Emlékeim a XX. századból
Aki... kétszeresen
imádkozik
Aki szépen
énekel, kétszeresen imádkozik. Egyszer saját maga átéli a dallammal díszített
szent szövegeket, másodszor pedig a hallgatóságban érlel áhítatot.
Legszebb
élményeim közé tartozik a templomi énekkarban teljesített szolgálatom. A
Budapest városmajori templom karnagya, Bárdos Lajos professzor úr 1942-bee
kórusával együtt fölkerült a Várba, a Mátyás-templomba. A Városmajorban új
kórust szervezett az utód, Bárdos-tanítvány, Pintér Lajos karnagy. Muzsikus
kevés volt köztük, inkább csak amatőr, de igen lelkes fiatalság. Az új kórus
már az első évében sikerrel szerepelt a Zeneakadémián rendezett ünnepségen,
majd a Várkápolnában. A tagtoborzás tovább folytatódott.
Nem voltam
szakképzett énekes vagy zenész, egyszer mégis megszólított egy osztálytársam,
volna-e kedvem egy templomi vegyeskarban énekelni. Elmentem. Beültettek egy
szólamvezető mellé, ott próbáltam felkapaszkodni a kórus színvonalára. Nehéz
próbák voltak. Rádióközvetítésre készültünk, a gyertyaszentelői szertartást és
szentmisét egyenes adásban közvetítették tőlünk. Ez úgy sikerült, hogy a Rádió
közvetlen vonalat szerelt a tereplomba, mikrofon-csatlakozóval a kórusra.
Hamarosan bele
kellett tanulnom az énekes feladatokba. Történelmi időket éltünk. Katonakorú
tagtársainkat - köztük egy időre karnagyunkat is - behívták. Volt úgy, hogy
szólamomban egyedül maradtam, helyt kellett állnom. Szólamvezetőm, Bordás
Alajos hősi halált halt, egy tenoristánk sebesülten jött haza a frontról, mások
évek múltán kerültek haza hadifogságból. Szörnyű világ volt. 1944 tavasza.
Háború, elsötétítés, náci megszállás, német katonák mindenfelé. Rettegés, nyomasztó
barbár légkör. Ebben az eldurvult, sötét világban az egyik este mégis örök
emlékem maradt. Próbahelyiségünk a Városmajor sarkán volt. A próba végén
kimentünk a parkba és a padokra letelepedve halkan énekelni kezdtünk: Erdő
mélyén, esti csendben hallod a csalogány édes dalát... egyre több csoportú
kánonban. Az ének varázsa ezekre a percekre mintha kiemelt volna az adott
környezetből. Az esti csendben egy másik, békés világ reményét hozta el az
ének. Szállt, mintha egy eltévedt tündér, vagy angyal suhant volna át a
Városmajoron. Talán a sötétben hallgatta valaki és az ő lelke is megérezte egy
szebb világ üzenetét a csalogány édes dalában.
UTÓIRAT. Választott párosával mentünk ki a parkba. A
legszebb szoprán kislány maradt a sor végére; neki sem, nekem sem volt párunk.
Azt mondta: "Ha már maga jutott nekem, hát menjünk." Ez akkor nem
volt számomra valami dicsérő, de pár év múlva rájöttünk, hogy valóban mi
jutottunk egymásnak, de nem csak egy kánonra, hanem eddig már egy fél
évszázadon át.
id. Stoffán György
Bp., 2000. V. 19.