Miért kérdéses újabban Mindszenty József megítélése?

Ha a liberális gondolat megszállja valamelyik történész vagy ötlet nélkül maradt műsorkészítő agyát, akkor bárkiről lehet vitatkozni, bárkire lehet valami rosszat mondani, lejáratni, másként beállítani, mint ahogyan addig megítélte a nagyközönség. Újabban, Mindszenty József bíboros, esztergomi érseken köszörülgetik a nyelvüket, tudós és nem tudós televíziós személyiségek, történészek, önjelölt „Mindszenty kutatók”. Bírálják, kétségeket támasztanak vele szemben, s igyekeznek azt az életutat megkérdőjelezni, amelyet a bíboros tiszta szívvel és tiszta lélekkel bejárt – saját szavai szerint – Istenért, hazáért és nemzetért.

Korábban, a békepapság „hőskorában” a kollaboráns papok és maga Paskai László ofm, Mindszenty második utóda is a pápa iránti engedetlenséggel, botor makacssággal, önfejűséggel vádolta, azt is hozzátéve, hogy az akkori – a kommunista diktatúrával lepaktált és együttműködő – egyház minden terhét Mindszenty okozta. (Kathpress)

A mai tendencia azért különösen veszélyes, mert legalább két generáció, ma már szinte vagy de facto semmit nem tud a nagy magyar főpapról, és ha ebből a tudatlanságból arra eszmél egy, nagyjaink iránt érdeklődő fiatal, hogy Mindszenty életútját és személyiségét relativizálják, akkor torzkép alakul ki róla és ezt a relativizált Mindszenty-képet adja tovább az utódoknak. Ha pedig, Mindszentyt lehet relativizálni, megkérdőjelezni személyiségét, példamutató és hősies életét, akkor jöhet a többi még érintetlen magyar keresztény példakép lerombolása. Ez az ördögi jelenség sajnos a jobboldalon és egyes keresztény portálokon is tetten érhető, mintegy liberális fertőzés, modern történelemfelfogási kényszer… vagy ki tudja mi… 

Miért nem lehet Mindszenty nagyságát megkérdőjelezni?

A kommunista történelem(hamisító)könyvek évtizedekig „ki sem ejthették” Mindszenty nevét. Ha pedig, politikai színtéren említtetett meg a főpásztor, akkor is csak hazug állítások és jelzők, gyűlölködő megnyilvánulások láthattak napvilágot róla. Az első nyilvános említés és méltó  megemlékezés, a rendszerváltás előtt, a Jurta Színházban, a Mindszenty Emlékbizottság megalakulásakor történt, amely eseményről, és a Mindszenty Emlékbizottság elnökének beszédéről az amerikai Magyar Katolikusok Vasárnapja című, azóta megszűnt katolikus lap is hosszú cikkben tudósított. Ekkor még Paskai László Fr. Pacifik ofm, volt Esztergom érseke, aki láthatóan ellenezte a Mindszenty-kultusz kialakulását, mert szerinte ez hangulatot kelt és nem időszerű. Ezért, rettegve a magyarországi újratemetés lehetőségétől, Paskai egy furgon kíséretében elutazott Mariazellbe, ahol arra kérte Veremund Hochreiter priort, hogy a bazilikában található nyugvóhelyről adja ki neki Mindszenty földi maradványait, hogy titokban hazaszállítsa és az esztergomi bazilika altemplomában elhelyezze. Ezt a kérést Hochreiter elutasította, így Paskai „üres kézzel” tért haza a Mariazell-i „kiruccanásból”.

Mindszenty végrendeletének be nem tartása, az idő előtti hazahozatal, mint a pápalátogatás főpróbája is már súlyos nézeteltérésekhez vezetett egyházon belül és kívül, de a politika győzött. A Mindszenty-Stiftung is átalakult, s az utolsó pap, Harangozó Ferenc –, akit maga a bíboros kért fel a tagságra – is lemondott. Még volt szovjet megszálló katona Magyarországon, amikor a hamvakat újratemették Esztergomban, noha a végrendeletben világosan megfogalmazta a főpásztor, hogy csak a szovjet katonák kivonulása után hozzák haza a testét, az esztergomi érsekek nyughelyére. 

A Mindszenty bíboros alapította Mindszenty-Stiftung nem állt a helyzet magaslatán. A korábban már Nyugaton megjelent „Emlékirataim” című Mindszenty művet Magyarországon is kiadták, ám a kiadvány minősége, ára, és a kiadó igazgatójának személye hihetetlenül nagy melléfogás volt. Ákos Gézát, a Szent István Társulat akkori igazgatóját, papi körökben csak Átkos Géza néven emlegették, ugyanis pap létére, a kommunisták egyik leghűségesebb, legegyetértőbb alattvalója volt. Így kezdődött a Mindszenty-Stiftung magyarországi működése, amely máig nem az, amit Minszenty, végakaratában és a Stiftung alapító okiratában megjelölt. Ilyen hiányosság például, hogy értékes könyveit mindeddig nem adta ki a Stiftung, noha azoknak a bevételéből a magyarországi papnevelést kellene támogatni a végakarat szerint…

Tehát, Mindszenty nagyságát, és mint nemzetünk egyik nagy példaképét az utókor, az egyház és az állam sem a megfelelő helyen kezeli. A boldoggá avatás is késik, hiszen hogyan lehetne boldoggá-, vagy szentté avatni azt a főpapot, akinek a kommunistákkal kiegyező, papjait és püspökeit magára hagyó Vatikán utasításai nem voltak olyan fontosak és betartandók, mint a nemzet megmaradásának az ügye, a keresztény magyarság szolgálata… A nagy magyar főpapok sorsa a vatikáni megítélés szerint mindössze arra érdemes, hogy elismerje a Szentszék életszentségüket. Ugyanis, ha Mindszentyt boldoggá avatják, akkor felmerülnek a Vatikánra nem éppen jó fényt vető, az egyháztörténelemben immár visszavonhatatlanul szereplő, súlyos intézkedések, mint VI. Pál szemrebbenés nélküli hazugsága: 

"Te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása. Munkálkodj, s ha nehézségeid lesznek, fordulj Hozzánk mindenkor bizalommal!" - vagy Casaroli külügyminiszter-bíboros boszorkánykonyhájának cselvetései, amelyekkel a kommunista diktatúrában élő nemzeti egyházakat és azok klérusát súlyos helyzetbe hozta, politikai, erkölcsi eltévelyedése, szabadkőműves volta okán.

Mindszenty még ma is fekete bárány a legmagasabb egyházi méltóságok szemében, s aligha éli meg a Kedves Olvasó, hogy végre oltárra emeljék a nagy magyar főpapot/főpapokat. Hasonló a helyzet Márton Áron erdélyi püspök ügyében is, akit bár minden magyar szentnek tart, a Szentszék igyekszik késlekedni e földi felmagasztalással, mert félő, hogy az Erdély elszakítását intéző, magyarellenes, néhai Juliu Hossu püspök boldoggá avatása után, a románok rossz néven vennék Márton Áron gyulafehérvári oltárra emelését… A politika már csak ilyen.. ocsmány.  

Mindszenty megítélése tehát, nem relativizálható, hanem egyértelmű. Ő a magyar nemzetért, a nemzet hagyományiért, a magyar kereszténységért és az emberi jogokért harcolt és szenvedett egy élten át. Kompromisszumot nem kötött, mert ő is – mint Gróf Teleki Pál –, tudta, hogy a kompromisszum a legrosszabb megoldás. Mindszenty egy keresztény nemzetet képviselt a civil világ és a Szentszék előtt. Mint esztergomi érsek, mint első zászlós úr, utolsóként testesítette meg az ezeréves Magyar Királyságot, s mert nem volt már királyunk, hiszen szovjet nyomásra köztársasággá degradálódott Magyarország is, ő egy olyan elvet és szokásjogot, tiszta magyar erkölcsi hagyományt őrzött, amelyben nem is lett volna helye semmilyen, a kommunistákkal való megalkuvásnak, a nemzet beleegyezése nélküli önfeladásnak. 

