Súlyos Covid-helyzet a besnyői Arany János Általános Iskolában

Az Oktatási Hivatal vezetője szerint az iskolák nem gócpontok. 

Jelentem: de azok, mint ahogyan ezt Besnyő községben sajnálatosan tapasztaljuk!

A fejér megyei Besnyő község Arany János Általános Iskolájában két bizonyítottan pozitív és négy teszteredményre váró pedagógus van jelenleg. Ez azt jelenti, hogy a másfél hete kezdődött betegség-sorozat miatt az alsó tagozatosok nagyobb része is megfertőződhetett, hiszen az alsós tanító nénik betegedtek meg, de a felső tagozat is veszélybe kerülhetett. Ez pedig azt jelenti, hogy szülők és nagyszülők fertőződhetnek meg, kerülhetnek életveszélybe.

Ami kifogásolható, hogy az iskola vezetője hajnalban írt jelentésére semmilyen választ nem kapott, így a helyzet komolyságát felmérni képes szülők, saját felelősségükre nem engedik iskolába a gyermekeket, de hivatalos intézkedés nem történet, mert nem történhet a jelenlegi szabályozás szerint, hiszen a pedagógusok tesztjei két pozitív teszt kivételével még nem érkeztek meg. A tanárokat nem a pedagógusoknak beígért gyorsteszttel, hanem a háziorvosaik által elrendelt teszttel ellenőrizték, de ez hosszú időt vesz igénybe.

Fennáll a veszélye annak, hogy nemcsak az iskolában, de Besnyő községben is rohamosan elterjedhet a járvány, hiszen az iskolát nem zárták be, így a tanítás „zavartalanul” folyik.  Mindemellett több nyugdíj előtt álló, nyugdíj mellett tanító, valamint egyéb betegségekkel küzdő pedagógus tanít ebben az iskolában, s a járványügyi statisztikák szerint, ők is életveszélyes helyzetben vannak mindaddig, amíg az iskolát karantén alá nem vonja az illetékes hatóság.  

Az iskola vezetése és pedagógusai egy hete rettegnek és egy egész napja várják a jelentésre kötelezően adandó választ a hatóságoktól. Több szülő pedig nem engedi iskolába a gyermekét… Valami tehát nem jól működik ebben a járványügyi rendszerben, amely az iskolákat, a gyermekeket, a családokat és a pedagógusokat egyaránt súlyosan veszélyezteti! Feltehetően, nemcsak Besnyőn!

Stoffán György

Égi születésnap… Márk József atya hazatért – nekrológ helyett

Egyre ritkuló mindennapi élő szentjeink és példaképeink egyikét, a csíksomlyói ferences kolostor lakóját – P. Márk József ferences atyát, 2020. november 6-án a Teremtő Isten hazahívta.

Élete és ferencessége példát adott, és ad továbbra is mindenkinek. Tudományos munkássága és lelkiatyai munkája immár hatvanhárom esztendőre tekint vissza, amely hatvanhárom esztendő egy eszelős korban, tragédiákkal és küzdelmekkel volt tele. József atyát azonban hite és elkötelezettsége megtartotta Isten, a magyar nemzet, és a hit szolgálatában, mert tudta és hirdette, hogy ha magyarság és a kereszténység végre egészen egymásba olvad, akkor ezt a nemzetet nem lehet megsemmisíteni, a hitet pedig nem lehet úgy beszüntetni, mint egy pártot, szervezetet, kezdeményezést. Mert a hitet Isten adja. Igaz, van, amikor az ember megtántorodik, de Isten ismét megkeresi és magához öleli. Ezt a bizalmat erősítette József atya papként, ferencesként, kemény és szívós székely emberként. Magyarságunk is Istentől való, így azt sem lehet elvenni, megtiltani – vallotta.

József atya mindezt egy életen keresztül hirdette. Ferences csuhája a legszebb viselet, mert lelke is Szent Ferenc egyszerűségében törekedett a híveket Istenhez vezetni, szegényen, alázatosan és tudományokkal felvértezve. Élete maga a 20. századi rendtörténet, és az erdélyi történelem ötvözete, hiszen ferencessé válását követte a diktatúra, de e diktatúrában a kis székely faluk lelki vezetőjeként megtartotta népét és népe hitét, magyarságát.

Mint egyházzeneszerző számos – immár népénekké nemesedett – templomi dicséretet komponált, s nem múlik úgy el Mária köszöntő, hogy a József atya által írt ének fel ne csendülnék. 

https://www.youtube.com/watch?v=vrdWASlwlgc

Utolsó műveként, Márton Áron himnuszt írt, ami a nép ajkán minden bizonnyal egyre több erdélyi templomban felhangzik, mintegy fohászkodva a nagy püspökhöz. Ez a József atya által írott himnusz minden eddig énekelt himnusznál méltóbb arra, hogy Erdély és a Kárpát-haza templomaiban felcsendüljön.

https://www.youtube.com/watch?v=SPci5uIYHdY

József atya személyes tanúságtétele – azaz, egész élete – világító fáklya minden székely-magyar számára. Köszönettel, imádsággal és szeretettel emlékezzünk Rá, e szép mennyei születésnapon, és kérjük Istent, hogy engedje be szentjei és választottai körébe… Mert vannak szentjeink, akik életük példájával, életükben alkotott értékeikkel jobban igazgatnak minket, mint az útszéli szent-szobrok, akiknek sorsát és példáját poros kódexek rejtegetik, vagy a nép ajkán elterjedt mendemondák hirdetik. József atya élő példakép, halálában is. Hiszen, amint Szent Ágoston mondja: „Aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik.” József atya pedig dicsőítő énekeket hagyott a népre… és amíg ez a nép Máriát dicséri József atya dallamaival és szövegével, addig József atya közöttünk él és e dallamokkal a dicséret mellett Rá is emlékezni fog Erdély és a Kárpát-haza egész népe. 

