Száz
évvel ezelőtt már jól látható volt, hogy a világ valami nagy tragédia felé
közelít, hogy Európa elhagyja a hitét, s behajtja a fejét egy olyan kalodába,
amelyet ha rázár a bűn és az erkölcstelenség, akkor onnét soha nem lesz szabadulása.
1789. volt az az év, amelyben a bűn, a liberalizmus, az értékpusztítás szelleme
kiszabadult a képzeletbeli palackból, Franciaországból, s mint a megrepedt
csatornából a trágyalé, szivárogni kezdett Európa minden szegletébe. A népek
alja csatlakozott elsőként ehhez a romboláshoz, mert elhitte a sátáni „igazságokat”,
a szabadosság varázsát, a műveletlenség mindenekfölötti „valósságát”.
Hitte,
hogy a vallás csak mákony, s hogy a ma fontos, és a halál után semmi nincs, s a
papok csak ostoba játékot űznek a hatalom érdekében… Elhitte, mert a sátáni hatalom
mindent ígért, ami a földi életben és a hitehagyott ember felfogása szerint „jó
és szabaddá tesz”. A rombolásban hívő csőcselék kapzsi, irigy és primitív volt,
gyűlölni tudott és akart, mert a gyűlölet is hozzátartozott… az élete része
volt. Az egyház minden erejét bevetette azért, hogy megakadályozza ezt a
tragikus szemléletet, de a sátáni eszme villámgyorsan terjedt. Az értelmiség
egy része is csatlakozott ehhez a romboláshoz, amelyet először nemzeti
liberalizmusnak neveztek, s amely még értelmezhetőnek is tűnt a barokkos egyházat
és a Tripartitum még érvényben lévő cikkelyeit tekintve. Ám a cél nem az volt,
hogy reformáljuk, tegyük emberibbé az életet, hanem az, hogy romboljuk le azt
ami eddig érték volt, s nevezzük értéknek, amit értéktelennek, bűnösnek és
erkölcstelennek tartottak az ősök, s ami kétezer éve megtartóerőként működött a
művelt világban.
Az
idők folyamán kisebb-nagyobb lázongások, forradalmaknak nevezett, irányított
gyűlölködések ütötték fel a fejüket, s mind jobban hihetőnek látszott a jobbító
szándék, amely mögött a szabadkőművesek ördögi tervei álltak. Máig tagadott
jegyzőkönyvben fogalmazták meg és rögzítették a rombolás és a nemzetek
eltiprásának forgatókönyvét, s bárki írta is azt, máig nyomon követhető a benne
foglaltak megvalósításának sikere. Európa népei pedig mit sem törődtek ezzel,
hiszen számukra ez az új és sokat ígérő rend – a köztársaság, a demokrácia –
megfelelt. Generációról generációra apadt el a hit, a vallás gyakorlásának
követelménye, Istennek a mindennapokban való természetessége.
De
mindez nem volt elég a sátáni eszmének, és ezen eszmék terjesztőinek,
irányítóinak. Az első világégés után a kereszténység bástyájának számító magyar
birodalmat, Mária országát is felszámolták, s az irányításra képtelen, mindig a
magyar birodalom szellemére támaszkodó primitív népeknek birtokába adták,
meghagyva egy kis részét, amely ipar, víz, nyers-és ásványi anyagkészletét
elvesztve csaknem semmivé vált. Állampolgárai elszakadtak egymástól,
egyházmegyéi csonkák maradtak, gazdasága megsemmisült… Magyarok tízezreit
irtotta ki a román, a tót, a szerb főhatalom, s a „művelt világ” egyetlen
lépést sem tett e megalázott és kirabolt keresztény nemzet érdekében. Ám a
magyarság talpra állt, ha remegő lábbal is. Ám ettől kezdve olyan
meghasonlottság vett erőt a magyar nemzeten, amely erkölcsileg aláásta a
mindennapokat, a közeli és a távoli jövőt. A 133 napos kommunista-liberális-zsidó
vérfürdő, amelyet 1919-ben elszenvedett a magyar keresztény lakosság, mély
nyomot hagyott a lelkekben, s ellenérzést égetett a meghurcolt nemzet szívébe
azokkal szemben, akik részt vettek a magyar nemzet vesszőfutásának megszervezésében
és végrehajtásában.