Talán, ma is emiatt kérdéses – egyesek szerint – Mindszenty megítélése, s talán, sajnálatos módon, de ismét feléled az efféle kérdésekben a marxista hazudozás, megkérdőjelezés, a méltatlanná tétel szándéka. Mindszenty megkerülhetetlen mind a magyar egyháztörténetben, mind a politikában, mert haláláig ő maradt Zadravecz Istvánon és Márton Áronon kívül az a nemzetéhez és egyházához hű magyar főpap, aki száműzetésben és érseki székétől megfosztva vezette a magyar katolikus egyházat, s akinek példáját ma nehéz követni… de egyetlen magyar számára sem lehetetlen!

A relativizálás helyett, e nagy példaképünk szellemi, hitbéli és nemzeti elkötelezettségéről kellene televíziós adásokban, egyházi iskolákban, templomainkban beszélgetni. Emlékezni kellene a bécsi érsek König bíboros szavaira, amelyeket a Mindszenty ravatalánál mondott: „Holtában is beszél”… 

Adjunk tehát szót Mindszentynek, és ne kérdőjelezzük meg örökérvényű mondanivalóját sem tudományoskodva, sem divatból, sem politikai előírások alapján! Ha Mindszentyt és más nagyjainkat relativizáljuk, akkor a magyar történelmet, a nemzeti létet, ezer év históriáját relativizáljuk. Az pedig, édestestvére a nemzetárulásnak!

Stoffán György  

Fotók: Saját archívum 

Stoffán György: Tizennégy stáció… 2023. – III., befejező rész.

12. Jézus meghal a kereszten. - 13. Jézust leveszik a keresztről. - 14. Jézust sírba teszik.

A megkínzott, már az elfogása éjjelén is sátáni módszerekkel meggyötört test függ a kereszten. Keze és lába rozsdás vasszegekkel átlyukasztva, a kötél, amely voltaképpen tartja Őt, belemaródik a felszakított bőrön keresztül húsába, s mellkasa megfeszül… kapkodja a levegőt, de magánál van és szenved.

János és Mária, az édesanyja áll a kereszt alatt. Rájuk néz és utolsó erejét összeszedve, anyját rábízza Jánosra – azaz, az emberiségre: „Íme a te anyád!” S anyjára bízza az embert, mert tudja, hogy anélkül az anyai szeretet nélkül, az ember nem létezhet: „Íme a Te fiad!”

Tudja, hogy a Sátán vadászik az emberi lelkekre, ezért anyjára bízza az emberiséget, mint egy gyermeket… Mekkora szeretet nyilvánul meg ebben a szörnyű helyzetben is? A sátáni gyűlölet kínozta meg ember képében, de Ő, az embert védi ettől, Anyjára bízva minket és ránk bízva Máriát. S milyen nagy bölcsesség volt az, amikor István király Jézus anyjára bízta népét, országát egy végzetes időszakban… és itt vagyunk, ezer év után is. Megértjük-e tehát, végre, hogy a magyar nemzet kereszténysége csak és kifejezetten Mária oltalmában maradhatott meg? Megértjük-e végre – végigtekintve a romlott, hitehagyott és haldokló Európán –, hogy egyedül a hitünk mentheti meg a nemzetet, Mária országának lakóit…

S íme, a golgotai kép, amely a szemünk elé tárul: Középen a kereszten az isteni igazságért megkínzott Krisztus. Két oldalán pedig, a megátalkodott bűnös-, és a bűneit megbánó esendő ember. Ezek mi vagyunk! Ez a kép a kereszténység tükre.

Az emberként szenvedő Jézus, isteni módon jelenik meg előttünk a Golgotán: Az emberhez isteni személyként szól – mint látjuk a Jánosnak és Máriának, valamint a latornak mondottakból –, s mint ember kiált Istenhez, az Atyához… mintegy, az isteni és az emberi voltát felfedi a kereszten… „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Éli, éli, lama sabaktani!)” Majd meghal… emberként, szenvedve, hitében e szenvedésektől megroppanva. Az idézett, elkeseredett mondatban a hit benne van, mert nem megtagadja az Istent, csak a szenvedések súlya, mértéke megkérdőjelezi az esendő emberben az Isten irgalmát, érthetetlenné válik az isteni cél… Ugye, ismerős? Ha betegség, haláleset, vagy egyéb tragédia történik, az ember hajlamos az Istent kárhoztatni, „mert megengedi”… Pedig minden, ami velünk történik, azért történhet, mert az Isten vagy minket, vagy másokat tesz ez által próbára, tanít valamire… Semmi nem történik céltalanul, ok nélkül. Ha nincs krisztusi szenvedés, Golgota és halál, akkor feltámadás sincsen.  

+Jézus kileheli a lelkét+. Emberként. A halála pillanatában azonban, isteni erők mutatják meg, mi történik, ha az ember Isten nélkül marad, Isten nélkül akar élni. A föld megmozdul, sötétbe borul a világ, a templom függönye elhasad, viharok és földrengések törnek ránk. S mert Jézus meghalt, mert az ember Jézust megölte, Isten abban a pillanatban megmutatta a következményeket. Mit látunk ma a világban? Ugyanezt! Mert a világ sátáni vezetői azt akarják, hogy ne tudjunk Jézusról, tagadjuk meg a tanítását, öljük meg magunkban a hitet, ne tudjunk kapaszkodni a ránk bízott égi Édesanya szeretetébe… ne is ismerjük meg. A Sátán, hatalmas munkát fektet ebbe a számára mindenképpen vesztes háborúba. Közben lelkek millióit rabolja el…

Jézust leveszik a keresztről… anyja ölében pihen a test. Hányszor kell elszenvednie Máriának a fia iránti szeretetben ezt a kínt? És itt megint a gyermek és anya, gyermek és család kapcsolatot kell látnunk. Mint Mária és Jézus esetében mindenkor. Hiszen az anyai aggódás és a fiú szeretete, hűsége minden szentírási részben – amelyben Ők ketten szerepelnek –, megnyilvánul, a templomban való megtalálástól, a kánai menyegzőn át, egészen a keresztről levett halott gyermek siratásáig! Ma hány gyermeket sirat az édesanyja, hány gyermek nem tér vissza a frontokról, mert a sátáni világvezetők háborúznak, s az isteni szeretet, a jézusi tanítás homályba merült. A hazugság atyja vonaglik örömében… mert látja, hogy a Mindenható Fiát sírba tették, meghalt, és egy hatalmas kővel lezárták a sírt. S mert a Sátán nem látja Isten terveit, azt hitte és hiszi, hogy megszerezte az embert, vége a harcnak, övé a győzelem! Ma már törvénnyel akarja biztosítani, hogy Jézusról beszélni, tetteit emlegetni tilos legyen ott, ahol e tetteket és tanításokat elsőként ismerhették meg az emberek.

A sírba tétellel véget ér a keresztút… Jézus keresztútja. Ám, hol ér véget miénk, az embereké, a magyaroké? Hol ér véget az egy egyes ember keresztútja, a krisztusi egyház keresztútja? És mi is az a krisztusi egyház, ha minden keresztény felekezet egyként emlékezik meg erről a szenvedéstörténetről, Jézus kínszenvedéséről? Hol tartunk ma, a Krisztus keresésében, a Krisztussal való személyes kapcsolat kialakításában? Végiggondoljuk-e azt, felfogjuk-e, hogy mi is történt és miért történt az, ami és ahogyan történt akkor és ott a Golgotára vezető úton? Vagy csak divatból, szokásból, politikai nézeteink alapján és megerősítéseként mondjuk magunkról, hogy keresztények vagyunk? 

