A
döbbenet szállta meg az európai keresztény világot, amikor látta, miként válik
a párizsi Notre Dame a tűz martalékává. Ki-ki a maga személyes érzelmeit írta
le, s ezekben mindössze egyetlen dolog volt közös: a félelem.
Mert egy olyan katedrális égett
le, amelyet az is ismert, aki soha nem volt ott, nem látta személyesen… de
tudta, hogy Párizsban van. A mai világban ennek a katedrálisnak a pusztulása
jel, figyelmeztetés. Még nem Sodoma és Gomora… inkább az azt megelőző intés,
amelyet Lót kapott. Ma minden úgy történik, mint akkor. Lót elmehetett a
városból, de nem nézhetett vissza… felesége azonban visszanézett az angyal
parancsa ellenére és só-oszloppá vált…
Ma nem a
templomot kell újjáépíteni tehát, hanem a hitet!
Mert a Notre Dame immár nem az
Isten háza, hanem Európa hitehagyásának jelképe. Hit nélkül pedig, a Notre Dame
mindössze az, amivé vált. Aki ma búslakodik, gyűjtésre szólít, az tévúton jár. Hiszen
ez a katedrális nem először vált a lángok martalékává, s nem először kellene
újjáépíteni. S talán nem is utoljára, hiszen amikor építették, akkor a franciák
még igaz katolikusok voltak, akik számos szentet adtak az Anyaszentegyháznak.
Majd jött 1789., s maguk a franciák tették rommá a híres katedrálist. Állami
tulajdonba vették a köztársaság nevében, s később újraépítették az eredeti
tervek szerint. De nem hittel, és a hitért, hanem látványosságként, ugyanazon
szellemiségben, amelyben lerombolták. S ez a szellemiség, azóta még jobban
lealjasult, s még inkább eltávolodott Istentől, az isteni akarattól, a Teremtés
logikájától és rendjétől, de jó bevételt hozott a köztársaságnak. Idegenforgalmi
látványosság volt, amelyet hajléktalanok ürüléke, mocska és szaga vett körül,
de amelynek látásáért nem kis összeget kért Párizs önkormányzata.
Miért
kellene a világnak összeadni e templom újjáépítésének költségeit, amikor maga a
francia elnök vett el 2,5 millió €-t a felújításra szánt összegből… miért
kellene gyűjteni, amikor a francia állam a francia adófizetők pénzét az új-franciákra
költi… akik ebbe a katedrálisba és sok más templomba csak rombolni mennek, s
örvendezve adták tudtul egymásnak, hogy sikerült… Macron pedig bejelentette, hogy a mai Franciaország képéhez alakítják a Notre Dame külsejét a tatarozás során, és erre már megvannak a tervek is. Tehát semmi nem lesz már ugyanaz...
Szívszaggató
együttérzésről tanúskodó kormányfői levelek mentek Macronhoz és a francia püspöki
karhoz, s mindenki együtt érez e „nagy tragédiában” azokkal, akik már egyszer
eltakarították saját templomukat. S ma is ugyanannak a szellemiségnek vált
áldozatává ez a katedrális. Reménykedni pedig abban, hogy ettől a katedrális-tűztől
visszatér a kereszténység Európába – féktelen ostobaság!
