Elképedve
állok azelőtt – a mostanában egyre gyakoribb – jelenség előtt, amely a felnőtt
magyar társadalom egy részét érinti. Sok ember a gyermekeket és a fiatalokat, a
diákokat kritizálja, sőt, gyakran mocskolja, gúnyolja és átkozza nyilvánosan, a
közösségi hálón. Ugyanakkor, nagy felelőssége van ez ügyben a médiának is. Az
újságcikkek, a beszélgetések egyre közönségesebb stílusúak, egyre durvább
hangon közlik a valós vagy éppen, vélt „tényeket”. E témában már sok esetben
fogalmazódott meg az, hogy nem így kéne, nem lenne szabad, ám, szemmel
láthatóan ez is, mint oly sok más intelem, süket fülekre talál.
A
társadalom hozzászokott, hogy az interneten olyan véleményt fogalmazzon meg és
olyan stílusban, amit egy személyes találkozás alkalmával semmiképpen sem
engedne és nem is merne megengedni magának. A legkirívóbb példa számomra
mindenképpen a diákokkal szembeni indulat kifejezése és meggyőződésem, hogy
ezeknek az indulatoknak teljesen más irányba kéne terelődniük illetve, másként
és más volna hivatott megoldani a már régóta fennálló problémákat.
Felháborítónak
találom, hogy a fiatalokat, főként kis- és kamaszkorúakat politikai és egyéb
célokra fel-, és kihasználják. Teszik ezt politikai pártok, civil szervezetek,
tanárok és gyakorlatilag bárki, akinek csak kedve szottyan erre, mert a védelem
csak a törvények szerint illeti meg őket. Olyan törvények szerint, amelyeket
nem tartanak és nem tartatnak be. Ez, ha nyersen és lényegre törően
fogalmazunk, kimeríti a gyermekek ellen elkövetett zaklatás és lelki erőszak
fogalmát. Kimondhatjuk bátran, hogy ez a pedofília egy formája, amely, ha a
testet nem is, de a gyermeki lelket megrontja.
Rombolja
a családot, kiveszi a szülők kezéből az irányítást, megfosztva őket a
legalapvetőbb és legtermészetesebb joguktól, mindezt úgy, hogy közben a csapból
is az emberi jogok és a gyermekek, valamint a családok védelme folyik.
A
tanári hivatást, a tanár diákok és a szülők előtti tekintélyét is sárba
tiporják ezek a politikai szerencselovagok, megélhetési bűnözők s egyéb söpredék.
Aztán
a kihasznált, megvezetett, pár cukorkával, aprópénzzel megvesztegetett
gyerekeket elkezdi rángatni a média erre és amarra, legvégül pedig, a „kommentelők”
hada. Árad a gyűlölet, az átkok tömkelege és hirtelen belém nyilall a
felismerés, a déjá vu érzés oka. Igen, ugyanez történt 1919-ben és 1945 után. A
nép összegyűlt és ítélt…
Itt,
most, nem a hangadókról van szó, nem a gyorstalpalón képzett agitátorokról.
Azokról, akiket így neveltünk mi, a felnőttek: szülők, tanárok, ismerősök és az
utcán elhaladó idegenek. Olyanok, amilyen példaképeket állítottunk vagy nem
állítottunk eléjük. Olyanok, amilyenné mi tettük vagy nem tettük őket. Ha a
felnőtt a gyerekre néz; – tükörbe néz, még akkor is, ha a látvány nem éppen a
legkedvezőbb.
Azokról a gyerekekről, akik egykeként, magányosan nőnek, látszólag „mindent megkapnak” ám, valójában semmit sem. S azokról, akik csonka családban nőnek, a szülők elváltak és ők senkinek sem kellenek. Azokról, akik a szüleiket azok munkája miatt alig látják. Akik szorongva, lelki sérülésekkel telve nőnek fel. Akiket kifognak, kigúnyolnak, bántanak a társaik. Sorolhatnánk a bajokat, de semmi értelme, mert a mai társadalom kiégett, érdektelen, begubózott és legkevésbé sem igaz keresztény. Hiszen, ha keresztény volna, tudná, hogy a gyermekek bántalmazása a legnagyobb bűn. Ha érző lélek volna, látná a gyerekek szemében a mennynek egy aprócska darabját és, ha értelme volna, azt is, ahogyan a gonosz megkaparintani készül a tiszta lelkeket.
Ha
már mindenáron bűnösöket keresünk, akkor a gyermekek manipulálóit kellene
pellengérre állítani. Őket kéne a törvény szigorával súlytani, felettük kéne a
legszigorúbb módon ítéletet mondani. Aki nem így tesz, cinkossá válik. A
társadalom viszont fél, akárcsak akkor, amikor a szomszédját is feladta, az AVÓ
verőlegényeink a kezére játszotta. Fél, sőt, retteg, ezért azt bántja, aki
védtelen és könnyen sebezhető. Milyen egyszerű egy gyereket bántani, gyűlölni,
megvetni, megszólni! Csupán a lélekkel kell elszámolni, ha még fellelhető
valahol, egy rejtett zugban, legbelül. Eggyel azonban nem számol ez a mai,
hitetlen kor és annak a végterméke, a modern kor embere: a végén mindenki
elszámol minden egyes vétkével és akkor elnyeri a jól megérdemelt büntetését
minden bűnös gondolatáért, szaváért, cselekedetéért és mulasztásáért.
Az Evangéliumban, Jézus tisztán és pontosan fogalmaz, az Ő szava pedig, mindenekfölött álló, örök törvény:
„Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok
nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek
országába.
A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az
a nagyobb a mennyeknek országában. És a ki egy ilyen kis gyermeket
befogad az én nevemben, engem fogad be. A ki pedig megbotránkoztat egyet e
kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek
a nyakára, és a tenger mélységébe vessék. Jaj a világnak a botránkozások
miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, a ki
által a botránkozás esik.
Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; jobb néked félszemmel bemenned az életre, hogynem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére. Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok; mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orczáját.” (Mt. 18:3-10)
Czeglédi
Andrea