Míg
az utódállamoknak nevezett megszállók örömünnepet ülnek Trianon 100. évfordulóján,
addig a magyar belpolitikai életben egymást érik az ostobábbnál ostobább
ötletek, politikai és érzelmi visszaélések a politikai sikerek – pontosan fogalmazva
a parlamenti bársonyszékkel elérhető pénz – érdekében. A legszomorúbb, hogy a
magát jobboldalinak hirdető szervezetek és pártok kapaszkodnak bele Trianonba,
élnek vissza nemzetünk tragédiájával. Akiknek kötelességük volna a nemzet
fájdalmát enyhíteni, azok Trianon fájdalmának farvizén hajóznának be a Parlamenti
bársonyszékekbe, vagy szeretnének állami támogatást kapni… A nemzeti elkötelezettség
hiánya minden efféle politikai próbálkozásban tetten érhető.
A
kormány sem áll a helyzet magaslatán, hiszen nem meri, vagy nem akarja(?) nemzeti
gyásznappá nyilvánítani június 4-ét, hanem a magyar érzelmekkel ellentétesen, a
nemzeti összetartozás napjaként, éveként határozta meg június 4-ét és Trianon
100. évfordulójának évét.
Az
MVSZ aláírást gyűjt, ami önmagában nem volna baj, ha a magyarság nemtetszését óhajtaná
ezzel bizonyítani, kifejezni… ám a szervezet vezetői „Trianon felülvizsgálatát”
igyekeznek ezzel elérni és ezt a célt, mint nemzeti délibábot hangoztatják is…
hogy kinél és hogyan vizsgáltatnák felül Trianont, s hagynák helyben Párizst,
az mindez idáig titok maradt.
A
legérdekesebb politikai húzás az 1921. évi. XXXIII. tv. hatályon kívül helyezésére
vonatkozó indítvány, amelyet a Mi hazánk mozgalom terjesztett be… kissé paradox
módon, hiszen képviselői Jobbikosokként kerültek a Parlamentbe, frakciójuk
nincs, így a párt, mint parlamenti erő nem létezik. Képviselőik egyéni
képviselőkként dolgoznak, tehát pártként nem adhatnak be törvényjavaslatot.
Mindezzel
szemben Toroczkai László úgy tette közzé a médiában az 1921-es XXXIII. tv.
anulálásának buta ötletét, hogy azt pártja/mozgalma jegyzi.
Különösen
körmönfont ez a törvényjavaslat, hiszen a fentiek mellett arra irányul, hogy a
kormányt – ha a T. Ház nem veszi tárgysorozatba a törvényjavaslatot –, olyan
színben tüntesse fel, mint amely kormány nem hajlandó a Trianon után száz esztendővel
törvényen kívül helyezni az említett 1921-es törvényt. Amellett, hogy
Toroczkaiék indoklása és érveik helytállók – volnának, ha nem lett volna később
1947. február 10-e –, a mai világpolitikai helyzetben erős szövetséges nélkül
ez a lépés maga az öngyilkosság, de nevezhetnénk gyilkosságra való felbujtásnak
is, hiszen a határon túli magyarok potenciális életveszélybe kerülnének. Láthatjuk
minden nap azokat az intézkedéseket, amelyek egyre csak szűkítik a magyarság és
székelység jogait, lehetőségeit. Láthatjuk a bosszúhadjáratot, amelyet meggondolatlan
és ostoba ötletek és tettek generáltak, többek között Beke Istvánék esetében.