 

József atya, fénylő és alázatos nagysága volt és marad mind az erdélyi ferences rendnek, mind a katolikus egyháznak, mind pedig az Istenfélő székely-magyar embernek, mert élete bizonysága volt annak, hogy kínozhat minket háború, kommunizmus, botor nacionalizmus… Isten kegyelme és szeretete eltölti mindazokat, akik Benne bíznak és hitük a megpróbáltatások ellenére is csorbíthatatlan.

Isten nyugtassa József atyát...

Stoffán György

„Wiener blut”, azaz a „Bécsi vér”

Ez már nem az az operett, és nem is Johann Strauß írta. Ez, egy felfoghatatlan dráma, amit az emberi ostobaság – a normálistól teljesen eltérő –, Európai Uniós eszmeiség ír és rendez: az az eszmeiség, amely a Willkommen Flüchtlige-t, a betolakodó pogány hadsereg befogadását, a liberalizmus őrült, és minden értéket – ezekkel együtt értéktelen önmagát is – felemésztő világ-diktatúra elfogadását erőlteti.

Ma még csak London, Párizs, Bécs, de holnap Budapest, Kassa, Újvidék és Brassó is áldozattá válik, mert bár beszélünk, de nem cselekszünk. Beszélünk, kerítésünk is van, de már a spájzban vannak a terroristák, azok pedig nem is bujkálnak, akik kinyitották nekik a spájz ajtaját…

Rossz hallani, olvasni a kárörvendő megjegyzéseket, amelyek a hétköznapi áldozattá vált osztrákokat kárhoztatják, és e kárörvendő posztolók, megnyilatkozók, a tenyerüket dörzsölgetve mondják: „Egyék meg, amit főztek!”. Halkan vagyok bátor, mintegy figyelmeztetésül megjegyezni: – Nekünk is főzik! Ugyanazok főzik, akik Londonnak, Párizsnak és Bécsnek főzték… és hamarosan meg is kaphatjuk a leckét. Tehát, ostobaság kárörvendeni. Mert ki tudhatja, hogy melyik országban éppen mi készül az ország-lakosok ellen? Ki tudhatja, hogy milyen erők és honnan irányítják ezt az eszeveszett keresztény-, és nemzetállam-ellenes háborút?  

Nyugat-Európa ötszáz-egynéhány éve megmenekült a töröktől, és akkor is ellenünk szövetkezett a törökkel, amikor mi Európát védtük meg úgy, hogy saját hazánkért harcoltunk. Nándorfehérvárnál, Mohácsnál, és sok más, a török által elfoglalt várunk alatt is ott voltak a franciák, az olaszok, mint a török szövetségesei. Akkor mi, 150 évig szenvedtünk a pogány iga alatt. Ma önmagát árulta el Európa, azzal az eszmeiséggel, amely mindennel és mindenkivel ellenkezik, amelynek csak saját botor és ostoba elképzelései érvényesek. Hetven év alatt ez az eszmeiség, és annak kitalálói önmarcangolásra nevelték a Nyugat társadalmait, lelkiismeret furdalást tápláltak a nyugati emberekbe a második világháború miatt, s ennek következtében váltak „befogadókká”, mindenkivel szemben „toleránsakká”, önárulókká, hiszen nemzeti identitásuk sincs már, mert azt elnevezték – bölcs tanítóik – rasszizmusnak.

 Kérdés, hogy mi magyarok, és a még egészen meg nem szállt szomszédaink mennyit merítettek a nyugati elmebetegségből az utóbbi harminc év alatt, s ifjúságunk mikor ismeri fel, hogy a nemzet olyan, mint a család, az otthon, amit nem engedünk elvenni, megsemmisíteni… mert az véd, oda haza lehet menni, s be is lehet zárni belülről az ajtót azok előtt, akiket nem látunk szívesen.

Ha sokat merítettek a nyugati ostobaságból és a liberalizmus ránk erőltetett szellemiségéből, akkor nem sok kell ahhoz, hogy nálunk is vörös legyen az utca köve, hogy itt Magyarországon is vér folyjon, ha a világ urainak úgy tetszik. A világ urainak ugyanis úgy tetszenék! Hiszen, mint Trianon előtt, úgy ma is mi vagyunk a renitensek, mi vagyunk útban a világhatalom számára, és az Európai Egyesült Államok megvalósításának is mi vagyunk a gátja. S ha csak nyomokban is, de megmaradtunk keresztény államnak, védjük az egykori keresztény európai társadalmi értékeket… és ez a világ urainak nagyon nem tetszik. Az ő elképzelésük egy Isten és hit nélküli rabszolgatartó társadalom. Ezért, mint egykor, a pozsonyi csata idején, ma is ugyanaz a jelszó: „Elrendeljük, hogy a magyarokat ki kell pusztítani!”  

