Talán
néhány perc, de az is lehet, hogy csak másodpercek voltak. Megálltam a
templomból kijövet, Mindenszentek estéjén, a Battyány téren, és felnéztem az
égre. Szép, őszi este volt, a fogyó Hold fényesen világított. Alatta, alig egy
arasznyira, az Országház megvilágított épülete nyújtózott némán és méltóságteljesen.
És a Duna? Lenyűgöző és mindig más. Most lomhán és sötéten haladt a medrében,
megcsillantva a város fényeit.
Kora
este volt, és a nyüzsgés körülöttem a megszokott ütemben folyt – emberek,
autók, villamosok, felgyorsult tempó, sietség…
Én
is siettem, ahogyan mostanában mindig. Rohanok, nehogy elkéssek, nehogy valamit
lekéssek, hogy mindennel időben elkészüljek. És mégis megálltam, meg kellett
állnom egy pillanatra.
Ezernyi
emlék és gondolat suhant át fejemben… Eszembe jutott a halvány emlék négy éves
koromból, amikor a szüleimmel a Parlament előtt sétáltunk. Fáradt voltam,
melegem volt, a lábam is fájt már és nem igazán érdekelt, hogy éppen hol
járunk, de emlékszem rá négy évtized távlatából is. Nem tagadom, hogy akkor még
a mozgólépcső számomra érdekesebbnek tűnt. Az emlék mégis megmaradt bennem,
mert életemben először láthattam a román nincstelenség ellenpéldáját, az itteni
jólétet.
Az
emlék egy pillanatig tartott csupán és követték egyéb gondolatok. Belém villant:
gyermekkoromban nem gondoltam volna, hogy ekkorát változik a világ.
Néztem
a hatalmas épületet, a sötét ablakokat és azon tűnődtem, hogy mennyi rossz
döntés, emberi kapzsiság, hatalomvágy tanúi ezek a falak. Milyen sok nyomorúság,
mennyi éltető remény és dermesztő reménytelenség áradt az országra, eleinkre és
ránk, ebből az épületből. Együtt éltünk ezzel az épülettel, figyeltük az
aktuálisan hatalmon lévők minden szavát. Egyszer élet volt, máskor halál. Vele
együtt élte túl a haza a Tanácsköztársaság idegen gyilkosok vezette borzalmát,
a vérgőzös gyilkosságsorozatot, Magyarország megszállását, majd kétharmadának
rablókézbe való átjátszását. A rablók kezébe, akik tobzódtak, s máig tobzódnak
a népirtásban, népünk írtásásban.
A
gyászt, a haragot, az önfeledt öröm váltotta, remény az újjászületésre. Az öröm
azonban nem tartott sokáig. Árulás és gyilkosság, megszállás, háború, majd
újabb árulás, döntötte immár teljes, reménytelen pusztulásba az őseinktől
örökölt, a Kárpát-medence uralta évezredes hazát, a magyarok számára szent
Magyarországot. Gondolataimban lepereg nagyszüleim boldogsága, majd bénult
döbbenete. Magyarország elveszett – talán örökre…, de nem, az nem lehet. Azt az
Úristen sem engedi…
És
újra idegenek és az őket kiszolgáló, idegen szívű árulók kerültek hatalomra és
kormányozták a megcsonkított, lerombolt országot e falak közül és újra vérben,
könnyben ázott a haza földje. Megkínozták, kisemmizték, bebörtönözték, kitelepítették,
kivégezték azokat, akik azelőtt nemzetünk javát becsülettel és önzetlenül
szolgálták, akik keresztény erkölccsel példát mutattak. A csőcselék pedig –
erről szemérmesen hallgatunk –, velük tartott, szolgálta őket, besúgott, lopott
és rombolt. Loptak mindent, ami mozdítható volt és romboltak műemléket,
iskolát, templomot, útszéli keresztet. Igyekeztek mindent eltüntetni, ami
azelőtt Magyarország volt. És, az a csőcselék ma ugyanaz a csőcselék, három
generáció múltán is. Többen vannak, mint gondolnánk, csakhogy, most nagy részük
lapul és a neki megfelelő pillanatra vár. Őrzik a padlások a nagyszülők bűnét,
a lopott holmit – cinkosul. Emitt egy szék, amott egy harangocska, máshol
egyéb, ebül szerzett holmi porosodik tanúként a szégyenletes múltról, amit
elhallgatni lehet ugyan, de kitörölni nem.