Meg tudjuk-e tartani Jézus parancsait, tanítását, vagy megelégszünk itt-ott azzal a pénzzel, amit a kereszténység hangoztatása, zarándoklatok, egyházi turizmus támogatása alapján kapunk? Elegendő-e templomot építeni és kiüresedett lélekkel, a hit penészes ételmaradékával büszkélkedni a felújított, vagy újonnan épített templomok mélyén? Lelkünk kápolnáit ki tudjuk-e takarítani, vagy maradunk az egymás elleni áskálódás, a felekezeti ellenségeskedés sátáni ambícióival, mocskával? Tudunk-e krisztusi, fiúi módon vigyázni Máriára, s tudjuk-e kérni Őt, hogy óvja meg az országát, népét, s erősítse meg népe hitét?

A keresztút akkor ér véget az emberiség számára, a magyar nemzet számára, ha visszatér Istenhez, és nem Barabást kiált, hanem Jézust! Ha nem pártoskodik, hanem kiáll a keresztény a keresztény mellett, ha felismeri, hogy Jézus Krisztusban minden pártoskodás és felekezeti ellentét meg tud szűnni. Mert amíg a Sátán vezetésével gyűlöli a keresztény a másik keresztényt, mert az egy másik földi keresztény intézményrendszerhez tartozónak vallja magát, addig távol áll Jézustól és nem érti mi történt Vele a jeruzsálemi éjszaka, a Golgota és a sírba tétel között.

Ha az emberi elme és az emberi politika más és más egyházakat, felekezeteket teremtett, akkor ebben a káoszban a Krisztust követő, Krisztusban hívő ember feladata, hogy az abban rejlő ellenségeskedéseket eltörölje a jézusi szeretettel és a sajátját hitét megtartva, tiszteletben tartsa, ne bírálja a másik, Krisztust követő keresztény elkötelezettségét. Mert ott a kereszten Jézus nem katolikusként vagy protestánsként szenvedett, hanem az emberi nem, az emberi faj örök életéért vállalta a halált… Ha pedig ezt nem értjük meg, akkor Jézus szenvedéstörténetét nem értjük világosan, és vesszük semmibe éppen úgy, mint a keresztényellenesek tömege, akik – bár hitünk elenyésző, mégis – ki akarják irtani Jézus nevét és a kereszténységet a világból.

A Golgota kínját éljük, mert még a mustármaghoz képest is kevés a hitünk… de minden évben, a Húsvét előtti idővel újabb és újabb lehetőséget kapunk a Jézus szenvedésére való emlékezésben, a bűnbánati, nagyböjti időben. Egyetlen dologban nincs ott a Sátán és ezzel nincs is mit kezdenie. Egyetlen dologban tehetetlen ellenünk: a szeretetben, a Krisztussal való egyesülésben, a Feltámadás misztériumában.

Nekünk, magyar keresztényeknek különleges küldetésünk van a Feltámadás hirdetésében, a Krisztussal való személyes kapcsolat világméretű kiterjesztésében, a hit hirdetésében. És ezt a feladatot csak tiszta lélekkel, Krisztusba vetett hittel, bűnbánattal és összetartással tudjuk végezni.

Könyörülj rajtunk Uram!

Stoffán György: Tizennégy stáció… 2023. – II. rész.

5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet. - 7. Jézus másodszor esik el. - 8. Jézus szól a síró asszonyokhoz. - 9. Jézus harmadszor esik el. - 10. Jézust megfosztják ruháitól. - 11. Jézust keresztre feszítik.

Vonszolja magát… ereje alig van, a hatalmas fahasábból, amelyet visz, szilánkok fúródnak csontig sebzett vállába, tenyerébe. A római katonák egy-egy ostorcsapását már észre sem veszi…

Cirenei Simon hazafelé tart. Tudomást sem vesz a röhögő, gúnyolódó, máshol zokogó tömegről. Megszokta, hogy a zsidók, ellenségeiket politikai okokból a rómaiakkal végeztetik ki, s ezen az úton, fel a Golgotára, a Koponyák hegyére szinte hetenként van ilyen halálmenet. Épp elgondolkodik, amikor egy római katona odalöki Jézus mellé, hogy segítsen az elítéltnek a hatalmas farönköt vinni. Simon ellenkezne, de a katona már emeli is a korbácsot, így Simon megfogja a rönköt, Jézus rátekint… és Cirenei Simon attól kezdve, könnyes szemmel és örömmel segít a kereszthordozásban…

És a Sátán ezzel is gúnyolódik… az emberi segítőkészséggel, az irgalmassággal, az empátiával. Jézus szenvedését föl sem fogjuk, pedig ott van a torinói lepel, amelyből világosan láthatjuk az iszonyú sérüléseket… ott van az orvos, Lukács leírása… és még az az ember is, vonakodva és a korbácstól megrettenve áll be segíteni, aki látja a kínt. Ám, Jézus rátekint, és Simon megérti, kinek kell segítenie. Mi pedig, mai, szánalmas emberek nem értjük meg ezt az isteni tekintetet. Elmegyünk amellett, aki ránk szorulna, anyák és apák szenvednek szótlanul egy-egy öregotthon halálváró közösségében, míg a gyermek, akiért élt a magára hagyott édesanya, édesapa, szinte elsorvad a fájdalomtól, a szenvedéstől. És a felnőtt gyermek nem érti, és nem érzékeli a tekintetet, az anyai, apai pillantást, benne a fájdalmat, a hiányt, a szeretetet, a ragaszkodást… a Sátán meg röhög!

Hány apró gyermek él a kereszt terhe alatt, éhesen, számkivetetten az utcán, vagy olyan nevelők között, akiknek az ő kis léte teher, s hányan tartják csak azért ezeket a kicsinyeket, hogy – lelketlenül, rájuk hivatkozva – pénzt csináljanak? Tudunk-e még a krisztusi pillantásba tiszta lélekkel belenézni? Átérezzük-e annak a pillantásnak az erejét, a mondanivalóját? Tudunk-e a Sátán, minket kívülállósággal hitegető gúnyolódása ellenére, Cirenei Simonok lenni?  

És Jézus másodszor is elesik a kereszt súlya alatt. Az ördögi gúny most sem marad el. Felnőttként is elesünk, felnőttként sem értjük meg a hit édes terhének a jelentőségét, a Krisztus követés értelmét. Ő háromszor esik el az értünk vállalt kereszthordozáskor, s mindhárom esés mást és mást jelent. Az emberi lét Jézus nélkül értéktelen, rettenetesen nehéz, de ezt a Sátán úgy állítja be, mintha a felnőtté vált ember számára is sokkal könnyebb volna az élet, ha csak önmagával törődik, csak a saját érdekeit tarja szem előtt, s a hiten, Jézus szenvedésein csupán gúnyolódni tud. A Sátán dörzsöli a tenyerét, mert azon mesterkedik, hogy az ember, tapasztalattal a háta mögött, hitét elhagyva, újra és újra a porba hulljon, hogy eltávolodjon Istentől. Ám, jön a betegség, az anyagi problémák sokasága, a hűtlenség, a jólét mellett mindaz, ami megkeseríti az életet. És ez, a második esés tanulsága… az ember sátáni Golgotáján.

