Amikor
a keresztény ember keresztényellenességgel és ateizmussal találkozik,
megdöbben, dühös lesz, félni kezd, értetlenül áll az események előtt, mint
minden ember, akit léte, felfogása miatt atrocitás ér. Nem is próbálja
értelmezni a dolgokat, önmagát és életét, a keresztény vagy annak hitt/nevezett
társadalmak és kormányok intézkedéseit, hitét, - egyáltalán, a létét elemezni,
saját egyházi intézményrendszerének működését vizsgálni. Legtöbbnyire a
felháborodás, az elítélés tűnik a keresztényellenes megnyilvánulások után a
legelső reakciónak. Ez pedig arra utal, hogy eltávolodtunk a krisztusi
parancsok nagyszerűségétől, eltávolodtunk az igazi hittől, és azoknak a
megítélésétől, akik üldözik, gyűlölik a kereszténységet, noha Jézus úgy indítja
útjára az apostolokat, hogy: „Ha gyűlöl majd
benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint
titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a
világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket
a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott
tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is
üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is
megtartják. (Jn, 15, 18-20) „Azért
mondtam el ezeket, hogy ha majd eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy előre
megmondtam nektek.” (Jn., 16.4.)
Tehát, magát a keresztény létet, a Krisztus követést, ez a következmény kíséri. Amikor vállaljuk a kereszténységet, a világ üldözését, megvetését és gyűlöletét is vállaljuk Krisztusért. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy nem védekezünk, amikor a gyűlölet megjelenik körülöttünk. A legfőbb védekezés az, ha ebben a helyzetben Isten segítéségét kérjük – imádkozunk. Hiszen az imádság a keresztény ember legnagyobb fegyvere. Azonban, nem egyik pillanatról a másikra ható csodafegyver. Ha megnézzük az egyház történetét, akkor évszázadokban mérhetjük a hit erejének győzelmét. Igaz, vannak olyan esetek, amikor hihetetlenül gyorsan tapasztaljuk meg az isteni erőt, segítséget.
A védekezés másik lehetősége, amikor a társadalom összefog és kiveti magából azokat, akik támadják a kereszténységet. Erre az összefogásra, ma csekély mértékben sem lehet számítani. Igaz, vannak közösségek, amelyek igyekeznek megvédeni önmagukat, keresztény testvéreiket, de sem társadalmi szinten, sem a törvények betartatásának szintjén nincs támogatottsága a keresztény értékeknek, a keresztény létnek, legfeljebb hangzatos mondatokban érzékelhetünk némi szimpátiát. A jog védelme szintén megszűnt, ahogy maga a jog is. A törvényalkotó az eljárási jogban olyan kiskapukat nyitott, amelyek nem az igazságot, hanem az elkövetőt szolgálják, s lehetőséget adnak a politikai perek legalizálására, jogszerű eljárási keretek között. Így ha bíró támadja a kereszténységet, az is teljesen elfogadott. A legtöbbször olyan jogi helyzetet teremtenek az új törvények és jogszabályok, amelyek ilyen esetben semmiképpen sem a bűnöst, hanem a bűntelent sújtják, alázzák meg. A régi jogállamiság kifejezést ma már nem lehet említeni sem. Európa és benne Magyarország is egy abnormális úton halad, igaz, hazánk kicsit lassabban, mint a többi uniós tagország. A talár azonban, ma már nem a megbecsülést és a tiszteletet generálja a társadalomban, hanem valami egészen más megítélést hordoz magában.