Ma nem mi állunk hadainkkal Bécs alatt, hanem a mi kapuink előtt állnak a hóhérok, akiket Bécs önként engedett Ausztriába. Ha pedig nem fogunk össze 2022-ig, ha nem látjuk meg végre, hogy ma minden nemzeti érzésű magyarra szükség van, ha pártpolitikai viták miatt öli egyik magyar a másikat, akkor 2022-től Budapest és a nagyvárosok ugyanazt a képet mutatják majd, amit London, Párizs és Bécs mutat. S mint az egriek a török megszállás után, úgy egy ország veheti majd fel a pogányok vallását, ha életben akar maradni. (Csak sajnos – a történelmi tények alapján – jellemzőbb a társadalomra, hogy ez a valláscsere, ez a renegát magatartás ma hamarabb megtörténhet, mint a bölcs belátás alapján való nemzeti összefogás, összetartás, a harc vállalása. Ma csak akkor „védekeznek” a társadalmak, ha a zsebükbe kotorászik a hatalom, vagy ha megfizetik, mert tüntet valami ostobaságért/miatt…)

A „bécsi vér” ma figyelmeztet minden, még meg nem szállt országot, és figyelmezteti minden meg nem szállt ország társadalmát, figyelmezteti a Kárpát-medence minden nemzetiségét, keresztény és vallástalan lakosát: A hóhér már veri az ajtót és nem kér bebocsátást, hanem ránk akarja törni ezer esztendős, immár alaposan megszuvasodott kapuinkat.

Az előkészítés javában folyik, hiszen amikor tetőtől-talpig feketébe öltözött emberek (nők-e vagy férfiak, azt nem lehet tudni!), fényképezik templomainkat a budapesti barokk egyetemi templomtól a dunaújvárosi modern katolikus templomig… az nem biztos, hogy turisztikai érdeklődés alapján történik. Csak az a kérdés, hogy erre figyel-e valaki az épp arra járón kívül. És sorolhatnánk számos, a magyarok elleni háború előkészületeire utaló jelet. Papjaink élete, a hívő emberek jövője, és a társadalom szabadsága forog kockán, hétköznapi emberi életek tízezreivel együtt.

A „bécsi vér” most nem pánikot kell, hogy keltsen, hanem végre bölcs felismerést, pártpolitikát kizáró összetartást, és a szép, bíztató szólamok helyett komoly biztonságpolitikai intézkedéseket. Komoly fellépést a belső árulókkal szemben is! Ma háború van! A háborúban pedig, már nincs jobban ellenség vagy kevésbé ellenség. Csak ellenség van, amely el akar pusztítani minket! Az ellenséggel szemben, tolerancia nélkül kell – kötelező – védekezni! Ha ez nem történik meg, akkor gyalázatos és megbocsájthatatlan bűnt követünk el a keresztény magyar nemzet, a Kárpát-haza és a magyarországi társadalom ellen!

Mostantól tehát, nem csak szárazon kell tartani, de használni is kell azt a bizonyos puskaport!

Stoffán György

Halottak napja – avagy számvetés, járvány idején…

Megannyi sír maradt ma világítás, látogatás nélkül Erdélyben, a Partiumban, a Felvidéken, a Déli végeken, Nyugat-Magyarországon és a Kárpátok alján… mert nem mehetünk temetőinkbe, őseink nyughelyére. Ha megyünk, akkor hazatérve majd két hétig egyhelyben járásra ítél a törvény.  Szülők, nagyszülők, rokonok és barátok sírhantjaira ma csak emlékezhetünk… és a tájra, amelynek része a temető, a múlt elföldelt tanúinak pihenőhelye. És fáj, hogy nem tehetünk virágot a fejfa mellé, hogy nem beszélgethetünk el a falubeliekkel, nem járhatjuk végig a főutcát a templomig, s nem idézhetjük fel családi beszélgetésben az ifjúságot, és azokat, akik ma már kint pihennek a csendes, nyugalmat és valami megfoghatatlan meghittséget nyújtó temetőben.

A halottak napja azonban – egy bizonyos kor után –, mást is jelent, nem csupán emlékezést. Számvetés is ez a nap, hiszen nem tudjuk sem azt a napot, sem azt az órát, amikor mi is elindulunk az ismeretlenbe. Számot vetünk ez mindennapjainkkal, hogy amikor elmegyünk, úgy emlékezzenek ránk, mint akiknek érdemes volt élniük. Hiszen, a saját emberi magatartásaink elkísérnek bennünket a még élők emlékezetében. Kincseket, pénzt nem vihetünk magunkkal, de amit mások kárára, nyereségvágyból, bosszúból, kapzsiságból megszerzünk magunknak, mind itt marad… csak annak a tettnek, annak az embertelenségnek, annak a bűnnek az emléke kísér majd, ami megmarad velünk kapcsolatban az emberek emlékezetében. Érdemes átgondolnunk tehát, hogy hogyan élünk, hogyan viselkedünk az emberekkel, s van-e értelme a kapzsiságnak, a rosszindulatnak, a bosszúvágynak, a pártpolitikai alapon való ellenségeskedésnek, a pénzért szerzett becstelenségnek, hazaárulásnak, az embertársaink ellen való gonoszkodásoknak?

Mert a végállomás a temető… a kripta… ahová még egy darabig el-eljönnek egy szál virággal, egy-egy gyertyával azok, akik ezt fontosnak tartják, akiknek fontosak voltunk.

