Nem
politikai, hanem erkölcsi szempontok alapján gondolkodtam el a mai magyar
sajtót illetően. És súlyosnak vélem azokat a hibákat, amelyek komoly negatív
befolyással bírnak az olvasókra. Mondhatnánk, hogy a mai magyar sajtóból a két
legfontosabb dolog hiányzik: az objektivitás és az erkölcsi normák, azaz, a
pártatlanság. Ugyanis, az igazság nem mindig azonos az elvárásokkal, a
politikai és az egyházi fősodorral. Így a krisztusi parancs is relatívvá vált,
miszerint a mi igenünk legyen igen, a nem pedig legyen nem. Nincs szemellenzős
elköteleződés, nincs hazudozás, mellébeszélés. Igaz, sokan állítják, hogy ilyen
sajtó nincs, mert nem lehetséges. Ha az újságírás alapvető kötelességéről, az
objektív tény -, és hírközlésről beszélünk, akkor bizony van, azaz, lennie
kéne. A véleménycikkek, a nyílt levelek, a karcolatok, jegyzetek, a tárcák
más-más műfaji szabályoknak kell, hogy megfeleljenek, és ezekben az írói
szabadság is teret kap, amivel semmi baj sincs. Alapvetően, a hírközlés befolyásoltsága,
az egyoldalúság és a pártelkötelezettség az, ami a stíluson vagy éppen stílustalanságon
kívül bírálható.
Az újságíró legfőbb feladata az olvasó tájékoztatása, ezen belül pedig, a tanítás, a nevelés, a társadalom felé irányuló példamutatás, amely nem azonos a véleményformálással. Ugyanis, a véleményformálás szándéka már felemészti az objektivitást.
Mindez, bizonyos erkölcsi normák megtartásán és az újságíró széles látókörűségén múlik.
A mai európai és sajnos a magyar média is természetesnek tartja és ismeri el a káromkodást, a szalonképtelen stílusjegyeket, a durvaságot és nem kis mértékben a gyűlölködést. Odáig süllyedt a magyar sajtó is, hogy megkülönböztethetetlenné vált a jobboldali és a baloldali újságírás. A nemzeti sajtónak – ahogyan ezt a rendszerváltáskor még alapvető elvárásnak tartottuk –, abban volt az ereje, hogy volt méltósága. A nemzeti újságíró nem káromkodott és nem gyűlölködött, hanem gazdag nyelvünk lehetőségeit használva fejezte ki mondanivalóját, lehetőleg úgy, hogy az ne sértő és vagdalódzó, hanem szalonképes, egyben érthető is legyen. Ez harmincegynehány éve még alapkövetelmény volt, és aki nem tudott ennek eleget tenni, az előbb-utóbb kizárta magát a sajtó világából.
A
mostani újságírói erkölcsi válság akkor kezdődött el, amikor a nemzeti sajtó
egyes munkatársai felhatalmazva érezték magukat arra, hogy ugyanabban a
stílustalanságban nyilvánuljanak meg, amilyenben a másik politikai oldal támad.
Ez a tendencia már odáig fajult, hogy a hírközlés maga is véleményekkel
tűzdelt, trágár és tiszteletlen stílusban fogalmazódik meg, ami a már említett,
jobboldali sajtóméltóságot semmisítette meg. Hiszen az ember, a világnézetével
ellenkező véleményeket újságíróként sem köteles helyeselni és elfogadni, de ez
nem lehet azonos a gyűlölködés és a proli vagdalódzás terjesztésével. Mint
azzal sem, hogy meggyőződéséhez közelálló politikai irányokat bírálat és
ellenvetés nélkül, így tehát, elvtelenül elfogad. Vagy, mert megfizetik érte,
vagy, mert nem mer ellenkezni.