Egyházi szempontból is kettőség figyelhető meg, hiszen akkor, amikor egy teológiát végzett volt politikus, hitoktató, félmeztelenül mutogatja magát a Facebookon, a másik hasonló kvalitású hölgy a gender ideológia támogatója, a harmadik hölgy, az Esztergomi Főegyházmegye sajtófőnöke és koordinátora pedig, támogat egy Máriát gúnyoló magatartást pártfogásába vevő önkormányzati testületet, illetve annak polgármesterét. Említhetném annak a tiszteletesnek a kálváriáját is, akit saját püspöke fenyegetett meg és távolított el az egyházi szolgálatból, mert a református lelkész meg akarta szüntetni egyházkerületében a lopást, a csalást és a sikkasztást. Vagy: a papi tevékenységükből felfüggesztett papokról is beszélhetnénk, akiket azért tiltottak el, mert a járvány alatt is nyelvre áldoztattak… Menniük kellett! Ilyen körülmények között kérdés, hogy a keresztény-keresztyénüldözés miatt kik, és hogyan lehetnek a hívő nép segítségére, mibe kapaszkodhat ma egy hithű keresztény-keresztyén, ha papjaikat kitiltják saját feljebbvalóik? Már-már odajutottunk, hogy a belső üldöztetés, és a belső bomlasztás sokkal nagyobb veszély, mint az, amit kívülről tapasztalhatunk. Mert kívülről azok támadnak csak, akikről tudjuk, hogy támadni fognak. Belülről azonban váratlan és kiszámíthatatlan a támadás.
Az ateista ember keresztény-, és/vagy Isten-gyűlölete érthető, de nem felmenthető. Hiszen normális felfogású ember, vallási, politikai meggyőződés miatt nem gyűlöli a másik embert.
Az ateizmus „gyógyítható”. Az emberben születésétől kezdve él a hit, az Isten iránti vágy. Mondhatjuk: minden ember hívőnek születik. Így a lélek megköveteli a hitet. A kérdés csak az, hogy megkapja-e az indíttatást az igaz hit felé, vagy a hit iránti igény másfelé, netán pont a keresztényellenesség, az istentelenség felé viszi-e a környezete, családja, iskolái? Gyűlölete azért alakul ki, mert tudja, hogy rossz úton jár, és irigysége a jót követőkkel szemben generálja a „megsemmisítés” vágyát. A mindezek ellenére, iránta megnyilvánuló szeretet megtapasztalása gyógyír lehet. Igaz, ez főleg intelligencia és érzelmi fejlettség kérdése.
Azt mondjuk, hogy Isten mindenkit megszólít élete során. Bár az nem biztos, hogy ezt a megszólítást észreveszi-e, vagy észre akarja-e venni az ember. Itt lép be a szabad akarat, ami szintén a teremtéssel adatott meg számunkra. Eldönthetem, hogy mit választok, milyen irányba indulok el, gyűlölök-e vagy szeretek? Az ateista emberben minden külső hatás és életvitel ellenére ott lappang az Isten iránti vágy, amely a megrögzött ellenkezőben a kereszténység elleni gyűlöletté alakul, mások bizonyos élethelyzetben meg tudnak és meg is akarnak változni, mert tudják és érzik, hogy Isten segítsége nélkül lehetetlen a megoldás. Megint mások úgy válnak ateistává, hogy kevés hittel éltek, és amikor valamilyen tragédia éri őket, akkor hitük viszonzásának elmaradását vélik felfedezni és szembefordulnak Istennel. Nem tudják feldolgozni és elfogadni, hogy minden jó és minden rossz valamiféleképpen az ember javára válik, ha megértjük Isten szándékát. Nem tanulták meg azt, hogy mindenért köszönetet kell mondani Istennek… még akkor is, ha fáj az, ami történik, történt velünk.
A mai keresztényellenességet és a külső-belső támadásokat annak tudhatjuk be, hogy sem a civil életben, sem az egyházon belül nincs rend és fegyelem. Nem a hagyományok szerint élünk, elvetjük a tanításokat, és újat keresünk, de Isten és hit nélkül, kiforgatva a Szentírás igéit, Jézus tanítását. Önmegvalósításra, alapjogokra, emberi jogra és szabadságra hivatkozunk, de nem vesszük észre, hogy a szabadság fogalmát Pál, már a tudtunkra adta a thesszalonikaiakhoz írt első levelében: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” Tehát, mindent szabad, ami jó és nem ellenkezik Krisztus parancsaival! A mai ember viszont ezeket a parancsokat túlzónak és az „emberi jogokkal” ellentétesnek hiszi, ezért már egyházon belül is vannak különböző irányok, amelyekben relativizálják Jézus tanításait, de nem veszik figyelembe a figyelmeztetést: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,1-6)
A keresztény ember tehát, nem tehet mást az ateistával szemben, mint megpróbálhatja a hit igazságait felfedni előtte, és saját életével bizonyítani annak értékét, valósságát és jelentőségét. Magyarul: példát kell mutatnunk. Erre Jakab hívja fel a figyelmünket, kellő nyomatékkal: „Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog.” (Jak. 2. 17.)