Jézus felkel a porból, felrángatják, rúgnak bele, hogy talpra álljon. Az Isten Fiát rugdossák a földön! A szeretetet igyekeznek talpra állítani, hogy a keresztet, amelyre majd felszögelik, maga vigye a kivégzés helyére. Micsoda aljasság és embertelenség?! Ő, a kínok között feláll, s meglátva a zokogó jeruzsálemi asszonyokat szeretettel inti őket: „Ne énrajtam sírjatok, sírjatok fiaitokon”… És ez az intés nem jut el a mai fülekbe. Ha nincs a mindennapokban Jézus, akkor nincs a mindennapokban az Ő szenvedése, és nincs intés sem. A Sátán viszont ott van a családokban, ahol a szülő is a gyermek lelke ellen, önmaga élvezeteinek él, amikor nem mutat példát, amikor másokat megszól, de ő maga ugyanazt teszi. A kommunista korszak sátáni intézkedései odáig vezették az embereket, hogy a gyermek, a család nem számít, nincs, aki megismertesse vele a hitet, s az asszonyoknak eszébe sem jut Jézus intése… Ne engem sirassatok, mert az én szenvedésem eltörpül fiaitok szenvedése mellett… Ma milyen sátáni világot látunk a médiában? Azt, amelyre Jézus felhívta az asszonyok figyelmét: Fiatal emberek, szinte gyermekek fekszenek a földön. Sebesültek, mozgásképtelenek, fegyvertelenek, akiket a másik fiatal, szórakozásból agyonlő… teheti, mert háború van és kötelező gyűlölni egymást. Micsoda világ??? Pénzért, kapitalizmusért, mások érdekeiért, idegen fiatalok ölik egymást a frontokon!!! Ennyit értett meg az emberiség kétezer év alatt? Ennyire primitívek a társadalmak, ennyire vakon terelik az társadalmakat a szavazóurnákhoz? És ilyen rosszul végeztük mi, keresztények a ránk bízott feladatot?  Isten szeretete ellenére, Jézus szeretetre való felszólításával szemben. És a Sátán örül… mert megkésett a gyermekért ejtett anyai könny. Kétezer év sem volt elég, hogy megértsük: Ne énrajtam sírjatok, hanem fiaitokon. Ma is az a szellemiség löki e fiatalokat a harctérre, a börtönökbe, a halálba, amely Jézust a Golgota felé vezető útra parancsolta…   

És pár lépés után újra megrendül Jézus emberi ereje és ismét a földre esik. Hiába tartja a hatalmas rönköt Cirenei Simon. Jézus szinte már lépni sem tud. A vérveszteség, a fájdalom már leteríti az ember-Jézust. Haldoklik. A Golgota tetejére érve letépik a ruháit, földre lökik, az erőtlen, vérző testet még egyszer megkínozzák. Hatalmas szegekkel lyukasztják át a csuklóját és a lábfejét, s kötik ki kötelekkel a keresztfához, mert a maga a szeg kevés volna ahhoz, hogy a keresztet felállítva le ne szakadjon a meggyötört test. Iszonyatos embertelenség… A mai ember is megtapasztalja ugyanezt. Ugyanattól a sátáni szellemiségtől, amely ma is uralja a világot. Szeretet helyett a gyűlölet, a mások segítése helyett, mások kihasználása, mások szenvedéséből, nélkülözéséből felhalmozott vagyonok, a pénzért való árulások sorozata, a fegyvergyártók és a gyógyszergyárosok extraprofitja fontos csupán. Az emberi lét, az élet mit sem ér. Jézus ruhájára sorsot vetnek, ahogy a társadalmakat is kifosztották, elvették mindennek az értékét, megszűntették a tulajdont, elvettek mindent az emberektől, s ugyanez történik ma ismét… ugyanaz, mint Jézussal, mert akik teszik, ugyanúgy gyűlölködnek ma is, mint akkor –, kétezer éve gyűlölködtek.  Mert a Sátán játszadozik az ember szabad akaratával, amelyet mesterien irányít. A Sátán vakká tette az emberiséget a szeretet iránt, és az ember nem akarja látni, hogy Jézus szenvedésében a saját kínjait látja. Ha elhagyja a hitét és kiadja legbensőbb titkait az ördögnek. Igaz, ma már kiadni sem kell, mert azt is elveszik az interneten, a telefonon és a TV-n keresztül és a kötelezően nyilvántartandó adatainkban… Ezért az emberiség ma ott fekszik a maga által, a Sátán Golgotájára felvonszolt kereszten, a „katonák” pedig, szegeket vernek a csuklójába, a lábfejébe… s felkötözik, hogy le ne szakadjon a felállított keresztfáról, hogy szenvedjen, amíg csak lehet. Mert az ember azt hitte, hogy ha a Sátánnal együtt röhög Jézuson, a szereteten, a tiszteleten a másik ember iránt, akkor a Sátán megtartja majd, amit neki ígért. Nem tartotta meg! Az ember nem emlékezik már arra, amit Jézus mondott a hazugság atyjáról, a szeretetről, s azt a keresztet hordozza, amelyet a gúnyolódva lelket rabló Sátán tett a vállára: a hitetlenség, a szeretetlenség súlyos – csak a hit és a krisztusi szenvedés által könnyebbé tehető – keresztjét…

(folyt.köv.)

Stoffán György: Tizennégy stáció… 2023. – I. rész.

1. Jézust Pilátus halálra ítéli. - 2. Jézus vállára veszi a keresztet. - 3. Jézus először esik el. - 4. Jézus találkozik Anyjával. 

Kétezer éve elfogták, mert az igazságot, az üdvösséghez vezető utat hirdette. Isten szeretetét, a bűnbánat fontosságát, a megbocsájtás lehetőségét tanította, de nem értett egyet a régi, zsidó törvényekkel. Új törvényeket hirdetett, amely törvények tökéletesíteni voltak hivatottak a régieket. Gyógyított, enni adott az embereknek, kiűzte az ördögöt a megszállottból, embereket gyűjtött maga köré és tanítványainak meghagyta, hogy hirdessék az Evangéliumot, tegyék tanítványává a népeket… minden népet. Magyarul: józan volt, emberi volt, segített a rászorultakon és meggyógyította a betegeket, de meghagyta, hogy úgy szeressék egymást az ő tanítását követők, ahogyan ő szerette őket. És mindezt bűnéül rótták fel, noha semmi rosszat nem tett.

Be-, és elárulták, letartóztatták, megverték, megkínozták, megölték. Ő azonban, isteni személyként feltámadt és távozásáig tovább tanított, hitet adott azoknak, akik igazán követői voltak, akik hittek Neki és magukévá tették a tanítását, vállalták annak terjesztését.

Ha részletezzük a keresztutat, amelyet Nagypéntek délutánján idézünk fel templomainkban, akkor szörnyű felismerésre jutunk. A Sátán az ember ellen fordította Krisztus szenvedéstörténetét. A Sátán gúnyt űz abból a drámai vállalásból, amelyet Jézus végigszenvedett, amelybe belehalt. Azonban egyetlen dologgal nem tud mit kezdeni: a Feltámadással. Mert. bár hatalmat kapott ugyan az emberek felett, de a Feltámadással nem tud mit kezdeni. Az, az ő hatalma felett áll, s azt egyedül Isten és az Istenben hívő, felkent tudhatja csak alkalmazni. A Sátán nem!

De mit is értek azon, hogy a keresztutat gúny tárgyává teszi a Sátán? Hogy az emberek ellen fordította? Nagyon egyszerű. Lássuk, mi is történik azon az éjszakán, amikor elárultatott?

Két, ma mindennapos emberi tulajdonság jelenik meg előttünk. A pénzéhség – a jólét, a kényelem, a kapzsiság –, és a félelem. Ennek a két elemnek a következtében fogják el Őt, viszik a papok és Pilátus elé. Mit tesz a Sátán a mai világban? Nem egy-egy ember tagadja meg e két jellemvonás okán a hitét, Krisztust, hanem a többség. Mert a pénzt imádja, a jólétet a bőséget akarja megteremteni és megtartani. A kommunista diktatúra idején mi volt az, ami miatt az egyház és a hit megrendült? A félelem. Mert a hit helyett a könnyebb utat választották még a papok és a püspökök is. Kiegyeztek, mert féltek, s inkább megtagadták a hit alaptörvényeit, az emberséget, a kitartást, a Krisztushoz való hűséget. Persze, sokan voltak, akik nem így tettek, de a többség gyengesége okán negyven évig uralkodott a sátáni erő, a kommunizmus. Ez pedig, olyan károkat okozott, amely károkat már nem lehet helyrehozni. És menjünk tovább a keresztúton… Mi volt akkor, és hogyan gúnyolódik mindezen ma a Sátán? Hogyan fordítja ,az emberi lelkek ellen?

