részét, akik nem tartoztak a szítjákokhoz, meg lehet félemlíteni azzal, hogy egyszer csak lecsapnak a királyi lovagok erre a kétezer szíjtjákot számláló beteg társaságra. Tehát, mindenki dörzsölte a markát és boldog volt, hogy végre történik valami Turulliában. És történt is!
A
királyi katonaság kilovagolt száz sátorhoz, és ott kutakodott, mintha keresne valamit,
majd három szítjákot áristomba is zártak, mert az egyiknél bot volt, a másiknál
parittya, a harmadiknál pedig egy írás, amiben az állt, hogy a bottal és a
parittyával is meg lehet szerezni a koronát. A százhúsz éves, szítjákok által a
szítjákok királyának kinevezett vént az ispotályosok hurcolták el, mert szegény
rohamot kapott amiatt, hogy a katonák elvették a dobját, amely közbenjárásával az
égiekkel meggyógyíttathatta volna magát, a másik két alvezért pedig a várbörtönbe
vitték. A papírusztekercseket a katonák szekérre rakták, a megtalált botot és a
parittyát nagy őrizet mellett a bakon vitték a várba, ahol a király sámánjai
hetekig vizsgálódtak az elkobozott fegyverek körül.
A buchurok megtarthatták a szabadságukat és tovább folytatták a figyelést, és írták az énekeket, amelyeket a Fekete tenger partjáig röptettek a postagalambokkal. A király azért hagyta békén a buchurokat, mert ő is kapott néhány éneket, s ennek volt köszönhető, hogy a „nagyonveszélyes” és a hatalmat magukhoz vonni akaró összeesküvő parittyásokat sikerült lefülelni. Ezer katona hősiességének az érdeme, hogy a szítják ellenkirály és alkirályai immár a várbörtönben és – szigorú őrizet alatt – az ispotályban vannak.
Miközben e királyi hőstettet végrehajtották a király katonái, Turullia déli határánál engedélyt kaptak arra, hogy a Turulliába igyekvő ellenséges sereg felé, a mutató ujjukat felemelve „ejnye-bejnyét” mutathassanak. Így aztán Turullia minden baja megoldódott a királyi döntésnek, a katonaságnak és a buchurok világraszóló szövetségének köszönhetően. Így lett Turullia, a Nagy Földrész legbiztonságosabb és legélhetőbb országa. Népe pedig, megszabadult a legnagyobb ellenségétől, azaz, a szítjákoktól, akik valójában nem is léteztek… Aki nem hiszi, járjon utána…
Stefanicus Georgevich - avar dalnok