(Majdnem népmese)
Az Úristen
megelégelte a magyarok egymás ellen acsarkodását, és magához kéretett egy
magyart… Az angyalok nem sokat találtak, mert mindegyik készülődött március
15-ére. Ki-ki a maga ünnepi ruhájába bújt, zászlóját markolászta, kardot
suvickolt, vagy éppen összeendlizte az árvalányhajat meg a süvegét, amely az
évszázadok során erősen megkopott… Mindenki készült az ünnepre. A pokolban lett
volna kit kérdezni, de ott nem éppen olyan magyarok múlatták napjaikat, akiknek
szívügyük lett volna a magyar nemzet sorsa. Gábriel arkangyal, akit az Úr
küldött egy magyarért, csupán egyet talált, aki nem csinált semmit. Egy lépcsőn
ült magában, kardjára támaszkodva és nézte a mennyei táblagépét, amelyen valami
parlamenti közvetítés volt Pest-Budából… de kapcsolták Brüsszelt is, ahol
magyarok beszéltek… vagy inkább magyarul beszéltek Magyarország ellen… A lényeg, hogy a magyar csak ült ott s a
fejét csóválta egyfolytában.
- A ruhádról ítélve
te magyar vagy – szólt neki Gábriel, mire az felnézett és igennel válaszolt.
- Hogy hívnak?
- Zrínyinek… Zrínyi
Miklósnak… költő vagyok Gábriel. Már megtanulhattad volna ötszáz év alatt,
hiszen mindennap találkozunk…
- Jó, jó, tényleg…
de gyere velem, mert vár az Úr. Beszélni akar veled. A magyarok nem férnek a
bőrükbe odalenn a Földön. Valamit tenni kellene…
- Megyek – volt a
rövid válasz, s legyintett a jó Zrínyi Miklós, majd feltápászkodott a
lépcsőről, s elindult Gábriel mellett a trónterem felé…
- Hívattál Uram –
hajolt meg Zrínyi az Úr előtt. Parancsolj velem!
- Én már a
magyarnak nem parancsolok… úgyis hiába. Csak kérdeznék valamit. Milliószámra
vannak, akik odalentről kérik, hogy segítsek a népeden, s a másik milliók rám
se hederítenek, gyűlölnek, pedig nem bántottam őket soha. Akik hozzám
imádkoznak, hát azok is úgy utálják egymást sokszor, mint a kutya meg a macska.
A pártokról és a párttagokról nem is beszélek Zrínyi uram. Valahogy azért meg
kellene mentenem ezt a népet, mert olyan szépen tudnak fohászkodni… sokszor
muzsika volt a füleimnek szép imádság…
- Igen Uram, de
gondolkodj csak… mikor fohászkodtak Hozzád ezek a magyarok?
- No, várj csak…
várj… például akkor, amikor Te feljöttél ide és a török aprította a népet… meg
akkor is, amikor 1849-ben elindult a bosszúhadjárat, meg akkor is, amikor Kun
Béla meg az a Pokolra való Sámueli végiggyilkolták Magyarországot, meg akkor
is, amikor Trianonban, mérgemben megengedtem, hogy felosszák Magyarországot…
mert elüldözték a királyukat, akit a Szent Koronával illettem…
- Esedeztek-e ezek
a magyarok Uram, amikor jól ment a soruk?
- Nem… valóban nem!
- Akkor mire vársz?
Nézd meg, mit csinálnak ma is. Külországban ócsárolják egymást mások előtt,
amit még a cigány sem tesz, ha összevész a feleségével… Bent az országban
egymást eszik, lázítják az ifjúságot, s úgy készülnek a nemzeti ünnepükre is,
hogy tüzet okádnak egymásra. Mutasd meg nekik Uram, hogy miként lehet
összetartaniuk… Küldj rájuk valami megpróbáltatást. S meglátod, igazam volt,
amikor azt írtam egyik versemben, hogy „jó nép a magyar, ha van kinek
engedelmeskedjék”… Ha bajban van, ha bántják, ha a nyakára lépnek akkor bizony
összetart, s tán még ismét hallhatod azt is, hogyan fohászkodik ma a magyar a
bajában…
Az Úr elgondolkodott
Zrínyi szavain és igazat adott neki, hiszen bekérette a régi feljegyzéseket, s
való igaz, a magyar csak akkor volt hű a hitéhez, istenéhez és nemzetéhez, ha
bajban volt. Ha jól ment a sora, képes volt saját magzatát is megölni, hogy
neki több jusson… hát lám, mit tesz ma, ha baj éri… - gondolta az Úr, s
elindította a hófelhőket, s a szelet, miközben várta, a sok zsörtölődés valóban
összefogássá válik-e. Amikor lezúdult a
hó, s a szél kezdte keverni az utakon, először úgy szidták a Fennvalót a jó
magyarok, ahogy a szájukon kifért… amikor rájuk sötétedett és a szél még
erősebben tépte őket, a telefonjuk lemerült, az üzemanyag pedig egyre csak
fogyott, ahogy fűtöttek az autóban, halkabb lett a szitkozódás. Később
elhangzott az első „Istenem, Istenem…”. Még később „Édes jó Istenem, csak most
segíts…” – hangzott a magyar éjszakában, s ez már a szél süvítésén is
áthallatszott. Éjfélkor már eszébe jutott sokaknak a Miatyánk is, hiszen azok
is aggódtak, akiknek a hozzátartozója autóban, vonaton, buszon akadt el a nagy
hó miatt, s azok is féltek, akik részesei voltak az ítélet idejének. A fél
ország Istenhez fordult ezen az éjjelen. És eljött az ünnep napja, március
15-e… A hó és a szél még mindig tombolt, s mert annak idején 1848-ban is ostoba
gyűlölködés volt a magyarok részéről és az osztrákok irányába, az Úr még
megmutatta, hogy akit gyűlölünk, hát az segít ki a bajból… Osztrák hókotrók
jelentek meg az autópályán, és segítettek a bajban lévőknek, az országnak.