Az ateista hitetlensége nem csupán az ateista ember bűne, de
a keresztény ember súlyos felelőssége is. Ha egy-egy keresztényellenes támadás
után nem keressük azokat a megoldásokat, amelyekből a támadó is feleszmélhet,
akkor nem vagyunk jó keresztények. Nem lehet csak az ellenséget látni benne,
hiszen, még nem teljesítettük Jézus parancsát, miszerint „Menjetek tehát,
tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú
és a Szentlélek nevére…” (Mt. 28.19) Igaz, azt is megparancsolja a
tanítványoknak, hogy: Ha valahol nem fogadnak be benneteket, hagyjátok ott a
várost, és még a port is rázzátok le lábatokról ellenük tanúságul. (Mt. 10. 14.)
Ha meg sem próbáljuk elfogadtatni az evangéliumi igazságokat
a hitetlen, istentagadó emberekkel, akkor mi, keresztények is felelősek vagyunk
a hitetlenség és a keresztényellenesség tekintetében. Az is példamutató bizonyságtétel,
ha következetesen visszautasítjuk a támadást és kiállunk hitünkért,
jelképeinkért, papjainkért. Ha pedig mindent megpróbáltunk – ami mai
világunkban szinte kizárt – akkor többé nem kell foglalkoznunk velük, de
védekeznünk kötelező ellenük.
Amikor tehát azt tapasztaljuk, hogy külső és belső ellenségek
támadnak egyházunkra, hitünkre, keresztény-keresztyén közösségeinkre, akkor a
hit erejével kell megoldásokat találni. Nem emberi érzelmekkel, amelyeknek
persze a felháborodásunkban sokszor nem tudunk parancsolni, hanem a krisztusi
tanítás szerint. A feladat rettentő nehéz, mert először önmagunkban kell
legyőzni azt, ami nem krisztusi. Mindazonáltal a külső és belső támadások ellen
érvekkel, meggyőzéssel, de olykor a jog és a törvény erejével is kell küzdeni.
Hiszen a keresztény-keresztyén ember, nem a tehetetlen és önmagát védekezés
nélkül feladó botorságban hisz, amire a krisztusi szeretet félreértelmezésével
ellenségeink akkor hivatkoznak, amikor „védekezésre lendül a kezünk”. Hiszen
Jézus is kikérte magának, amikor a poroszló arcul ütötte: „Ha rosszat mondtam,
bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?”
Összegezve tehát, a keresztényüldözés és az ateizmus mai megjelenése világunkban azért tapasztalható, mert a keresztény-keresztyén egyházakban megjelent a hitigazságok relativizálása, ami megbontja a kétezer éves hagyományt, a fundamentumot és Isten parancsait elvetve, új dimenziókat állít fel. Papok, hitoktatók, teológusok és hívek tévelyegnek ezekben az új tanításokban, ideológiákban, mert a jézusi parancsokat kényelmesen átértékelhető, laza, irányadó tanácsként értékelik.
A keresztények iránti gyűlölet pedig annak tudható, hogy az ateista tudja jól: a kereszténység nem mese, az Isten léte pedig cáfolhatatlan. Tudja, hogy a keresztény ember hite által védelmet kap a földi életben is, és örök életet az átlényegülés, azaz, a halál után, és retteg attól, hogy ő mindebből kimarad... (– bár Isten logikáját emberi gondolatokkal nem tudjuk követni…)
A keresztényellenességnek azonban van egy rendkívül értékes
következménye is napjainkban: – egyre nagyobb az Isten utáni vágy mindazokban,
akik eddig csupán felületes keresztények voltak, vagy még azok sem… a normalitást
és hit iránti igényt, Isten segítségét pont ez az abnormális világ erősíti fel.
Van értelme tehát mindennek. A keresztényellenesség és az ateizmus erősíti a mi
hitünket, mi pedig, imádkozunk értük, hogy Isten világosítsa meg az értelmüket.
Így, voltaképpen „támogatjuk” egymást. A döntés Istené…