Ez
a cím figyelemfelhívó. De nem "titkos értesülések"-re támaszkodik,
hanem egy történeti elemzés, amely bemutatja, hogy milyen nehézségekkel kellett
megküzdenie a szentatyának pápasága alatt. Megvilágítja egyben az Egyház mai
helyzetét.
Szentatyánk
döntése kapcsán, mely szerint lemond péteri szolgálatáról és ezen túl az imával
akarja szolgálni Egyházát, hadd hozzam egyik előadásom szövegét, amelyet az
ERASMUS-KÖR tagjainak tartottam még 2011. február 24-én. Ez is
fényesen tanúsítja azt a gigászi harcot, amelyet megválasztása óta a
relativizmussal, a lopakodó hitvesztéssel és az egyre erősödő
keresztény-gyűlölettel szemben bátran folytatott. Nagy köszönettel tartozunk
neki!
Stuttgart,
2013. 02. 11.
Imre
atya
Mi húzódik meg
az utóbbi évek pápaellenessége mögött?
Bevezető
XVI.
Benedek pápa eddigi útját majdnem egy tucatnyi emlékezetesebb „botrány”
szegélyezte. A sorozat 2006-ban a regensburgi beszéddel kezdődött. Folytatódott
a tridenti rítusban bemutatott szentmisét engedélyező „Summorum Pontificum”
kezdetű motu proprio után kirobbant vitával. Majd ezután, 2009-ben a négy
lefebvriánus püspök kiközösítésének visszavonása volt kritika tárgya. Aztán a
pápa afrikai útja előtt tett AIDS elleni küzdelemmel kapcsolatos szavai.
Legutóbbi epizódjának pedig - a korábbi évtizedek pedofilbotrányai kapcsán - a
2010 tavaszán indított pápaellenes kampány tekinthető.
Noha
a Vatikánban senki nem beszél globális összeesküvésről, ha azonban ezeket a
pápaellenes támadásokat alaposabban megvizsgáljuk, bizonyos összefüggések azonnal
szemet szúrnak még a dologban laikusnak is. A legelső, hogy ezeknek „a
botrányoknak” van egy közös forgatókönyvük, és kialakulásukban jellemzően három
tényező játszik közre. A forgatókönyv a következő: a pápa valamely intézkedését
vagy szavait a nemzetközi média összefüggéseiből kiragadva hevesen bírálni
kezdi. Ezután bekapcsolódnak a kritikába az ún. „haladó” katolikus teológusok.
A Vatikán kommunikációs gépezete pedig késve és egyáltalán nem hatékonyan lép
fel a pápa védelmében.
Vegyük
sorra az eseményeket, hogy számunkra is világossá váljék: Valójában mi áll a
pápaellenes támadások mögött?
1. XVI. Benedek
pápa uralkodásának főbb vitatott eseményei
1.1. A
regensburgi beszéd
Az
első a sorban a pápa 2006. szeptember 12-én, a regensburgi egyetemen mondott
beszéde volt, amelyet II. Mánuel Palaiologos bizánci császár (1391-1425)
és egy perzsa tudós párbeszédéből vett idézettel kezdett. A vitatott szöveg így
szólt: „Ő [ti. a császár] meglepően és elképesztően durva módon, felteszi
vitapartnerének a vallás és az erőszak általános kapcsolatára vonatkozó
központi kérdést: ’Mutasd meg, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és
embertelen dolgokat találsz, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett
hitet karddal kell terjeszteni’.” Majd a pápa így folytatta: „A császár, miután
ilyen keményen nyilatkozott, aprólékos gonddal elmagyarázza, miért ésszerűtlen
dolog a hit erőszakos terjesztése. Az erőszak ellentétes Isten lényegével és a
lélek lényegével.”
A
pápának egyáltalán nem az volt a szándéka, hogy saját véleményének tekintse II.
Mánuel bizánci császár szavait. Mint ahogyan az sem, hogy elmélyült tanulmányt
végezzen a szent háborúról és az erre vonatkozó muzulmán felfogásról, még
kevésbé az, hogy megsértse a muzulmán hívők érzékenységét.
Egyszerűen
csak alkalmul használta fel az idézetet arra, hogy tudományos összefüggésben -
amint az a szöveg hiánytalan és alapos olvasatából kiderül - néhány
megfontolást tegyen a vallás és az erőszak kapcsolatáról általában, azzal a
végkövetkeztetéssel, hogy nyíltan és teljes mértékben visszautasítandó a
bármely részről érkező vallásos erőszak.
Másfelől
a pápa a muzulmán hívők buzgó vallásosságát látva figyelmeztette a keresztény
gyökereit vesztő, elvilágiasodott nyugati kultúrát, hogy kerülje el Isten
megvetését és a cinizmust, amely a szent dolgok kigúnyolását szabadság jognak
tekinti. Szó szerint ezeket mondta: „A világ mélyen vallásos kultúrái
legbensőbb meggyőződéseik elleni támadásnak tekintik az isteni kizárását az
értelem egyetemességéből. Egy olyan ész, amely süket az istenivel szemben, és a
vallást a szubkultúra területére szorítja vissza, képtelen beilleszkedni a
kultúrák párbeszédébe“.
A
beszéd tartalma miatt nem is vált volna szenzációvá, ha a tudósítások nagy
része – talán nem értve meg, vagy nem akarva érteni annak lényegi
mondanivalóját - nem ragadt volna le a bizánci császártól vett idézetnél. Ezt
aztán úgy tálalta fel a világnak, hogy azt a muzulmánok vallásuk elleni
sértésnek fogták fel. Akik pedig a kultúrák és vallások közötti összecsapás
hívei, ezt arra használták fel, hogy mutassák: „Lám, a vallások között nem
lehetséges a békés együttélés, mert azok nem egyformák.”
Hiába
adott aztán sajnálkozásának hangot a pápa előbb a sajtószóvivőjén, majd bíboros
államtitkárán keresztül, végül egy vasárnapi Úrangyala imádság alkalmával
személyesen is. A műfelháborodás olyan nagy volt, hogy a muzulmán világon futó
tűzként szaladt végig egy erőszakhullám, amelynek sok helyen estek áldozatul
ártatlan keresztények. Ő pedig – különösen Nyugat-Európában – méltatlan kritika
és gúny tárgya lett.