Letépik ruháit… az egyik legnagyobb megaláztatás, amikor egy ember ruháit letépik, amikor a szemérem ellen vétenek. Vele, Jézussal megtették. Ott áll bírái előtt, katonákkal körülvéve, röhögnek Rajta, elveszik egyszerű ruháját…

Ma mit tesz a Sátán? Mit látunk lépten-nyomon? Meztelenkedést, önmutogatást, a test elleni bűnöket, gyermekek elleni támadásokat. Mert, ma nincs szemérem. A ruhátlanság érdem, az önmutogatás a szórakozás egyik legdivatosabb formája. Ő szenvedett miatta, a Sátán mai emberisége pedig, örül és ujjong, ha nyilvánosan teheti. Hiszen, pénzt kap érte…

Aztán jön Pilátus, aki nem akar cirkuszt. Megállapítja, hogy nem bűnös, de, hogy befogja a zsidók száját, megostoroztatja… Miféle jog!? Ártatlanul bántanak valakit hivatalosan. Engedéllyel, hogy mindenki elégedett legyen. Mit tesz a Sátán a mai világban a joggal? A szemünkbe röhögve ugyanezt… megbüntet a hitünkért mindennel, amit egykor Jézus a hitünkért, értünk elszenvedett. Gúnyt űz! Nincs jog. Büntetnek az erre hivatottak, hogy mindenki elégedett legyen. Hiába minden, hiába a törvény, a jog…

Majd, a félholtra vert Istenfiát szembeállítják a bűnözővel, s felteszik a kérdést: Kit engedjenek szabadon… és a tömeg Barabást kiállt. A gyilkos, erőszaktevő szabadságát követeli a nép. És az ártatlan vállára teszik a keresztet. Ám, előtte töviskoszorút kap, leköpik, arcul ütik. És az Ártatlan, megkezdi a via crucist, a szenvedés útját, fel a Golgotára. És mindebből már nem érez semmit a mai ember… mert nap-nap után látja, hogy ártatlanokat ítélnek el, vernek agyon, lőnek le. Nap-nap után ott van a szenvedés, a halál mindenki előtt, az elektronikus médiában, és ma már természetes, hogy Barabást kiált a nép, ha megfizetik, ha busszal odaviszik, ahol kiabálni kell… Mert a Sátán gúnyolódik az emberiséggel, s mert az emberiség immár a hitet tartja keresztnek, s nem akarja felvenni, nem akarja követni vele a Mestert. Inkább hang nélkül végignézi az ártatlan milliók halálát, szenvedését, a gyilkos vakcinát is elfogadja, mert azt hiszi, hogy akkor megszabadul a kereszttől és visszakapja kényelmes életét… de a Sátán az emberből is gúnyt űz.

Mindent elvesz tőle, bár sokat ígért… de semmit sem ad a szenvedésen kívül.

És az összevert, vérző, szenvedő Jézus, elesik a kereszt súlya alatt. A Sátán, ma ezzel is tréfálkozik, amikor az esendő embert, az esendő ember lelkét végképp megszerzi. Amikor a drog, a kötél, az alkohol rabjaként elesik az ember, mert bár azt hitte, hogy a kereszt nehezebb, a szabadnak mondott élet nyomja agyon.

És a Sátán tovább szórakozik a keresztúttal.

A keresztet viszi rogyadozó lábbal, feltépett sebeiből dől a vér. És így látja meg Anyját, Máriát… a lélekben szenvedő édesanyát. Fel nem fogható találkozás. A kínzó fájdalom, amit egy anya érezhet, ha látja szenvedni ártatlan gyermekét.  És a Sátán ebből is gúnyt űz. Ma az anyák sorba állnak a vesztőhely előtt, ahol gyermeküket az ő akaratuknak megfelelően feldarabolják…

Megjelenik Veronika, aki nedves ruhát nyújt a Szenvedőnek… S Ő, arca képmásával adja azt vissza, hogy lássák később is, hogy emlékezzenek Rá, hogy idézzék fel a tanítását… Ma hány és hány efféle krisztusi képet lehetne felmutatni a szenvedő, önmagát kínzó és gyilkoló emberiségnek? Nekünk, magyaroknak is hány és hány ilyen lenyomatunk van? Vérző arcú, nyomorékká vert, lelőtt, éhen pusztított példaképünk vonásai… de nem vagyunk rájuk kíváncsiak, nem érdekli ma az embert Prohászka, Zadravecz, Mindszenty, Márton Áron, Boros Fortunát, Kiss Szaléz... Pedig ők, mint Krisztus estek el és szenvedtek hazáért, hitért, békéért. A mai ember azonban, mint a sátáni gúny tárgya, mást néz, másokra tekint fel, és e másokban a Sátánt követi, a szenvedő, az értünk a halált is vállaló Jézus Krisztus helyett. A sátáni gúny, mind a tizennégy stáció oszlopa, képe, reliefje mögött ott rejtezik.

(folyt.köv.)

Egyházi ügyek, a civil társadalom szemével…

Mind a közösségi oldalakon, mind a nyomtatott sajtóban egyre többször olvashatunk az egyházról… maradnék a saját egyházamnál, tehát: a Katolikus Egyházról.

Forrásmegjelölés nélküli "állítások" különböző püspököktől, Bergogliotól, próféciák mindenfelől, egyházon belüli viták és változtatások híre olvasható jobbára hozzá nem értő önjelölt „szakértők”, utcai „vallásfilozófusok” és liberális megmondó emberek tollából. Olyan lett a médiában a katolikus egyházzal kapcsolatos hírözön, mint a kocsma, ahol nem tudja az ember, honnan kapja a pofont. A hívők és a nem hívők egyaránt teljes zavartságban vannak, hiszen a hívőnek kötelező engedelmessége nem engedné meg a bírálatokat, a kétkedést, a nem hívő pedig, ma már nem tudja, hogy szidni kell-e a Vatikánt vagy helyeselni az állítólag onnan "kiszűrődő káoszt".

A liberális világnak remek szórakozás a katolikus egyházban folyó ellenségeskedések „látványa”, hiszen sokak szerint maga a római püspök is az ő emberük, tehát van kinek drukkolni, a vele ellenkező bíborosokkal, papokkal szemben.

A hívők is megosztottá váltak, hiszen a hivatalos nemzeti egyházak természetesen a Bergogilo iránti engedelmesség szellemében tájékoztatják a közösségeket, mintha semmilyen probléma nem volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne az egyház legfőbb vezetése körül. Pedig nincs rendben! És ezt érzik – talán tudják is – a hívek és a papok, a püspökök és a bíborosok is.

Ma három fő pontja van az egyházat illető, megtévesztésekre is alkalmas hírözönnek: az egyházon belüli pedofília és a papi nőtlenség és a nők pappá szentelésének témája. Az már senkit nem érdekel, hogy a reverenda viselését felváltotta a „papi civil” és a civil öltözék, a - sokszor jelmeznek tűnő - szerzetesi habitus  alatt márkás farmerben járnak a szegénységet (is) fogadó barátok, s hogy a rózsafüzér elveszett a franciskánus csuháról… ilyen „apróságokkal” immár nem foglalkozik a nép. 

Az egyház elleni támadások legördögibb szegmense a papi pedofíliával való rágalmazás, amelyet évek óta nagy érdeklődés kísér, de amely sok esetben igaztalan vádnak bizonyult, s a felmérések szerint, egyházi körökben lényegesen kisebb százalékban fordult és fordul elő, mint a civil élet résztvevőinek körében. Ezt a látjuk igazolódni a hazai mindennapokban is, hiszen alig van hét, hogy ne kerülne a hírekbe egy-egy tanár, pedagógiai asszisztens, frissen szabadult bűnöző ez irányú bűnelkövetéséről szóló tudósítás. Ennek ellenére, a közvélemény körében, a liberális és LMBTQ elkötelezettek, a papokra hegyezték ki e szörnyű bűn – szerintük legtöbbnyire – a papok által való elkövetésének hazugságát, amit a közvélemény minden ellenkezés nélkül igaznak vél és elfogad az egész világon, noha a néhai George Pell bíboros esete is jól mutatja, hogy a papi pedofília-vádak nagy százalékban csupán rágalmak. Ám ez nem minden ilyen esetben bizonyosodik be, így számos pap védtelenül, a társadalom gyűlölete mellett ártatlanul kénytelen letölteni a testet és lelket kínzó börtönbüntetését. Az ez irányban érzékenyített „igazságszolgáltatók” pedig, örömmel tesznek eleget megbízóiknak e téren is, minden olyan országban, ahol a kereszténygyűlölet és a katolikus egyház megsemmisítése a fő liberális, LMBTQ, marxista cél.

