Kevés embernek adatik olyan boldog gyermekkor, mint
amilyen az enyém és négy testvéremé volt. A sötét kommunista világból szinte
semmit sem érzetünk, hiszen egy kicsiny, vidám „szigeten” nőttünk fel: – a
budai ferencesek között. Nyáron a barátok udvarán rúgtuk a labdát,
helyettesítettük a sekrestyés-testvért, s hallgattuk az öreg, Andrássy utat és
Sopronkőhidát megjárt atyák történelem-leckéit, amelyek életre szóló
elkötelezettséget jelentettek Egyház és Nemzet iránt. Ezt azonban akkor még nem fogtuk fel. Nekünk
természetes volt az az életvitel és szemlélet, amelyet ott plántáltak belénk. Láttuk a kommunisták által, papi hivatásuktól és a tanítástól eltiltott atyákat, akik hajnalban jöttek titkon misézni, hogy hatra a gyárban lehessenek, s láttuk, amikor a
konyhás testvér bedugja ócska aktatáskájukba az uzsonnát, amit ha nem miséjük
alatt rejtett volna el, talán el sem fogadnak. De apánk betegsége idején
sokszor mi öten testvérek, és édesanyánk is azt ettük, amit a barátok saját
kevesükből maguktól megvonva, önzetlenül nekünk adtak. S nem csak nekünk....
 |
| Balról: Tabódy István, Szendi József és P. Tornyos Kálmán ofm. |
A kereskedőszakmát 18 évesen, mint eladó, a Domus
Áruházban sajátíthattam el, ami számomra ismét a Kegyelem ajándéka volt. A
vörös világban olyan közegbe kerültem, amely akkoriban ritkaságszámba ment. Édl
Román igazgató úr, kiváló katolikus emberként vezette az áruházat, s
számára az egyházi ünnepek bensőséges közösségi ünnepekké váltak a munkahelyen
is. Szenteste napján reggel, a nyitás előtt – éveken keresztül – összehívta a
dolgozókat, felütötte a Szentírást, s ünnepi beszéd helyett felolvasta Szent
Pál Szeretet-himnuszát, majd kellemes ünnepeket kívánt hozzátéve, hogy senki ne
felejtse el a Karácsony eredetét és üzenetét. A sok fiatal alkalmazott pedig
tudta, hogy Édl Román e szent ünnepen az állásával játszik… évről-évre… (Ma, az
Élő Rózsafüzér szervezője, motorja az Igazgató Úr.)
Egy alkalommal idősödő, szelíd tekintetű, de
rendkívül határozott úr lépett hozzám a lakástextil-osztályon. Jegyzeteiből a pontos
méreteket megadva, nagy mennyiségű, de viszonylag olcsó padlószőnyeget kért,
amit gyorsan lemértem és levágtam, majd a csomagolóba vittem, ahol a számlát is
meg kellett írnom. A Tornyos Kálmán név abban a pillanatban nem mondott
semmit, hiszen kisgyermekkoromban Kálmán atyát Esztergomban „bújtatta” a rend a
moszkovita hatalom elől, így őt személyesen Budáról nem ismerhettem. Felkaptam
viszont a fejemet, amikor a számlára bediktálta a szállítási címet: – 1023 Budapest,
II. kerület, Mártírok útja 23.
Én
a régi emlékek örömével kérdeztem:
–
Csak nem a kolostorba tetszik vinni?…
–
De, igen! Én vagyok ott a beszerző – mondta Kálmán atya, aki láthatóan jóleső
meglepetésében elfelejtette azt a kimért, tiszteletet parancsoló, de mégis
alázatos határozottságot, amellyel először megszólított. Amikor pedig, az áruházban
elköszöntünk egymástól, hogyan is hangozhatott volna másképp, mint részemről
egy hangos Laudetur, részéről pedig egy hasonló In aeternum… Summa summarum: a
padlószőnyeget még aznap bevágtam a helyére a Refektóriumban, s az esetet jó
szívvel nyugtáztam, hisz ismét tehettem valamit gyermekkorom drága
nagycsaládjáért. Az eset, mint akkoriban annyi más, napok alatt feledésbe merült.
Évtizedek teltek el, és én már rég elfeledve a
kereskedelem viszontagságait, a 20. századi egyháztörténet kutatásával és az újságírással
foglalkoztam. P. Zadravecz István püspök halálának harmincadik évfordulója
közeledvén, írtam egy róla szóló monográfiát (eddig sajnos az egyetlent), s
fölkerestem vele a Pesti Ferencesek elöljáróját kérve, engedje meg, hogy
templomában tarthassuk meg Flasch János barátommal az első nyilvános
Zadravecz megemlékezést, halálának e kerek évfordulóján. Ám hiába vittem a
könyvből, hiába kértem szépen a tartományfőnököt, ő hajthatatlan maradt:
–
Én szerzetespap vagyok, és nem politizálok! Zadravecz püspök pedig még ma is
politika sokak szemében. Tartsák meg kérem, másutt…
Tudomásul
vettem, elköszöntem és csalódottan léptem ki szobája ajtaján, amikor utánam
szólt az idős provinciális:
–
Nincs magának egy olyan Stoffán nevű rokona, aki elég régen a Domus
Áruházban dolgozott?
–
Nincs! Én dolgoztam ott több mint húsz éve… – fordultam meg a küszöbön
csodálkozva, s abban a pillanatban ismertem föl benne azt a ferences atyát,
akinek padlószőnyeget adtam el majd negyed századdal előtte. Húszon év alatt
mindketten sokat változtunk.
–
Akkor gyere vissza fiam egy pillanatra! – intett magához cinkos mosollyal. –
Szervezd meg az emlékmisét, csak ne csináljatok itt nekem politikai gyűlést
vagy ilyesmit. Tudod, ez egy frekventált hely és hidd el nekem, itt alig
változott valami 90 óta… A kerületi polgármesterrel ugyanolyan vitáim vannak,
mint ha még mindig kommunizmus lenne… Kérlek, legyen az egész Zadravecz püspök
úr méltóságához illő…
A szentmise napján, a reggeli Vasárnapi Újság
című műsorban, megemlékező jegyzetet olvastam föl P. Zadravecz Istvánról, és
így a rádióban is meghirdethettem a déli szentmisét, amelyet dr. Szendi
József érsek úr mutatott be. A szentbeszédet a Zadravecz püspök által
titkon fölszentelt és éveket kommunista börtönben töltött néhai Tabódy
István atya mondta, olyan tömeg előtt, hogy még az utcán is az egykori
rabtársak, volt politikai elitéltek tolongtak. Évtizedek óta először zengett a
Ferenciek terén a „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted, zokogva esd”
kezdetű himnusz, amely Gergely Ferenc orgonajátékával vált ott igazi
könyörgéssé. Az állam részéről, bár meghívót senki sem kapott a szentmisére, a
Tábori Püspökség is kiküldött egy tábori lelkészt. Az Úr megadta azt az
ajándékot, mint egyháztörténet-kutatói munkám egyik legszebb gyümölcsét, hogy
1995. november 13-án, P. Tornyos Kálmán atya bátorságának köszönhetően, vele
közösen és nyilvánosan „rehabilitálhattuk” a nemzetéért – 1965-ben
bekövetkezett – haláláig aggódó, érte szenvedő ferences püspököt…
Stoffán György