1.2. A
Williamson-ügy
A
második „botrány” az ún. Williamson-ügy volt. Hogy jobban megértsük, egy kis
történelmi visszapillantó. A II. Vatikáni Zsinat tanítását tagadó Marcel
Lefebvre érsek, 1970-ben a svájci Fribourgban megalapította a X. Pius Papi
Testvériséget. Mivel Róma tilalma ellenére diakónusokat és papokat szentelt,
VI. Pál pápa 1976-ban püspöki és papi tevékenységétől felfüggesztette. Amikor
pedig 1988-ban - szintén szentszéki engedély nélkül - négy püspököt is
szentelt, II. János Pál kimondta rá a kiközösítést. Halála (1991) után Bernard
Fellay, az egyik kiközösített püspök lett a Testvériség elöljárója. Ez keresni
kezdte a kapcsolatot a pápával. Az a maga részéről egy külön Pápai Bizottságot
(„Ecclesia Dei”) állított fel, amelynek elnökévé egy bíborost nevezett ki. A tárgyalások
jól haladtak előre. Minden jel arra vallott, hogy a Testvériség elfogadja a II.
Vatikáni Zsinat tanítását, és 491 papjával, 215 kispapjával, 281 szerzetesével
valamint 600 ezer hívőjével visszatér a Katolikus Egyházba. 2008. december
15-én Fellay - a másik három püspök nevében is - arra kérte a pápát, hogy oldja
fel kiközösítésüket. Ünnepélyesen kijelentette, hogy hisznek Péter
primátusában, és katolikusok akarnak maradni. Erre 2009. január 21-én XVI.
Benedek pápa visszavonta a kiközösítést. Ezzel nem vette vissza őket a
Katolikus Egyházba, csupán szabaddá tette az utat ahhoz, hogy eltérő hittani
kérdésekről is - jelesen a II. Vatikáni Zsinat határozatainak elfogadásáról -
érdembeli tárgyalások kezdődjenek.
A
kiközösítés visszavonása nagy nemzetközi visszhangot keltett, mert az egyik
püspök, az angol Richard Williamson a svéd televíziónak – fél évvel azelőtt
adott - interjújában tagadta a holokausztot, a náci gázkamrák működését, és
csak mintegy 200– 300 ezer zsidó áldozatról beszélt. A baloldali és liberális
médiában a tudósítók folyton arról cikkeztek, hogy a pápa egy holokauszt-tagadó
püspököt visszavett a Katolikus Egyházba, ezzel kimutatta „antiszemita”
érzéseit, és jóvá tehetetlenül ártott a Katolikus Egyháznak valamint a
zsidó-keresztény párbeszédnek.
A
pápa azonban nem tudott Williamson álláspontjáról. Hiába hangsúlyozta ezt
többször is a szóvivője, hiába mutatott rá arra is, hogy a pápa szavaiban és
tetteiben számtalan alkalommal kimutatta a zsidó nép iránti nagyrabecsülését és
ítélte el a holokauszt szörnyűségeit, a hullámok nem akartak
elcsendesedni.
1.3.
Kiskorúaknak egyháziaktól elszenvedett szexuális zaklatása
A
harmadik „botrány” a kiskorúaknak egyháziaktól elszenvedett szexuális zaklatása
volt. Az első írországi esetekkel kapcsolatban még a legtöbben arra gondoltunk,
hogy ezek csupán elvétve fordultak elő. Amit azonban - 2009 végén - a „Ryan
Report” napvilágra hozott, az egyenesen megdöbbentő volt.
Ír
egyháziak az 50-es évektől számtalan esetben zaklattak szexuálisan rájuk bízott
gyermekeket és fiatalokat. De egyes püspökök is bűnössé váltak azzal, hogy
ezeket az egyháziakat védték, tetteiket takargatták, hogy ezzel a botrányt
elkendőzzék. Számukra fontosabb volt a mundér becsülete, mint az áldozatok...
2010.
január 28-án bombaként robbant a hír, hogy a német katolikus egyháznak is
megvannak a maga esetei. A berlini jezsuiták Canisius-kollégiumában a 70-es és
80-as években atyák szintén zaklattak szexuálisan fiatalokat. Márciusban vált
ismertté az, hogy a híres regensburgi „Domspatzen” egyes fiataljai között is
vannak áldozatok. A nemzetközi média ezt az esetet arra akarta felhasználni,
hogy a pápának – Georg nevű testvérén keresztül, aki egy időben ott karvezető
volt - ártson. Az ellene történő agitáció hisztériává dagadt, amikor ugyancsak
márciusban ismertté vált annak a papnak a pedofil volta, aki a pápa müncheni
érseksége idején egyházmegyéjében szolgált. Hiába hangoztatta a müncheni
érsekség, hogy a pápát emiatt felelősség nem terheli, hiába hívták fel a
figyelmet józanságra és mértéktartásra törekvő pártatlan újságírók arra, hogy
pedofil esetek nem csak a Katolikus Egyházban fordulnak elő, hanem más egyházak
intézményeiben, nem is beszélve arról, hogy más hivatásokban illetve a
családokban – arányszámukat nézve – hatványozottabban több a szexuálisan
zaklatott gyermekek és fiatalok száma, mint a Katolikus Egyházban, elszabadult
a pokol. Az, ahogyan a nemzetközi média megpróbálta belekeverni a pápát a
különböző pedofilbotrányokba, valódi pápa-ellenes gyűlöletről, már
meghaladottnak vélt egyházellenes harcról tanúskodott. Ennek legízléstelenebb
megnyilvánulása az egyik nagynevű lap főszerkesztőjének a nevéhez fűződik, aki
50.000,-EUR-t ígért annak, aki a pápa szexuális eltévelyedésével kapcsolatban
valamilyen kézzel fogható bizonyítékot vagy tanút szolgáltat...
