Mind a közösségi oldalakon, mind a nyomtatott sajtóban egyre többször olvashatunk az egyházról… maradnék a saját egyházamnál, tehát: a Katolikus Egyházról.
Forrásmegjelölés nélküli "állítások" különböző püspököktől, Bergogliotól, próféciák mindenfelől, egyházon belüli viták és változtatások híre olvasható jobbára hozzá nem értő önjelölt „szakértők”, utcai „vallásfilozófusok” és liberális megmondó emberek tollából. Olyan lett a médiában a katolikus egyházzal kapcsolatos hírözön, mint a kocsma, ahol nem tudja az ember, honnan kapja a pofont. A hívők és a nem hívők egyaránt teljes zavartságban vannak, hiszen a hívőnek kötelező engedelmessége nem engedné meg a bírálatokat, a kétkedést, a nem hívő pedig, ma már nem tudja, hogy szidni kell-e a Vatikánt vagy helyeselni az állítólag onnan "kiszűrődő káoszt".
A liberális világnak remek szórakozás a katolikus egyházban folyó ellenségeskedések „látványa”, hiszen sokak szerint maga a római püspök is az ő emberük, tehát van kinek drukkolni, a vele ellenkező bíborosokkal, papokkal szemben.
A
hívők is megosztottá váltak, hiszen a hivatalos nemzeti egyházak természetesen
a Bergogilo iránti engedelmesség szellemében tájékoztatják a közösségeket,
mintha semmilyen probléma nem volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne
az egyház legfőbb vezetése körül. Pedig nincs rendben! És ezt érzik – talán
tudják is – a hívek és a papok, a püspökök és a bíborosok is.
Ma három fő pontja van az egyházat illető, megtévesztésekre is alkalmas hírözönnek: az egyházon belüli pedofília és a papi nőtlenség és a nők pappá szentelésének témája. Az már senkit nem érdekel, hogy a reverenda viselését felváltotta a „papi civil” és a civil öltözék, a - sokszor jelmeznek tűnő - szerzetesi habitus alatt márkás farmerben járnak a szegénységet (is) fogadó barátok, s hogy a rózsafüzér elveszett a franciskánus csuháról… ilyen „apróságokkal” immár nem foglalkozik a nép.
Az egyház elleni támadások legördögibb szegmense a papi pedofíliával való rágalmazás, amelyet évek óta nagy érdeklődés kísér, de amely sok esetben igaztalan vádnak bizonyult, s a felmérések szerint, egyházi körökben lényegesen kisebb százalékban fordult és fordul elő, mint a civil élet résztvevőinek körében. Ezt a látjuk igazolódni a hazai mindennapokban is, hiszen alig van hét, hogy ne kerülne a hírekbe egy-egy tanár, pedagógiai asszisztens, frissen szabadult bűnöző ez irányú bűnelkövetéséről szóló tudósítás. Ennek ellenére, a közvélemény körében, a liberális és LMBTQ elkötelezettek, a papokra hegyezték ki e szörnyű bűn – szerintük legtöbbnyire – a papok által való elkövetésének hazugságát, amit a közvélemény minden ellenkezés nélkül igaznak vél és elfogad az egész világon, noha a néhai George Pell bíboros esete is jól mutatja, hogy a papi pedofília-vádak nagy százalékban csupán rágalmak. Ám ez nem minden ilyen esetben bizonyosodik be, így számos pap védtelenül, a társadalom gyűlölete mellett ártatlanul kénytelen letölteni a testet és lelket kínzó börtönbüntetését. Az ez irányban érzékenyített „igazságszolgáltatók” pedig, örömmel tesznek eleget megbízóiknak e téren is, minden olyan országban, ahol a kereszténygyűlölet és a katolikus egyház megsemmisítése a fő liberális, LMBTQ, marxista cél.
Nem felmenteni akarom az igazi bűnösöket, hisz azok megérdemlik a súlyos büntetést, de fontosnak tartom megemlíteni a papokkal szembeni megfontolt és aljas visszaéléseket, a határtalan társadalmi gyalázkodást, hiszen – ha nem is pont ezen vádak alapján –, de az egyháztörténelem, az egyház fennállása óta fájdalmasan bővelkedik ördögi támadásokban. Éppen ezért nagyon részletes vizsgálat szükséges ahhoz, hogy egy-egy ilyen vád – főleg az évtizedekkel korábbi cselekmény – esetében valós képet kapjon az igazságügyi szekértő, pszichológus és az eljáró egyházi és világi hatóság.