Nem felmenteni akarom az igazi bűnösöket, hisz azok megérdemlik a súlyos büntetést, de fontosnak tartom megemlíteni a papokkal szembeni megfontolt és aljas visszaéléseket, a határtalan társadalmi gyalázkodást, hiszen – ha nem is pont ezen vádak alapján –, de az egyháztörténelem, az egyház fennállása óta fájdalmasan bővelkedik ördögi támadásokban. Éppen ezért nagyon részletes vizsgálat szükséges ahhoz, hogy egy-egy ilyen vád – főleg az évtizedekkel korábbi cselekmény – esetében valós képet kapjon az igazságügyi szekértő, pszichológus és az eljáró egyházi és világi hatóság.

A másik ügy, amely foglalkoztatja a társadalmakat, a papi nőtlenség (cölibátus) megszüntetésének a lehetőségéről „kiszivárgott” vatikáni hír. Itt a nem az elítélés és a vádaskodás, hanem a civil emberi megközelítés van túlnyomó többségben. Hiszen a hétköznapi ember, aki e téren is – a közösségi oldalakon – szakérteni veszi a bátorságot, nem tudja megérteni, hogy a cölibátus miért elengedhetetlen „tartozéka” a papi hivatásnak. Van hivatkozási alap, hiszen a görögöknél lehet nősülni a papszentelés előtt, viszont nős ember nem lehet püspök…

Az is visszatérő ellenérv a cölibátus tekintetében, hogy a nőtlenség biológiailag sem egészséges, hogy érzelmileg is keményen sújtja azt, aki vállalja a papságot, s egyébként sem volt mindig így…

P. Lombos László ofm apostoli prefektus szavai jutnak eszembe: „A papi nőtlenség  megszüntetése, az egyház végét jelentené.” És ez a mondat visszacseng, bármikor e témában keveredem vitába olykor olyan, papi esküjüket felejtő római katolikus papokkal is, akik szívesen megnősülnének.

Ám, aki papnak készült, az ab ovo tisztában volt a vállalásával, a kötelezettségeivel és az esküjével. A mai világban, ha igazán a hivatásának akar élni egy pap, akkor a családok és a kórházak látogatásától, az evangelizációs munka folyamatosságától, az ifjúság hitbe való visszavezetéséig annyi teendője van/volna, hogy bizonyosan nem maradna ideje feleségre, gyerekekre, családi életre.

A papi szolgálat nem a földi szerelem, a nő, az anya mindenek fölé helyezéséről, hanem a nép, Istenhez vezetésének kötelezettségéről, a krisztusi tanítás megismertetéséről, az evangelizációról szól. Arról a felmérhetetlenül nehéz feladatról és kötelességtudatról, amelyért ezrével szenvedtek különböző korokban, mert ők nem adták fel a hitet és Krisztus követését. Gulágot, Andrássy út 60-at járt öreg ferencesek között nőttem fel, ismerem Zadravecz püspök és Márton Áron szenvedéseit, papok és főpapok erőszakos halálának körülményeit, akik nem „magányosodtak el”, hanem Jézusban és Jézusért vállalták azt, amit ígértek, amit fogadtak, és annak a hívásnak tettek eleget, amit Istentől kaptak. Jézus sem nősült meg, tudván miért jött a földre. A mai fiatal papok sorsa is hordoz vértanúságot, krisztusi sorsot… 

A harmadik téma, amely az egyházat érinti, a nők pappá szentelésének az ügye. Nos, ahol ez megtörténnék, ott már fölösleges említeni a Római Katolikus Egyházat, mert az már nem az… Így, beszélni sem érdemes róla… 

Jó volna tehát, ha a katolikus sajtó, sokkal világosabban, hagyományainkat is tisztelve, védve és a római püspök iránti engedelmességet is szabadabban felfogva irányt mutatna az immár kissé megzavarodott híveknek. Mert ha a katolikus sajtóban csak szép és jó, problémamentes keresztény világról olvas a hívő ember, míg a másik oldalról folyamatosan kapja a hidegzuhanyt és a saját médiájában olvasottakkal ellenkező híreket, akkor nem biztos, hogy egyáltalán megmarad vallását gyakorló kereszténynek lenni (lásd: német katolikus egyház). Ma háborúban állunk a sátáni liberális világgal, amely beférkőzött egyházunk berkeibe is. És igazán káros, ha csak a „Szemlélek”-ből tájékozódhatnak azok, akiket igazán érdekelnek a külső és belső csatározások… a szinodális zsákutca jelenlegi helyzete, a modernizálás és a bomlasztás anatómiája...

A katolikus sajtót minden tekintetben meg kell újtani és a jámborkodó alázatosság helyett, határozottan vissza kell utasítani a külső és belső támadásokat, ahogy Jézus is szóvá tette az arculcsapást. Legyen az igenünk igen, a nemünk pedig nem! („Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” – Mt.5. 37.) Mert a társadalom a határozottságot megérti… a jámborkodó, jó szándékú mellébeszélést viszont ab ovo elutasítja. 

Stoffán György  

Miért értek egyet Fábryval, Gyurcsány-ügyben (is)?

Talán meg sem szólalnék a Veiszer Alinda műsorában elhangzottak miatt, ám látva a balos reakciókat (pl,; Vásárhelyi Mariska), azt hiszem, nem tehetem meg, hogy hallgatok. Nem mintha Fábry Sándornak szüksége volna bármilyen szolidaritásra ebben az ügyben, hiszen az ország – minimum – nyolcvanöt százaléka mélyen egyetért azzal, amit Fábry Sándor, Gyurcsány iránti érzelmei diktálnak.

Én is beletartozom ebbe a nyolcvanöt százalékba, hiszen megszámlálhatatlan okom van rá. Elsősorban az a hatvanöt év, amelyből harminckettőt abban a hazaáruló, mocskos, vörös világban kellett leélnem, amelyet Feri képvisel még ma is. Igaz, Feri nem csak képviseli, de amint hatalomhoz jut, azonnal aktiválja is a Cohen Béla ’19-es söpredékforradalma óta jellemző, a kommunista mentalitásból, lelki sérülésből vagy genetikából eredő intézkedéseit.

A magyarok olthatatlan gyűlölete állandó ismérve ennek a kommunista mentalitásnak. Ezért fordulhatott elő, hogy 2006-ban, ez a szeretetre aligha méltó niemand, belelövetett a magyarokba, mintegy az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján rendezett kommunista „ünnepi megemlékezéseként”… mert Feri és az Apró unoka nosztalgiázott egy kicsit. Máig büntetlenül megtehette, mert akkor éppen miniszterelnök volt.

Az a tény, hogy egyáltalán miniszterelnök lehetett a Feri, rávilágít a magyar társadalom súlyos elkorcsosulására is, de ezt most hagyjuk. Ugyanis, a nemzeti elkorcsosulást is Feri szellemi elődei intézték el a korábbi kommunista diktatúra megtorlatlan negyven évében.

Azonban, maradjunk most a Ferinél. Miért is utáljuk, mint a szart? Mert mindent megtestesít egyszemélyben, amiről balgán azt hittük a rendszerváltásnak nevezett időszakban, hogy végre elmúlt… hogy végre nem kell folytatni a birodalmi seggnyalást, hogy szabad és független országban, élhetünk, és a kommunista aljasságnak egyszer és mindenkorra vége. Tévedtünk!  

