A
magyar történelemben a magyarság és a kereszténység olyan egységet képez, amely
évezredek során alakult ki, és minden korban népünk legjobbjai léptek e hitbéli
fejlődés útjára. Szent László evangelizációs uralkodása, a Mária-tisztelet
megerősítése, a Szentszék és a Magyar Királyság viszonyának nekünk kedvező
rendezése voltaképpen a magyar keresztény hitvilágot is megújította, s a Szent
László-i kereszténység és Isten-hit merőben más lett, mint a többi, európai nemzet
vallásfelfogása. Ez abból ered, hogy Szent László az ősi magyar hitvilág tagadása
nélkül hirdetett egyfajta vallásszabadságot, amely voltaképpen az egyház
munkájának az erőteljes támogatását, nem pedig a katolikus hit, erőszakkal való
kötelezővé tételét jelentette. Szent László tehát, mind a magyar belpolitikát,
az együtt élő nemzetek megbékélését, mind a pápasággal való kapcsolatokat rendezte
uralkodása idején, ám nem megtagadva sem a nemzeti hagyományokat, sem a Krisztus-követést
és a Mária-tiszteletet.
A magyar nemzetben ez a Szent László-i kereszténység, ez a függetlenséget, de erős hitet jelentő lelki és szellemi többlet élt hosszú évszázadokon keresztül. Ezért nem volt az inkvizíció sem olyan mértékű Magyarországon, mint Európa más országaiban, mert az inkvizítorok is magyar lelkű, a néplélek ismeretével rendelkező szerzetesek voltak, akik nem a gyilkolás és az ősi tudás ellen, hanem a Krisztus-követés mellett álltak ki. Számos inkvizíciós peranyag maradt ránk, amelyek ezt igazolják. Legtöbbnyire e perek a vádlott felmentésével végződtek, vagy a bűnbánat nyilvános megvallásával értek véget.
Persze, mint minden korban, akkor is megvoltak a kapzsi helyezkedők, akik hatalmukkal saját érdekeiket szolgálták, ha kellett, emberéletek árán is.
A Magyar Királyság is a keresztény szellemet igyekezett megtartani és erősíteni évszázadok alatt, ám hamar megjelentek az idegen érzelmű nem keresztények, akik árulásaikkal, pénz utáni vágyukkal és az emberi gonoszsággal szintén évszázadokon keresztül igyekeztek aláásni a magyarság keresztény egységét. Ez a 450. éves Habsburg uralom alatt egyre erősödött, mígnem az utolsó király árulása, majd a 24 évig tartó politikai és vallási háborúskodással megtört az ezer éves egység. Az idegen pénzsóvárok mindent megtettek azért, hogy a magyarságot a kereszténységtől eltávolítsák, s minden emberi gyarlóságot és rossz tulajdonságot felszínre hozva, táplálják a vallásfelekezeteket egymás elleni harcát, majd a vallástalanságot minden erejükkel támogatták.
Legfőbb céljuk, már a 18-19. században is az volt, hogy az egyházat elválasszák a politikától, azaz, az államhatalomtól, kizárják a lelkiismeretet, az emberséget a gazdasági és a politikai életből.
Akik
ma a nemzeti liberalizmust másnak vallják, mint a mai liberalizmust, azok, mind
téveszmét vallanak. Ugyanis a sok évszázados, előre kitervelt keresztényellenesség
egyik, a magyarokra vonatkozó tétele volt, hogy az állam függetlenedjék a
vallástól, azaz, hogy az állam egyetlen erkölcsi iránytűje a krisztusi tanítás politikai
befolyása végleg megszűnjék. Ez nagymértékben zavarta a világuralomra törő ügyeskedőket,
így a hatalmi gépezetbe folyamatosan lopták be saját nézeteiket, saját fizetett
megbízottjaikon keresztül, s emellett óriási pénzeket áldoztak a kétes erkölcsi
normákkal bíró politikusok megvásárlására. A folyamat az 1789-es francia ámokfutással
felgyorsult, s mint Európában sokhelyütt, Magyarországon is számos követőre
talált az önmagával is ellentétes három jelszó: szabadság, egyenlőség,
testvériség. A forradalmak végigsöpörtek Európán, s minden forradalom egy irányból
generált anarchia volt csupán. Amikor ünnepeljük a különböző forradalmak
emléknapjait, majd nem sokkal később gyásznapjait, akkor nemzeti nagyságunk
ékes szólamokkal dicsért hazug történelmén ülünk tort.