A
másik ügy, amely foglalkoztatja a társadalmakat, a papi nőtlenség (cölibátus)
megszüntetésének a lehetőségéről „kiszivárgott” vatikáni hír. Itt a nem az
elítélés és a vádaskodás, hanem a civil emberi megközelítés van túlnyomó
többségben. Hiszen a hétköznapi ember, aki e téren is – a közösségi oldalakon –
szakérteni veszi a bátorságot, nem tudja megérteni, hogy a cölibátus miért
elengedhetetlen „tartozéka” a papi hivatásnak. Van hivatkozási alap, hiszen a
görögöknél lehet nősülni a papszentelés előtt, viszont nős ember nem lehet
püspök…
Az is visszatérő ellenérv a cölibátus tekintetében, hogy a nőtlenség biológiailag sem egészséges, hogy érzelmileg is keményen sújtja azt, aki vállalja a papságot, s egyébként sem volt mindig így…
P.
Lombos László ofm apostoli prefektus szavai jutnak eszembe: „A papi nőtlenség megszüntetése, az egyház végét jelentené.” És
ez a mondat visszacseng, bármikor e témában keveredem vitába olykor olyan, papi
esküjüket felejtő római katolikus papokkal is, akik szívesen megnősülnének.
Ám,
aki papnak készült, az ab ovo tisztában volt a vállalásával, a
kötelezettségeivel és az esküjével. A mai világban, ha igazán a hivatásának
akar élni egy pap, akkor a családok és a kórházak látogatásától, az
evangelizációs munka folyamatosságától, az ifjúság hitbe való visszavezetéséig
annyi teendője van/volna, hogy bizonyosan nem maradna ideje feleségre,
gyerekekre, családi életre.
A papi szolgálat nem a földi szerelem, a nő, az anya mindenek fölé helyezéséről, hanem a nép, Istenhez vezetésének kötelezettségéről, a krisztusi tanítás megismertetéséről, az evangelizációról szól. Arról a felmérhetetlenül nehéz feladatról és kötelességtudatról, amelyért ezrével szenvedtek különböző korokban, mert ők nem adták fel a hitet és Krisztus követését. Gulágot, Andrássy út 60-at járt öreg ferencesek között nőttem fel, ismerem Zadravecz püspök és Márton Áron szenvedéseit, papok és főpapok erőszakos halálának körülményeit, akik nem „magányosodtak el”, hanem Jézusban és Jézusért vállalták azt, amit ígértek, amit fogadtak, és annak a hívásnak tettek eleget, amit Istentől kaptak. Jézus sem nősült meg, tudván miért jött a földre. A mai fiatal papok sorsa is hordoz vértanúságot, krisztusi sorsot…
A harmadik téma, amely az egyházat érinti, a nők pappá szentelésének az ügye. Nos, ahol ez megtörténnék, ott már fölösleges említeni a Római Katolikus Egyházat, mert az már nem az… Így, beszélni sem érdemes róla…
Jó
volna tehát, ha a katolikus sajtó, sokkal világosabban, hagyományainkat is
tisztelve, védve és a római püspök iránti engedelmességet is szabadabban
felfogva irányt mutatna az immár kissé megzavarodott híveknek. Mert ha a
katolikus sajtóban csak szép és jó, problémamentes keresztény világról olvas a
hívő ember, míg a másik oldalról folyamatosan kapja a hidegzuhanyt és a saját
médiájában olvasottakkal ellenkező híreket, akkor nem biztos, hogy egyáltalán
megmarad vallását gyakorló kereszténynek lenni (lásd: német katolikus egyház).
Ma háborúban állunk a sátáni liberális világgal, amely beférkőzött egyházunk
berkeibe is. És igazán káros, ha csak a „Szemlélek”-ből tájékozódhatnak azok,
akiket igazán érdekelnek a külső és belső csatározások… a szinodális zsákutca
jelenlegi helyzete, a modernizálás és a bomlasztás anatómiája...
A katolikus sajtót minden tekintetben meg kell újtani és a jámborkodó alázatosság helyett, határozottan vissza kell utasítani a külső és belső támadásokat, ahogy Jézus is szóvá tette az arculcsapást. Legyen az igenünk igen, a nemünk pedig nem! („Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” – Mt.5. 37.) Mert a társadalom a határozottságot megérti… a jámborkodó, jó szándékú mellébeszélést viszont ab ovo elutasítja.
Stoffán
György