Úz-völgye – 2030.

A széttöredezett aszfaltos úton, a hegyek között csak lassan lehetett menni, mert a kocsi kereke egyik lyukból a másikba zökkent. A hátsó ülésen bóbiskoló gyermek néha-néha felébredt, de a friss levegő újra elnyomta… Apja csodálattal nézte vezetés közben a varázsaltos tájat, s alig várta, hogy a nagyapja leírásából ismert és sokszor megálmodott temetőhöz eljusson. Először jár Erdélyben, hiszen az út komoly veszélyekkel jár, amíg Dél-Amerikából eljut az ember Európának erre a tájára. S amíg a gyermek kicsi volt, addig nem is gondolhatott efféle kalandra.

Az Európai kalifátuson keresztül szinte száz kilométerenként külön engedélyt kellett kérni, s napokat kellett várni a nagy pénzért kiadott útvonalengedélyre, de sem szálloda, sem étterem, sem orvos, sem WC nem volt sehol. A kalifátus olyan, mint egy sivatag, lerombolt épületekkel tarkítva. Mindenütt szemét és ürülék, durva fegyveresek járják az utcának már nem nevezhető területeket… Egész Európában bűz terjeng… valami olyasmi, amiben a hullaszag és az emberi mocsok szaga keveredik, s ami csak most, itt a hegyek között kezd múlni az ember orrából… Igazi megpróbáltatás volt eljutni a Magyar Királyság határáig. Ott teljes ellátás és pihenési lehetőség várta az utazót. Az emberek kedvesen, segítőkészséggel ajánlották fel támogatásukat, amit Carl nem vett igénybe, mert ő a szerencsésebbek közé tartozott. Csak néhány nem kifejezetten szükséges használati tárgyukat lopták el, de a pénzük megmaradt. Élelmet hoztak, de a disznóból készült hústermékeket a kikötőben el kellett dobni, mert a Kalifátus területére tilos behozni az ilyesmit… tiltja a vallás…

Igen, hajón kellett jönniük, mert a légi forgalom is tiltott a Kalifátus légterében. A hosszú út egyetlen pozitívuma az volt, hogy a Kalifátusban már a kikötőből kijövet rengeteg, autókölcsönzést ajánló telep van. Nem adják drágán a kocsikat, de a kölcsönzésről papírt sem írnak. Ha kifizeti valaki a kölcsönzési díjat, akkor kap egy autót, és oda megy, ahova akar, illetve ahova engedélyt kap. Az engedéllyel Carlnak szerencséje volt, hiszen Marseille-ből viszonylag hamar, három hét alatt érte el a magyar határt, és ez rekord gyorsaság manapság. A kocsiban megtalálta a volt tulajdonos papírjait… Andre Dubois… az arab úgy adta „kölcsön”, mint a sajátját… „Isten nyugtasson Andre” – gondolta Carl… és a kocsi ablakán borzongva dobta ki a papírokat…

Egy régi útikönyvből próbált tájékozódni, de már alig volt néhány felismerhető épület, jobb esetben a templomok tetején félhold díszeleg, de a legtöbb templom romokban, kiégve éktelenkedik. A múzeumok, amelyekről írt ez a kis könyvecske, már nincsenek. Carl igyekezett – ha már eljutott Európába – mindent megnézni, felkeresni, ami még megmaradt a régi keresztény Európából, mert otthon, Panamában nem sok hírt közölnek erről a vidékről. Csupán annyi, a figyelmezetés, hogy az Európai kalifátust kerüljék el az utazók, ne menjenek oda, mert a volt Franciaországtól, a volt Ausztriáig életveszélyes átutazni. Ehhez térképeket is adnak, pirossal jelölve a legveszélyesebb zónákat. A javasolt útvonal az egykori Franciaország déli része, majd Bajorország és az Isar-völgyén át a volt császárvárosig, Bécsig, ahol félmeztelen fehér nőket árulnak az egykori Szent István dómban...  Onnan a magyar határig, Királyhidáig könnyebb, mert a Frontex felügyeli a korridort, amely átvezet a Magyar Királyságba és tovább a Román-Bulgár-Orosz Konföderációba. Ez a konföderáció a Királyhágótól kezdődik és egész Ázsiát magába foglalja. Igaz, ez a magyaroknak még problémát okoz… de sajnos legtöbbjük már beletörődött…  