Itt,
e falak között döntöttek az országos nagy rablásról, a padlások lesöpréséről. Amikor
a „nagyhatalmak” szeszélye folytán, alibi-forradalmat szítottak – kihasználva a
magyar, Isten adta szabadságvágyát –, lapítottak gyáván, miközben az épület
előtti téren, az odaterelt, ártatlan ezrekkel végzett az odarendelt magyar és
szovjet katonaság sortüze. És némán, szürkén nézték e falak, amikor a holttesteket
teherautók platójára dobálták. Újra csend lett. Perek és akasztások, menekülési
hullám következett. Az anyák elsiratták fiaikat.
Majdnem
három évtized telt el viszonylagos nyugalomban, hiszen, a nép mindent
megkapott, ami lefoglalhatta hétköznapjait. Dolgoztak, pihentek, szórakoztak,
ettek és az olcsón megvásárolhatott telkeiken építkezhettek. Beindult a „ki mit
tud” – szerezni, intézni verseny… és a többség boldog volt.
Eközben,
a megszállt területeken, különösen Erdélyben is „ki mit tud” zajlott – a
megmaradásért, a túlélésért, az életért.
A
világ urai azonban, váltani akartak, és ha ők valamit akartak/akarnak, az úgy
is lett/lesz. Mindenkinek kötelező lett rendszert váltani, a magyarnak is.
Hitte is a jó magyar a rendszerváltást, mint annak idején, ’56-ban a
forradalmat. Lestük repeső lélekkel, reménykedve.
A
vén falak azonban, ugyanazokat az embereket látták. Beszélni sajnos, e falak
nem tudnak – ha tudnának, már rég lerombolták volna őket, ugyanis azok az
emberek – akkor, ott –, nem rendszert, csupán hullámhosszt váltottak, új köpenyt
vettek föl vagy a régit kifordították. Újraosztás történt, akárcsak egy kártyapartiban,
a játékosok pedig, maradtak, csupán egy-két kibicnek engedték – hogy
legtöbbször feleslegesen ugyan, de –, beleszóljon.
És
a nép, a többség ismét boldog volt. Mehettek Nyugatra, hitték a demokráciát és
szavaztak is…, de miért…?
És
az Országház ismét hangos volt… pártok és nagy viták, dráma és szavazások –
„panem et circenses”.
És megtagadtak
újra és újra minket. Szerződésekben mondtak le a mi Magyarországukról. Hogyan
adhatják/adhatták oda a tolvajnak a tőlünk ellopott javakat?! Hiszen, minket
senki sem kérdezett. Mi nem írtunk alá semmit és nem egyeztünk bele semmibe. Mi
csak tartottuk makacsul, csendben, vérrel, könnyel és verítékkel
magyarságunkat, magyar kereszténységünket. Tartjuk még, amíg végleg elveszünk…
Átok az árulókra, a múltban és a jelenben is!
És
volt ismét az épület elé terelt tömeg, idegen verőlegények, vipera, gumilövedék
és vér. Voltak bent lapulók. A régi gyilkosok, árulók, pártelnökök, idegenszívű
kommunisták gyermekei, unokái most is e falak közt vannak.
Az
Európai Unió végül átvette a Szovjet hatalom szerepét. „Szuverének vagyunk”, de
aszerint élünk, ahogyan azt Brüsszelben meghatározzák. Életünk minden apró
szegmensébe begyűrűzött ez az új diktatúra, aminek talán legkézzelfoghatóbb
példája a kenyér, ami számunkra, magyarok számára maga az élet, de már az Unió
határozza meg, mi is kerülhet bele: némi liszt és ilyen-olyan adalékok… és ez
csak egy példa a sok közül.
Szóval,
sokat látott épület az ország háza, és valószínűleg sok esemény következik még,
amely meghatározza, megrázza mindannyiunk életét. Jól, rosszul, remény vagy
reménytelenség, élet vagy halál az egyre fogyó, maradék magyarra, azt csak a
Fennvaló tudja. Imádkozom, hogy kapjunk még egy esélyt és azért is, hogy azt el
ne szalasszuk.
A
fenti gondolatok villanásként futottak át bennem ott, a Batthyány téren, és tovább
mentem, rohantam tovább a tömeggel…
Czeglédi Andrea