Dögöljön meg őrnagy úr!…
avagy a HM várólista és a magyar egészségügy
Nem kell ahhoz bíróság, hogy egy magyar
állampolgárt a magyar törvények megsemmisítsenek. Magyarország bizonyos
szempontokat tekintve olyanná lett a mindenkori kormányok és parlament miatt,
mint egy koncentrációs tábor. Vannak tábori csendőrök, táborparancsnokok,
kápók, uzsorások, akik a rab utolsó értékeit is elviszik, és vannak az ártatlanul
szenvedők, akik belekerültek születésüknél fogva egy olyan világba, amelyben
minden megtörténhet… egy lágerben. Könyveket lehetne írni arról, hogy az élet
melyik területén miként alázzák porig, majd ölik meg az emberi méltóságot, s
olykor vele együtt az embert is. És most nem az elérhetetlen, de teljhatalmú,
csaló energiaszolgáltatókról, nem a cigány uzsorást megszégyenítő bűnöző
bankokról, nem az egérszaros élelmiszert forgalmazó multiról, a munkásokat a
végletekig kihasználó újgazdag, adócsaló munkaadókról beszélek, de még csak nem
is az ártatlan embereket törvényesen tönkretevő bíróságokról. Csupán az
egészségügyről. Arról az embertelen törvénykezésről, amely nem a gyógyítást
helyezi előtérbe, hanem egyfajta genocídiumot szolgál. Pusztít, és nem a
hippokratészi esküt, hanem valami egészen mást tart magára nézve kötelezőnek.
Arról az egészségügyről beszélek, amelynek a dolgozói elmenekülnek
Magyarországról, mert negyed annyi a keresetük, mint egy londoni ládagyárból
elbocsátott segédmunkás munkanélküli segélye. Arról, amelyiknek
nem célja, hogy gyógyítson, hanem az, hogy a legbetegebbeket hivatalos
eljárásban megölje, amely egészségügy bénákat és mozgásképteleneket, rákosokat,
csonkoltakat helyez vissza az ellátás helyett a „munka(nélküliség)” világába,
néhány jól megfizetett, bizottságkba verődött egészségügyi hóhér segítségével.
Arról az egészségügyről, amely a gyermekeket fenyegeti azzal, hogy nem kapnak korszerű
inzulint, ha 8-nál magasabb a hemoglobinja, mert ezt az íróasztalnál tespedő, akár gyilkosnak
is nevezhető dilettáns törvényalkotó, akinek a gyereke nem cikorbeteg, így látta jónak. És arról az
egészségügyről, amely hagyja, hogy a haza szolgálatában elkopott idős, de
egyébként teljesen egészséges és munkabíró katonatiszt az országos várólista
miatt a szenvedések szenvedését állja ki, mert a harminc éves szolgálat miatt
kikopott a forgója, már-már sem menni, sem állni, sem feküdni nem tud a
rettenetes, gyötrő fájdalomtól… Mert a várólista szent. A beteg pedig dögöljön
bele a bajába, akár a haza érdekében, akár másképpen szedte azt össze. Igen
genocídium ez, nem egészségügy. A társadalom beteg, vészesen romló állapotú,
öngyilkosságban az első a nemzetközi statisztika szerint. Erről pedig, a mindenkori,
de legfőbbképpen a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok tehetnek.
Lássuk azt a
két tragédiát, amely miatt most lelkem mélyének bugyraiból feltört a fájdalom,
a felismerése annak, hogy itt csak egészségbiztosítási adó létezik, de
megfelelő egészségügy, egészségügyi ellátás ritkán. Tavaly végig kellett néznem
egy nagyon kedves barátom halálát, és egy másik barátom máig tartó rettenetes
szenvedéseit, s paralel két hasonló betegségből való gyógyulást – németországi
és svájci ismerőseim eseteit. A Sors óhatatlanul összehasonlításra kényszerít,
hiszen a szemem előtt zajlottak, zajlanak az események.
1./ Dögöljön
meg őrnagy úr! - körülbelül ennyit
jelent az, ha valaki 74 évesen, makkegészségesen már menni sem tud, mert a
harminc éves aktív és munkával töltött katonai szolgálat alatt - amelynek során
fiatalok ezreit nevelte emberré, s tanította meg Ercsiben a hídépítés és az
autószerelés művészetére az első lépcsős alakultnál -, kikopott a forgója. A nyugdíjas
őrnagy, a remek halász, és kiváló kertész, a mindig segítőkész ember, ma ágyhoz
kötve éli nyomorúságos életét, mert a HM
semmibe veszi egy élet munkáját, a negyven év szolgálatot, a tiszti mivoltot,
és a Honvédkórház alapelvét, miszerint egy tisztnek JÁR!!! a gyógyítás, a
gyógyulás!!!!
A mai honvédségénél úgy tűnik más a módi. Csak
azoknak jár a gyógyítás, akik tábornoki rangban, egész életükben, íróasztal
mellől, „szerelmesen” vigyorogtak Moszkvára… Aki valóban tett valamit, annak
irány a „díszdoboz”! Kit érdekel egy vén obsitos nyomorúsága, fájdalma, s az,
hogy egy életen keresztül fizette a társadalombiztosítást, embereket nevelt
kultúremberré, és ha kellett volna utolsó csepp véréig védte volna a hazáját. A
kiváló néhai szobrász fia, a ma már nyugdíjas őrnagy magára hagyottan, tehetetlenül
szenved… mert hiába kértem én magam is a HM Kórházának vezetését, hiába mondtam
el, hogy ennek az embernek, mint a hazát szolgált katonatisztnek (is) jár a
gyógyulás, a műtéti időpont ennek ellenére
2014 áprilisa. Ez pedig nem más, mint aljasság! Embertelenség! Kivégzés! Halálos
ítélet! Gyilkosság!