Miért is kell tehát, számvetést csinálnunk ma, amikor a sírokon kigyúlnak a gyertyák? Mert ebben a világban nem csak a biológiai óra ketyeg, de öreg és fiatal egyaránt karnyújtásnyira lehet/van a végtől. Hiszen, nem tudhatjuk, hogy kire, és hogyan hat ez az aljasul ránk eresztett kór. Jó volna ebben számvetésben egyúttal fogadalmat is tennünk – halottak napján. Fogadalmat önmagunknak: amely szerint megpróbálunk úgy élni, hogy amikor már nem lesz módunk jóvátenni a hibáinkat, az itt maradottak ne a hibákra, gyarlóságainkra emlékezzenek. S amikor értünk gyújtanak majd gyertyát, s egy fohászt mondnak lelkünkért, szívből mondhassák – amit mondunk szeretteinkre gondolva –: Nyugodjon békében!...

Vessünk számot tehát, önmagunkkal, amikor ott állunk szerettünk a sírjánál. Maradjunk emberek, vagy váljunk újra emberré, Isten akarata és parancsai szerint. Mert gyorsan közelít az óra, rohan az idő, és halálos veszélyek ezrei leselkednek ránk minden pillanatban.

Egy régi kárpátaljai népének szövege jut eszembe minden halottak napján… s ez ösztönöz a számadásra is…

1.     Én, esendő, árva lélek, jaj, nekem, jaj, hol vagyok!
Elborult az ég felettem, föld alólam elfogyott.
Minden, amit úgy szerettem, minden olyan messze van!
Itt vagyok az Úr kezében árván, pőrén, egymagam.

 

2.     Hogy kihűlt a földi érzés: hála, jóság, tisztelet!
Kik szerettek s kit szerettem, minden, minden elfeled.
Nincs hűség az emberekben, ha koporsónk zárva van,
s én itt állok a sötétben bűneimmel egymagam.

Stoffán György

Stoffán György: „Ünnepi” gondolatok – másképpen, október 23-ról…

Furcsa szokásaink vannak, amely szokások a furcsa történelem és a furcsa önértékelés okán alakultak ki. Szeretünk ünnepelni, hagyjuk, hogy ünneplésre kötelezzenek, noha az ünnepléshez ünnep is kellene. Olyan ünnep, amelynek a vége is az! Az ünnepléshez olyan környezet, olyan körülmények is kellenek, amelyek valódi örömmé varázsolják azt a bizonyos napot, azt a bizonyos ünnepet. Október 23-a önmagában nem ünnep. Október 23-án, e mai – igen szánalmas és drámai – világ-, és belpolitikai térben legfeljebb emlékezhetünk, de semmiképpen sem ünnepelhetünk. Amikor körülnézünk itthon vagy a haldokló Európában, azt látjuk, amit a Rákosi-féle diktatúrában láthattak, tapasztalhattak eleink, s ami ellen fellázadtak egy forradalomban, amit mások, másutt generáltak. Nem túlzás ez! Pontosan abban élünk európaiként Európában, mint akkoriban éltek magyarként Magyarországon. És mi ünnepelünk. Igaz, nem megyünk tömegesen ünnepi szónoklatokat hallgatni, mert ma a járvány „lövetne” közénk…

1956. október 23-a, és az utána következő két hét csupán egy hamvába holt kifejezése volt annak az iszonyatos szenvedésnek, amelyet a mai ellenzék, a belső hazaáruló ellenség szellemi, elvi elődei okoztak a magyar nemzetnek, s amit okoznak majd ezek a mai utódok, mihelyst erre lehetőséget kapnak.

És mi ünneplünk, áltatjuk magunkat egy szebb jövő reményével, s nem gondolunk november 4-ére. Soha nem gondolunk a holnapra, mert a tegnap nagyszerűségét saját magunknak vindikáljuk, a hősöket kisajátítjuk, s tetteikkel, halálukkal, áldozatvállalásukkal akarjuk igazolni mai, igaznak vélt elgondolásainkat. Pedig nem ez a lényeg. Nem egy nap a lényeg, nem egy nap az ünnep. Az ünnep tisztánlátás és bölcsesség nélkül semmit nem ér. Két hét múlva koszorúzunk a 301-esben! Elsiratjuk hőseinket, elsiratják néhányan a vélt politikai nagyságokat, s ott a 301-esben az 56-os ünnepkör, megemlékezés ismét a magyar skizofrénia bölcsőjévé válik…

És mi ünnepeljük 1956 nagyszerűségét, amely egyesek szerint léket ütött a kommunizmus hajóján… pedig, semmit nem ütött. Csupán szenvedést, fájdalmat, kivándorlást, halált okozott. Még jobban megcsonkította az országot, s még az sem kizárt, hogy mégsem volt olyan spontán forradalom, mint amilyennek hirdetik a mai tankönyvek. Hiszen, többek szerint a nemzetközi politika igyekezett kirobbantani ezt a forradalmat, mert a mai nemzetközi politika tudta, hogy a magyar ember szabadságvágyát ügyesen ki lehet használni…