2010.
február közepén lépett a pápa: magához rendelte a 24 ír püspököt. Kemény volt a
számonkérés. Éppúgy, mint a márciusban következő levél. A pápa elítélte a
botrányos eseteket, együttérzését fejezte ki az áldozatok iránt. Majd
rámutatott a hivatásukat eláruló papok, és a felügyeletet, illetve a szükséges
egyházi büntetések alkalmazását elmulasztó püspökök felelősségére, felszólítva
őket a következmények vállalására. Ezután felhívta a figyelmet azokra a mélyen
húzódó okokra is, amelyek a botrányos esetek előfordulásához vezethettek. Végül
konkrét intézkedéseket rendelt el, hogy hasonló esetek a jövő Katolikus
Egyházában ne forduljanak elő.
Ez
azonban a médiát már nem érdekelte. A kritikusok még egy jó ideig csak arról
cikkeztek, hogy miért nem kér a pápa az Egyház nevében (is) bocsánatot, nem
csak a saját nevében; miért nem ír a német egyház püspökeinek is egy levelet,
nem csak az íreknek; miért nem mond le, hisz a bűnösök az ő „cégjének” az
alkalmazottai; miért nem fizet a Vatikán az áldozatoknak kártérítést...
2. Kik állhatnak
az események nyomán fellépő támadások mögött?
Akik
nyomon követtük az esetek sajtóvisszhangját, láthattuk, hogy a regensburgi
beszéd utáni sajtóhadjárat célja nem az volt, hogy utánajárjon: Összeegyeztethető-e
az emberi értelem Istennel, mint ahogyan azt a pápa mondja vagy sem? Vajon
valóban fontosabb-e a szólásszabadság, amit a ma nyugati embere állít, mint a
másik ember vallásos meggyőződésének tiszteletben tartása vagy sem? A
Williamson-ügy kapcsán pedig a nemzetközi médiát nem az Egyház és a szakadár
Testvériség közötti szakadás megszűnéséről való tárgyilagos és józan tudósítás,
hanem a pápa vélt antiszemitizmusa érdekelte. Végül a pedofilbotrányok után nem
az állt a sajtó érdeklődése középpontjában, hogy hogyan lehetne a gyermekeket
ezen túl ezektől a perverz visszaélésektől mind az egyházi, mind az állami,
mind a privát intézetekben megóvni, hanem kizárólag az, hogy hogyan lehetne az
Egyház legfőbb vezetőire rábizonyítani, hogy maguk is bűnrészesek?
Miért
éppen a pápát támadták olyan hevesen mindhárom esetben? Először is azért, mert
ő az, aki a kereszténység legnagyobb hit és erkölcsi tekintélye, ami egy más
meggyőződésű vagy hitetlen számára jogtalan igény. Korunk uralkodó ideológiája
ugyanis azt vallja, hogy nem létezik egy mindenki számára érvényes igazság. Az
az igaz, ami az egyén vagy egy csoport számára fontos. Mint ahogyan egyetlen
egy vallás sem sajátíthatja ki magának a jogot az igazságra. Minden hitnek,
minden vallásnak és minden meggyőződésnek egyformán van igaza. Ezt nevezi a
pápa a „relativizmus diktatúrájának”...
Másodszor
pedig, ezek a „botrányok” tipikus példái annak, amit a szociológia „morális
pániknak” nevez. Amikor egy meghatározott csoportról egy már régebb óta létező
jelenséget a média felnagyít, annak számát és előfordulását eltúlozza, majd ún.
„erkölcscsőszök” segítségével a csoportot az egész társadalomra nézve
veszélyesnek tünteti fel. A három eset kapcsán is azonnal fölsejlik a mögöttes
szándék: miközben miattuk a római pápát, a Katolikus Egyházat teszik felelőssé,
hitelét rontják, hit- és erkölcsbeli „felsőbbrendűségét” megkérdőjelezik, ezzel
a maga által emelt piedesztálról ledöntik, és a társadalom előtt károsnak és
veszélyesnek bélyegzik meg.
2.1. Külső
erők
A
pápa elleni támadások egyik táborához azok az erők tartoznak, melyek alapvetően
nem fogadják el az Egyház tanítását (pl. szexuális etika), felépítését
(teokrácia és nem demokrácia), és érdekeltek annak hiteltelenítésében illetve
lerombolásában. Összetett erők ezek, amelyek nem valamiféle előre kitervelt
összeesküvésben lépnek színre, hanem inkább a dolgok természetéből fakadóan
szállnak szemben az Egyházzal, a vallással.
2.2. Belső erők
A
másik tábort a pápa „katolikus ellenzéke” alkotja: laikusok és teológusok egyaránt,
akik arra számítottak, hogy átmeneti lesz, aki lehetőleg nem túl sok zavart
okoz az Egyházban. Ezek most leginkább teológiai és liturgikus tanítása kapcsán
kritizálják őt. Legfőbb vádjuk, hogy nem lép előre az általuk kívánatosnak
tartott „reformokban”: mint a papi cölibátus eltörlése, a nők pappá szentelése,
a nép több beleszólásának biztosítása a püspökkinevezésekben.
3. Kiket értek
külső erők alatt konkrétan?
1)
a politikát és a világgazdaságot irányító erőket, 2) a liberális médiát, 3) az
intoleráns vallási fundamentalistákat. Lássuk sorban őket!
3.1. A politikát
és világgazdaságot irányító erők
Itt
elsősorban a különböző világszervezetekre gondolok: ENSZ, UNESCO (az ENSZ
Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete), a WBG (World Bank Group), de
más – sokszor a titok fátyla által körüllengett csoportosulások is, mint a
Bilderberg-csoport, vagy a különböző alapítványok mögött megbúvók. Egyet
mindenképp meg kell nevesítsek már csak azért is, mert a köztudatban - és néha
a valóságban is – mindig az Egyház ádáz ellenségeként szerepel: a
szabadkőművesség. Ez egy világszerte több millió taggal rendelkező, számtalan
formában működő mozgalom, amely – önértelmezése szerint – a szellem szabadságát
és felsőbbrendűségét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve
tevékenykedik. Az ún. angol rendszerűben a tagság számára alapvető követelmény
az Istenbe vetett hit, noha páholyaikban vallási és politikai témák vitatása
tilos. Az ún. francia rendszerű viszont Isten- és vallásellenes. Ennek tagjai
politizálnak is.