Láthatjuk az Európából ellenünk irányuló gyűlölködést, amelynek hazai képviselői
is meglehetősen sok problémát okozhatnak és okoztak eddig is a magyar nemzetnek,
a kormánynak. Ennek a törvénynek a hatályon kívül helyezése, azaz egy békeszerződés
ratifikálásának eltörlése szinte hadüzenet, és értelmetlen is. Hiszen az
1947-es párizsi békeszerződést is hasonlóan ratifikálta a parlament. Mert bár
nekünk fáj az a plusz három elvett falu is, de békeszerződésről beszélünk, mert
egykor hadban álló fél voltunk…
Diplomáciai
és politikai vakság ebben a helyzetben, vélt politikai előnyökért ezt a folyamatos
Trianonozást generálni. Nagyfokú lelkiismeretlenség ma ilyen ötletekkel
bombázni a közvéleményt, hiszen a Mi hazánk nem párt, nem parlamenti erő,
csupán egy szervezet, amely nemzeti érzésekre apelláló ámokfutással akar betörni
a nemzeti politikába, letarolva mindent, amit eddig a józanész felépített. Nem
más ez a nagyhanggal beharangozott törvénymódosítási ötlet, mint a Fidesz
elleni legújabb alantas támadás. A Mi hazánk nem képes ugyanis a mai kormány
helyére állni… csupán Károlyi Mihály módjára átjátssza a baloldalnak az országot.
Végre világosan és tisztán kellene látni a magyar
nemzet helyzetét, hozzáállását és lehetőségeit a mai világpolitikában és a
megszállt területeinken élő magyarok érdekében.
Közös
nemzeti megemlékezéssel kellene a nemzeti gyásznapot megtartanunk úgy,
hogy annak súlya és jelentősége legyen mindenütt a Kárpátok gyűrűjében. Nem egymás
ellen, ostoba és apolitikus ötletelésekkel, törvényjavaslatokkal, bárgyú és a
valóságtól távol álló követelésekkel. Ha száz év után nem tudunk normálisan és
őseinkhez méltón megemlékezni a magyar nemzet legnagyobb tragédiájáról, akkor inkább
maradjunk csendben. Politikai előnyszerzésre használni egy ilyen dráma évfordulóját,
csaknem olyan, mint amikor a temetkezési vállalkozó az intenzív osztály küszöbén
várja a következő „jó bótot”. Embertelen dolog a Nemzettel szemben…
Egy
közös megemlékezésen a világ tudtára lehet hozni, hogy bár van ilyen kötelezően
meghozott törvényünk, mi, a 21. századi magyarok mégsem fogadjuk el Trianont,
nem mondunk le az ősi jussról és úgy élünk, hogy mindig képesek legyünk a teljes
országot, annak minden népével újraegyesíteni… Gyásznapként kell megülni június
negyedikét, de együtt, minden magyarral, és mindenkivel, akinek valóban fáj Trianon.
Pártérdekek, előnyszerzési vágy és politikai haszonlesés nélkül. Közben pedig
gyűjtsük össze azokat az aláírásokat, amelyek által nemzeti régióvá válhat a Székelyföld.
Nem
vakok és nem bolondok azok, akik ma a mi országunk kétharmadában élnek és
uraknak képzelik ott magukat. S ha mint ilyenek hallgatják a magyarországi híreket,
és látják, mi történik ma a csonka-országban, nyugodtan dőlnek hátra és kérnek
egy jó erős kávét… Mert mit látnak? Azt, hogy a magyar önmagát végzi ki, önmaga
legnagyobb ellensége, mert a hatalomvágy és pénz mámorító illata mindent legyőz.
A magyar politika a legnagyobb magyar tragédiából is pénzt és hatalmat akar kovácsolni…
az összefogás, az egymás megbecsülése, a haza iránti feltétlen elkötelezettség helyett
és a józan gondolkodás helyett.
Ne
így emlékezzünk hát a századik évfordulón! Jöjjön meg végre a politikai erők, pártok és vezetők esze! Mert ha ez a nemzeti marakodás, a konc utáni acsarkodás így
marad, nem lesz még száz évünk, hogy korrigáljunk, nem lesz hazánk, amelyben
emlékezzünk! S talán már magyar sem lesz a Kárpátok kétszer csonkolt gyűrűjében…