A kétpólusúvá vált magyar sajtó nagy bűne, hogy magát a lakosságot, a társadalmat is súlyosan érintő megosztottságba sodorta. Nem tudott elkülönülni a politikai pártok irányvonalaitól, és „csak” objektív, magyar médiává válni. A társadalom követte ezt az irányt, így megszűnt a józan vita, a logikus érvelés, de felerősödött a baloldalra jellemző gyűlölködés, meggyőzhetetlen és elvtelen magatartás. Mindkét oldal a maga sajtójával együtt és által, megfontolás nélkül bármit elfogad és magáénak tart, amit vezérei kinyilatkoztatnak, így még a jó szándékú és építő kritikát sem fogadják el. A társadalom odáig süllyedt ennek tudhatóan, hogy a trágár jobboldali újságírást is sajátjának tekinti, ha a trágárság közismert tollnokoktól származik. Magyarán, a társadalmi erkölcsöt és a nemzeti oldal méltóságának megsemmisítését pont a nemzeti sajtónak nevezett, de az idők folyamán elproliasodott média okozta. Ennek több oka van. Elsődlegesen az emberi tényező, hiszen ma már a nemzeti oldal vezéralakjai is alacsonyra tették a lécet. Celebeket művészuraznak, jelentéktelen senkikkel fényképezkednek és a kultúrát, a nemzeti összetartozást egyedül a futball jelenti a számukra. Elértük tehát, Magyarországon a kádári szintet, amikor mindenki – minden proli – egyenlő volt, de azért voltak egyenlőbbek is. Ez az egyenlőség csupán abban különbözik, hogy a társadalom elproliasodása is kétpólusú lett, többek között a médiának köszönhetően. Van nemzeti proli és van kommunista-liberális proli újságírásunk. Amíg a baloldali proli sajtó nem áll szóba a jobboldaliakkal, addig a jobboldal nyálas TV-műsoraiban felsorakoztatja a legjobban gyűlölködő liberális és kommunista szószólókat… Mindez, a képzelt és skizofrén „demokrácia”, csaknem 80 éve érő, keserű gyümölcse, amelyből nagyokat harap, a ma képzés alá vont fiatalság.
A magyar szellemi életet, a nemzeti tudatot, és a keresztény, magyar értelmiséget semmilyen fórumon, senki nem képviseli, mert az, a jelenlegi szellemi és lelki szinten és helyzetben, szemben áll mind a nemzeti proli, mind a kommunista, hazaáruló proli táborral. Ugyanis, csak a magyar, keresztény nemzeti érdekeket tarja szem előtt pártokon kívül és felül. Van néhány önerőből fenntartott médium, amely próbál menteni valamit a még menthetőből, ám azok támogatás nélkül, olyakor a hivatalos jobboldal által leszólva működnek, vagy kénytelenek eladni, sok nehézséggel felépített művüket, közösségi oldalaikat… Akik megmaradnak, azoknak egyetlen előnyük van: ez az erkölcsi irányadás és a valós objektív újságírás lehetősége.
