Minden június 4-e
előtt eszembe jut egy a magyarságra jellemző kép… Az úgynevezett forradalom
napjaiban, mint kiküldött budapesti tudósító, Parajdra utaztam, Réthy Mihály
nagytiszteletű úrhoz, akiben haláláig a legjobb barátomat és keresztény
testvéremet tisztelhettem. A tövisi vicinálisról - amelyen még egy-két tábla
hirdette, hogy a Magyar Királyi Államvasutak helyezte forgalomba - leszállva
egy kietlen holdbéli táj fogadott. Egyetlen ember sem volt az utcán, autó nem
járt, az elágazásnál lévő rendőrbódé romokban hevert, és a hideg csend átjárta minden
csontomat. Sötét volt, pilinkázott a hó, az ablakokból itt-ott halovány fény
szűrődött ki. A gyergyói és udvarhelyi elágazásnál percenként váltakozva egy
régi dal, és egy követelés hangzott fel. A dalnak csak szövege volt, mert a
dallamot a szilvórium feloldotta, s követelés pedig nem valamiféle diplomáciai
úton jutott az éterbe, hanem ugyanazon pálinkamennyiségből adódóan vaktában,
ahogy eszébe jutott emberünknek, aki ott feküdt a járdán, feje és karja az
úttestre lógott. Amikor énekelni próbált, billegetve emelgette meg a fejét –
„Éjedeserdély, ittvagyunk, talán egyszer megfordul a világ…” ismételgette a szilvapálinka, majd
fel-felordította, hogy „Erdélytvisza, mindentvisza” - és végül mint aki két
műszakot dolgozott végig, fáradtan leejtette a fejét néhány másodpercre, hogy
után a elölről kezdődhessék az előadás.
Ott Parajdon az elágazásnál… Én magam annyit tehettem a szilvóriumot
gőzölgő nemzheti megnyilatkozóval, hogy behúztam a szálloda falához, s feltámasztottam
a hátát, amit azzal viszonzott, hogy megtisztelt bizalmával, s alig érthetően
megkérdezte: - „Hájjómondom-é?” Mintha magam mondanám – nyugtáztam, s
csomagommal megindultam Réthy Mihályhoz…
Azóta nagytiszteletű
barátom meghalt, s én másfél évtizede csak autóval utaztam át néhányszor e szép
településen. A szilvóriummal működő hazafiról sincs semmit hírem. Csak az emlék marad meg, s jön elő évről
évre, amikor Trianon megalázó évfordulójához érkezik a kalendárium.
Amikor szerte a
Kárpát-medencében emlékeznek a népek Trianonra, a szónokok nagy ívű
mondanivalója nem sokkal ér többet parajdi hősünk idézett gondolatainál. S
talán annyit sem ér, hiszen a forradalom hevében „bibliás hangulatba” került
emberünk a szilvórium mennyisége ellenére is el tudta mondani, amit elmondott,
ám az emlékező szónokok évről évre ugyanazokat a sületlenségeket, hangzatos, de
a húszas éveket idéző gondolatokat ismételgetik. Nem gondolnak bele, hogy
ennyik év alatt az etnikai egyensúly lehetetlenné tesz csaknem minden
határmódosítást, s arra sem gondolnak, hogy mi lehetne a sikeres megoldás
Trianon kérdésében. Mert megoldás mindenre van.
Azonban félve,
állandó megfelelési kényszer alatt, az Uniós diktátumok terhével nem lehet a
megoldást „kivitelezni”. Nem lehet az összetartozás napjaként „ünnepelni” azt a
napot, amikor a primitív nemzetek képzett hóhérai hazugságaikkal és
vádaskodásukkal a magyarság fejét vétették. A nagyhatalmak lettek a bakó… a
gyilkos. Hallottunk-e olyasmit valaha is zsidóktól, hogy a holocaustba bele
kell nyugodni, hogy az részben jogos eseménysorozat volt… stb. Nem hallottunk.
Nos, akkor itt a példa, itt a lehetőség a magyarság sebeinek gyógyítására is.
Ki kell végre vinni –ahogy zsidó testvéreink - Trianon igazságtalanságát a
világ elé, törvénybe kell iktatni a Trianon-tagadás tiltását, s a tagadók
megbüntetését, meg kell keresni azokat, akik hazugságokkal igyekeznek a
magyarság ellen tenni az Unióban és másutt, akik rágalmazzák a magyar nemzetet,
legyenek bármilyen nemzetiségűek és vallásúak. A magyarságnak végre a talpára
kell állnia. Ha még képes rá Szent László és Mátyás király népe!