A
szabadkőműveseknek – más izmusokkal (bolsevizmus, cionizmus) és csoportokkal
karöltve - világuralmi törekvéseket vetnek a szemükre, amely ma az ún.
globalizációs folyamat erőltetésében csúcsosodik ki. Konkrét vallás- illetve
egyházellenességet részükről a fenti esetekkel kapcsolatban nem lehet felhozni.
Vitánk tárgyát tehát ők nem képezhetik. Hogy azonban ezek a politikai és a
gazdasági élet irányítói nem barátai a kereszténységnek, az a következő
pontokból egyértelműen kiderül.
3.1.1. A
laicisztikus állam eszméje
Először
is az tűnik fel, hogy a mai politikusok többsége megpróbálja a vallást – mint a
modern társadalomtól idegen, azt destabilizáló tényezőt - a közéletből kizárni.
Ennek egyik jele a vallási szimbólumok és ünnepnapok kiiktatására tett kísérlet
azon a címen, hogy azok „más vallású és meggyőződésű – azaz mohamedán és
ateista - embereket sértenek”. Ezzel azonban épp a vallásos emberek joga
szenved csorbát, hisz nem gyakorolhatják szabadon vallásukat. Ugyanakkor az
állampolgárok egy részét keresztény gyökereiktől szakítják el.
A
pápa éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy azok, akik a szent dolgokat
megvetik, nem alkalmasak különböző kultúrához és valláshoz tartozó alattvalóik
vezetésére, hisz épp egyik legmeghatározóbb összetevőjüket – hit- és
kultúrabeli meggyőződésüket – nem ismerik, nem becsülik, nem veszik figyelembe!
A politika azonban süketté vált a pápa szavaival szemben. 2009. november 3-án -
az Európai Bíróság ítéletet hozott: az olasz iskolákból el kell tűntetni a
keresztet, mert az – úgymond - sérti az Európai Unió kártájában lefektetett
„értéksemlegességet”. Egy demokratikus állam azonban soha nem lehet az
„értékek”, hanem csak a „világnézetek” szempontjából semleges. Ha egy állam nem
rendelkezik olyan alapvető értékekkel, amelyeket a különböző világnézetű,
etnikai és vallási meggyőződésű alattvalói elismernek és támogatnak, akkor
szétesik. Ha egy állam lemond arról a jogáról, hogy saját, közös, mindenki
számára kötelező értékeket nevezzen meg, vége anarchia lesz. Csak felsőbbrendű,
öntudatos, a többség által örömmel hordozott, erős kultúra képes integrálni.
Dekadens, értékeitől megfosztott vagy azokat megtagadó soha!
Másodszor,
a mai politikai vezetők többsége egyáltalán nem lép fel a keresztény-üldözések
ellen. Saját bevallásuk szerint ismét az „értéksemlegesség” jegyében. Az
igazság azonban az, hogy ezek a politikusok ismét csak a laicista állam
víziójának hódolva cselekszenek. Közben azonban vétkesen tudatlanba veszik a
tényt: országaik keresztény gyökereit. Egy példa. 2011. január 31-én az EU 27
külügyminisztere nem tudott megegyezni abban, hogy a vallásüldözés áldozatai
között külön hivatkozzon a keresztényekre is. Az EU Püspöki Konferenciáinak
Tanácsa megdöbbenten fogadta hírt, hiszen a közel- és távol-keleti
keresztényellenes támadások után az EU-nak tisztában kellene lennie azzal, hogy
nem elszigetelt esetekről van szó. Az elmúlt év statisztikai adatai
egyértelműen bizonyítják, hogy a támadások 70% világszerte a keresztények ellen
irányul. És történik mindez a cinkos hallgatás az „értéksemlegesség”
értelmében.
Ugyancsak
az „értéksemlegesség” nevében történik az, amit a zsidó újságíró Joseph Weiler
egyenesen „keresztény-fóbiának”, nevez: orvosokat, jogászokat és tanárokat arra
kényszerítenek, hogy lelkiismereti meggyőződésük ellen járjanak el egyneműek
házasságkötése a templomban, abortusz (magzatelhajtás), kiskorúak kötelező, de
hitbeli meggyőződést mellőző szexuális oktatása területén.
Igaza
van a pápának, amikor azt mondja: a fundamentalizmusnak és a laicizmusnak
sarkalatos hibája az, hogy hadilábon állnak az értelemmel. A
fundamentalizmusban a hit tagadja az értelmet, ezért erőlteti a vallást
erőszakkal a másikra. A laicizmusban az értelem tagadja a hitet, és ezért
erőlteti a vallástalanságot a másikra. Egyik sem jó. A hit és az értelem mindig
kéz a kézben kell, hogy járjon.
3.1.2.
Keresztény erkölcsök térvesztése
Amikor
az első egyháziak által elkövetett szexuális zaklatások után egy németországi
püspök okként azt is megemlítette: a társadalom is hibás abban, hogy idáig
jutottak a dolgok, mert a szexualitásban csupán élvezeti cikket lát és láttat,
nagy volt a műfelháborodás. Akik azonban tárgyilagosabbak tudtak maradni,
észrevehették azt, hogy míg az egyháziak által elkövetett szexuális zaklatások
az eseteknek mindössze 1%-át tették ki (természetesen, ez is több, mint
megengedett!), 99% a társadalomban és a családban történt. Miért nem
foglalkozott a média arányukhoz mérten ezekkel az esetekkel is? Miért nem
vizsgálták meg a felelősek azt, hogy az 1968-as – tekintély- és szexuális tabuk
ellen vezetett – kultúrforradalomnak valóban volt-e szerepe ebben az
aberrációban vagy sem? Mert ha az alábbi törvények meghozatalának éveire nézünk,
egyértelmű a politika és a társadalom felelőssége:
1969-től
Németországban megkönnyítették a válást.
