Haraggal és elfogultsággal… ostobán

(gondolatok a magyar sajtóról)

Régóta figyelem a magyarországi sajtót, és régóta megállapítottam, hogy az objektivitás és az igazság rég nem barátja a mai médiának. Mind a jobb-, mind a baloldalon elhatalmasodott a hazudozás, a minden indok nélkül való túlzott önérzet, a pártirányítás. Eszmerendszerek mentén mindenki a sajátját fújja, mit sem törődve az újságírás írott és íratlan szabályaival, valamint a valósággal. Mintha ezek amolyan mellékes dolgok lennének, amelyekkel fölösleges törődni, nem fontos azokat figyelembe venni. Belefér az ilyen újságírásba a hazudozás, a történelemhamisítás, az „önfényezés” és a politikai, szellemi ellenfél pocskondiázása, rágalmazása is. Igaz, nem csupán asz újságok, de az elektronikus média is szolgál olyan „csodákkal”, amelyeket két évtizede még elképzelni sem lehetett volna. A beszédhibásnak tűnő riporterek, az írni nem tudó és szövegértéssel küszködő újságírók, a minden bizonnyal „szerelmi szálon” a szakmába kavarodott niemandok elözönlötték az internetes oldalakat és a papír alapú sajtótermékek szerkesztőségeit. Ők a jók, mert őket lehet irányítani. Hiszen fogalmuk sincs a körülöttük lévő világról, így azt írnak, amit elvárnak tőlük… jó pénzért.

(Hol vannak ma már a nagy és irányadó nevek, akiket a szakmában tisztelettel emlegetnek… ha csak saját kollégáim közül sorolok néhány nevet, már akkor is szép listát állíthatok össze: „A Müller”, akitől örök érvényű nyelvi szépségeket tanulhattunk vagy Bujdosó P. Gyula, akit magyarságáért a Székelyújság és a Brassó Lapok szerkesztésekor a románok nem hurcoltak meg, de Magyarországra települése után vagy negyven évvel - az Antall kormány idején - bizony bíróság elé állították mert 1990 márciusát követően kissé erősen írta le a véleményét a marosvásárhelyi eseményekről és a hodáki ortodox papról, aki felbujtotta híveit a magyarok ellen. A keresztény magyar kormány vádja ellene is a románellenesség volt. S hol van ma már a humoráról és remek glosszáiról híres, mindenki által szeretett néhai Szabó Ervin, Hegyi Béla, Sztankay Jóska, aki Veszprémből járt fel a fővárosba, hogy a naponta kétszer megjelenő lapban csillogtassa írói, nyelvészi zsenialitását? Nem sorolok tovább, hiszen sokan tudunk még neveket, akiktől máig tanulhatunk akár úgy, hogy kegyelettel olvassuk sárgult lapokról cikkeiket, akár úgy, hogy egy-egy probléma megoldásáért feltelefonáljuk őket…)

Az elmúlt húsz esztendő sokat rontott a közvéleményt tájékoztató és egyben ma már a normalitásról lenevelő média erkölcsi és szakmai helyzetén. Az, hogy a „ba-be, ban-ben” komplikált, az a legkevesebb. A trágárság és a gyűlölködés, az újságírói objektivitás hiánya ma már fel sem tűnik az olvasónak, mert az amúgy is leszokóban lévő olvasót a média még inkább leszoktatta az igényességről, a szépről, a csiszolt nyelvhasználatról. Ma az írott moslékot kénytelen fogyasztani az olvasó, mert már a nyelvtanárok többsége sem pallérozott, s az MTA nyelvészei is ostoba változtatásokon törik a fejüket, egyre alacsonyabbra téve nyelvünk mértékadó lécét. A történelmi kérdésekben és a politikai vitákban a legádázabb a politikai média két oldala. Mind a szocialista, mind a liberális, mind jobboldali sajtó – az új nyilas mozgalomról, azaz a Jobbikról nem is beszélve -, olyan történelmi hamisításokat, olyan elképesztő ostobaságokat írnak, amelyekhez hasonlókat talán még dr. Frim Jakab Hülyenevelő Intézetében sem írtak volna le anno: minden politikai oldal mentes volt a gyűlölettől, mind velejéig európai, semelyik párt tagjai és vezetői nem loptak, és ha a bíróság valamelyiket – véletlenül – elítéli, akkor az koncepciós per. (Igaz, ez utóbbi nem sűrűn fordul elő, mert a bíróságok is csak önmaguktól függetlenek…) etc…