Később mentőautók is érkeztek március 15-én Ausztriából. A magyarok pedig
imádkoztak, fohászkodtak, s akár a Gott erhaltét is megtanulták volna, csak
legyen végre vége ennek a tragikus „ünnepnek”. Senki nem gondolt arra, ami ezen
a napon az ünnepi beszédekben központi téma lett volna: - Osztrák mint
történelmi ellenség…
Az Úr magához
kérette Zrínyit. – Igazad volt Zrínyi Miklós. Ma a magyarok ünnepén nem volt
gyűlölködő beszéd, nem volt egymás elleni gyarló mocskolódás. Viszont volt
zsíros kenyér, szállás, forró tea, várandós édesanya mozdonyban utaztatása a
szülészetre, összetartás és segítség… és nem kérdezte meg magyar a másik
magyartól, hogy melyik párthoz tartozik, s nem vette el a poharat a másik
szájától, mert annak nagy Magyarország térkép volt a kocsijára ragasztva…
Igazad van Zrínyi Miklós, a magyarnak nem szabad szép, gondtalan életet adnom.
Mert nézd csak meg jó Zrínyi Miklós… akik jól élnek, mert hazudoztak a népnek
és a balga nép a parlamentbe juttatta őket, még most sem tartják a szájukat,
még most is gyűlölködnek, még ma is egymás ellen uszítják – uszítanák – a
népet. Csak ma nem figyel rájuk senki.
Mert egymáson segítenek, s nincs idejük a gyűlölködésre… hiszen
alapvetően, ha a sok parlamenti ellenzéki, patkányviselkedésű bűnöző nem
hergeti őket, akkor ez a nép jó nép sanyargatás nélkül is… mert az én népem,
csak hiszékeny és kapzsi, meg önző is. Láthatod… Márton püspök földjén nem
esik, s nem is fúj… mert ők megköszönik a rosszat és a jót egyaránt… egykor
hálátlanok voltak, de Trianon óta keresztet viselnek, mégis hisznek és hűek
hozzám. Ők mentik majd meg ezt a mélyre csúszott és állhatatlan anyaországi
nemzetet is hidd el…
- Hogy lesz Uram
eztán? Mindig szenvednie kell ennek a nemzetnek, hogy megmaradjon?
- Valahogy úgy…
hacsak az eljövendő évszázadok alatt végre meg nem érti, hogy a szeretet és a
hit sokkal többet ér, s nagyobb biztonságot ad, mint a könnyen szerzett pénz, a
hatalom, és a gyűlölség. Egyelőre azonban nem látszik hogy akarná megérteni… s
olykor kell neki a hó, a szél, az árvíz, a megalázatás. De ne hidd jó Zrínyi
Miklós, hogy én nem sajnálom őket. Ám, a szabad akaratot nem vehetem el tőlük…
így akkor biztos a megmaradásuk, ha szenvednek, ha büntetem őket… pedig én
boldogságot akarok adni nekik. Egyszer majdcsak elfogadják…
Zrínyi szomorúan
elballagott a trónteremből, s magában megint csak a fejét csóválva mormogta: -
optimista vagy Uram… nagyon optimista… de én ötszáz éve tudom, hogy csak akkor
jó nép, ha bajban van, s ha van kinek engedelmeskednie…
Az Úr pedig
megmosolyogta Zrínyi gondolatait… mert látta, hogy a hó és a szél sokakban nem
csak erre a drámai éjszakára adta vissza a hitet…
Stoffán György
Európai Idő