1973-ban
a törvény megengedte a pornográfiát.
1992-től
büntetlen lett a magzatelhajtás.
1994-től
polgárjogot nyert a homoszexualitás.
2001-től
megengedett lett az egyneműek házassága.
2001-től
törvényessé vált a prostitució.
2009-től
egyes körök azért szállnak síkra, hogy az alkotmányba bekerüljön: mindenki maga
határozza meg szexuális önazonosságát.
Ezek
után az ember – egyrészt – nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a kegyes
halál, azaz az eutanázia, az abortusz, azaz a magzatelhajtás, az egyneműek
házassága, a fogamzásgátlás mind lukratív ipar, amely milliárdokat hoz
egyeseknek, és romlásba dönt sokakat. Másrészt pedig arra is rájön, hogy a
keresztény erkölcsöktől való elfordulás a hit térvesztésével karöltve jár.
3.2. A
média
A
Williamson-ügy kapcsán nem csak azt lehetett pár nap elteltével megállapítani,
hogy mennyire készületlenül érte a Vatikánt a média részéről rázúdított
össztűz, hanem azt is, hogy milyen öntörvényűvé vált a tömegtájékoztatási
eszközök világa!
Az
első, ami föltűnik: nem a jelentés igazság magva a fontos, hanem az ideológiai
tartalom. A média a különböző ideológiák és világnézetek legfontosabb harci
eszköze lett. Ma már nem csak a politikai pártok rendelkeznek média
tanácsadóval, hanem minden valamirevaló cég és személy. Ezek mondják meg, hogy
hogyan kell „eladni magukat” a nagyközönségnek. Külön irodák foglalkoznak
azzal, hogy a médiában kedvező kép jelenjen meg megbízóikról. Ezért objektív
igazságot hiába keres az olvasó, azt alig közvetít valaki. Helyette ideológiai
agymosást kap, és észre sem veszi...
Másodszor:
nem a hír erkölcsi mondanivalója a fontos, hanem a szenzáció. Míg ezelőtt a
személyi méltóság tisztelete megelőzte az információhoz való jogot, ma a média
– az információhoz való jog ürügyén – élők és holtak fölött ítélkezik, és még
azelőtt süti az érintettre a bűnösség pecsétjét, mielőtt azt a bíróság
megállapította volna. Az ember csak fejcsóválva követi azt a szenvedélyt,
amellyel egy-egy személyre vagy országra vadászik a média. A nagyközönség
számára azonban az egész hecckampányból nem egyszer kilóg a lóláb, s a hírekre
a média iránti méltó gyanakvással válaszol...
Végül
harmadszor: a médiának időtlen az emlékezőtehetsége. Aki egyszer lapjaira
került, azt onnan nem törli ki többé soha senki. Hadd szemléltessem ezt
Williamson püspök példáján. A vele készített interjú – 2008 augusztusában – a
Piusz Testvériséggel kapcsolatban készült, annak felépítéséről, ügyeiről,
tanításáról, személyi dolgairól. Az interjú nem volt valami érdekfeszítő, ezért
készítői asztalfiókjukba tették. Amikor azonban híre ment, hogy a Vatikán 2009.
január 21-én visszavonja a Testvériség négy püspökére mért kiközösítést, az
interjú készítőinek eszébe jutott, hogy Williamson püspök pár mondatot a
holokausztról is mondott. Eladták tehát a filmet a párizsi „Autre Cercle“ (A
másik kör) homoszexuális egylet elnökének, és az január 18-án, azaz három
nappal a kiközösítés visszavonása előtt robbantotta a bombát...
3.3. Vallási
fundamentalizmus
Aki
figyelmesen követi a hazai pártpolitikai csatározásokon túl a világeseményeket
is, az megdöbbenve állapíthatja meg, hogy újabban mennyire fellángolt a vallási
türelmetlenség és a vallásüldözés. Már hetek figyeli lélegzetvisszafojtva a
katolikus közvélemény, mi fog történni az Indiában élő testvéreikkel. Ismert,
hogy India 1,1 milliárd lakossának 82%-a hindu és buddhista, 15%-a muzulmán, és
mindössze 3%-a keresztény.
Nemrég
hét szövetségi államban egy ún. „áttérést tiltó” törvényt vezettek be, amely
tiltja a más-, kifejezetten a keresztény vallásra való áttérést. Ez a törvény
egy évek óta tartó keresztényüldözés törvényesítése, amelynek során buddhista
és hindu fundamentalisták pogromszerűen - csak 2008-ban - 56 katolikus
templomot gyújtottak fel illetve romboltak le, és 236 hívőt öltek meg. Mivel
egy kormányjelentés nem a fundamentalistákat, hanem magukat a katolikusokat
teszi felelőssé az incidens miatt (áttérés), a múlt héten 18 püspök lépett
éhségsztrájkba...
Még
nagyobb a keresztényüldözés az iszlám országokban. Az „Open Doors“ nevű, vallások
fölötti segélyszervezet, tavaly évi beszámolója szerint mintegy 100 millió
keresztényt üldöznek világszerte vallása miatt. Ez az üldözöttek 70%-át teszi
ki! Az első tíz keresztényüldöző ország közül nyolcban muzulmán a hivatalos
vallás! A keresztények az arab országok majd mindenikében csak másodrangú
állampolgárok. Halál sújtja azokat, akik az iszlámról a keresztény vallásra
térnek, a keresztényeknek nem szabad templomot építeniük, nem szabad
nyilvánosan a vallásukat gyakorolniuk.
Más
országokban, mint Egyiptom, Nigéria, Irak etnikai és vallási tisztogatás
figyelhető meg, ezért egymást érik a keresztény-ellenes merényletek.