Hasonlóan rossz a helyzet az egyházi, azaz a keresztény sajtóorgánumok terén is. A negédes, csak a jót és a szépet terjesztő, így a híveiket, az olvasókat súlyosan félrevezető sajtó a valóságot, a megoldandó bajokat és problémákat elkendőzi és csak jámbor, kenetteljes és belterjes írásokat közöl. Ma is gyakorlat az elhallgatás politikája, ami már azért is idejétmúlt, mert a társadalom hitehagyása okán meglehetősen nagy az ellenséges hangulat. Ez ellen pedig, főként a keresztény sajtónak kellene tennie. Ám, nem tud, mert az ellenérzést, a már templomba sem járó, de valamilyen szinten az egyházhoz még kötődő emberekben, az egyház jelenlegi belső szenvedése is fokozza. Ezekről a bajokról viszont csak a világi sajtóból és szóbeszéd útján szerez tudomást, mert az egyházi sajtó mindent úgy tálal, mintha a világegyház helyzete a legzökkenőmentesebb volna. Ezzel szemben mindenkiben ott él az egyházszakadástól való félelem, az egyházon belüli káosz, amely a legfelsőbb szintről eredeztethető. A magyar katolikus egyház médiájának azonban fel kellene készítenie a társadalmat a ránk váró veszélyekre és el kellene mélyíteni azt a krisztusi hitet, amely ezer éven át megtartotta a magyarságot. Ugyanez vonatkozik a többi keresztény felekezetre is, amelyek a hamis ökumené szellemében egyre több hagyományt számolnak fel, és éppen úgy megszűnni látszik a népénekek közös éneklése, például az új énekeskönyv bevezetésével, ahogyan a katolikus egyházban, a kántorok magánszámaként hallható introitusok erőltetésével. A kereszténység ma, kívülről és belülről egyaránt támadás alatt van, de erről és a fennálló, ránk leselkedő veszélyekről az egyházi sajtó nem tájékoztat a Vatikánhoz való hűség szellemében és nem követi a nemzetmegtartó hivatását, a Szent László-i magyar kereszténység hagyományait. A Trianon óta megszállt magyar területek magyar kereszténysége is óriási veszélyben van, mert Bergoglio romániai látogatása óta erőteljes a románosítás Erdélyben, Észak-Magyarországról (Felvidék) pedig, a ferencesek tiltották ki a magyaroknak hetente egy alkalommal, magyarul miséző ferences rendtársukat. A vatikáni botrányokat, Bergoglio eszement döntéseit sem ismerheti meg az egyházi sajtóból az olvasó. A politika befurakodott tehát, abba a közegbe is, amelyben egy cél, az Evangélium hirdetése és terjesztése, a keresztény nemzet és e nemzet igaz, tiszta, hagyományokhoz hű hitének a megtartása volna a legfőbb feladata. Ehelyett a mindenbe beletörődés, a bűn, a jézusi tanítás relativizálása és Bergoglio dicsőítése tölti meg mind a nyomtatott, mint az elektronikus egyházi sajtóorgánumokat.
Összegezve tehát, a magyar sajtószabadság az erkölcsnélküliségnek, az objektivitás elvetésének, a hamis hírközlésnek és a politikai befolyásoltságnak a szabadsága minden politikai oldalon, az egyházi médiumokban is. Az egységet sajnos, egyetlen tény mutatja: mind a bal, mind a jobboldal, mind pedig a vallási média egyfelé tart. És ez a megsemmisülés… önfelszámolás.
Miért is vettem a bátorságot arra, hogy kicsit sarkosan fogalmazzak a magyar sajtó ügyében? Mert 34 évvel ezelőtt, amikor komoly veszélyekkel szemben, újraszerveztük a nemzeti keresztény sajtót, akkor nem ezt alapoztuk meg, ilyen züllésre nem számítottunk. Ám, azóta megváltozott a világ. Akik akkor még jól fizetett liberális és kommunista „schreiberek”-ként írtak, különböző kommunista médiumokban, vagy éppen vezető ifjúgárdisták, kisztitkárok voltak, ma jól fizetett, lángszavú, melldöngető magyarok lettek, ha kellett, akár vallást is változtattak és pártkatonákként ők vették át a jobboldali, keresztény sajtót. Igaz, a kereszténységhez csupán politikai szlogenekkel kötődnek. Akik azonban, komolyan gondolták/tuk 34 éve a rendszerváltást, a nemzeti sajtó újraindítását, mára vagy meghaltak, vagy megöregedtek, vagy a pálya szélére szorítva, belebetegedtek abba a csalódásba, amit e 34 év alatt kénytelenek voltak/tunk megélni… Ám, ez nem személyes ügy, hanem közügy! Mert a társadalmat három „szervezet” züllesztheti le, vagy teheti erkölcsössé, nemesebbé: a sajtó, a keresztény egyházak és az igazságszolgáltatás. Ma, e három „szervezet” súlyos válságokkal küzd… és ez magával ránthatja a társadalom minden szegmensét… Persze, változtatni soha nem késő… most még nem késő!
Stoffán
György