A
legvégső csapást az első világháború utáni országcsonkolás jelentette, amellyel
a nemzetközi liberális demokratáknak (szabadkőműveseknek) sikerült megszüntetniük
az utolsó keresztény birodalmat, a Magyar Királyságot, Mária országát, amely után
egy életéért küzdő, erőtlenné vált nemzetté lettünk Európa közepén. Ami
megtartotta a nemzetet, az elrabolt magyar terülteken, nem más volt, mint a
magyar istentisztelet és szentmise, a református lelkészek, a ferencesek és más
szerzetesrendek, világi papok és püspökök sokszor drámai és emberfeletti
munkája, valamint a nemzet legyilkolt mártírjainak vére, példamutatása.
Az
anyaországban kormányszinten is feléledt a vallásháború, amelyet azok generáltak,
akik magát a trianoni diktátumot kreálták. A két világháború között a nemzet
ellenségei, megszerezve a sajtót, ezerféle lejárató cikkel, hazugsággal
igyekeztek a kereszténységet, a főpapokat és a nemzeti szellemet lejáratni, ám,
a hivatalos rend még tartotta magát és a bíróságok sorra büntették a
rágalmazókat, mint ezt, például Zadravecz István ofm esetében (frank-per)
láthatjuk. Belső ellenségink tudták jól, hogy a keresztény hit nemzetmegtartó
erő, ezért azt alapjaiban igyekeztek a legkörmönfontabb módokon aláásni.
A politika és az egyház saját útját járta ugyan, de a parlament felsőházában számos erkölcsileg kifogásolható törvénytervezet, a krisztusi tanítások alapján megbukott.
A háborút követően az ideiglenes nemzetgyűlés, felhatalmazás nélkül megszüntette a királyságot, és szovjet-ukrán parancsra köztársasággá alacsonyította az ország politikai rendszerét. Ekkor indult a legnagyobb támadás a magyarság és a kereszténység ellen. Ennek a támadássorozatnak megszámlálhatatlan áldozata volt, s minden ma is jelenlévő bajunk, e kommunista söpredék által hozott törvényekre vezethető vissza, a paphiánytól egészen a közoktatásig.
A
rendszerváltásnak nevezett újabb parancsvégrehajtás idején voltak olyan jelek,
amelyek bizalomra adtak okot, de hamar bebizonyosodott, hogy szó nincs
rendszerváltásról, csupán a világkormány újabb ötleteit kötelező megvalósítanunk.
Megjelentek azonban a különböző, keresztények mondott szekták, ősmagyar vallásszakértőknek
nevezett önjelöltek, akik megbízást teljesítettek és igyekeztek a parancsnak
megfelelően felhígítani a keresztény történelmi vallások még meglévő közösségeit,
bevonni a fiatalokat. Sajnos sikerrel. Hazugságokkal és történelmietlen
állításokkal bőségesen fűszerezett előadások terjedtek, s minden erkölcsi és
hitbéli, valamint nemzettudatot érintő szellemiség megroppant. Magyarország a
káosz birodalma lett, s ezt a káoszt fokozta a demokráciára hivatkozó politika,
amely ennek a káosznak az egyik legnagyobb támogatójává vált.
A mai magyar közélet, a politika és a társadalom erkölcsi szintjét ez a folyamat határozza meg, s nagyon vékony az a társadalmi réteg, amely ellenállt és igyekszik a mai napig pártokon felül és kívül megítélni nemzetünk sorsát, helyzetét. Míg a hivatalos politika kereszténynek mondva magát a demokráciára, a köztársaságra hivatkozik, addig a keresztény értékek az uniós kötelezettségek és parancsok okán az oktatáspolitikától a jogbiztonságig elvesztette a hitelét, és bár a helyzet Magyarországon ma még jobb, mint az Unió más országaiban, az alapok az 1945-ös kommunista hazugságokra épülnek máig.
Hiába van főispán, vármegye, egyházi iskola, szerzetesrendek és vallásszabadság, ha mindezek értelmét az uniós parancsok és a kommunista beidegződések, valamint a rablókapitalizmus súlytalanná vagy éppen értelmetlenné teszik.
A történelmi hagyományokat ugyan semmibe veszik a pártok, ám ma már a gazdaság és a pénz határoz meg mindent ebben az országban is. A keresztény Magyarországot, a keresztény nemzetet nem a pártok és a kormányok, nem a politika képviseli, hanem azok a keresztény felekezetek, amelyek ma a széllel szemben is igyekeznek megtartani a krisztusi tanítást, az erkölcsi értékeket, az oktatásban rejlő erőt és lehetőséget. Magyarán: a kereszténység az egyetlen megtartó erő, amely még ma is lehetősége nemzetünknek a megmaradásra. Ha ez az erő megszűnik, akkor megszűnik a magyar nemzet is. Történelmi hagyományaink és egykori törvényeink alapján tehát, a keresztény magyar nemzetet a király akadályoztatása esetén az esztergomi érsek, mint első zászlós úr képviselte. S bár ma ez a történelmi hagyomány nem élhet a király nélküli országban, a képviselet nem változott, nem változhat… Mária országában, a Kárpát-medencében!
Stoffán
György