A legérdekesebb történelmi megközelítések látnak napvilágot a lapokban, folyóiratokban. Az egyik az egész nemzetet fasisztázza, a másik Horthyt, sőt Teleki Pált is bűnösnek mondja ki a holocaust miatt, a harmadik számháborúzik az ártatlan áldozatok számával, de a Jobbiktól megtudhatjuk mindezek ellenében, hogy Auschwitz voltaképpen egy üdülőnél is kényelmesebb és kellemesebb kéjutazás volt, s a nyilasok Szálasival együtt szentté avatandó emberek, akiket a kommunisták feketítettek be aljas módon. Azért emeltem ki ezt a korszakot, mert a többi is hasonlóan változik pártoktól függően, ez a korszak viszont az ország megítélését, mai belpolitikáját, gazdaságát is érinti. Innen nőtt ki az a vadhajtás, amelyre mindig és minden körülmények között hivatkozni lehet - máig. A baloldal a háborús időket veti a jobboldal szemére, fasisztázva mindenkit, aki nem volt ellenálló, a jobb oldal pedig 1919-el vagdalkozik. Reálisan azonban egyik oldal sem képes szembenézni önmagával, eleinek tetteivel, és gyáva őszintén vallani saját eszmeiségének évszázados bűneiről. Pedig minden oldalon ott vannak a titkolt listák, az ártatlan áldozatok névsora, a gyalázatos tettek megannyi leírása. A magyar jobboldalnak és a magyarországi baloldalnak tehát, nincs semmit a másik fejéhez vágni. Ez a tény – ha európai volna a magyar társadalom –, felhatalmazhatná a politikusokat, a társadalmat hogy végre magyarként, a nemzetben és az ország érdekében együtt gondolkodva kibeszéljék a bajokat, a kérdésekre együtt keressenek válaszokat, s feloldják a történelemben keletkezett zárlatokat.  Mert csak a primitív ember haragszik azért a másikra, amit annak ősei követtek el. Mi lenne a dolga a sajtónak egy ilyen kulturáltabb, de Magyarországon aligha bekövetkezhető időszakban? Semmi különös. Csupán szakítani kellene azzal, hogy a politikusok mondják meg mit szabad és mit nem szabad leírni, kit szabad és kit nem szabad meghívni egy-egy műsorba, mit szabad és mit nem szabad kérdezni a riportalanytól. Szakítani kellene azzal, hogy az újságíró saját elkötelezettségét erőltesse rá az olvasóra, a riporter pedig erőnek erejével azt akarja belesulykolni a riportalanyba, amit ő gondol, vagy amit vele gondoltatnak…

Igen, szép volna egy olyan országban élni, ahol békekeresés van a gyűlölködés helyett, ahol a pártok nem hazaárulással akarnák megszerezni a hatalmat, ahol a magyarságot más országban kínzó politikusok nem lehetnének díszvendégek egy magyar baloldali párt gyűlésén… s ahol nem pártoktól függ az igazság, hanem önmagától való. Őszinteség és egymás iránti szeretet kellene a cezarománia és a magyargyűlölet, a zsidógyűlölet, a cigánygyűlölet, a svábgyűlölet etc… helyett. Ám, ez csak álom, aminek Magyarországon semmilyen komolyabb esélye nincs. Azonban néha kötelességünknek érezzük néhányan, hogy beszéljünk egy normálisabb, morálisabb Magyarországról, amely immár hetven éve várat magára, s amelytől Magyarország és a magyar sajtó egyre inkább távolodni látszik. Pedig nem volna nehéz… csak tudni kellene mi a haza, a hazaszeretet és a nemzet fogalma. A többi már menne. Viszont e fogalmakat nem kellene senkibe beleverni, mert az már megint nem használ…

Stoffán György

Európai Idő
Képünkön: Kosztándi Jenő, "Bálványos" című alkotása