2018. március 29., csütörtök

Rendhagyó keresztút…




Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged! Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot…

Már nem érzett fájdalmat… csak egy-egy erős, tompa ütést a testén. hunyorogva próbálta szemét kinyitni, de a vértől összeragadt szemhéja alól csak foltokat látott. A feje zúgott, és csak a hussogó, kampós ostor hangját hallotta minden tompa ütés előtt… aztán minden elsötétült… A hideg víz végigloccsant az arcán, s másodpercekig azt hitte, hogy csak álmodik. A földön feküdt. Szemét nyitogatta ismét, s a ráloccsantott vödör víz feloldotta a száradt vért… látott. A katonák lábait látta, s az ostorvégeket, amelyek ott himbálóztak a feje fölött… hangokat kezdett hallani. Két oldalról megfogták hóna alatt és felrántották. Iszonyatos fájdalom töltötte el. Egy katona a fejére nyomott valamit, ami sercegve szúrta át homlokán a bőrt, és szemébe ismét vér csurgott a sebből. Röhögtek körülötte.. – így néz ki a zsidók királya… mondogatták hahotázva, miközben valami palástszerűt dobtak a hátára és lökdösni kezdték…

Az udvarból kiérve katonák közeledtek egy hosszú, viszonylag keskeny farönkkel. Rájuk emelte a tekintetét, közben kötelet hurkoltak a csuklójára, a rönköt a hátán keresztbe tették és két végét a hurok kötelével kezeihez kötözték… rettentő súly nehezedett rá… szédelegve, tántorogva indult el a domb felé… a tömegből füttyszó, káromkodás hallatszott. És Ő nem értette miért… mi is történik vele… hol is van valójában. Az embertelen szenvedésben Ő a szenvedő ember volt, aki az emberi gonoszság félelmetes megnyilvánulásait viselte.

Vonszolta magát, karján egy darab bőr lógott, amit a korbács kampója szakított fel, arcán a vér és a verejték csepegett, szemét csípte a sós lé. Egyszerre elhagyta az erő… hátán a keresztfával, erőtlenül csapódott a földre. Arccsontja reccsent a kőlapokkal kirakott úton. Ismét elsötétült előtte minden. A katona belerúgott, egy másik vizet locsolt Rá. A keresztfát fogva rángatták talpra, s Ő ismét megindult… a tömeget már csak látta, de nem hallotta, mert feje az eséstől elviselhetetlenül kezdett zúgni, minden lépése kínszenvedéssé vált, támolygott a súly alatt. Megpróbált kiegyenesedni, felemelte a fejét… Anyja kontúrja tűnt fel előtte… a tanítvány támogatta… Megállt. Anyja könnyezett, nyúlt felé, de a katona ellökte. Ő pedig továbbindult… anyja könnytől csillogó szemét látta útközben… Az előző eséskor felszakadt egy alig megalvadt vérrel teli mély seb… folyt a vére, ereje egyre fogyott…

Egy paraszt jött a földek felől… Ismerte. A paraszt nem állt meg, nem nézelődött… hazafelé igyekezett, s nem szerette, ha a rómaiak kínoznak bárkit is az övéi közül. A katonák megállították a közeledőt.

Eloldozták a keresztfát és ráparancsoltak Simonra, a parasztra, hogy segítsen vinni… Hallotta, hogy Simon vonakodik, hogy sietnie kell, engedjék őt útjára… Ránézett, tekintetük összeért, és Simon egyetlen szót sem szólt többé. Megfogta a keresztfát, saját vállára emelte, másik kezével pedig Őt segítette… Mindketten támolyogtak. Simon a súly, Ő a megkínoztatottság iszonya alatt… A tömeg hangja újra elért hozzá… akiket gyógyított, akiknek segített, akiket tanított, most tele szájjal röhögtek rajta… – ez volna az Isten fia, a király, a Messiás? … Csapj szét közöttük, mentsd meg magad… – biztatták. A katona megállította őket. – Leteheted Simon! Takarodj haza, ha már úgy siettél… – mondta. Simon nem akart engedelmeskedni. – Felviszem Neki… Felmegyek Vele… hajtogatta, de a katona egy korbácsütéssel meggyőzte…

Simon ledobta a keresztfát, amely port vert fel az útról… és félve engedte el Őt. Ő körülnézett. Hullámzó, hol éles, hol pedig homályos képet látott… Veronika is ott állt… valamit nyújtogatott felé… csak nehezen vette ki, hogy egy kendő van a lány kezében… egy pillanatra minden erejét visszakapta, határozott lépéssel közelebb ment Veronikához és elvette a kendőt, arcára helyezte és rányomkodta ujjaival… majd visszaadta a lánynak. A lány kővé meredt a látványtól… az Ő arcának mása ott maradt a kendőn… egy katona is meglátta  az elítélt képét… elfehéredve eldobta fegyverét, sisakját, és mint aki eszét vesztette, elrohant onnan, hangosan kiáltozva… – Irgalmas Isten bocsáss meg! – Még sokáig lehetett hallani, egyre messzebbről ezt az artikulátlan és félelmetes kiáltozást. Veronika saját arcához szorította a kendőt és elvegyült a tömegben… Ő ismét emberré lett és erőtlenül viselte a kínt.

