Ismét emlékezünk. Ismét elhangzanak a nagy pátoszos politikai szavak, mint a „lyukat ütöttünk a kommunizmus falán”… stb. És tesszük ezt úgy, mintha minden rendben volna 1956-ot illetően. Mintha mindent őszintén feltártunk volna, és mindent továbbadnánk a fiataloknak. Igaz, az iskolákban a tanév egyik kötelező ünnepélye az ’56-os forradalom évfordulós megemlékezés… de, egyetlen eseményt – Isten tudja miért –, még mindig tagadunk, ködösítünk, nem merjük kimondani a valóságot. És ez bűn a múlttal, a jelennel és a jövővel szemben is. Nemrégiben a kezembe akadt egy füzet, amelyet 33 évvel a rendszerváltásnak mondott Bush-Gorbacsov féle európai újrafelosztás után adtak ki, és amely ismét, és következetesen nem beszél az áldozatok számáról. Mindössze nyolcvan körülire teszi azokat, akiket aljasul, akárcsak a jelenleg is folyó háborúkban, lemészároltak. Az ártatlan civilek legyilkolását, az emberi aljasság csimborasszójának, Apró Antal kommunista terroristának a parancsára hajtották végre. A halottak száma átlépte az ezret! Azaz, több mint ezer ártatlan magyar vérét ontották ki, előre kitervelten, a megfélemlítés érdekében, és ezért a gaztettért nemhogy nem felelt senki, de még a számokat is elkendőzik. Szégyen, hogy máig nincs a Kossuth téren egy méltó emlékmű, amelyen azoknak a neve is szerepel, akik ezt a vérengzést elkövették!
Hogyan emlékezhetünk így tiszta lelkiismerettel? Tiszta-e az a lelkiismeret, amely az árulókat és a gyilkosokat, a nemzet mocskát takargatja? Nem! Nem ünnepelhetünk, mert nem csak november 4-e gyásznap, hanem a véres csütörtök is az, de a forradalom előzménye, és az egész 56-os eseménysorozat voltaképpen egy csapda volt a magyarság számára. Ezt a csapdát azok állították, akik ma a háborúkból gazdagodnak, s akik az egész forgatókönyvet írták és írják máig.
Igen
vannak hőseink az aszfalt alatt, a parkok fáinak gyökerénél, névtelenül… Járunk
rajtuk, mert kihantolni sem sikerült mindenkit. Ők hittek a szabadságban, számukra
a nemzet léte az életüknél többet ért, de egy földalatti emlékhelynél nem
érdemelnek többet. A létszámukat máig titkolják, nehogy megsértsék a ma is
hazaáruló aktív politikus utódokat azzal, hogy eleik, mint elkövetők neve és a
gyilkosság körülményei napvilágra kerüljenek.
Az
október a nemzet gyászhónapja, akár majd másfélszáz évet megyünk vissza a
történelemben, akár csak 1956-ra tekintünk vissza. Mert az az október, mint
Trianon és Párizs, hosszú évtizedekre, ha nem egy évszázadra, megcsonkította a
nemzetet, meggyilkolta a legjobbakat és elüldözte a túlélőket. És az a
szánalmas kapitalizmus maradt mindössze, amit ma látunk. Nagy szavak, méltatlan
emlékezők, hazug történészek és megvezetett, megvezethető társadalom. Meg mi,
akik szélmalomharcot folytatunk az igazságért, bár tudjuk, hogy ez a küzdelem
csak nekünk számít. Senki másnak nem! Nem érdem ez, hanem immár ostoba
önámításnak tűnő lelkiismereti kérdés. Öltek a Kossuth téren, Magyarország
prímását elüldözték, a nemzet egésze belerokkant a kéthetes szabadságharcba,
hiszen nincs olyan magyar család, amelyet vagy így, vagy úgy, de ne érintett
volna 1956. véres történéssorozata.
Nem ünneplek tehát, október 23-án, hanem fájdalommal emlékezem. És hálát adok Istennek, hogy akkor, azon a véres csütörtökön, volt egy ferences – P. Vianney –, aki a Margit híd lábánál találkozott, a Parlament felé igyekvő tömeghez éppen csatlakozni akaró anyámmal, és ráparancsolt – mint gyóntatója –, hogy azonnal menjen haza a gyermekeihez (bátyám és nővérem akkor nagyanyáméknál voltak az Alkotás utcában, apám terepen a Geofizikától…), mert semmi keresnivalója nincs abban a tömegben. „Te a gyerekeidet intézd, ne a politikát!” – parancsolta az idős szerzetes, s anyám, Vianney atya szófogadó lelki gyermekeként, nem mert vitatkozni. Hazament. Másnap, a Margit körúti templomban, az öreg ferences mondta el anyámnak, hogy mintegy ezerötszáz embert orvul agyonlőttek a kommunisták…
Azon a csütörtökön vérszag és a halál iszonya, az emberi gonoszság kommunista őrjöngése árasztotta el a Parlament környékét. Ma pedig? Az is dísztemetést érdemel, aki – többek között – e tömeggyilkosság miatti a számonkérést is – mint alkotmánybíró – megtorpedózta…
Hogyan, milyen lélekkel, és mit is „ünnepelünk” tehát, október 23-án?...
Stoffán
György