Sósmező temetője (fotó: a szerző)
Az egész élet halál-közeli állapot. Hiszen nem tudjuk, mikor állunk az Örök Bíró elé, melyik pillanatban fejezzük be földi pályafutásunkat. Mégis, az ember állandóan azt hajszolja, hogy még jobban, kényelmesebben élhessen, hogy minél több pénzt és értéket gyűjtsön, s ezért képes családi kapcsolatokat, barátságokat tönkretenni, mert a harácsolás, a kapzsiság elveszi a józan ítélőképességet. És nem gondolunk arra, hogy ez a földi élet csupán egy átutazás, amely a halállal végződik.
Nem gondolunk akkor sem az elmúlásra, amikor néhai szeretteink sírjára mécsest helyezünk és világítunk… évente egyszer, hiszen a temetőjárástól a mindennapi küzdelmek, a gyűjtögetés elveszi az időt.
Pedig, a mai ember, minden pillanatban nagyon közel jár a halálhoz. Betegségek, járványok, háború, kimerültség, infarktus… mind-mind ott leselkedik ránk.
És
nem hisz a mai ember sem Istenben, sem az ördögben, csak saját magában. Úgy tervez,
mintha örökké élne, noha az örök élet nem ebben a világban van, s ha nem úgy
élünk, ahogy emberhez méltó, akkor ez a másvilágon sem garantált.
Ma divattá vált, hogy a tisztességes munkást nem fizetik ki, hogy arcátlanul tönkretesznek – magukat kereszténynek valló emberek is – másokat, hogy hatalmi pozíciókból már vakká váltan „szemlélik” az alárendeltek bajait, problémáit, mert saját jólétük eltakarja a kisemberek mindennapos kihívásait, fáradtságát.
Mindenkinek,
egyénileg, jó volna tehát, ha ezen a napon, Halottak napján, a temetői mécses
bevilágítana mindnyájunk lelkiismeretébe, fejébe, s újra fellobbantaná a hit,
az emberiesség parazsát a lelkekben, hogy békében, szeretetben, rossz és kapzsi
cselekedeteink rendezésének tudatában távozhassunk az örök életbe. Mert senki
mellé nem teszik a koporsóba vagy a krematóriumba a testvérektől ellopott örökséget,
a munkástól ellopott fizetést, a beruházásokból zsebben maradt milliárdokat, s a
halál után nem felejtik el a politikusoknak, a haza ellen elkövetett
cselvetéseket, az árulást. Viszont ezek miatt - ha nem rendezzük időben restanciánkat -, akkor abban a másik, földi halál utáni világban, Isten országában nem lesz helyünk!
Mindenkiben ott van a jó, hiszen azzal született, de ott vannak az emberi tulajdonságok, amelyek legyőzik az erényeket. Nos, a temető fényénél ezt a pozíciót kell megfordítanunk. Mert a halál nem vár, nem ad plusz időt, nem türelmes. Amikor itt az ideje, akkor menni kell! Halottak napján gondoljunk tehát, saját magunkra, s a pillanatra, amikor földi pályánk véget ér. Megfelelünk-e abban a pillanatban a másik, az isteni dimenzióban folytatandó az örök életre...
Stoffán
György