S ha egy országot csupán az jellemez, hogy akinek
van pénze magánorvosra és magánkórházra, az meggyógyul, akinek nincs, az
beledöglik a betegségébe, akinek van, annak van igazságszolgáltatás, akinek
nincs, az nem tud még fellebbezni sem… az az ország nem haza, nem otthon, mert
nem biztonságos és nem jogállam… az az ország egy uniós koncentrációs tábor,
siralomház. Ezzé vált – a minden ennek gátat vetni akaró igyekezet ellenére –-
Magyarország is. Mert Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai olyan helyzetet teremtettek,
amelynek ez a következménye. Korrupció, uram-bátyám, húsosfazék… mert feltételezésem
szerint, ha a vidéken élő nyugalmazott őrnagy valamelyik fejes haverja volna,
már régen nem volna várólistás … De az Őrnagy Úr nem haver… soha nem is volt. Mert
ő katona volt régen is és az ma is. Ezért maradt „csak” őrnagy. Ám, félő, hogy 2014-ig tragédia lesz ebből a várólistás
aljasságból. Ennyit számít ma egy ember élete, sorsa Magyarországon, és az
Európai Unióban! És hadd mondjam ki: a Demszky-féle maffiózók által lobbizott négyes
metró árából hány ember szenvedése volna megváltható?...
Ellenpélda:
Svájci barátom még tudott menni, de elpanaszolta az
orvosának, hogy a bal csípője egyre jobban fáj. A doki annak rendje és módja
szerint kórházba küldte, ott elvégezték a vizsgálatokat, és három nap leforgása
alatt megvolt a cementezés… ugyanis 70 év fölött inkább felépítik az elkopott
csontot. Nem olyan drága és nem is számít nagy beavatkozásnak. Azóta vén
barátom újra vezet, és jön – megy a világban. Fájdalom és elkeseredettség
nélkül. Pedig ő csak egy magyar disszidens… és nem a svájci haderő tisztje…
***
2./ Fiam
keresztapja, aki legjobb barátaim egyike volt (ha nem a legjobb barát),
hatvanadik születésnapja előtt egy-két hónappal beteg lett. Fázott, magas
lett a cukra, a vérnyomása, a láza, és majd szétrobbant a feje… Kórházba
került. Ott napokig azt mondták neki, hogy mindezt az időjárási frontok
okozzák… de majd elmúlik. Amikor a hatalmas, bivajerős ember már a telefonban
sírt a fejfájástól, és ennek ellenére egy Algopyrint kapott… e-mailben kértem a
kórház igazgatóját a nagyobb odafigyelésre. Ő, az orvosi titoktartás mögé bújva
válaszolt, hiszen nem tehette meg, mert a család nem kérte, hogy egy újságíró
érdeklődésére ne adjon részleges
felvilágosítást… Egyszer csak beindult a gépezet. Labor, CT, …. és itt megálljt
parancsolt a diagnózis. Daganat a fejben, daganat mindenütt… A dolog azért
rettentő példa, mert előtte két évig járt kórházba azzal, hogy zsibbad a
kézfeje. Ám akkor csak a szokásos, semmit nem érő fizikoterápiás kezeléseket
kapta. Élete a kétéves, szinte folyamatos kórházi ellátás ellenére négy hónap
alatt véget ért. Senki nem röntgenezte meg, senkit nem érdekelt, mitől is zsibbad a kézfeje,
pedig két esztendő volt rá…
Az
ellenpélda:
Barátom a hazai államilag engedélyezett banki
csalássorozat okán, elvesztette Kispesten a lakását… Szerencse - a
szerencsétlenségben -, hogy felesége német, ugyanis fiatalon az NDK-ban
dolgozott, s innen hozott felséget is… most visszaköltöztek családostul Németországba. 2013. január 1-jén,
minden előjel nélkül elzsibbadt a keze. Másodikán lánya bevitte a kórházba… azóta az
agyműtétet sikeresen végrehajtották, s ma már barátommal a kórházból ugyan, de
interneten beszélgetünk hogylétéről. A Magyarországi stressz, a kifosztottság,
és majd hatvan évesen az élet újrakezdése nem kis erőfeszítés, amely pszichikailag olyan
nyomást eredményezett, ami agydaganathoz vezetett. A német egészségügy azonban
emberközpontú, megszervezett és precíz. Barátom tehát a magyar törvények, a
magyarországi rabló bankok, végrehajtók és a magyar valóság okán szerzett betegségéből reményeim
és leveleinek tartalma szerint Németországban meggyógyult…
Mit lehet ehhez hozzátenni? Aki nem tartozik azok
közé, akik összelopták magukat a rendszerváltás óta (újgazdagok), az csak
reménykedjen, hogy nem lesz beteg. Mert ha igen, az ma Magyarországon halálra
van ítélve. Évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy amit a kommunista-liberális diktatúrák
1990 óta szétvertek, azt újjá lehessen építeni… Akik romboltak, ma is gátolják
a rendbetételt, így sok halottja és szenvedő áldozata lesz az elkövetkező években
is a nyolc éves ámokfutásnak.
De, az Isten szerelmére! Legalább akik kiemelkedőt
és sokáig tettek az országért, azokat ne hagyjuk cserben!
Stoffán György