Hallgattam a beszédeket, néztem az embereket, és két dolgot szűrtem le, talán jó, talán rosszul. Egyrészt az önteltséget, másrészt a gyűlöletet. Egy egészségtelen önteltség az egyik, markáns gyűlölet a másik oldalon. A 48-asok, a fiatalok ma meglepetten állnának a rendőrök gyűrűjében, mert a mai politikai oldalak és követőik jobban gyűlölik egymást, mint annak idején a Nagyméltóságú Helytartótanács a magyarokat. Igen, a 48-as fiatalok ma a rendőrök gyűrűjében állnának, gáz-sprayt szívnának, szemük könnyezne… mert ők szabadok akartak lenni egy szabad országban. A 12 pont ma épp úgy a hatalom ellenére volna, amint volt akkor.
Hiszen megvalósult-e az, amit 1848 márciusában követelt a nép? Megvalósultak-e a reformok azóta, s szabad független ország lett-e a Magyarország? Nem! Semmi nem valósult meg, százezreket gyilkolt meg a magyar politikusok által nemzetre ráengedett vérgőzös idegen hatalom, a haza területe kétharmadával lett kisebb, a magyar katonák ma is idegen hatalmak érdekében külföldön halnak, meg, a bankok nyomorúságos szegénységbe taszítják a magyart, törvény előtt pedig nincs egyenlőség ma sem. S persze minderről írni… fejest ugrás a sajtószabadságnak nevezett valamibe, ami nem sajtószabadság, csak annak egyfajta utánzata, amely az igazi kihívásokat nem viseli el…
Ünnepelt az ország – mondják -, és a közszolgálati média is ezt sugallta. Pedig nem ünnepelhetett az ország két okból sem. Részben azért nem, mert március 15-e egy forradalom eufórikus kezdetének az emléknapja… egy vesztes forradalomé, amelynek október 6-iki gyásza a beteljesedés. Másrészt azért nem ünnepelhetett az ország, mert az ünnep egy nemzet közös öröme kéne, hogy legyen, de a választási kampány, a Mazsihisz és a kommunista-liberális kisebbség olyan szörnyű hangulatot teremt, amelyben nehéz felszabadultan ünnepet ülni. Ezek nem tudnak magyarként örülni egy-egy felújított épületnek, fenyegetőznek a tömegbe lövetéssel választási győzelmük esetére, szavazóik pedig lökdösik a TV riporterét… büntetlenül. Gyűlölködő, fasiszta banda ez, amelynek ma sem jelentene problémát a velük egyet nem értő papok, civilek kiirtása, mint 1919-ben és 1945-től majd ötven éven át. A hazaárulás, a magyarellenesség, a keresztények gyalázása, a nemzeti ünnepről szóló plakátjaikon szereplő kokárdás malac, mind azt bizonyítja, hogy úgy embernek, mint magyarnak alkalmatlan ez a botor, aljas és fölényeskedő, de annál primitívebb talajtalan és hontalan - mert hazájukat állandóan tagadják és elárulják - társaság, amelyet az amerikai hasonszőrű söpredék pénzel. Pedig ezeknek is lehetne hazájuk Magyarország, örülhetnénk együtt a sikereknek, a szépülő hazának, a bilincseiből - ha lassan is, de - szabaduló határon túli magyarok sikereinek, s tehetnénk közösen a biztos jövőért, hogy a Kárpát-medencében ismét méltó helyünket foglaljuk el az elmúlt ezer száz éve jogán.
A keresztény magyar ember nem gyűlölködik, hanem keresi a megoldást. Keresi a lehetőséget a megbékélésre, a szeretet gyakorlására, a nemzet felemelkedésére, a határon túli magyarság békés visszakerülésére. Ez nem egyfajta ostoba önfeladás. Inkább az egyetlen emberi hozzáállás egy olyan világban, amelyben ma már ismeretlen a hit, a kitartás, a hazaszeretet, a szeretet még ellenségeink iránt is. Nem lehet arra a szintre süllyednie a keresztény magyar polgárnak, amelyen a magyarországi liberálisok, a magyarországi zsidók egy része, és a baloldal műveletlen, primitív hányada süllyedt politikai hazugságok és előnyök elérése miatt és érdekében.
