Valószínűleg nem vagyok jó
katolikus! Ugyanis minden krisztusi tanítást és parancsot értek, talán élem is
úgy-ahogy, amennyire emberi gyarlóságomból és esendőségemből telik. Isten
iránti bizalmam és tán még hűségem is a helyén van, Máriát, Isten anyját, a
Magyarok Nagyasszonyát nap-mint nap, nem egyszer kérem a Kárpát-haza és a benne
lakó nemzetek békéjéért. A jövőért, a keresztény hit és a magyarság
megmaradásáért. Most mégis elégedetlen vagyok a katolikusságommal. Mert hivatalosan
nekem, a magyarországi - a magyarokért és a hazáért aggódó és azt féltő – többnyire
sváb génekkel rendelkezőnek ujjonganom kellene, értenem kéne mi folyik az
egyházamban… – de nem értem. Fogalmam sincs és hogy őszinte legyek, ezek után már
nem is törekszem arra, hogy megértsem. Elfogadom ugyan, ami történik, de a
véleményemet sem rejthetem véka alá. Ötvenhat évemnél fogva nincs messze az
idő, amikor úgyis megtudom az igazat… Addig azonban fontos leírnom a saját
magam által vélt igazságot… illetve igaznak gondolt véleményemet.
Két 20. századi pápa egyszerre
történő szentté avatására készül a világegyház. A zarándokok tömege érkezik a
római Szent Péter Bazilikához, hogy tanúja legyen a szent aktusnak, TV
csatornák százai állnak készenlétben a közvetítésre, és olyan euforikus
hangulat lengi be Rómát, mint még soha. Az üzletek nyitva, mindenütt e két pápa
képével ellátott szent bóvlik sokaságát kínálják a kereskedők, János és János
Pál képek ékesítik az Örök Várost. Népünnepély, az egyházi politika egyik nagy
tette, amolyan egyházi május elseje az, amit látunk, s mert ez is erősíti a
hitet, nem is bírálhatjuk, kivált felül nem bírálhatjuk az eseményt. Hiszen az
erkölcsileg züllött, liberális világban kellenek az ilyen ünnepi alkalmak,
amikor a világ társadalmának összetartozását érzi át a hívő ember… a nem
magyar, és a magyarságot nem ismerő hívő ember.
Ugyanis, a világ keresztény lakosságának – ha úgy vesszük – van, a
magyar keresztény embernek viszont nincs mit ünnepelnie. Ám, a világ
keresztényei is csak ezt a nagy összejövetelt, az Isten nevében való
találkozást, a szentmise áldozatot ünnepelhetik teljes joggal és hittel. A
Szentté avatás – legalábbis nekem – csak ürügy. Rossz ürügy. Fájó… sértő… megalázó
ürügy. Amivel persze nem érdemes foglalkozni – mondhatnám és letenném a tollat,
nem folytatnám érzéseim megírását. Azonban nem tehetem.
Mi nem tetszik nekem ebben a
hatalmas és mindent feledtetni akaró ünneplésben? Az, hogy megint mindenről
beszélnek átszellemült ábrázatú civilek és egyházfik, megint önmagunkat
tömjénezzük a két szentté avatandó ürügyén, csupán egyetlen dologról nincsen
szó: Jézusról, Jézus tanításáról, az üdvözüléshez elengedhetetlen hitről, a
példamutatásról, Péter apostol egyházáról, az alázatról, a szeretetről...
Viszont ha a dolgok mögé nézünk…
de ne is nézzünk, mert „a gyermeknek kél káromkodni kedve” – mint írta József
Attila… A pénz, az üzlet… az utazási irodák, a bóvligyártók, a „hitük
tisztaságáról” meggyőződéssel szólók, az ál-keresztények, a mai farizeusok…
mind-mind rászolgálnának ma is arra a korbácsra, amellyel Jézus kiverte a
kufárokat a templomból. De miért is vagyok inkább csalódott és szomorú? Mert
nem szenteket avat szentté a Szentszék, hanem csupán két dolgos papot, akik
semmi különlegeset nem csináltak, de akiknek a munkássága éppen úgy nem egyértelmű,
mint például sokak szerint XII. Piusé… (Bár
ez rossz hasonlat, mert XII. Pius pápa elég egyértelműen védte az üldözötteket,
akiktől köszönet helyett csak gyalázkodást kap máig.)
Ha a szentté avatandókról
beszélünk, akkor bizony világosan kellene beszélnünk róluk. Magyar polgárként,
a magyarságot védő és szerető emberként, katolikus újságíróként persze nehéz ez
esetben őszintének lenni ama billog miatt, amelyet, a hivatalostól eltérő
vélemény megírása után azonnal ráégetnek bárkire. Ám, azért elmondom, mert a lelkiismeretem
tisztasága, a hitem, a nemzetem, a hazám és az egyházam védelme sokkal többet
ér holmi elvtelen bólogatásnál.
Mit tett XXIII.
János pápa, a nagy XII. Pius utóda, amiért ma a szentté avatják?
