Kezd nagyon is elegem lenni a
változtatásokból. Ötvenöt éve mást sem csinálok, csak alkalmazkodom egyházam
újabb és újabb „modernizáló”, átértelmező, önpusztító elképzeléseihez.
A II.
vatikáni zsinat gyökerestül forgatta fel a kétezer éves hagyományokat, a
rendet, és tépte ki Európa talajából a katolicizmus gyökerét azzal, hogy —
úgymond — „nyitott a világra”. Önmaga ellenségévé, önmagát felszámolóvá vált.
Hiszen a számos zsinati ajánlás visszafordíthatatlan károkat okozott mind a lelkekben,
mind az építészeti emlékekben, mind a papság hozzáállásában és labilissá vált
hitértelmezésében. Az ekkortájt indult ökumené pedig körül-belül annyira
„működő elképzelés”, mint a demokrácia. Beszélünk róla, igyekszünk kompromisszumokkal
eleget tenni a saját magunk által előirányzott ostobaságoknak, lehetetlenségeknek,
feladjuk harcállásainkat, és a végén belebukunk, mert az önfeladás erőnket
veszi.
Katolikus
voltomban az eddigi legnagyobb „érdekességnek”, furcsaságnak persze az számít,
hogy Őszentsége, a bajor XVI. Benedek lemondott hivataláról. Lemondásában ő
maga is hivatkozik a II. vatikáni zsinatra, miszerint „akkor azt gondolták, hogy
jót cselekednek” az újításokkal (ezt tovább nem is részletezte).
A lemondás az
én olvasatom szerint azt igazolja, hogy jól látták ifjúkorom idős ferences
szerzetes papjai, hogy ez a zsinat óriási bajokat szül az idők folyamán,
megrengeti a világ-egyházat, leépíti az intézményrendszert, hiteltelenné teszi
a tanítások egy részét. Az is igazolást nyert e lemondásban, hogy XII. Pius
pápa volt eddig az utolsó, aki sikeres harcot vívott a Vatikán falai közé
befurakodni igyekvő sátánnal. Végül e lemondás kissé elbizonytalanítja a hívek
millióit. Hiszen mondani lehet, hogy nem más ez a lemondás, mint az egyház
iránti szeretet, az alázat megnyilvánulása, hatalmas tett, a betegség miatti
félreállás…, mert mondani sokszor és sokat mondunk kissé hamisan, szépítve a
drámai valóságot. Titkolunk tényeket, mellébeszélünk, végül pedig a pia fraus
és a pia mendacium odavezet, hogy maga az egyház is beleremeg mindabba, amit
szépnek és jónak hirdetett — addig.
Ez van most.
A hívek milliói pedig értetlenül állnak. Miért kellett eltitkolni a balesetet,
mi-ért kellett eltitkolni a szívritmus-szabályzó műtétet, a Szentatya egyre
gyengülő egészségi állapotát…, hiszen a lemondás érthetőbb lenne, ha mindenről
időben tudott volna az egyházat alkotó nép. Azonban e téren is, kétkedés
fogadta a lemondás hírét…, hiszen Boldog II. János Pál haláláig hordozta azt a
keresztet, amelyet Istentől kapott. A magyar hívek számára is alig-ha van
magyarázat a lemondásra, hiszen éppen a magyarok láttak olyan főpapokat, akik
szenvedve, üldözötten is vállalták az Úr által kapott hivatást, végezték
halálukig az egyházért folytatott iszonyú nehéz munkát. Mindszenty mindent
vállalt a hitért, az egyházért és magyar népéért. Lékai bíboros is rettentő
teher alatt vitte a magyar katolikusság ügyeit, de kár is neveket sorolni,
hiszen az elmúlt száz esztendőben szinte minden pap és püspök hordta az Isten által
vállára kapott keresztet.
Emberi ésszel
tehát érthetetlen ez a lemondás, hiszen egy olyan korban szűnt meg az egy-ház
állandósága, amelyben ez volna a legfontosabb. Abban az időszakban válik meg az
egy-ház feje a hivatalától, amelyben pont az ellenkezőjére, Krisztus önként
vállalt szenvedésére emlékezünk, s amelyben az áldozatvállalásra, bűnbánatra, a
hűségre szólít fel a tanítás. Végül egy olyan nép fia mond le e hivatalról,
amely nemzet, ha kellett haláláig kitartott a harcban, s nem adta fel a
küzdelmet, mert a bajor nép a leghasonlatosabb a magyarhoz. A lemondást nem
minősíthetjük, hiszen az okát soha nem fogjuk megtudni. Mert az is politika.
Elfogadjuk, mert nem tehetünk semmi mást, véleményünk azonban lehet.
A különböző
elméleteknek és próféciáknak nem hiszek, ugyanis egyetlen iránytű létezik a
keresztény ember számára, az pedig nem más, mint a Szentírás, az Újszövetség.