Mi
magyarok is belendültünk… Gyűjtenek a nagyvárosok, s adni szándékozik a kormány
is e hatalmas újraépítésre. És ez az emberi ostobaság, a magyar ostobaság
magasiskolája. Egy lelki romhalmazban álló romhalmazt támogatunk, hogy újra célponttá
és újra turisztikai látványossággá válhassék a „párizsi Notre Dame”. Pedig
nekünk, magyaroknak néhány dolgot nem volna szabad elfelejtenünk. Például a Párizs
melletti békeszerződéseket, amelyek a keresztény Magyarországot szabdalták
szét, a keresztény magyar emberek millióit keserítették, kínozták és ölték
halomra. Nem volna szabad elfelejtenünk a Nagyváradon most szobrot kapott mérnököt,
aki meghúzta a határokat, s Clemenceau-t, aki magyar-gyűlöletében Dan Tanasát is
megelőzte. Ma, amikor ostobán az európai kereszténység jelképeként
aposztrofáljuk a leégett turisztikai látványosságot, akkor nem mondunk igazat,
hiszen az európai kereszténység jelképe Róma – kéne, hogy legyen. Az a Róma, az
a Vatikán, amelynek az újjáépítés költségeit saját bankja a mellényzsebéből ki
tudná fizetni…
Nekünk,
magyaroknak másra kellene gyűjtenünk. Ne akarjunk két lovat megülni egy
fenékkel. Nekünk a magyarságot védő, vállaló erdélyi, felvidéki magyarságot
kell támogatnunk. A polgármestereket, akiket személy szerint büntetnek az
oláhok a magyar zászlók miatt, amelyek március idusán széppé tették elrablott
városaink utcáit, falvainkat. Akiket a törvény ellenére, a magyar feliratok miatt
hatalmas összegekre büntetnek. Mert mint Bíró Zsigmond barátom írta: amíg a
szászok 1,2 százaléknyi lakossága megérdemli a német feliratokat, addig a 80-95
százalékban magyarlakta településeken az oláh fasizmus büntet… mert magyar a
felirat. Ugyanis, törvény írja elő, hogy ahol a lakosság húsz százaléka magyar,
ott ki kell tenni a magyar feliratokat a hivatalos épületekre, helyiségekre, s
kötelező a magyar nyelv használata is. Ám, a fasiszta román hatalom a saját
maga által alkotott törvényt nem alkalmazza… ellenkezőleg…
Mire
gyűjtünk tehát? Egy francia idegenforgalmi látványosságra, amely ma csupán
annyit jelent a világnak, mint az Eiffel-torony. Nem kellene tehát saját
ostobaságainkat és botorságunkat felülbírálni? Nem kellene magyarnak maradnunk akkor
is, ha szép emlékek vagy a belénk nevelt empátia miatt hajlamossá válunk elveszteni
az önbecsülésünket, a felelősségünket, s elfelejtjük történelmünket és a magára
maradt székelyeket, magyarokat? Nem vagyunk inkább felelősek gyermekeink jövőjéért,
a magyarság Kárpát-medencei megmaradásáért, a magyar keresztény-keresztyén jövő
biztosításáért, mint egy francia épület újjáépítésért, amelyre a Vatikáni Bank
még egy centet sem ajánlott fel?
Milyen
alapon nevezzük az európai kereszténység jelképének a Notre Dame
katedrálist, egy hitetlen ország közepén, ahonnan magyarságunk csak kínt és fájdalmat
kapott az elmúlt évszázadokban? Magyarként a Mária-tisztelet európai központjának
nevezni ezt a katedrális, a mai Franciaországban szintén keresztényi
perverzitás. Kivált úgy, hogy tudjuk. percre pontosan egy időben égett le az ukrajnai Harkovban lévő Szent Miklós székesegyház... tehát összehangolt keresztényellenes terrorcselekmény történt, amelynek harmadik áldozata a New York-i katedrális... lett volna...
Nem, nem
és nem! Nekünk, magyaroknak egyetlen kötelességünk van a Notre Dame pusztulását
illetően: A csíksomlyói pünkösdi búcsún kérni a Szentlelket, hogy világosítsa
meg azoknak a lelkét és tudatát, akik miatt ma Franciaországban mindez
megtörténhetett… és kérni Istent, hogy bocsásson meg nekik, mert nem tudják,
mit cselekszenek. A mi dolgunk, a Nemzetünk!
A mi keresztény hitünk felvirágoztatása, elcsatolt magyarjaink és székelységünk
támogatása, ha azért büntetik őket, mert vallják hitüket és magyarságukat. A
többi Macron, a párizsi érsek és a pápa dolga. Meg azoké, akik a világot ebbe a
hitetlen és erkölcs nélküli örvénybe sodorták. Ha mi gyűjtünk, és nem azoknak adjuk,
akiknek adnunk kell, olyanokká válunk önmagunkkal és nemzetünkkel szemben, mint
Lót felesége. Látnunk és tudnunk, hinnünk és értenünk kell János Evangéliumának
alábbi részletét. Nekünk szól…
„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a
világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert
mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel
való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A
világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi,
megmarad örökké.” (Jn. I. 2. 15-17.)
Stoffán György