A hivatalos álláspont és indok a
II. Vatikáni Zsinat elindítása, az egyház megújításának a szándéka. Én azonban
azt tartom, hogy mindössze a sokat vitatott, és egyházmegosztó zsinat
legitimálása ez a szentté avatás. Hiszen a II. Vatikáni Zsinat hozadéka az a
megtizedeltté vált, szétszaggatott, a hittételeket ezerféleképpen értelmező
egyház, amelyet most látunk magunk körül.
Papokat, akik nem tudnak már latinul, gótikus és barokk templomokat,
amelyeket építészetileg tönkretettek egy botor ötlet, a szembemiséző oltárok
kedvéért. Népeket, akik egymásnak ugranak, mert nem a saját anyanyelvükön
hallgathatják a misét, az alapműveltség, azaz a latin nyelv torzóját, amely
azért lett torzó, mert a zsinatig a hívek 40-50%-a értette a latin
miseszövegeket és ez, egyfajta érték és kultúra iránti igényt éltetett emberek
millióiban. Balgán álló embereket látunk, a külföldi templomokban, mert
fogalmuk sincsen „hol tart” a mise… és alig hallunk a zsinat óta ősi
népénekeket, és felállunk akkor, amikor leborulva kellene áldani a
Legméltóságosabbat, és fülsértő gitárok hangján dicsérik az Urat a fiatalok,
mert beléjük nevelték, hogy az valódi érték elmaradott, idejétmúlt és
értéktelen.
S miért tapasztaljuk mindezt? Nem
XXIII. János miatt, hiszen ő csak elindított egy megújulási folyamatot, amelyet
halála után az ő szellemiségével ellentétesen, de mégis neki tulajdonítva
akarnak elfogadtatni. XXIII. János pápa nem ez és nem így akarta. Ő nem akarta
a templomokat poronddá változtatni, nem akarta kézbe adni az Oltáriszentséget,
mint a „Meckyben” a „nejlonhamburgert”, mert az Oltáriszentség a felkent kézen
kívül minden más kézbe méltatlanul kerül. XXIII. János pápa nem akarta, hogy a
pap, a maga anyanyelvén eldarálja az átváltoztatás szavait, miközben a hívek,
mint az osztályfőnöki órán felállva hallgatják végig mindezt… és nem tudják
átélni azt a misztériumot, amely ott előttük történik meg, s amelyben közöttük
a valóságos Krisztus jelenik meg, akinek a saruját megoldani sem méltó senki…
De nem folytatom… csak végtelenül fáj mindaz, amit ma látok, tapasztalok. Mert
amíg az idők megváltozásával magyaráznak változtatásokat, addig nem beszélnek
arról, hogy a parancsok és a hit alapvetései nem változtak meg és nem is szabad
teret adni azoknak a változásra, mert akkor az az egyház már nem a krisztusi
Egyház. Csak valamiféle méltatlan utánzata, modernizált változata, mint a
musical Rómeó és Júlia, amely modernségében elvesztette azt a shakespeare-i
világot, amelytől az volt, ami. Soha nem tudjuk meg a XXIII. János pápa által
tervezett változtatások mibenlétét, mert ez a zsinat nem az ő zsinata volt
végül, hanem VI. Pálé. Őt viszont soha nem avatják szentté mindazért, amit ez a
zsinat eredményezett… XXIII. János pápa azét érdemes a szentté avatásra, mert
elkezdte azt a fontos és elengedhetetlen változtatást, amit halála után
egyházpolitikai tévútra tereltek az akkor fiatal, és önmaguk munkáján és az
őket megkötő kétezer éves szabályokon változtatni akaró félrevezetett
bíbornokok. Mindezt alátámasztja az a kapkodó újraértékelés, sok akkori
határozat és javaslat visszavonása, amelyek XVI. Benedek uralkodásának idején
történtek. Mert Benedek pápa öreg korára világosan látta és szóban is
elismerte, hogy „a Zsinati atyák akkor azt hitték, hogy jót cselekednek az
egyházzal”.
II. János Pál
szentté avatása minden magyarnak fájdalmas egy kissé…
… Joggal vagy nem, nem tudom.
Kérem Istent, hogy világosítson meg ebbe a kérdésben is. Nem egy öreg és beteg,
de még mindig szólni akaró pápa ellen vagyok, akit a politika sokszor gúzsba
kötött. Nem a nagy lengyel főpap ellen vagyok, aki a kommunista rendszerek
megszüntetésében is részt vállalt, noha ma már tudjuk, hogy ezek a rendszerek
csupán átalakultak, mert a nagyhatalmak gazdasági érdekei így kívánták… ettől
még II. János Pál kimondta, hogy: „Ne féljetek!” Nem a valóban karizmatikus és
szeretetre méltó ember oltárra emelése miatt hőzöngök. Csak vannak fájdalmaim,
amelyeket a lelkiismeretem okán nem tarthatok és nem is tartok magamban, hiszen
nem diplomata vagyok, aki mosolyogva tűri, ha hátba szúrják, mert a diplomácia
szabályai így kívánják.