A gonoszság, az árulás, a nemzetellenesség ugyanis épp annyira természetellenes, mint a Tisza ciánszennyezése, és hasonló gyorsasággal tisztul le a legváratlanabb pillanatban… mint ahogy a Tisza is megsemmisítette a belé ömlött ciánt. Az erkölcs épp így regenerálódik, mert a természetes az a jóból, a szeretetteljességből áll. Ennek a hiánya az, ami negatív jelenségként kirajzolódik napjaink politikájában, a közéletében, a nemzetiségi és vallási közösségek magyarellenességében. Április hatodika hosszú évtizedekre eldönti Magyarország sorsát, bármelyik oldal győz a másik felett. Ezért arra kell törekedni, hogy semmiképpen sem a baloldali és liberális hazaárulók, a nemzet ellen fellépők, az országot az IMF ész idegen bankok prédájává tevők, a határon túli magyarokat megtagadók vegyék át a hatalmat. Ne legyen cár előtt való fegyverletétel és Arad! Ne tapodhassák sárba a Máriás-zászlót, ne téphessék ki kezünkből a Rózsafüzért és ne kergethessenek végig bennünket ellenségeink a demokráciára hivatkozva, véresre verve, kereszttel a vállunkon Budapesttől Brüsszelig…
Mi sem tesszük ezt velük, ha megnyerjük a választást. Mert nekünk az a dolgunk, hogy szeretettel meggyőzzük őket politikai tévelygésük helytelenségéről, arról, hogy önmaguktól tagadják meg a szép, örömökkel és élményekkel teli életet, ha gyűlölik, amit szeretniük kellene, ha szeretik, ami ellenük való. Hiszen akik miatt gyűlölködnek, azok nem baloldaliak, azok nem a dolgozó népet szolgálják, hanem aljas és körmönfont módon meggazdagodott kisstílű maffiózók és kapitalisták, kizsákmányolók és hazaárulók, akik felhúzták vörös gúnyát és abban, mint a báránybőrbe bújt farkas, lesik a fazekat, amely mellé az ostoba és átvert szavazók balgaságának köszönhetően közel kerülnének…
A zsidók gyűlölködő részével is meg kell értetni, hogy amit ők tesznek, szintén önmaguk ellen teszik, hiszen a magyar nem volt soha antiszemita. Együtt tudott élni más nemzetekkel és vallási csoportokkal, s akik a magyarok közül bántották a zsidókat, azokat a többi magyar is kivetette magából. Ám, azok a zsidók, akik ma gyűlölködnek, semmivel sem különbek a vagonok mellett fegyverrel a kezükben őrködőknél… vagy azoknál, akik kápóként saját népüket hajtották vágóhídra a táborokban. Ma is ezt teszik, csak nem fogják fel.
Március 15-e és a választások előtti időszak, kiengesztelődési időszak kellene, hogy legyen, hiszen az ünnep emlékeztetett a forradalomra, amelynek tapasztalatait felhasználva szellemileg sokkal gazdagabbak lehetnénk lélekben, szeretetben és hitben, most a választások előtt.
Valamit azonban hiányoltam az ünnepi megemlékezésekből, aminek hiánya miatt sem lehetett teljes az ünnep egy keresztény országban. Mert, hogy keresztény-e az ország, az nem a polgároktól, hanem a történelmi múlttól, a génektől függ. Ostobán ellenkezni lehet, de megváltoztatni a tényt és a maradandót nem. Istent hiányoltam az ünnepi beszédekből. Isten és a hit említését. Mert ez az ország nem Orbán Viktortól és a Fidesztől lett azzá négy év alatt, amivé lett. Hanem az Isteni Kegyelem által. Azáltal, hogy egymillió magyar imádkozik állandóan a haza felemelkedéséért, egymilliónál több magyar kéri Máriát, hogy Szent István népét ma se hagyja magára. Nem a politika az, ami naggyá teszi a nemzetet, hanem az az egymillió, aki a jelenlegi, emberei kéz által húzott ideiglenes határokon át, a magyar nemzetért, a Kárpát-medence népeiért imádkozik szüntelenül. Ők nem mondtak ünnepi beszédet, de megköszönték Istennek mindazt a jót, amellyel méltatlanságunkban és érdemtelenül is elhalmozott minket a Fennvaló.
Az ünnepi szónokok idén csak saját és pártjuk érdemeire, értékrendjére, céljaira… magyarán: a saját zsebükre és a választások utáni bársonyszék gyönyörű álmára hivatkoztak beszédeikben 48 forradalmának égisze alatt. Önmagukat és pátjaikat tömjénezték, hasonlítgatva a mát ahhoz a korhoz, amelyről megemlékezniük kellett volna.
Pedig a nemzetben gondolkodó magukat kereszténynek nevező ünnepi szónokok egyetlen mondatban összefoglalhatták kérésüket, a hit iránti érzéseiket, ezek kapcsolatát, Istenhez küldött fohászukat, amelyet e nagyböjti időben péntekenként néhol még - ahol a pap nem csak önmagával foglalkozik, de Krisztussal és a hívek lelkével is -, elsír a nép: – Könyörülj rajtunk Uram! Könyörülj rajtunk!
Stoffán György – Európai Idő