Pakisztánban a „káromlás-törvény” szedi áldozatait. Amikor a pápa 2011.
januárja közepén a Szentszék mellé akkreditált diplomaták előtt azt merészelte
mondani: „arra kérem az illető országok kormányait és vallási vezetőit,
tegyenek meg mindent, hogy keresztények békében élhessenek és így továbbra is
hasznos állampolgárok legyenek”. Egyiptom megszakította a diplomáciai
kapcsolatot, Pakisztánban január 30-án keresztet valamint pápabábút égettek, és
40 ezren követelték annak az Asia Bibinek a halálát, akit a
„káromlás-törvény”alapján – Jézus nagyobb, mint Mohamed – ítéltek halálra, s
akiért a pápa külön is közbenjárt a kormánynál. És ma reggel érkezett a
megdöbbentő és sajnálatos, témánkat azonban igazoló hír: iszlám
fundamentalisták megölték Islamabadban Shahbaz Bhatti-t, Pakisztánnak a
vallásos kisebbségekért felelős, 42 éves katolikus miniszterét, mert védelmébe
vette ő is Asia Bibit, és a „káromlás-törvény” eltörléséért szállt síkra.
Mennyiben
járul ez az egész a keresztény-ellenességhez? Szerintem sokban! Mert ez a
fanatizmus, amelynek szemében a pápa az egész nyugati dekadens keresztény
világot képviseli, káros kihatással van az egész politikára. Egyetlen egy
felelős politikusnak sincs mersze kiállni a kereszténység mellett, és
terrorcselekmények sorozatát kockáztatni! Az iszlám fundamentalizmustól
mindenki fél! Még maguk a mohamedánok is! Ezért nem emelte fel szavát
németországi szervezetük a koptok elleni merénylet kapcsán, amelynek pedig 21
áldozata volt. Ezért nem meri az EU megemlíteni a keresztények nevét a
vallásüldözések kapcsán, vagy ha igen, mint ez az utóbbi napokban végre
megtörtént, tette egy szuszra „a mohamedán zarándokokkal”, jóllehet ezek nem
szenvednek üldözést! Végül ettől a fundamentalizmustól való félelmében
szakította meg a kairói Al-Azhar-Egyetem a párbeszédet a Vatikánnal. Az, hogy a
pápa a kopt keresztények mellett felemelt szavával beleavatkozott volna az iszlám
belügyeibe, csak mondva csinált ürügy volt. Meglátszik ez azon is, hogy
legutóbb (24.02.2011) elnöke éppen azt követeli, hogy a pápa úgy kérjen
bocsánatot a keresztes hadjáratokért, mint ahogyan a zsidóktól kért bocsánatot
a shoá miatt...
4. Kiket értek
belső erők alatt?
4.1. A
Kúria
Ha
valaki könyvének vagy filmjének ilyen címet adna: „Titkok a Vatikánban”,
„Rejtett dokumentumok a Vatikáni Levéltárból”, azonnal kasszasiker lenne. A
Vatikánt mindig is titkok lengték be. Falai mögött – és sokszor még a
nem-laikus is – intrikákat, pénzt, karrierizmust, hatalmi villongásokat sejt.
Elképzelhető-e, hogy a jelenlegi pápa- illetve keresztény-ellenesség forrását
belső Vatikáni erőkben kell keresnünk?
Német
források, még egyháziak is, azonnal ezt a lehetőséget is megemlítették. „Nem a
gonosz sajtó az” – írta például P. Eberhard von Gemmingen, a Vatikáni Rádió
német adásának vezetője, „amely itt egy Williamson-botrányt rendezett, hogy a
pápa tekintélyének ártson. Ebben az esetben magában a Vatikánban is történtek
hibák. Sajnos, az embernek az a benyomása, hogy ott olyan személyek is ülnek,
akik saját pecsenyéjüket sütögetik, közben azt sem bánva, hogy a Katolikus
Egyház tekintélye valamint a katolikus-zsidó dialógus kárt szenved.”
Noha
tudom, hogy a Vatikánban is gyarló emberek ülnek, még akkor is, ha bíborban
járnak, arra történészként és logikusan gondolkodó emberként nem tudok komolyan
gondolni, hogy valamelyik bíboros és frakciója magának a Katolikus Egyháznak
akarna ártani.
Sokkal
inkább azokkal az egybehangzó kommentárokkal vallom, hogy a Kúria a fenti
események kapcsán nem segítette azonnal és elég hatékonyan a pápát. Ez arra
vall, hogy a Vatikán még nem ismerte fel a média erejét, következtetésképp nem
tud vele bánni. Nem rendelkezik olyan hozzáértő apparátussal, amely bizonyos
problémákat szakszerűen megoldana, vagy valamire hatékonyan reagálna. Jelenleg
a Vatikánban akadozik a kommunikációs gépezet. A felelősek nem magyarázzák meg
idejében, mi az egyes pápai intézkedések célja, nem cáfolják meg azonnal a
médiában megjelenő, sokszor téves értelmezéseket, és nem tiltakoznak azonnal a
csúsztatások ellen. Ennek eredménye az, hogy a médiában – és sajnos sokszor az
Egyházon belül is – a pápa tanítását sikeresen elhallgatják illetve
félremagyarázzák.
4.2. Haladó
laikusok
Sokkal
veszélyesebbek az Egyházon belüli ún „haladó laikusok”. Mozgalmuk, a „Mi
vagyunk az Egyház” („Wir sind Kirche”), 1995-ben alakult Ausztriában, és 5
pontban fogalmazta meg az Egyházzal kapcsolatos követeléseit: 1. Egy testvéribb
egyház felépítése, 2. a nők joga minden egyházi tisztségre, 3. szabad választás
a cölebsz és a nem-cölebsz papi életforma között, 4. a szexualitásnak, mint az
Istentől teremtett ember fontos összetevőjének pozitívabb megítélése, 5. rémhír
helyett örömhírt. Peticiójukat a következő esztendőkben 2 millió katolikus írta
alá. A mozgalom ma 5 kontinensen van jelen, és próbál meg követeléseinek
érvényt szerezni.