Miért köteles
eltűrni a nemzet, hogy a zsidóságot képviselő egyik szervezet vezetője(!) a
Zsidó Világkongresszuson, magyar állampolgárként, hazugságokkal és hamis
vádakkal ócsárolja Magyarországot, a magyar nemzetet, egyúttal a
kereszténységet? Miért kell eltűrni, hogy boldog- boldogtalan, kommunista,
néppárti és liberális, Európa bármely országából belebeszélhessen nemzetünk
ügyeibe, megszabja kit szerethetünk és tisztelhetünk, kinek állíthatunk
szobrot, kinek az életművét vagy művészetét taníthassuk iskoláinkban? Miért
kellene szó nélkül tűrni, hogy ilyen-olyan szervezetek visszavetessenek
kitüntetéseket olyan emberektől, akik korábban nagy szolgálatot tettek a
nemzetnek, Európának? Miért nem torolja meg a magyar kormány, ha az unió
parlamentjében magyar színekben ülő képviselők a magyar nemzetet rossz színben
tüntetik fel, annak anyagi és erkölcsi kárt okoznak? Folytathatnám a sort, de
nem teszem, hiszen mindannyian látjuk, ismerjük a bajokat, s azt is, hogy a
magyarság olyan helyzetbe került az elmúlt kilencvenhárom évben, amelyből csak
egyféleképpen tud kitörni.
Legyünk végre zsidók!
Azt kell tennünk,
amit a zsidóság tesz saját érdekében, megakadályozandó, hogy még egyszer
előfordulhasson az, ami 1944-ben megtörtént. Zsidóvá kell válni abban is, hogy
kiköveteljük a jóvátételt mindazok szánára, akik az 1920. júniusi és az 1947-es
februári diktátumok áldozatai lettek. Fel kell olvasni a neveket, mint Japánban
az atomrobbantás évfordulóján, vagy mint a WTC elpusztításának emléknapján…
Mert számunkra Trianon épp olyan tragédia, mint ez a kettő, vagy mint zsidó
testvéreinknek a holocaust. Épp ezért tanulni kell végre a zsidóktól, és
mindazt követelnie kell a magyarságnak is, amit ők joggal elvárnak és megkövetelnek
a világtól. Mert Európa népeinek vezetői, az egyes államok bűnt követtek el
ellenünk éppen úgy, mint a zsidók ellen. Ám kártérítést még nem kapott a
magyarság. Nem kapott azért, mert a románok, a szlovákok a szerbek, az ukránok
magyar falvakat irtottak ki, tulajdonokat loptak, raboltak el, tízezreket öltek
meg, csak azért mert magyarok voltak. Nemzeti kincseinket – frigyládáinkat és
tekercseinket – megsemmisítették, el-és kirabolták! S ebben a
cselekménysorozatban az összes európai állam, amely aláírta a trianoni és a
párizsi „békét” felelős, bűnös, csak úgy, mint akik a holocaustban részt
vettek. S mert a holocaust terrorcselekményeiért jóvátételt fizetnek,
fizessenek a magyarságnak is jóvátételt a Trianoni terrorért. Mert a gyilkosság
mindenkor és minden nemzettel szemben egyformán gyilkosság! Bárki követi is el
a másik ellen! Nincs felmentés és nincs magyarázat.
Tegyünk hát rendet
azonos mércével saját dolgainkban is! Ne csak holocaust emléknap legyen, de
legyen Trianon emléknap is, úgy, hogy az méltó lehessen az emlékezésre. Ahogy a
mohácsi vész évfordulója sem lehet a magyar-török barátság emléknapja, úgy
Trianon gyásznapja sem lehet az összetartozásé… Ostoba, fából vaskarika
elnevezés ez, értelem nélkül. Hisz a halottak napja sem a feltámadás örömünnepe!
Kiáltsuk világgá
sérelmeinket, s kérjük az egykor szintén szenvedőket, hogy támogassák a mi
kárpótlásunkat. Mert a szenvedés, a gyilkosságok, a megaláztatás nem nemzetiség
és vallásfüggő. Félve és mindentől rettegve nem lehet az igazságot kierőszakolni.
Szakítani kell a
parajdi hazafi igazságkeresésével. Ki kell józanodni és végre megélni azt, amit
a magyar hirdet magáról: büszkén, összetartón, határozottan és mások iránt is
tisztességgel kell megkövetelnünk a nemzet igazságát. Mert azt az ellenség is
érti és tiszteli. Mint tette egy székely faluban a polgármester. A románok
ugyanis egyik éven vigalom szervezésébe kezdtek, nagy nemzeti ünnepüket,
december 1-jét ünneplendő. A polgármester történelem tanár, velejéig rendes
becsületes ember. Elment az ünnepségre, hiszen meghívták, s ott egy beszédben
elmagyarázta szeretettel és kellő határozottsággal, hogy ami másnak ünnep, az
nekünk, magyaroknak miért fáj… s lássunk csodát: az ünneplés alábbhagyott, majd
véget ért… mert a polgármester egyenesen, de szeretettel, és megértést kérve a
másik nemzet tagjaitól, megmagyarázta a valóságot. Vajon tudunk-e végre méltón emlékezni 2013.
június 4-én? S felfogjuk-e végre, hogy mi az a méltóság… a mi tulajdonosi
méltóságunk? Mert tulajdonosnak lenni kiraboltan és megalázottan is lehet.
Viselkedés kérdése csupán…
Stoffán György - Európai Idő