A birodalmi seggnyalók szabadon élhetnek, milliomosokként, nyilvánosan kifejezhetik magyargyűlöletüket, rugdoshatják a kereszténységet, az egyházakat, a nagyvilágnak hazudozva rágalmazhatják Magyarországot, a magyar nemzetet, és a hasonszőrű új seggek fényesre nyalásával még jól keresnek is. No, ezt testesíti meg a Feri, a pártja, és a naccsága, aki új Magyarországot akar építeni, amolyan minden kommunista Magyarországát. És teszik ezt olykor meggyőző kedvességgel, akasztással fenyegetve azt a három és félmillió magyart, aki a mai kormányra, a NER-re szavazott, aki békében szeretne élni és ráadásul még Európa „patás ördöge”, Orbán Viktor mellett is kitart.  

És akkor nem beszéltem még az elmúlt hatvanöt év első harminckét évéről, amikor otthon sokszor hallottam a Feri által máig képviselt szellemiség családomra vonatkozó drámáját, megismerhettem olyan embereket, akik a mai fenyegetések egykori de facto elszenvedői voltak, s látnom kellett, miként teszik tönkre folyamatosan a következő generációk lehetőségeit, jövőjét és ezzel az országot. És Feri ma sem nyugszik. Háborúzni akar, Orbánt börtönnel, mindazokat, és mindazok családjait is tönkretétellel – voltaképpen megsemmisítéssel – fenyegeti, akik a NER, azaz, a Fidesz támogatói, és akik egyetértenek a magyar Miniszterelnökkel.

Feltevődik hát a jogos kérdés: Mit kellene szeretni ebben a niemandban? Miért nem kellene utálni, „mint a szart”, ahogy azt tanult kortársam Fábry Sándor mondotta volt Veiszer Alinda műsorában?  

Hát elmondom: Mert nekem elég volt abból a 32 évből, amit az a szellemiség éltetett, amit ma a Feri és a pártja képvisel. Nekem elég volt, abból, hogy a nemzeti ünnepeken is az Internacionálét és a birodalmi himnuszt fújták, hogy politikailag megbízhatatlannak, később antiszemitának, nacionalistának tituláltak, és ez egy életen keresztül elkísért… Elég volt ebből a söpredékből, amely sem Istent, sem embert, sem a magyarságot nem ismert és nem ismer ma sem! Nekem már tökmindegy volna… de vannak gyerekeim, unokáim, akiket nem akarok vagonokban, valami nyugati vagy amerikai haláltáborba elszállítva látni, és nem akarom, hogy egy ezer esztendős állam nemzete emiatt a söpredék miatt szűnjön meg, mert ez a söpredék háborút akar a béke helyett, halált akar az élet helyett, és kevercse Hitler, Sztálin és Rákosi gyűlölködő szellemiségének.

Igen, valóban! A NER-nek is van hibája. A Fidesz-KDNP kormánynak is van hibája, mint minden politikai vezetésnek. A legfőbb hiba az, hogy Feri és bandája szabadon grasszálhat, rombolhat, amíg azok az emberek, akik – fiatalon, meggondolatlanul, tapasztalatlanságuk miatt rossz elképzelések és kivitelezések szerint, de a választási csalás és a Feri féle kommunisták aljasságai ellen –, a nemzet érdekében akartak cselekedni, ma fegyházban vannak.

Nos, ezért mélyen egyetértek Fábry Sándorral…

Stoffán György

Fotó: Telex    

A tömegbaleset margójára – Ki lehet a felelős?

  

A szombati, M1-esen történt tömegbaleset számos tanulsággal szolgál, rengeteg mulasztásra, felelőtlenségre hívja fel a figyelmet. Elsősorban az autópályákért felelős felügyelet az, amely súlyosan mulaszthatott, amikor nem hívta fel az autósok figyelmét a veszélyre. Azt a pályaszakaszt, amelyen a baleset történt, már a szélvihar előtt le kellett volna zárni, hiszen a jelenség ismert, és nem pillanatok alatt alakult ki a porvihar.

A közlekedésben tapasztalható súlyos felelőtlenség is közrejátszott a tragédia kialakulásában. Az autósok nem számolnak azzal, hogy a vakon 90-nel való haladás, halálos. A remek, új autók sem adnak tökéletes biztonságot, még ha azoknak a tulajdonosai ezt gondolják is. Videofelvételeken látható, hogy semmit nem lehet látni, mégis 90-100 között rohan a többi autóba a sofőr. Tehát, a közlekedési szabályok be nem tartása, a túlzott önbizalom és a milliós autó adta felsőbbrendűségi érzés (primitívség) együttesen okozta ezt a tömegszerencsétlenséget.

A kamionok már folyamatosan megszegik ezeket a szabályokat, amelyek a közúti közlekedés biztonságát garantálnák. Minden útszakaszon, autópályán és lakott területeken is a megengedettnél sokkal nagyobb sebességgel haladnak, ellenőrzés pedig nincs.

Nem elég tehát, a „pályamatricák” meglétének, vagy a kamionok súlyának a figyelése, hiszen az csak a büntetés, tehát a pénz utáni hajsza ismert technikája. Az ember, a közlekedő is kéne, hogy számítson, akit sokszor önmagával szemben is meg kellene védenie a hatóságnak. A legfőbb ok tehát, hogy nincs a közlekedésben egy normális határ, ellenőrzés híján. Nincsenek megfelelő intézkedések, figyelőrendszerek, és nincs meg az a morál, amely a minimumot biztosítaná.

A tömegszerencsétlenség, amely halált is okozott, tehát súlyos össztársadalmi, emberi és hatósági problémát vet fel.

Sürgősen át kellene gondolni az alábbiakat:

–       A közúti ellenőrzések sokkal szélesebb körben való, állandó bevezetését

–       A kamionok sebességkorlátozását és fokozott ellenőrzését országszerte   

–       A közúti veszélyeztetés és a szabályok megszegése esetén, a jogosítvány azonnali elvételét

–       Jogosítvány nélküli vezetés esetén a gépkocsi lefoglalását (vidéken rengetegen vezetnek jogosítvány nélkül, de ellenőrzés nincs!)

–       A pénzbüntetések tízszeresére emelését

–       A harmadik közúti veszélyeztetésen kapott és az önbíráskodó, agresszív sofőrt örökre el kell tiltani a vezetéstől

–       A közúti baleset okozót pedig, semmilyen rokoni, hivatali vagy baráti alapon ne lehessen felmenteni – ahogy ezt megtapasztalhattuk az elmúlt években.

A jelen helyzet fennállása további halálos kimenetelű balesetekhez vezet. Az intézkedések és a jogszabály módosítások nem várhatnak!

Stoffán György

fotó: Blikk.hu

https://infostart.hu/belfold/2023/03/12/apokalipszis-az-m1-esen-csak-ugy-pukkantak-az-ego-autok-novak-katalin-is-megszolalt

65 év történelem – egy könyvről, megjelenés előtt… (Interjú Stoffán Györggyel)

 

Az utóbbi időben egyre több olyan beszélgetős műsort láthatunk, ahol a 30 évvel ezelőtti eseményeket boncolgatják, szakértik. Sokszor megmosolyogtató, amikor fiatal kollégák beszélnek úgy az akkor történtekről, mintha részt vettek volna benne, de kicsit utánaszámolva rájövünk, hogy talán akkor tanulhatták az ABC- t. A másik véglet ennél sokkal szomorúbb, hiszen, sokan már nem élnek azok közül, akik tanúi voltak a mára már történelemmé szelídült, sokszor vérbe fúló eseményeknek, gondolva itt a román forradalomra, a marosvásárhelyi márciusi eseményekre, és a délszláv háborúra. Ezért tűnik időszerűnek, hogy Önnek néhány kérdést feltegyek, hiszen, Ön ott volt az események sűrűjében. Ott volt tudósítóként a Parlamentben és a frontvonalakon is.

–        Mint tudósítóként, kiküldött újságíróként melyek voltak a legemlékezetesebb vagy legdrámaibb élményei a Parlamentben?