Botorság és a 2012-es világvégéhez hasonló háborodott elmékben született mesék
járják be a világsajtót a katolikus egyház jövőjét, a pápák további számát
illetően, és fogadásokat lehet kötni az új pápa személyére…, mert ma ilyen a
világ. Azonban e lemondásnak és az egyház sorsának komolyabb kérdéseit senki
nem boncolgatja, senki nem minősíti, senki nem készít hatástanulmányt a pápai
lemondásról. Én sem tartom, tarthatom tisztemnek, hogy effélére adjam a fejem,
hiszen felkészültségem sem elegendő hozzá, így belefogni is kész ostobaság
volna ré-szemről. Érzéseimet tudom csak közreadni az elmúlt 55 év katolikusként
való megélése tükrében…
Négyévesen
már ministráltam a barátoknál, Budán. Latinul tanultam meg a szentmise állandó
részeit, a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, s nagyon szerettem a népénekeket,
amelyek megszépítették, a Mennyországhoz közelebb vitték a híveket… Aztán jött
a mindent feldúló zsinat. Az, amelynek az ajánlásait úgy teljesítették
világszerte, mintha az összes bíborosi agymenés kötelező lett volna.
(Számos ajánlást azonban Paskai László — hála Istennek — nem engedett be
Magyarországra, mert tudta, hogy az a magyar katolikus egyház végét jelentené
abban a korban, és talán később is.)
Csodálatos
barokk templomok szentélyeit verték szét a szembemiséző oltár megépítése okán,
egyházi énekek helyett belopódzott a templomokba a tiszteletet nem igazán
árasztó gitá-ros kavalkád, cirkusz, amely inkább zavarja az imába való
elmerülést, semmint segítené azt. A népek az úrfelmutatáskor térdelés helyett
állva „nézték végig” a legszentebb liturgikus cselekményt, majd a
szentáldozáskor kézbe vették a hívek a legméltóságosabb Oltáriszentséget, mert
a zsinat újított. A szentmiseszövegeket átírták, mert ezt kívánta a vallások
közötti áhított — de soha meg nem történő — kiegyezés, és már ki tudja
hányadszor változtatták meg fordításokra és nyelvhelyességre hivatkozva a
Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Némelyik pap úgy magyarázza a hitelveket, mint
azok, akiket a szent inkvizíció joggal megégetett, s a ma fel-szentelt papok
már misézni sem tudnak latinul, nemhogy társalogni, noha az egyház hivatalos
nyelve a latin, amit a pápa latinul olvasott „felmondása” is igazol.
Lehet
manapság — még mindig, a szakadék szélén is bután ragaszkodva a rombolás pozitív
megítéléséhez — a Hit Évében dicsérni a II. vatikáni zsinatot, lehet
előadássorozatot tartani annak pozitív hatásairól, de mindezek mellett meg kell
nézni a templomokat, amelyek vasár-nap konganak az ürességtől, és csak itt-ott
van olyan egyházközösség, amelyben a fiatalok vannak többségben.
Valami tehát
nagyon rossz irányba megy az egyházban, és ennek az iránynak meg kell változnia.
Nem lehet megelégedetten nyilatkozgatni, nem lehet önfeladással szolgálni az
ökumenét, nem lehet egyházközösségeket — mert nincs pénz — magára hagyni. Menni
kell a bárányok után, mint Krisztus példabeszédében halljuk. Illetve azt kell
végre cselekednie minden keresztény embernek, amit Jézus ránk hagyott. Ha
megrendül egy intézményrendszer, az nem azt jelenti, hogy annak a tanításai is
megrendülnek. Sőt! Minden katolikusnak kötelessége ma még jobban odafigyelni a
másikra, önmagára, saját lelkére és Isten iránti hűségére, valamint arra, hogy
csak vasárnaponként a templomban katolikus-e, vagy minden nap, minden percben
tud-e szeretni és tud-e odaadó lenni. Nem a pápa és nem a papság a katolikus egyház,
hanem mi, a ma kissé zavarban lévő hívek jelentjük az erőt, alkotjuk az
egyházat, a közösséget. Persze a papság szeretetében és irányítása mellett. Mi
magyarok, különösen jól értünk az egyház megtartásához, megmentéséhez, hiszen
Mindszenty hívta fel az egyházmentésre a figyelmet, amikor látta, hogy a
kommunista diktatúra az egyház teljes felszámolására készül. Ma is erre
készülnek…, csak nem a kommunisták, hanem az Európai Unió vezetői. Ezek nem
csak a katolikus egyházat, hanem minden egyházat és felekezetet meg akarnak
szüntetni. Azonban Istennel szembeszállni nem lehet. Az unió „sikerei” is ezt
mutatják.
Bármi
történhet tehát, rajtunk múlik, hogy lesz-e katolikus egyházunk, vagy nem lesz.
Azaz, hogy érezzük-e a közösség erejét vagy nem. Egyház biztosan lesz, mert azt
Krisztus ígérte meg. A neheze viszont nem papságon és a pápákon múlik, hanem
rajtunk, akiknek a hűsége és kitartása, példamutatása alakítja a világegyház
erejét és minőségét. Most egy kissé megtántorodott minden katolikus, hiszen az
egyház feje, általunk nem ismert okok miatt le-mondott. Ám jönnek a következő
pápák, akik ugyanazt hirdetik és mondják, mint elődeik. Hiszen nem tehetnek, és
nem mondhatnak mást. Mi pedig alázattal, de kellő eréllyel és kitartással
maradjunk meg istenhitünk mellett. Mert előbb vagy utóbb minden megtisztul és
kivirágzik körülöttünk… Az intézményrendszer is, amely ma kissé kuszának és nem
egészen őszintének tűnik. Az evangéliumban viszont egyetlen ékezet sem
változik, a világ végezetéig.