Még
két hét és ismét emlékezünk, ünneplünk és örvendezünk… illetve ismét nem
törődünk a Nagypéntek szenvedésével, Ismét jót eszünk Nagyszombaton és hétfőn
alaposan berúgunk a locsolás alkalmával... Igen… ismét lesz sonka, kemény tojás,
torma, pálinka és bor… vendégek otthon, vagy wellnessezés valami menő helyen.
Hiszen, keresztény ország vagyunk, s keresztény értékeket védünk.
Ma
péntek volt… igaz, nem Nagypéntek, csak sima, egyszerű nagyböjti péntek, amikor
a katolikus templomokban keresztutat végeznek, gondolatban végigkísérve az
érettünk szenvedő Istenfiát… amint halálra ítélik, vállára adják a keresztet,
amellyel háromszor bukik arcra, de még közben is tud szeretni, hiszen ajándékot
ad Veronikának és vigasztalja a jeruzsálemi asszonyokat… édesanyja könnyeit is
látnia kell, s elfogadja cirenei Simon segítségét. Majd megfosztják ruháitól és
a keresztre szögezik és emberként kileheli lelkét, hogy beteljesítse
szenvedésével, halálával és feltámadásával a megváltást.
A
katolikus egyház negyven napos böjtöt tart, lemondásra, önvizsgálatra és bűnbánatra
szólítja az embereket, hogy aki hisz, megerősödjék hitében és megtartsa Jézus
tanítását, parancsait.
Vajon
hány honfitársam járta végig ma valamelyik templomban vagy lélekben ezt a
keresztutat? Hányan mondták ma: „Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged, mert
szent kereszted által megváltottad a világot!”? S hányan mondták el egy-egy
állomás elmélkedése után, hogy „Könyörülj rajtunk Uram!”? Kevesen. Kevesen ahhoz
a megpróbáltatáshoz képest, amely minden európai nemzetre vár, amely itt leselkedik
minden portán, minden országhatáron… S hányan fogják jajveszékelve mondani
hamarosan, hogy „Istenem segíts!”? Sokan… nagyon sokan.
Rettegés
és félelem tölti el az ember szívét, mert ez a Nagyböjt nem az a Nagyböjt, ami
eddig volt. Hiszen számos országban már nem lehet ünnepi körmeneten énekelni a
Christus Vincit-et, s nem lehet gyakorolni azokat a sok évszázados ünnepi
szokásokat, amelyek Európa képéhez tartoztak, amelyektől kereszténynek mondhattuk
a földrészt. Mi magyarok még ünnepelhetnénk, még emlékezhetnénk a szenvedésre, szabadon
mehetnénk templomba, s nagyszombaton sem kell félnünk az ünnepi szertartás
alatt. A templomok azonban néhány kivétellel konganak, az emberek munkára,
hajtásra hivatkozva megfeledkeznek mindenről, ami ehhez a negyven naphoz
tartoznék. A böjtről, a lemondásról, a bűnbánatról, a szeretetről, a krisztusi
alázatról. S félnek is az emberek, mert a politika, a napi történések nem
kecsegtetnek semmi jóval. Hiszen egy másik vallás fanatikus követői a
sajátjukat akarják elterjeszteni a világban, s ehhez asszisztál a Szentírást is
felhasználva maga az egyház vezetésének egy része. Igaz, vannak Sarah
bíborosok, akik kimondják az igazságot, akik figyelmeztetnek, de mit ér a
figyelmeztetés, ha a legtöbb plébános, lelki vezető tévhitekre figyel, azokat
tolmácsolja, és azokra beszéli rá híveit. S közben a saját hitükért meghalni is
képes idegenek megsemmisítik a keresztény értékekre épült Európát.
Nekünk
azonban ez nem tűnik fel. Kisstílű nyomorultakként egymást jelentgetjük a bíróságokon,
himnuszok és zászlók tiltásával foglalkozunk, megvalósíthatatlan álmokat kergetünk,
s csak önmagunkban bizakodva, Isten nélkül védünk valamit, amelynek lassan mi
sem vagyunk már birtokosai, mert a keresztény értékek csak keresztény hittel
védhetők. És mi nem vagyunk a keresztény hit birtokosai, még ha ezt hisszük, és
ezt mondjuk is magunkról!
Igen…
a templom csendjét néhány idős asszony imája és éneke töri meg. Könyörülj
rajtunk Uram! – mondják mindnyájunk
helyett… Mert nekünk nem számít már az önfeláldozás, a szeretet, amely a halált
is vállalja másokért, s nem számít az, ha bárkit ártatlanul bántanak… mert mi
is bántunk és minket is bántanak. Hozzáedződtünk Jézus szenvedéseihez. Halál? Kereszthalál?
Látjuk a neten, hiszen ez ma már mindennapos egyes országokban… de imádkozunk-e
amikor látjuk a keresztények kivégzését, s halljuk, hogy a mi vallásunk a legüldözöttebbé
vált a világon?
Ez
sem érdekes manapság, hiszen egy mondattal majd el lehet intézni mindent… fogadalommal
szabaddá válhatunk majd, ha vagy ezt, vagy az életünket követelik. És borzongva
gondolok arra, hány millió teszi majd le a fogadalmat, megtagadva keresztény
hitét, magyarságát, nemzetét, múltunkat és egyben jövőnket is. Hányan lesznek
olyanok, akiknek sem a kereszténység nem jelent semmit, sem a másik vallás,
amire szabadságáért és jólétért önként fogadalmat tesz majd. S hányan vállalják
Jézusért majd a halált, a katakombák kereszténységét, amiként Ő is vállalta értünk
isteni személyként az emberi test szenvedéseit és a kínhalált…
Ezernyi
gondolat hullámzik bennem Nagyböjt péntekén… s magam sem tudok mást mondani,
mint a keresztúti ájtatosság egy-egy állomásának befejező mondatát: „Könyörülj
rajtunk Uram!”
Stoffán
György