–        A legdrámaibb az volt, amikor rádöbbentem arra, hogy idegen parancsra működik ez a parlament is. Hiszen, megszavazta a magyar parlament az újvidéki NATO bombázást, amely a szerb lakosság mellett sok civil magyar életet is követelt. Így, az újvidéki szülészet is találatot kapott. Magyar anyák és csecsemők haltak meg. A parlamenti döntéskor ott voltam. A nyakamba borulva sírt a szerb származású újságíró kolléganő. Elmondani nem lehet azt az érzést, azt a szégyent, amit a nyugati „demokrácia” hazai követése generált sokunkban. Attól kezdve csak nagyon ritkán mentem be ebbe a halálos bűnbarlangba, ahol eldőlt, hogy a magyarok élete sem kímélendő, ha nyugati parancsot kell végrehajtani.   

–        A beszélgetős műsorokban sokszor elhangzik idősebb kollégák szájából, hogy a rendszerváltás után, Antall idején és később sem volt olyasmi, hogy utasításra kellett volna írni, és az, hogy nem volt cenzúra…

–        Ez hülyeség. Minden rendszernek megvannak a kijelölt vagy önkéntes seggnyalói, így Antall idején is volt cenzúra, voltak követelmények, mit és hogyan kell leírni, megfogalmazni. Az Esti Hírlapnál dolgoztam akkoriban és ott is volt komisszár, akinek még Hegyi Béla és halbiológus is haptákba vágta magát. A Blahán, a sajtóházban akkor is rengeteg kommunista dolgozott, persze már nemzeti színbe öltözve, mint akkoriban mindenütt. A legádázabb látszat-jobbosok, pont ezek a kommunistából vedlett „nemzetiek” lettek, mert bizonyítási kényszerük volt. Ma is vannak effélék a jobboldali médiában is… elég sokan.  Szakmán belül mindenkinek ismerjük a múltját és, az ahhoz képest elég rendhagyó jelenét. Erről is szól majd a könyv, aminek az okán most beszélgetünk…

–        Az Antall-kormány után is volt ennek folytatása?

–        Ez máig folytatódik a sajtó területén. Antallék után Horn jött. Engem a halbiológusék kirúgtak az Esti Hírlaptól, mert a „Dilettánsok tora” című cikkemet Hegyi Béla főszerkesztő helyettes kitette az Esti Hírlap címoldalára. Ebben kritizáltam a rendszerváltás után Amerikából „hazavándorolt hősök” Parlament előtti összejövetelét, ahol elmondták nekünk, akik itthon szenvedtük végig a diktatúrát, akiknek a szüleit, nagyszüleit meghurcolta a kommunista söpredék… tehát ezek az amerikai jólétből hazaverődött szarháziak, kioktatták az itthon maradottakat a Csurka-tüntetésen arról, hogy mit és hogyan kellene csinálni, hogyan kell rendszert váltani. Csurka szerette ezeket a visszatért amerikásokat, mert jól fizették. Nos, a cikk megjelenése után Horti kirúgott. Nem telt el sok idő, és megkerestetett Horn Gyula. Berendelt magához, és felajánlotta az Esti Hírlap főszerkesztői székét azzal a feltétellel, hogy adnak mellém valakit, aki igazgatja a lapot és csak az jelenhet meg benne, amit ők szeretnének. Természetesen, elutasítottam ezt a nagy kommunista lehetőséget, mert az ember nem szereti szembeokádni magát. Hamar meg is szűnt a Hírlapkiadó Vállalat, de bizonyára addig, amíg volt, a Frankát követő főszerkesztő Horn kérésének eleget tehetett…

–        Közben, azért történtek dolgok a volt szocialista országokban…

–        Igen. Volt forradalomnak nevezett cirkusz Romániában, ahonnan tudósítottam a Déli Krónikát, forgattunk a Panorámának, de előtte csempésztük a Tőkés-interjúkat Temesvárról Budapestre… Érdekes világ volt. Akkoriban természetes volt, hogy az ember külsősként is dogozik… ennek a keserű eredménye a nyugdíjamban meglátszik. Hiszen, a külsőzés nem bejelentett munka volt… pedig, akár veszélyességi pótlékot is adhattak volna. Temesváron például, több esetben is lövések kereszttüzében dolgoztam… dolgoztunk, de volt olyan is, hogy mint később kiderült a Sekuritate három autóval üldözött Nagyváradon. Izgalmas korszak volt. Sajnos, harmincegynehány év elteltével, már túl sok a hazudozás, a misztifikáció, és azok szoktak manapság „visszaemlékezni” ezekre az eseményekre a televíziós adásokban, akik akkor a mi anyagainkat nézték otthon a TV-ben.

–        Milyen közvetlen élményei voltak a román forradalmat és az azt követő időszakot illetően?

–        A forradalom előtti időszak is érdekes, izgalmas volt. Rengeteg átszökött partiumi és erdélyi fiatal diplomáját csempésztem át a farzsebemben sok alkalommal. Tiltott könyveket és sok István a király nagylemezt vittem Brahms vagy Beethoven lemezborítókban… és interjúkat készítettem olyan emberekkel, akiket figyelt a Secu. Igazi újságírói munka volt… A forradalom alatt is voltak persze, olyan kollégák, akik hamis tudósításokat adtak le. Például, mintha az aradi városházán, az ablak alatt fekve dolgoztak volna. Mások olyan rémmeséket adtak le, amik megközelítik a három éves gyerek Hófehérkés szintjét. Akkoriban minden önként jelentkező, újságíró lehetett… persze, maradtak páran a mai napig ebből a selejtből. Emlékszem több megható jelenetre is. Békéscsabán gyűjtötték az adományokat és megkértek az adománygyűjtők, hogy egy konvojt kalauzoljak le egészen Temesvárig. Amíg pakolták a teherautókat, addig az emberekkel beszélgettem a téren. Egyszer csak odajön egy öreg bácsi és kérdi: – Mondja, hol osztják a fegyvereket? – én csak néztem, mert nem tudtam miről beszél. Majd így folyatta: – Én ott voltam ’40-ben is, és lőni most is tudok még… Amikor elmondtam Neki, hogy most nem Erdélyt visszaszerezni megyünk… sajnos, mert azt Horn Gyula „hazaárulta”, hanem csak élelmet és egyéb dolgokat viszünk, a bácsi könnyes szemmel, csalódottan továbbállt. Egy öreg nénike is odajött. Valami hangedli félébe becsomagolt egy fél vekni kenyeret és egy fél vajat. – Nekem sincs több, de vigyék el az erdélyieknek, valakinek elég lesz vacsorára… Felnőtt emberként folyt a könnyem.

–        Amikor kiértünk Aradra, és kezdtük lepakolni a segélyt, egy oláh földhöz vágta a kenyeret, és azt üvöltötte, hogy „nem kell a magyar kenyér”… közben az egyik magyar teherautósofőrt, Tóth Sándort agyonlőtték… mert segített.  Ilyen a világ.

–        Önt reggeltől-estig lehetne hallgatni. Talán ezért engedte ennek a riportkönyvnek a megírását?    

–        Nézze, Kedves! Az ember, ha egy életet áldoz a nemzete, a kereszténysége és a magyar haza védelmére, akkor 65 évesen elgondolkodik azon, hogy meg kell örökítenie azt, amit látott ebben a több mint fél évszázadban. Ilyenkor már az ember nem ködösít, nem nézi, hogy ki, miben árthat neki az őszintesége „fejében”. Mindig azt írtam, amit gondoltam. Öntörvényűen, senkinek az utasítását nem fogadtam el… Egyetlen dologra törekszem, hogy mindent elmondjak a kérdezőnek, és amit megéltem annak a tapasztalatait átadjam a következő generációnak. Csendben, de következetesen. Nekem nem hiányzik ilyen-olyan díj, elismerés… lehet, el sem fogadnám. Amit megéltem és tettem, azt apámtól és az őseimtől megörököltem. Nem szerencsés örökség, de kötelezett 65 éven keresztül és mindaddig, amíg levegőt tudok venni…

–        Köszönöm az interjút! És folytatjuk a könyvben…  

Czeglédi Andrea