Horthy
Miklós kora sem volt mentes a szabadkőművesek támadásaitól, kezdve a Rongyos Gárda
országot mentő próbálkozásának cserbenhagyásától, a koronázott fő fegyverrel
való kiűzéséig. Itt pecsételődött meg, hosszú évtizedekre Magyarország sorsa. Hiszen
a trianoni döntés ellen, annak végrehajtása ellen föl tudott volna lépni az
akkori nemzet, de vezetői a szabadkőművesek által megfizetett árulók Horthyt is
félrevezetve megakadályozták, hogy Erdélyben és a Felvidéken néhány nap alatt
felfegyverezhető és hadba állítható sereget toborozzon az arra konkrétan
kinevezett csapattest, noha a székelység és a felvidéki magyarok budapesti segítséggel
megvédték volna az országrészeket. Horthy elhitte szabadkőműves tanácsadóinak,
hogy a kis-entene még a maradék országot is felosztja, ha egyetlen lépést tesz a
kormány a haza egyben tartására, és a király trónra segítésére. Teleki
meggyilkolása, amelyet máig öngyilkosságnak állítanak be, már 1941-ben
eldöntötte Magyarország további, háború utáni sorsát, mert a kormányzó kora és
ezzel együtt járó tehetetlensége teljes egészében a szabadkőművesek és a
németpárti katonatisztek kezére játszotta az országot. Egy olyan forgatókönyv
részesévé vált az Magyarország, amelyet király nélkül nem lehetett megváltoztatni,
ám király nem volt, a trónörökösre pedig halál várt volna, ha visszatér Magyarországra.
A doni tragédia már akkor látható volt, amikor elindultak a magyar csapatok, s
ezzel a nemzeti hadsereget fejezte le a nemzetinek látszó hadvezetés. Ebben a
drámai helyzetben akart Horthy kilépni a háborúból, mert garanciát kapott
Sztálintól Észak-Erdély megtartására, ám a kilépési szándékot ismét a szabadkőműves
és németpárti államvezetés megakadályozta és fegyverrel kényszerítették a katonákat
a kormányzói parancsmegtagadásra, a további harca. Horthyt a németek
eltávolították, és megkondult Magyarország felett a lélekharang, amely „máig
visszahangzik”…
Megkezdődött
a háború után egy kollektív európai hazudozás, történelemhamisítás és ama
hatalom érdekeinek szolgálata, amely ténykedését a Bastille lerombolásával
kezdte el. 1945-től az igazság szalonképtelen, a történelmi valóság említése
olykor börtönnel járhat, az igazságszolgáltatás lealacsonyodott e politika
kiszolgálójává, az erkölcs és a hit megsemmisült, a haza és a haza iránti
elkötelezettség ismeretlen fogalmakká lettek. Hazaárulók és országvesztők
birodalma lett a világ, s a vörös köntös csupán csak jelmez volt a világuralom
megalapozóinak mesterein. Hiszen a kommunizmusban, s a nyugati szabadságban nem
történt más, mint a mai kor precíz előkészítése. Míg Nyugaton a jólét által
szakadt el a tömeg Istentől, addig „Keleten” a terror miatti félelem és a „szocialista”
erkölcs ölte ki az emberiességet, az igazságot és a haza iránti hűséget az
emberek lelkéből. 1947-ben még csonkábbá vált Magyarország, a nép kirabolhatta
azokat, akikre irigy volt, kastélyok és könyvtárak váltak a söpredék
martalékává, papok és tudósok mentek a bitóra, az állam határozta meg hány
papot vehetnek föl évente, s a szerzetesrendek betiltásával mind a szociális,
mind a lelki élet megbénult. A társadalom ismét egy trianonihoz hasonló
megsemmisülést élt át, s a lelkek zorddá, érzéstelenné, nemzetietlenné,
meghasonlottakká váltak. Magyarországra is ráömlött a liberális-kommunista
erkölcstelenség, a hazafiatlanság, s tilos volt még beszélni is az elszakított
nemzetrészről. A magzatgyilkosság természetes lett, a nők joga volt eldönteni –
s máig így van! - egy élet sorsát. Így
pusztult el 8 millió magyar… Az egyház is drámai helyzetbe került, hiszen nem
volt Márton Áronunk, Jakab Antalunk, csak egy börtönben sínylődő Mindszentynk,
s rengeteg behódoló papunk, püspökünk. Akik megpróbáltak hűek maradni Istenhez,
a néphez és az Egyházhoz, azok börtönben vagy akasztófán végezték.