Igen… mára letisztult a szabadságvágy, eszmévé változott az 56-osok áldozata, de ez az eszme sem tükrözi azt a tényt, amiért százezrek csatlakoztak a nemzetközi politika boszorkánykonyháján kifundált és százezernyi áldozatot követelő magyar forradalomhoz. Mert elegük lett abból, amit ma is élünk, csak másként. Tizenegy esztendeig szocialista demokráciában élt a magyar, ma kapitalista demokráciában élünk, de mindkét jelző fosztóképző az emberiség számára. A demokrácia pedig egy értelmezhetetlen fogalommá vált, hiszen nem az emberi szabadság eszméje az, hanem egy mindenből kivezető politikai vészkijárat… egy közhely. A nép uralma… de lehet-e uralkodnia a népnek? Ki fölött uralkodik a nép? A kérdésben ott a válasz…

Igen! 1956. egy irgalmat nem ismerő, sátáni évtized terméke volt. Azok tervelték ki, akik mozgatták a megelőző diktatúrát, s akik mozgatják a mai kereszténység és nemzetállamok elleni diktatúrát, az Uniót. Csak a módszerek változtak, az elnyomás maradt! És nem lesz újra 1956., nem lesz lehetőség kifejezni a nemtetszést, nem lesz több lehetőség arra, hogy a nép rést üssön e diktatúra falán. Látjuk Európa pusztulását, látjuk az árulást a legmagasabb szövetségi szinten, s nem kell hozzá sok képzelőerő, hogy a jövőt is lássuk… mert a parancs az parancs. S ma már nem szervez forradalmat sehol a világot irányító balga elit, amely önmagát is elpusztítja, mert Isten és a teremtett világ ellen harcol. A természet erői ellen sem lehet harcolni! Lehet-e akkor a természet erőit teremtő erő ellen hadakozni? Nem!

Október 23-án tehát, nem lehet ünnep. Csak emlékezés egy olyan kor magyar társadalmára, amely még nem volt tisztában azzal a hatalommal, amely akkor is győzött a józan és tisztességes eszmék fölött és most is győzni fog. Nem rajtunk, ma élőkön múlik ennek a forgatókönyvnek a végkifejlete. És nem is azokon, akik azt hiszik, hogy győzhetnek a világ ellen, az Isten ellen indított háborúban. Az emberi forgatókönyv és az isteni logika ismeretlen távolságban vannak egymástól. Október 23-a forradalma ma is tart! És sem egyik, sem a másik fél nem győzhet. Mert erkölcs, hit és Isten nélkül harcol mindkét fél. Nagy és szép szavak elhangoznak ugyan, eskü-félék, fogadalmak röppennek a szónoki emelvényről minden évben… csak az igazság marad titokban. Miért és hogyan kezdődött akkor… és mikor ér véget? Hiszen, november 4-e is csak épp olyan meg nem hallgatott figyelmeztetés, mint október 6-a…

Ha felfognánk e két nap jelentőségét, akkor nem ragaszkodnánk ahhoz az unióhoz, amely a kereszténységet és a nemzetállamokat akarja megszüntetni, s amelyben a világtörténelem legnagyobb gyilkosának, Leninnek lehet szobrot állítani. Mert amíg ehhez a konglomerátumhoz ragaszkodunk és tagjai vagyunk, addig nincs jogunk és okunk még megemlékezni sem 1956. drámai napjairól, az áldozatokról, Mindszentyről! Ahhoz ragaszkodunk – mint az Unió tagja –, amit Rákosi kicsiben valósított meg 1956-ig: az elnyomáshoz, a keresztényellenességhez, a központosított diktatúrához, az emberi jogok semmibevételéhez, a jog teljes eltörléséhez, az erkölcstelenséghez, a teremtéssel ellenkező logikához, a tudás és műveltség megsemmisítéséhez, a káoszhoz, az anarchiához.

Tudom persze, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a nemzetközi gazdasági forgatókönyv hatálya alól, nem lehet egy hatalmas örvényben felfelé úszni és egyik napról a másikra új szövetségeket kötni… az igazat azonban végre ki kellene mondani. Az ünnepről, fájdalmakról, történelemről, létről vagy nemlétről, annak feltételeiről… és vissza kellene térni a pénz, a gazdaság szentségétől Isten igazságához, Krisztushoz. A politikusi jólétből a szerény szolgálat értékéhez, a hangzatos, igaznak tűnő, de igaztalan szavaktól az őszinteséghez. Vissza a rendhez! S talán akkor lesz jogunk és okunk is emlékezni, követni az aszfalt alatt, és ismeretlen temetők ismeretlen földjében nyugvó hőseinket, akik nem ismerték még azt a hatalmat, amely az ő halálukat is okozta, de hittek az igazságban, a szabadságban, a nemzetben és a magyarok Istenében. Mert számukra az emberiesség, a nemzet, a szabadságvágy, és a hit volt az iránytű – politikamentesen, és függetlenül a gazdasági eredményektől, a külső parancsoktól és az érvényes forgatókönyvtől…

Meg akarok bizonyosodni arról, hogy nem az 56-os generáció volt az utolsó tisztességes magyar generáció, hogy nem Mindszenty volt az utolsó magyar főpap, hogy nem 56-ban tartott össze a magyar utoljára, s hogy nem ők voltak az utolsók, akik harcolni is mertek és akartak a kínok és a szenvedés ellen! Mert ma is tart az 1956. október 23-án kezdődött forradalom, és rajtunk, a mi hitünkön és összetartásunkon múlik, hogy mi is az aszfalt alá, ismeretlen temetők ismeretlen gödreibe kerülünk, vagy tovább építjük a valóban keresztény Magyarországot, a Kárpát-medencét!