Csíkszeredában megálltak pihenni. Carlnak eszébe jutott, hogy nagyapja a csíksomlyói ferences templomról is írt, így útjukat megszakítva felmentek a templomhoz. Épp ökumenikus "valami" volt. Románul... Egy kövér asszonyság és egy fekete ruhás, kocka alakú-fejfedős ember olvasott valamit a színpadon, kezében ezüstös fejű bot, nyakában két láncon két kereszt. Egy ferences is volt ott, aki kezet csókolt az előbbinek, amikor az befejezte az olvasást... Carl emlékezett egy Mária-szoborra is, amelynek a képe ott volt a Tata íróasztalán, de a templomban már a szobrot sem látta. Az oltár fölött volt annak idején, amikor Tata lefényképezte, de nincsen se oltár, se szobor. Csak egy nagy üres tér, villogó színes lámpákkal a háttérben... pedig a nagypapa leírásában azt szerepelt, hogy "Csíksomlyó a legnagyobb magyar Mária-kegyhely"... hát erőst megváltozott - gondolta Carl. Valamikor 2020. körül volt a nagy változás, amikor az új, ökumenikus vallás első főpapja itt járt... - mondta egy öreg néni halkan, suttogva, szinte félve. 

Az autó zötyögve haladt, lassan, mert Carl még az adott lehetőséget sem használta ki… gyönyörködött a tájban. Gergő közben felébredt, és ő is kerekre nyílt szemmel csodálta a tájat. A hegyek egyszer csak megnyíltak és egy gyönyörű völgy tárult a szemük elé. A nap, vakító sugara beragyogta az egész völgyet, s egy templom tornyának fémsisakján verődött vissza. Hatalmas parkolóban álltak meg. A parkoló végében szálloda állt, és valamilyen fülsértő zene üvöltött az egész völgyet betöltve, amely a szálloda előtti két hangszórón keresztül áradt. Carl ehhez hasonló rettenetet csak a Kalifátusban hallott.

A szálloda kávézójában leültek. Carl kávét és sört kért, a gyerek valami üdítőt rendelt magának. Amikor a pincér kihozta a rendelést, Carl magyarul kérdezte:

– Merre van a magyar katonatemető?

– Nincsen oz iten – volt a rövid válasz.

– A nagyapám leírása szerint itt kell, legyen – folytatta Carl, de a pincér mintha nem is hallotta volna, elment az asztaluktól. Carl furcsán nézett utána, de nem kérdezősködött tovább, mert nagyapja leírásában az is szerepelt, hogy „ma az oláhok az urak, akik mindent, ami magyar, igyekeznek elpusztítani”. Carl fizetett, és elhatározta, hogy járnak egy jót a környéken. Szabadon. Hiszen a háromhetes Európai kaland után mindegy ki, hogyan szól hozzájuk, ha nincs a vállán fegyver, és nem kell engedélyt kérnie, hogy továbbmehessen.

A nyári erdő illata, a madarak muzsikája és kis patak csörgedezése mindent feledtetett Carlal. Elsétáltak a templomig, amelyet valami fura kupola fedett, pléh bevonattal, s láncok lógtak a tetején lévő keresztről, amely nem hasonlított sem a rendes templomi keresztre, sem a magyar apostoli keresztre, mert az egyetlen ez kereszt voltaképpen, de három kereszt volt, s a legalsó ferde…  A templomban csend és béke uralkodott. Ám, amint bementek perceken belül ott volt egy feketeruhás nő kalapdobozzal és fátyollal a fején, és őket leste. Úgy nézett ki, mint a somlyói pap, csak nem volt szakálla. Teleaggatva keresztekkel és a fején is ugyanaz a "búra"... A templomi képek ismerősek voltak, hiszen a panamai templomban is van Jézust ábrázoló kép, glóriás szentek, de nincs minden szenten keresztben a piros-sárga-kék szalag… mint itt. Biztosan helyi specialitás lehet – gondolta Carl, s mert zavarta a szúrós tekintetű nőszemély, gyorsan el is hagyták a templomot.

