Egy éve találkoztunk utoljára, ott, Veszprémben, a Nagy Károly atya által szervezett lelki napon. Örömmel és a régi barátsággal, a volt ferences diákok lelki összetartozásának testvéri érzésével köszöntöttük egymást és hosszan beszélgettünk. Bár Miki egy tízessel fiatalabb volt nálam, mégis tanultam tőle… akkor is. Hite, alázata Krisztus iránt, és bölcs reménykedése a világ jobbá tételében erőt adott e veszprémi találkozáskor is. Fájlalta, hogy szeretett közösségéből máshová rendelte szolgálatra az érsek, de ott is gyorsan megszerették, hiszen Miki volt az a pap, akit nem lehetett nem szeretni. Amolyan hétköznapi szent volt, aki egyedül Istenre figyelt.
Betegsége hosszú és kegyetlen szenvedéseket okozott neki, de hitem szerint, Ő ezt is felajánlotta híveiért, a világért, egyházunkért… s miközben a lélegeztető gépen életéért küzdött, Édesanyja előre ment, mintha érezte volna, hogy gyermekének szüksége lesz rá odaát – hamarosan… Édesanyja haláláról nem is tudott ebben a földi életben, de hamar megtörtént a számunkra, itt maradtak számára oly fájdalmas találkozás.
Mi, a hívek és barátok, mindannyian, akik szerettük Miklós atyát, nem tudjuk eldönteni, hogy érte, vagy hozzá imádkozzunk… Én azt kérem, hogy ő imádkozzék értünk a Mennyben is úgy, ahogyan papi szolgálata minden percében tette.
Isten Veled Miki, Isten Veled Plébános úr!
Stoffán
György