A
probléma éppen a követelésekben van. A püspököknek és papoknak nép általi
megválasztása, a nők pappá szentelése, az elváltak újraházasodása, az egyneműek
házassága közvetlenül isteni parancsokban gyökereznek, és ezek
megváltoztatására senkinek, még magának a pápának sincs hatalma! A mozgalom ezt
úgy értelmezi, hogy a hivatalos egyház nem hajlandó „struktur-reformokra”,
ezért minden eszközzel hadakozik ellene. Megnyilatkozásai sajtótámadások,
amelyet most a három általam említett „botránnyal” kapcsolatosan is szeretnék
illusztrálni:
A
pápa 2006 szeptemberében tett sikeres Bajorországi látogatásával
kapcsolatban a „Mi vagyunk az Egyház” ezeket írta: „Minden lelkesedés ellenére,
amellyel az emberek a pápát hazájában fogadták, nem szabad, hogy a mediálisan megrendezett
tömegesemények a katolikus egyház valódi problémáiról eltereljék a figyelmet.
Sajnálatos, hogy a pápa semmi jelét nem adta a Római Katolikus Egyházban
belátható időn belüli reformoknak, mint a cölibátus, a nők pappá szentelése
vagy a rigid szexuálerkölcs lazítása.” „A pápa egy klerikális szisztéma foglya,
amelyet minden erejével megtartani igyekszik és mindennél fontosabbnak tart.”
„Mi Mária-tisztelet helyett női papokat akarunk!”
A
Williamson-üggyel kapcsolatban ezeket írta a „Mi vagyunk az Egyház”: „A Piusz
Testvériségnek tett Vatikáni engedményeket, mint ahogyan a felmérések is
mutatják, a németek nagy része elutasítja. Benedek ezzel egy olyan tűzfészket
rakott, amely az Egyházban polarizációhoz vezet.”
Végül
az egyháziak szexuális zaklatása kapcsán ezeket írta: „Ezek a sokszor régi
esetek újabb mélypontot jelentenek a nép és a pápa viszonyában. Ratzinger
Rómában hosszabb ideig volt cinkos abban, ahogyan az Egyház ezekkel a
tettesekkel eljárt. 2001 óta ő volt a felelős ezekért a bűntettekért.” Teszi
ezt annak ellenére, hogy már egyértelműen kiderült: épp Ratzinger bíboros volt
az, aki „semmi tolerancia” elvével és a Hittani Kongregáció által kiadott
előírásaival ezt a „rákfenét” orvosolni igyekezett!
Véleményem
szerint ez a szakadék, amely a hivatalos Egyházat és a „Mi vagyunk az Egyház”
mozgalmat egymástól elválasztja, egyre mélyülni fog...
4.3. Haladó
teológusok
Ugyanilyen
pápaellenes a haladó teológusok által képviselt irány. Legújabb termékük az a
memorandum, amely „Egyház 2011 – az újrakezdés éve” (Kirche 2011 – ein Jahr des
Aufbruchs) címet viseli, s melyet február 4-én 143 német teológus írt alá.
Véleményük ezekben a pontokban foglalható össze: 1. Az Egyház kormányzata
legyen szinodális, 2. Legyenek nős papok és nőpapok, 3. Legyen megengedve az
egyneműek házassága és az elváltak újraházasodása, 4. Az Egyház lazítson
szigorú erkölcsein, 5. A liturgiát ne Róma normái, hanem minden közösség
sajátosságai szerint ünnepeljük.
Az
elmúlt három hét alatt számtalan cikk jelent meg a memorandum mellett és ellen.
Ami az ellenzők érveiből meggondolkoztató, az a következő: 1. A szinodális elv,
azaz az alulról fölépülő egyházkormányzat, a papok házassága, papnők,
nő-püspökök, homoszexuális papok, tetszőleges liturgiaforma a protestáns
egyházakban már mind léteznek. Mennyivel állnak jobban papi hivatások dolgában,
mint a katolikusok?
Sajnálattal
kell megállapítanunk, hogy semmivel. Sőt, náluk nagyobb a paphiány, nem is
beszélve a fenti adottságok miatt fellépő szakadásról. 2. Sokkal feltűnőbb a
templomlátogatók lassú és látványos elmaradása. Úgy látszik, hogy a templomba
járás érdektelen lett. Nem vonzza a híveket. Nem ad nekik semmit. Egy
statisztika szerint 2009-ben a katolikusok 13,4%-a járt rendszeresen a
vasárnapi szentmisére. Protestáns testvéreinknél, ahol mindazok a követelmények
megvannak, amelyekkel most a katolikus teológusok előálltak, ez a szám 4,16%.
Minden jel arra vall tehát, hogy a jelenlegi krízisnek sokkal mélyebbre nyúlnak
a gyökerei, semmint a nőspapok, a papnők, a püspököknek nép által történő
választása. Szerintem, első sorban nem az Egyház, hanem Isten kríziséről kell
beszélnünk. Nem a struktúra szorul megújulásra, hanem az ima és a szentségek, a
bűn és a megtérés elfelejtett gyakorlatai. Ahol ugyanis ezek még megvannak, ott
virágzik a közösség s a lelkiélet.
5.
Következtetéseim
„Mi
húzódik meg az utóbbi évek pápaellenessége mögött?” – tettem fel előadásom
elején a kérdést. Most hadd vonjam le öt pontban a következtetéseimet.
Szerintem az utóbbi évek pápaellenesség mögött elsősorban
5.1. Az Istenhit
krízise áll
Ma
körülöttünk egyre inkább kézzelfoghatóvá válik az Istentől való elfordulás. Az
emberek egy jó része úgy él, mintha Ő nem létezne! A róla való megfeledkezés,
mint sötét szmog terjed faluról-falura, városról-városra, és elzárja az emberek
szeme elől a ragyogó kék eget. Amikor a pápa Istenről mint Úrról és Teremtőről,
az emberről pedig mint teremtményről beszél, az emberek jó része nem csak, hogy
nem érti, de szabadságát féltve ellentmond neki. A ma emberének egy jó része ugyanis
maga fölött nem ismer el senkit és semmit. Minden tettének mércéje: önmaga!