Nos, én máig várok egy pápát a
Székelyföldre. Azt a pápát, aki az ortodox Bukarestben vendégeskedett, s hiába
várta őt a Katolikus Egyház leghűségesebb európai támasza, a székely nemzet, a
pápa nem hallotta meg a hívó szót. A pápa nem ismerte el azt a sok évszázados
súlyos áldozatot, amelyet ez a nemzet vállalt, amelyben ez a nemzet ezernyi
vértanút áldozott. A pápa hallgatott, mintha nem is lett volna ez a nemzet…
Majd a pápa a még megmaradt reményt az egyetlen még egyben, épen lévő Szent
István alapította egyházmegyét, éles és súlyos kardjával a magyar békepüspökök
állítólagos kérésére, kettévágta. A Váradi Egyházmegye 84. püspökének,
Nagyméltóságú és Excellenciás Tempfli Józsefnek meg kellett élnie, hogy féltve
őrzött egyházmegyéjéből kettőt csináljon az egyházi politika, elvéve az utolsó halvány
reményt is, s azt a tudatot, hogy az Egyház nem ismerte el ama döntést, s a
Váradi Egyházmegye még egyben van. Még a református Tőkés püspök is elment
Rómába, hogy esedezzen Várad egységéért. Hiába… és emlékszem a két fiatalra,
akik egy könyvet adtak át Őszentségének, amelyben kérték népük magyar lelki
gondozását. Amelyben kérték a pápát, hogy a Csángóföldön is gyónhassanak
magyarul, hogy intézkedjék, mert ők anyanyelvükön akarnak az Úrhoz szólni… Ám,
az elrománosodott kézdivásárhelyi születésű csángó Rab Jánosra - aki Ioan Robu
néven uralja a bukaresti érseki széket, s akinek érseki jelszava: Și adevărul vă va face liberi, azaz, „az igazság szabaddá tesz
titeket” - jobban hallgatott Róma lengyel püspöke, mint hívő és ragaszkodó
katolikus csángó népére. Így aztán a csángók maradtak magyar nyelvük és
nemzetük szeretetéért, oláh katolikus papjaik és az elrománosodott Gergely
Péter (Petru Gergel) iasii püspökük általi állandó fenyegetettségben. S megmaradt Várad, Szatmár és Temesvár is
Bukarestben, azaz II. János Pál pápa nem tette metropolita érsekséggé
Gyulafehérvárt, hogy ezzel a négy partiumi és erdélyi püspökség egy, magyar
fennhatóság alá kerüljön… csupán érsekéggé tette Fehérvárt, ami önmagában
semmit nem jelent, s kapott a Székelyföld egy segédpüspököt, hogy lássa a
világ: Róma foglalkozik a székelyekkel… Várad, Szatmár és Temesvár püspökségei
pedig továbbra is Bukarest alá tartozik. Nincs mit megünnepelni, miközben a
magyar és a székely nemzet egyre mélyebben süllyed el a számkivetettség
gyalázatában, a megaláztatásban.
Elképzelem
az égi irodát, amely előtt ott áll ezernyi vértanú, megkínzott, lelőtt, forró
olajban főzött pap és püspök… s imádkozva várják a sorukat évszázadok,
évtizedek óta. És egyszer csak jön egy bennfentes földi ember, aki félretolja
Mindszentyt, Márton püspököt, a franciskánus Boross Fortunátot, a pálos Vezér
Ferencet, a székely Apor Vilmost, Kálló Ferencet és sok ezer várakozó lelket,
mert a sor végéről – ha egyáltalán ott voltak – két magas rangú úr vár
ugyanezen irattal.
Végül még egy
gondolat: Vajon elgondolkodott bárki is azon, hogy II. János Pál és XXIII.
János örülnek-e odafent ennek a sok arra érdemesebbet megelőző szentté
avatásnak?
Dióhéjban ennyit jelent számomra
az az ünnep, amelyet a világ katolikusai ülnek Rómában. S milyen szép volna, ha
mi magyarok azonosulni tudnánk, s nem fájna a lelkünk 1000 év szolgálat után e
szép római ünnep miatt. Ha nem kéne eszünkbe jusson mindaz, amit leírtam, és
amiért kérem Istent, bocsásson meg nekem. Mert lehet, hogy csupán az ördög
munkálkodik bennem, amikor nemzetem és hazám fájdalmai, amikor az egyetemes
egyház züllése és ennek okai jutnak eszembe a római ünnepet illetően.
Bocsássa meg nekem Isten e
gondolatokat és világosítsa meg az elmémet, ha tévedésen, ha igazságtalanságon,
bűnös hőbörgésen alapszik írásom. „Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!” Ha
nem, akkor azoknak bocsásson meg Isten, akik e gondolatokat okozták bennem sok
évtizedes „munkásságukkal” és e szentté avatási ünneppel… és adjon már végre
békét az Úr, és hitet, és hűséget, hogy az emberi botorság és a sátáni politika
ne férhessen többé az egykori katakombák hívő népe, a vértanúk hite és a Pál
szeretetét óhajtó Istenkeresők közé. Az
emberek közé… Mert a szenteket nem az emberek, a bíborosok, a pápák választják,
hanem maga az Úr! A többi csak szánalmas politika.
Stoffán
György – Európai Idő