Jakab és a zsákos-krumpli

"Jakab lába remegni kezdett, és mindenkitől féltette a krumplit, amelyet immár görcsösen szorongatott."

Jakab Péter mielőtt bement a parlamentbe, magához vett egy zsák krumplit, gondolván, hogy ha már ennyi maradt (nála véletlenül) a választás után, akkor az a Parlamentben is jó lesz valamire. Amikor beült a patkóba, zavartan nézett körül, szépen maga mellé tette a zsákot, mert hát vigyázni kell rá ott, is, hiszen baloldaliak és liberálisok között üldögél... – nehogy ellopják tőle. A szeme hol a zsákon hol Gyurcsányon volt felváltva, hogy majd beleszédült. Közben gondolkodott, amibe tompán belefájdult a feje, mert ez az elfoglaltság számára – még az orvos szerint is – csaknem lehetetlen. De Jakab kitartó volt és erőltette a dolgot, ám, ettől még jobban felerősödött a fejfájása. Ilyenkor a beteg egyre izgatottabbá és zavartabbá válik, majd agresszív lesz. Ráadásul Jakab, a zsákkal való foglalatosság közben nem vette be otthon a reggeli gyógyszereit sem.Szeme kiguvadt, arca eltorzult, és őrült tekintettel nézett a semmibe. 

A teremben lévő emberek moraja és a krumplifigyelés egyre jobban zavarta. Zúgott a feje, és amint a házelnöki szék felé nézett, úgy érzékelte, hogy ő most egy bírói pulpitus előtt áll, amely pulpituson a bíró, éppen egy vékony pálcát igyekszik eltörni. Már egészen homályosan látott, az alakok és a terem imbolyogtak a szeme előtt, s már szédült is. Egyszer csak azt vette észre, hogy a krumplis-zsák elindul Orbán Viktor felé – magától. Utána kapott, és erősen megfogta. Orbánra nézve nem is Orbán Viktort látta, hanem egy elmosódott, páncélba öltözött középkori lovag alakját, aki felé vagdos a kardjával… a másik pillanatban maga az ördög jelent meg előtte a vitéz helyett, és Gyurcsány székében is valami pokoli alak üldögélt... Jákob félni kezdett, kiverte a víz, és nehezen kapott levegőt. Rohama volt...

Jakab lába remegett, és mindenkitől féltette a krumpliját, amelybe immár görcsösen kapaszkodott. Észre sem vette, hogy feláll, motyog valamit, majd elindul szédelegve, semmit sem látva, a páncélos alak felé. Más fegyvere nem lévén, a krumplis zsákkal igyekezett megvédeni magát… a zsák - Jakab gondolataiban - láncos buzogánnyá változott...

Néhány képviselő igyekezett lecsillapítani a beteget, és megnyugtatták, hogy nekik van otthon elegendő krumplijuk, senki nem karja elvenni tőle a zsákot.

Jakab kezdett megnyugodni, de zavaros tekintetét nem vette le a mindvégig nyugodtan olvasgató miniszterelnökről. Amikor beöltöztették a muszáj-mellénybe, már széles mosollyal, habos fröcsögéssel cuppogott Kövér László felé, mint aki puszikat küld. Ferinek pedig artikulátlan hangon vallott szerelmet. A főlépcsőhöz érve a krumpliját kereste, és mindenképpen magával akarta vinni a Szentkoronát is, mert – mint ordította – azt Sorossal küldte neki a Führer. A mentőautóból még kihallatszott amint Jakab az Internacionálé és a Panzerlied, eddig soha nem hallott változatát harsogta… A krumplit viszont, a Jakabbal való birkózás közben a mentős elfelejtette betenni a kocsiba. A zsák árválkodott gazdátlanul a Parlament parkolójában délutánig. Ekkor megállt a zsák mellett egy réges-régi lefüggönyözött Warszava. Valaki kinyúlt a zsák felé, de megszédült és konyakos üveggel a kezében ráesett a krumplira. Halkan és akadozva motyogta: – „Na, ezt is elkúrtam … nem kicsit … nagyon!”...

Stoffán György  

Potápi Árpád János államtitkár az erdélyi magyarokat nemzetárulózza - sürgősen le kellene mondania!

 

Nem ildomos és főleg nem az úri kaszinók szintje a magyar nemzet bizonyos közösségeit gyalázni. Kivált nem a nemzeti összetartozás alapján. Sőt! Mégúgy nem illő, ha ezt már a nemzet, talán egyetlen hiteles politikusa kikérte magának. Ám, még tovább megyek: annál is inkább ostobaság nemzetárulónak minősíteni a székelyek és partiumi magyarok, valamint a szórvány által is mindinkább kedvelt szervezetet, ha emellett egy volt kommunistákból álló, és a Fideszt folyamatosan bíráló pártot „kasserolunk”, a nemzeti célokat szolgálni akaró, azokat szolgáló erdélyi magyar párttal szemben.  Potápi Árpád János államtitkár, már két alkalommal is megtette ezt, amiért a legkevesebb, ha bocsánatot kér és lemond jelen beosztásáról, és soha többé nem szól bele a jelenlegi határokon túlra szorult magyarok belügyeibe. Hiszen attól, hogy valakit ugyanúgy hívnak, még nem biztos, hogy rokona a másik embernek…Ha teszem azt Gyurcsányéktól jött volna ez a gyalázkodás, a nemzeti oldal, a megszólaló lemondását követelné. Ám, az erkölcsi követelmények nem csak az egyik oldalon (lennének) kötelezőek - főleg a nemzetgyalázás után! 