Lassan halkult a fülsiketítő zene. Beértek az erdőbe Gergővel. Carl még mindig a temetőt kereste, lenézve a magasból. De nem látott semmit. Csak a néhány épületet, a parkolót, és pár turistát. Nem értette hová tűnhetett a nagyapja leírásából ismert nagy kiterjedésű sírkert. Gergő kérdezett, Carl válaszolt, s olyan volt ez a séta, mint egy történelemóra. Erdélyről mesélt a panamai magyar, aki maga is először járt a tündérek kertjében – ahogyan nagyapja nevezte Erdélyt.

Már a völgy is eltűnt, mert a fák sűrűjétől semmi nem látszott. a hegyoldalról. Megálltak, hogy fújtassanak egyet, amikor egy öregember alakja tűnt fel néhány méterre tőlük. Magas egyenes derekú öreg, hosszú fehér szakállal, bottal a kezében, s nyakában kereszt.   

– Adjon Isten – köszönt rájuk, mire mindketten adjon Istennel válaszoltak.

– Keresnek-é valamit az urak?  – kérdezte az öreg.

– Keresnők, ha találnók… válaszolt Carl, ahogyan nagyapjától tanulta.

– S mi vóna az, ha megkérdezhetem?

– Nagyapám iratai között találtam volt egy régi leírást, még 1940-ből, amiben egy temetőről van szó, s annak a temetőnek itt kéne lennie…

– Itt es van… odale… – mondta az öreg.  

– Nincsen – válaszolt Carl.  Onnan jövünk, két órája felfelé, s nem láttam a nyomát sem, pedig lenéztem, s az ilyen helyeknek, ha voltak is, meglátszanék a helye, mert a föld más színű…

– Rosszul nezte! Ott van az, ahol kell legyen!

– Na, jó, na… – mondta Carl, kissé idegesen, mert azt gondolta, hogy az öreg a bolondját járatja vele.

– A panamai magyar szem nem úgy lát, mint az itteni – replikázott az öreg… Carl kissé elszédült, amikor rájött, hogy az öreggel csak pár szót beszélt, s hogy honnan jöttek nem is említette…

– Ne csudákozzék az úr. Ez nem a Kalifátus, s itt nem figyelnek senkit csak az oláj templomban… Magik a temetőt keresik, hát én megmutatom magiknak… jöjjenek velem – s azzal elindult lefelé a hegyoldalon.  – Itt minden hamar változik… s megtörténhetik, hogy rosszul láttak, mert a levegő itt más. Ha kávét akarnak inni, akkor van hely ahol, ha templomot akarnak nézni, azt es lehet… de a temető az szent dolog, Nem mindenki láthatja.

A fák ritkulni kezdtek lefelé, s az öreg megállt.

– Nezzenek le, no! Ott van, amit keresnek.

Carl megfordult, s a szállodát és a parkolót látta egy pillanatig, majd ködbe borult a völgy, s percek múlva egy hatalmas sírkert tárult a szeme elé. Telis tele barna keresztekkel…

– No, az e, amit a nagyapja leírt?  – kérdezte az öreg.

– Az!… ámult el a látványtól… Gergő szorosan fogta apja kezét…
Carl odafordult az öreg felé, de ő már nem volt sehol... egy közeli ágon ott himbálózott a kereszt, amely a nyakában volt. Örökül hagyta Carlnak. 

Az autó a temető kerítése mellett állt. Carl búcsúzóul keresztet vetett, beszálltak a kocsiba és lassan megfordulva visszaindultak Csíkszereda felé…

A papagáj nagyot rikkantott a panamai reggel csendjében… a megsárgult papír kiesett Carl kezéből. Felébredt. Gergő ott állt mellette a gőzölgő kávéval kezében. – Kelj föl, elkésel a munkából…

Stoffán György