1956-ban,
a világpolitikai érdekek okán ismét a magyar társadalmat használta ki a
világhatalom, s nem érdekelte hány magyar hal meg, egy kilátástalan felkelést
szított, feláldozva a magyarság vérét. Ma már ismerjük – Irak, Líbia és az
ukrajnai Majdan után –, ezt az aljas politikai technikát… Igaz ünnepelünk és
gyászolunk két hét különbséggel októberben és novemberben, de az a rés,
amelyről beszélünk, s amelyet az ostoba szónokok nagy hangon emlegetnek, nem
létezett a kommunizmus falán… nem törtünk át semmit 56-ban, csak a vérünket
ontottuk, mert a világhatalom érdeke ezt kívánta. Ismét úgy verték át a magyar
nemzetet, hogy nem vettük észre, s hittünk a segítségben, hittünk az igazunkban…
E
drámai magyar évszázadról mégsem lehet őszintén beszélni. A magyar nemzet szolgálta
a világot, Európát, s vérét ontotta másokért, mentette az üldözötteket, de nem
kapja meg azt a kárpótlást és elismerést, amely megilletné. Féligazságok
alapján élünk, hazugságokat vagyunk kénytelenek elviselni, igaz történelmünknek
csak halovány ködét láthatjuk, s mindenki más vértanú, szenvedő, és leigázott…
csak a magyar bűnös és ellenség mindenki számára. Mert genetikailag is keresztény
és ezt csak a nemzettel együtt lehet kiirtani.
Az
uniós csatlakozást népszavazás előzte meg, amely eredménytelen kellett volna,
hogy legyen az Alkotmány szerint, de a világhatalom kedvéért egy éjszakára az
Alkotmányt is semmibe vehette a hatalom, s bár nem volt elégséges a megjelentek
száma, mégis érvényes lett az uniós csatlakozás igenje… Pedig lehettünk volna
szabadok is…
Az
ígéret az volt, hogy megszűnnek a határok, s milyen nagy békességben élhet majd
magyar és oláh, magyar és tót… megszűnnek a Nyugat és a volt szocialista
országok közötti bérkülönbségek, s biztonságban, háborúság nélkül élhet ezután
minden generáció… Hazugság volt ez a javából. Hiszen az unió nem kevésbé elnyomó
európai rendszer, mint korábban a moszkvai… sőt. Rosszabb. Erkölcstelenebb,
aljasabb, embertelenebb és ma már halálos is az európai emberre, Európára és
annak kultúrájára nézve. Beteljesedik lassan ama jegyzőkönyv, beteljesedik
lassan 1789 eszméje, s immár megszűnik a keresztény Európa, mert vezetői jól
megfizetve elárulták nemzeteiket, s azok válnak fogollyá, akik az állati
megszállást ellenzik, akik kiállnak a nemzetállamok, s tisztesség és az
erkölcs, Isten és a valós értékek mellett. A hazugság meghozta Európára a
megérdemelt sorsot. A szabad szexet hirdetőket és a migránsokat örömmel
fogadókat ma a migránsok erőszakolják a nyílt utcán, a rendőrök képtelenek
megvédeni saját polgáraikat, de letartóztatnak mindenkit, aki a megszállás
ellen szót emel. Akik a jóléthez szoktak, azokat ma fényes nappal rabolják ki a
művelt Nyugat eddig irigylésre méltón tiszta és biztonságos utcáin. Akik a nemzetköziséget
hirdették, ma megkapják azt kamatostul. S akiben nem volt nemzeti érzés, ma
felébred és követeli vissza hazája határait…
Minket,
magyarokat is félrevezettek a nyugati világ aljas politikacsinálói, ám egy
dologra nem számítottak ezek a pénzisten hívők: – Arra, hogy a magyar ember
olyan helyén él e világnak, ahol maga a genius
loci maga is erőt ad. Ahol az erkölcs bár veszni látszik, mégis van hit és
erő a magmaradáshoz, ahol a határok elenyésznek, ha össze kell fogni. S ahová
ma már az európai emberek menekülnek saját nemzetük árulóinak halálos ítélete
elől. Mert Magyarország olyan hely, ahol megtelnek a templomok, ahol fagyban és
hőségben is elmennek Máriát köszönteni minden hónap első szombatján az emberek,
s ahol együtt imádkozik a nemzetért, a megmaradásért, Mária országáért a nemzet
java. S ahol a 20. század hazugságai úgy hullnak szét, mint a kártyavár… A
Kárpát-hazában ma is van egymillió imádkozó magyar, s ez elég a megmaradáshoz,
az újjáéledéshez, a bűnbánathoz és az isteni irgalmasság elnyeréséhez. Az
évszázadok során bebizonyosodnak újra és újra Szent István utolsó szavai: – „A
magyar nép az én népem, s az én népem nem vész el a történelem viharaiban.”
Stoffán György