Potápi uram elvetette a sulykot, és magával a magyar külügyminiszterrel is szembemegy, amikor másodszor nemzetárulózza le Tőkés Lászlót és pártját, mert nem tetszik neki, ha az erdélyi magyarok azt a pártot mellőzik, amely még a nemzetellenes román törvényjavaslatokat is megszavazza a román parlamentben… s nem szólal meg, ha a bucuresti bakszász magyarokat ócsárló nyilatkozatokat tesz… mert hát van az a pénz. Potápinak nem kellene tehát állást foglalnia, ha nem ott él, s csak szerepelni jár át egy-egy felépített óvoda vagy más, a magyar kormány által támogatott beruházás átadásakor. Ha valaki nem szereti igazán a határon túli magyarokat, úgy ne foglalkozzék velük! Ha pedig nem ismeri azokat a helyi megállapodásokat, amelyek az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között köttettek a választások előtt a magyarság érdekében, akkor ne beszéljen hülyeségeket a kormány nevében… Mert Potápi uram nem a kormány. Potápi uram egyszerű szolga, akinek nem hivatala a magyarságba való rugdosás. Ezt meg kellene hagynia a román nacionalistáknak! Tehát, Potápi uramnak egyetlen jó és erkölcsileg is elfogadható, mi több – elvárható – feladata van: Kérjen bocsánatot és emelje föl az ülepét a bársonyszékből, amelyet a magyarok védelmére, nem pedig összeugrasztására toltak a segge alá! Mert a határon túliaknak nélküle is van baja elég! Mellékelten közreadjuk Tőkés László tiltakozását, amellyel a Nemzeti Napló mélységesen egyetért!

  

T I L T A K O Z Á S

 

Az MTI tudósítása szerint Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár október 12-én, hétfőn a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságában megismételte azon, a parlamentben korábban is elhangzott állítását, miszerint aki (Biharban és Szatmárban) az RMDSZ jelöltjére egy másik magyar jelöltet „indít rá”, az „nemzetárulást” követ el.

Október 8-án kelt nyilatkozatomban méltán kértem ki magunknak eme megbélyegző minősítést. Mi erdélyi magyarok vagyunk, és nem „nemzetárulók”! Ennek előtte legfeljebb a hírhedt Securitate és a nacionálkommunista vétetésű román soviniszták engedték meg maguknak, hogy haza- vagy nemzetárulóknak minősítsenek bennünket – közöltem Potápi államtitkár úrral, mielőtt nyilvánosságra léptem volna.

Mivel megalapozott figyelmeztetésemnek nem volt foganatja, ezúton vagyok kénytelen tiltakozni az Államtitkár úr becsületünkbe vágó vádaskodása ellen. Szégyenletes dolog, hogy éppen a nemzeti összetartozás bizottságában hangoztatja ezt, a demokratikus pluralizmussal szembemenő, az erdélyi magyarság megosztására alkalmas politikai diskurzusát.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Felvidéken tartott minapi sajtóértekezletén világosan kifejtette, hogy: „nem Budapestről kell megmondani, hogy mi a jó a határon túli magyar közösségeknek”. Ennek értelmében felkérem Potápi Árpád János államtitkárt, hogy vizsgálja felül kifogás tárgyát képező megnyilatkozásait, és vonja vissza az Erdélyi Magyar Szövetségnek a romániai választásokon indított jelöltjeivel kapcsolatos nemzetárulói megbélyegzését.

Hasonlóképpen felkérem az RMDSZ vezetőségét, hogy a nemzeti összetartozás és a demokratikus pluralizmus szellemében, valamint a jövőbeli együttműködés érdekében utasítsa vissza az erdélyi testvérpártjait ért „nemzetárulózást”.

 

Nagyvárad, 2020. október 14.

 

 

                                                                                    Tőkés László,

az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács

   elnöke

IDŐBEN SZÓLTUNK! Európai Győzike-show – avagy miért nem megyek választani?

Kikre is szavazhatnék, ha elmennék? 1: a Fideszre, 2: a Jobbikra, 3: az SZDSZ-re és az MDF-re, 4: az MSZP-re???

Én azonban zsigerhől az EU ellen vagyok, hiszen az EU egy szűk politikai, pénzügyi csoport érdekeit szolgálja meglehetősen körmönfont eszközökkel. A nemzetek függetlenségét és kultúráját elveszi, gazdaságát kiszolgáltatottá, társadalmát jogfosztottá teszi. Amolyan II. József-féle beteljesülés. Ő ugyanis azt mondta, hogy a magyart először koldussá, majd katolikussá, végül németté kell tenni. Ma a magyart - és minden más uniós ország népét! - az EU először koldussá, majd vallástalanná teszi, végül elnemzetietleníti. És ebből én - köszönöm szépen - nem kérek. Tehát nem szavazásom első és alapvető indoka, hogy ellene vagyok az uniónak, így nem kívánom magam senki által képviseltetni Brüsszelben. Másodszor az a bajom, hogy nem kérte senki a támogatásomat, azaz nem jöttek ama céduláért, amelyért kopogtatni kellett volna az ajtómon, hogy: „Na, te barom magyar polgár, bízol-e bennünk?" És ha nem kérik, akkor nem adom, mert ez olyan, mintha én ragaszkodnék hozzájuk, noha valójában ők lennének az én szolgáim – ha demokrácia volna, ha volna demokrácia. Ami pedig a legszebb ebben a(z elmaradt) cédulagyűjtésben, hogy faluszám maradt garmadával a polgárok stelázsiján vagy konyhaasztalán a cédula, de a pártok már leadták azokat. Tessék mondani: honnan gyűjtötték össze? Kitől? Ám ez is érdektelen az én esetemben.