A katonák visszakötözték a keresztfát a hátára. Alig lépett néhányat, most egy kőbe akadt a lába és ismét a földre zuhant. A katona nem értette az iménti jelenetet, amikor is társa fejvesztve és üvöltve elrohant… azonban valami érthetetlen érzése támadt. Nem volt többé gyűlölettel, a halálraítélt zsidóval szemben. A zuhanást igyekezett saját testével fékezni. Úgy tett, mintha az elítélt ráesett volna… odaintette társát és kíméletesebben mint az imént, felemelték Őt.

A szél lengedezni kezdett… a domb teteje egyre közelebb volt… de a köves, itt-ott gödrös út rettenetes kínokat okozott. A nap kibújt a felhők közül. Kis csoportban asszonyok sírtak, az emelkedő miatt egyre ritkuló tömegben… Ő odafordult, és először a keresztfahordozás közben megszólalt: – „Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon. Mert jönnek napok, melyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak”… az asszonyok nem értették… azt hitték a fájdalom és a szenvedés az eszét vette.

Meg akarta szaporítani lépteit… a nap sugaraitól és lihegéstől kiszáradt a nyelve, szája és arca mint a cserzővarga által megmunkált bőr… ereje fogytán, de hamar el akarta érni a domb tetejét, hogy a rettenetes gyaloglás véget érjen, ám hirtelen megszédült és térdre, majd hasra vágódott. A töviskoszorú, amit az ostorozás után fejére nyomott a katona, egy kőbe akadva még mélyebb sebet vágott a homlokán… ismét hallotta a tüskék sercegését, s a vér elöntötte az arcát. Maga állt fel, utolsó erejét is összeszedve. Felért… levették végre a terhet, letépték sebeibe ragadt ruháit, hanyatt lökték és rászegezték a kezét arra a rönkre, amit eddig a hátán cipelt. Majd kötéllel megerősítették, nehogy a csuklóját feltépje a hatalmas kovácsolt szeg. A keresztfát áthurkolták kötelekkel, és felhúzták a testet a keresztfával együtt annak a gerendának a tetejébe, amelyen már haltak meg azok közül, akik őt követték… Ilyen-olyan váddal ítélték halára őket, mert még nem jött el az idő, hogy Rá hivatkozzanak, s féltek is Rá hivatkozni… Akiket a zsidó főpapok följelentettek, azt a római légió várszomjas katonáit keresztre feszítették. Ez volt a szórakozásuk…s így volt ez mindvégig, a rómaiak uralma alatt.

A helyére akadt a keresztfa. A rajta függő ember lábát, egy létráról odaszögelte a katona, és egy támaszt is a talpa alá, hogy szenvedése  tovább tartson… Másik két kereszt is volt mellette. Az odafeszítettek bűnözők voltak. Ő megszólalt és azt mondta a jobb felől valónak, aki megvédte Őt: - Még ma velem leszel… 

Közben odaért anyja, Mária és János is. Már alig voltak mások körülötte. Ő beszélt hozzájuk, majd fájdalmában felkiáltott és feje erőtlenül lecsuklott.

Pilátus nem hitte el, hogy halott, ezért átszúratta mellét egy lándzsával. A sebből vér és víz folyt… ami a halál bizonyossága volt.

A másik kettőnek csontját törték, hogy meghaljanak a fájdalomtól…  

Levették hát a keresztről és anyja ölében pihent… de hamarosan megkenték olajjal, gyolcsba burkolták és egy, még használaton kívüli sírba helyezték… hogy beváltsa ígéretét… és három nap alatt felépítse a templomot …

Így történt az a gyalázat, amely az emberi balgaságot, tudatlanságot és gyűlöletet jellemzi, de amely az Őt követők számára biztosan beteljesülő ígéret… hiszen még nem jött el újra... S ha ismét eljönne, vajon nem feszítenék-e föl ugyanúgy?...

Könyörülj rajtunk Uram!