5.2. Az erkölcsi
krízis
A
másik nehézség az elsőből következik: A hit térvesztésével magától értetődően
mindig karöltve jár az erkölcsi krízis. Van még egy oka az erkölcsök krízisének:
ma alapvető ellentét van a bibliai emberkép és a mai fogyasztói társadalom
emberképe között. Míg a Biblia embere Isten teremtményének tudja magát, és
számára szent az élet a fogamzástól a halálig, a ma embere számára csak az
evilági kényelem és boldogulás létezik. Önmagát és embertársait csak
teljesítménye, vásárló ereje és az érte kiadandó többletköltség alapján ítéli
meg. Ezért harcol a gyermek-áldás ellen, ezért propagálja a fogamzásgátlást,
nem fogadja el a házasságot, ezért versenyezteti a nemeket, ezért engedi meg a
kegyes halált. Ezzel viszont – a pápa szavai szerint - a halál kultúráját
építi, és önmagát pusztítja el.
5.3. A
keresztény Európa krízise
Mindehhez
hozzájárul a keresztény Európa önazonosságának krízise is. Gyökerei keresztények,
de életstílusa hedonista. Jellemző, hogy Istenre, a keresztény értékekre való
utalás nem került be az EU alapokmányába. Az európai ember gondolkodási
módjában felvilágosult, csak az észnek hódol, erkölcseiben liberális,
politikájában és a gazdasági élet vezetésében pragmatikus. Találóan írta az
Észak-afrikai muzulmán államokban történő forradalmak kapcsán az egyik egyházi
újságíró: „Az EU államait készületlenül érték az események. Ezért most nem
tudja, mit tegyen. Azokért a szerződésekért bánkódik csak, amelyeket a térség
diktátoraival kötött... Európai önazonosságát, identitását összetévesztette a
pénztárcájával... Az ottani keresztények sorsa Brüsszelben és Strassburgban
senkit nem érdekel... Ez pedig vajmi kevés!”
5.4. A Katolikus
Egyház krízise
Tagadhatatlan
az a tény, hogy a(z Európai) Katolikus Egyház is krízisben van. Ezt az utóbbi
évtizedek gyors társadalmi változása okozta, amely gyakran negatívan hatott
arra a hagyományos ragaszkodásra, amelyet a nép a katolikus tanítás és értékek
iránt érzett.
Nem
egy nemzeti egyházban a hívek elhanyagolták azokat a szentségi- és áhítat
gyakorlatokat, amelyek a hitet táplálják és képessé teszik a növekedésre, mint
például a szentgyónás, az ima, a lelkigyakorlatok. Időközben egy
„menü-katolicizmus” alakult ki, amelyben mindenki azt választja ki, ami
tetszik, és azt utasítja vissza az Egyház tanításból, amit nem tud
megemészteni. Egy olyan katolicizmus ez, melyben a szerepek felcserélődni
látszanak. A papok a szentmise bemutatása és a szentségek kiszolgáltatása
helyett mással foglalkoznak, a laikusok pedig a papi szolgálat egy-egy szeletét
igyekeznek maguknak megszerezni.
Ma
is, mint minden korban érvényes a reformátorok által hangoztatott elv:
„Ecclesia semper reformanda”- „Az Egyház mindig reformálásra szorul”. Mint
ahogyan azonban az is igaz, hogy nem struktúráiban, hanem önmagunkban kell
megújítani az Egyházat. „Az Egyház feladata az, hogy minden korban az ember
szükségeire, kérdéseire válaszoljon. És ez nem menedzseléssel, hanem csak
életszentséggel történhet hathatósan.” – mondta a pápa.
5.5. Az európai
katolikus teológia krízise
Végül
meg kell említenem az európai katolikus teológia krízisét. Ismeretes, hogy
vannak teológusok, akik nyíltan támadják a pápát. Itt elsősorban a Tübingeni
Egyetem volt professzorára, Hans Küngre (*1928) és a Nijmegeni Egyetem
professzorára, Hermann Häringre (*1937) gondolok, akik soha nem mulasztanak el
egyetlen egy alkalmat, hogy Róma- és pápaellenes kritikájuknak hangot adjanak.
S mindeközben nem veszik észre, hogy - bár divat, a médiában jól eladható, de -
rettenetesen olcsó, miszerint ők a „nyitott teológusok”, és minden rosszért a
„maradi pápa” a felelős: „Ő a bűnös! Mindenért és egyedül csak ő!” A
valóságban, sajnos, ők maguk azok, akik elsodródnak az Egyház tanításától, s
nem hisznek Jézus istenségében, és abban, hogy az Egyház Jézus által alapított
intézmény!
Mások
– teológiatanárok, papok – nem támadják nyíltan a pápát, csak egyszerűen
elhallgatják tanítását. Nem olvassák tanítóhivatali megnyilatkozásait; írásban
és szóban éppen az ellenkezőjét hirdetik annak, amit ő mond; a hitoktatásban
eltérnek az Egyház tanításától. Egyfajta „párhuzamos egyházi tanítóhivatalt”
hoznak létre, lekicsinyítik, vagy újraértelmezik a pápa azon alapértékekkel
kapcsolatos tanítását, amelyekből nem lehet engedni. Ezzel az egyházmegyei
lapoktól kezdve a vallástudományi intézetekig mindenütt növekszik a távolság
azon hívők között, akik hallgatnak a pápára és azok között, akik nem. Mindez
kétfajta, egymástól eltérő lelkipásztori hozzáálláshoz vezet, mintha két
különböző egyház megnyilvánulásairól lenne szó.
A
pápa tudatában van a helyzetnek és azoknak a valódi okoknak, amelyek mögötte
meghúzódnak, mégsem nyugtalankodik. Nem nevez ki új államtitkárt, nem váltja le
sajtóreferensét, nem alkalmaz reklámirodát, mely arra lenne hivatott, hogy
„imázsát” szebbre fesse a médiákban. Felállított azonban ehelyett egy
dikasztériumot, amely az újra evangelizációt hivatott – különösen
Nyugat-Európában - előmozdítani. Tudja ugyanis, hogy az üldözésnek mindenkor kitett
Egyház számára az üdvösséget nem a stratégiák, nem a diplomáciai húzások s nem
a technológia hozzák el, hanem a Krisztus és evangéliuma megismerése, illetve
az irántuk való hűség. És ez ezúttal is így lesz!
Stuttgart,
2011. február 24.
Dr. Tempfli Imre