Amikor
arról beszélünk, hogy „a kommunizmusnak hány áldozata volt”, akkor helytelenül
fogalmazunk. Ugyanis a kommunizmus ma is gyilkol, ma is súlyos károkat okoz a
társadalmaknak és az egyénnek egyaránt… folyamatosan, akárcsak a trianoni
döntés, vagy az államosítás… etc. A magyar nemzet ellen irányuló, immár állandósult
nemzetközi gyűlölet a kommunizmusban gyökeredzik, hiszen a kommunizmus nem más,
mint a szabadkőművesség és az 1789-es embertelenség egyik romboló alkotása,
folytatása. Máig.
Áldozatok
neveit soroljuk, kínok fajtáiról beszélünk… féligazságokat bemutató múzeumokat
nyitunk az embertelenségről, de mindez semmit sem ér, amíg a felelősök neveit csak
részben ismerjük, amíg a szellemi örökösök ugyanazt tehetik, mint elődeik, s
amíg a demokráciára hivatkozva nem történik meg a felelősségre vonás, és ennek
a szellemiségnek a szigorú, törvényekkel alátámasztott betiltása. Önmagában kevés
a jelképek betiltása, mert nem a jelképektől halt meg százmillió ember. A
kommunizmus nem szűnt meg, és a kommunizmus áldozatainak létszáma ma is egyre
nő.
Féligazságokat
mesélünk a legnagyobbak szenvedéseiről, mert e szendéseket a történészek önkényesen
lezárják a rendszerváltással vagy az emigrációba kényszerítések törtnetével,
noha az egyes ember az emigrációs években is a kommunizmustól szenvedett, annak
áldozataként volt kénytelen idegenben, szeretett hazájától távol élni. A
legnagyobbak pedig a Nyugat és a vörös birodalom kiegyezése alapján az
emigrációban is viselték a megbélyegzettség terhét, mint a Vatikán által –
talán – hamarosan boldoggá avatandó Mindszenty hercegprímás.
A kommunizmus
Magyarországon visszafordíthatatlan rombolást végzett, mert megalapozta e
rombolást a történelem meghamísítása és az erkölcstelenség, amelyet egy
primitív, beteges hatalom kötelezővé tett 1945. után. Mai problémáinkat pedig
legfőbbképpen az okozza, hogy ennek a romboló ideológiának a lábnyomában
járunk, mert a demokráciának nevezett, és minden rendszer által használt szó érvényteleníti
a törvényeket, megengedővé teszi a kormányokat, és megtiltja az emberi
szabadságjogokkal magyarázva a felelősségre vonást, még a hazaárulás tekintetében
is. Ha pedig a mai Nyugatot vesszük górcső alá, akkor láthatjuk, hogy a Nyugat
mai helyzetét és az emberi normalitás ellen küzdő szervezeteket egyetlen hálózat,
a kilencven országot magában foglaló Progresszív Szövetség fonja be. Ezt a
szövetséget tartják a kezükében a lázadó, genderista civilszervezetek, amelyeket
pedig az ismert spekuláns szervezete irányít. Így épül fel a kommunista
piramis, amelynek tagja számos magyarországi párt, és az Uniós vezetők
többsége. Hiszen Sargentitni vagy Timmermans is kommunista gyökerű pártok
tagjai. Tehát, a kommunista ideológiáról, mint megszűntről, mint csak a múltban
létezőről beszélni sem politikatörténetileg, sem történészileg nem lehet. Tehát,
a jelen drámájának, a jelen tragédiájának is egyetlen oka a kommunizmus, hiszen
a Progresszív Szövetség aknamunkája és az ebben résztvevő pártokat irányító
szervezetek alakítják ma is Európa megsemmisítését.
Visszatérve
a kommunizmus történelmi és egyben visszafordíthatatlan rombolására,
Magyarországon két alapvető dolgot kell említenünk: az egyházi iskolák,
katolikus szervezetek és a hitoktatás felszámolását, valamint a szerzetesrendek
feloszlatását, működési engedélyük megvonását. Ennek a két intézkedésnek a
következménye az oktatási rendszer drámai helyzete, az oktatás és a tananyag
színvonalának súlyos hiányosságai, és a tanári anarchia, amely az emberi
butaságot, az erkölcstelenséget és a tanterv egységének hiányát tükrözi,
valamint máig engedi a politikai befolyást az iskolákban.
A másik
intézkedés. a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása volt, ami az
egészségügyet, a tanítást és a tanárképzést, az ifjúság erkölcsi és hazafias
nevelését a nullára vetette vissza. Ez is visszafordíthatatlan folyamat, mert
már nincs kivel pótolni a kommunisták által gyárudvarok söprésére, kőtörésre
vagy halálra ítélt tudósokat és az ő tudásukat. 1950-ben megszakadt egy olyan
történelmi folyamatosság, amely életben tartotta a szellemi létet
Magyarországon. Mind a kommunizmusban, mind pedig az azt követő és máig tartó
liberális világban egyetemeinken egy furcsa ideológiai fertőzés támadja az
ifjúságot, s valójában egy liberális cselédkönyvet kapnak, nem diplomát. Nem
tudást kapnak, hanem szakbarbári felkészítést, hiszen a humán vagy latin műveltség
súlyos hiánya a rossz helyesírásig bezárólag felismerhető.
Ehhez
még a különböző kommunista és liberális intézkedések, züllesztések is
hozzáadandók, mint a zene, a művészettörténet vagy a filmesztétika tantárgyak
elhagyása, szűkítése, amelyek a léleknevelés, léleképítés alapjai voltak. Ezeknek
a hiányát nem pótolja, nem akarja pótolni egyetlen oktatási kormányzat sem. Az
ép testbe ép lélek is kellene, de a lélek fejlesztéséhez a fenti tantárgyak
szükségesek… Tehát, máig ható és állandó, az a rombolás, amelyet a kommunista
diktatúra 1947-ben és 1950-ben végrehajtott.
Ma,
amikor a kommunizmus bűneiről és áldozatairól beszélünk, emlékezünk, akkor voltaképpen
arról beszélünk, amiben élünk. Mert igazából nincs már kommunizmus, de a nem létező
demokrácia fogalom feloldó mocsarában vergődünk, mert a kommunizmust nem
tiltottuk be, nem kerestük meg és nem ítéltük el a bűnösöket… mellébeszélünk és
folytatjuk mindazt a történelemhamisítás alapján, amit a marxi történettudomány
magként elvetett. Nem lehetünk büszkék nagyjainkra, nem állíthatunk szobrot az
emlékükre, és nem beszéljük ki az igazságot… mert hazugságban kell élnünk.
Ergo: mi magunk is áldozatai vagyunk e vörös eszmének, s mi magunk tesszük
áldozattá az utódokat is, amikor beletörődünk mindabba, amiben mi magunk, rendszer-váltottan, nemzeti keresztény kormányt támogatva élünk… Mert a rendet,
a hazafiságot, a nemzeti függetlenséget nem sikerült még visszaállítanunk. S amikor azt olvassuk, hogy a májusi
választáson múlik Magyarország jövője, léte, megmaradása, akkor egészen
csalódottan kell befejeznem megemlékező soraimat… hiszen amit Clemenceau, Rákosi
és Kádár nem tudott megtenni, azt májusban megteheti Timmermans és Juncker,
Sargentini és Merkel… Tehát, a kommunista
négyes fogat… a 21. század Európájában.
Ne
beszéljünk tehát egy lezárt korszak áldozatairól, mert ha igaz a fenti állítás,
miszerint májusban dől el egy ezer éves nemzet sorsa, akkor nyugtázhatjuk: mi
magunk vagyunk, lehetünk a kommunizmus – utolsó – áldozatai…
Stoffán
György