Amikor barátaim megtudták, milyen aljas dologra készülök, nevezetesen hogy nem megyek választani, megróttak. ”Kell tartozni valahová, valamely párthoz!” – mondták. Ez a megközelítés azonban nem hat meg. Ugyanis én tartozom valahová születésem óta. Az emberi faj egyik egyede vagyok, akit a keresztény egységre neveltek, tehát, már ab ovo két csoportosuláshoz is tartozom. Igaz, renitens dolog ez, hiszen neveltetésem által ellenzem az abortuszt, ellenzem a melegek házasságát, nem értek egyet a világpolgársággal a nemzethez való ragaszkodással szemben, és bár nem tagadom, de a holokauszt sem érdekel (már bocsánat a kifejezésért), mert minden népnek megvolt a maga holokausztja – így a magyarnak is. Nem lépek be tehát egyetlen pártba sem, amely – ha csak közvetve is – a fent fölsorolt „aberrációkat" támogatja. Ha uniós tagságot akar bármelyik párt is, akkor pedig alapvetően támogatja ezeket, így nekem nincs helyem e pártokban.

Hová is tartozom tehát? A magyar nemzethez, a Keresztény Katolikus Anyaszentegyházhoz, és a világ minden keresztény közösségéhez, akik Jézus tanítását hirdetik. A koptoktól az ortodoxokon keresztül a reformátusokig. És ez nekem elég.

Nem vagyok hajlandó szolgálni és kiszolgálni szavazatommal – egy megszervezett európai cirkuszban – egy olyan világhatalomra törekvő pénzügyi maffiát, amely hol vallási köntösben, hol gazdasági szakértőként, hol pedig nemzeti zászlóval betekerve a világ társadalmait szolgai sorba kívánja dönteni, s el akarja feledtetni a magyarral, hogy magyar, a románnal, hogy román, a némettel, hogy német... etc.

Ma már látjuk, hogy hazugság volt minden olyan állítás, amely az uniós tagságot tartotta a nemzetek közötti ellentétek és nacionalizmusok orvosságának, a béke megteremtőjének. Főleg ebben a mi kis régiónkban. Nem szavazok olyan pártra, mely a hatalmi viszonyokhoz igazodva hol ellenzi a kettős állampolgárságot, hol meg azt ígéri, hogy első intézkedése annak megadása lesz... nem szavazok olyan pártra, amely feltétel és ismeretek nélkül megszavazott a magyar parlamentben egy olyan uniós szerződést, amely említésre méltónak sem tartja a kereszténységet - mint Európa egyik (erkölcsi alapkövét letevő) szervezeti és lelki támaszát. És nem szavazok olyan pártra, mely az abortuszt megengedő hallgatással ismeri el alapvető emberi jognak.

De olyan pártra sem szavazok, mely az unió ellen van, ám mégis uniós tagságot áhít egy „mélykeresztény" asszony bevetésével, akinek férje egyébként kommunista és zsidó. Ez a felállás számomra elfogadhatatlan, mert visszaemlékezve forróvérű ifjúságomra, még abban az időben is nemet tudtam mondani különböző bombázóknak, ha kiderült, hogy olyan „fajtához” tartozik, akit genetikailag nem tudtam elfogadni. Mit várhat tehát egy fent említett családi háttérrel rendelkező „nagyságos asszonytól” a nemzet az EU-ban, abban az unióban, amelyet az őt indító párt nemkívánatosnak tart a magyarság számára? Nos, ez alapból orvosi eset... ennek a pártnak a pszichiátrián a helye, hiszen tudathasadása kóros és közveszélyes.

És miért szavaznék olyan pártra, mely végtelen kommunistaellenességében mégis Európa legaljasabb és leghazugabb - az uniót is eláruló - pártját támogatta és támogatja, s olyan bűnözőkkel van tele, akik többnyire ma már vizsgálati fogságban élvezik a bűnüldöző szervek vendégszeretetét? Arra a pártra meg végképp nem szavazok, amelyik 1919-től egyformán, de egyre inkább igyekszik hazaárulás mind magasabb fokára lépni, s mindegy neki, hogy a baráti Szovjetuniónak vagy (…) a barátibb, majomképű gyapotszedőnek adja el az országot. (A két utóbbi persze ugyanazt jelentené).

A felsorolt pártok tehát számomra elfogadhatatlanok, hazudozásaik felháborítanak, s kivétel nélkül mindet hazaárulással vádolom az elmúlt húsz év történései alapján. Az új pártokat pedig - némi bizonyítékkal a birtokomban - a jelenlegi hatalom kisszolgálóiként tartom számra. Ha pedig most elmennék szavazni, akkor annak semmi értelme nem volna, de önmagamat szembe kéne köpnöm.

Itthon maradok, és abban a tudatban élvezem a júniusi napsugarakat, hogy én - egy a sok közül - megint nem hagytam magam meghülyíteni a hazaáruló pártok és a horribilis eurós fizetésért harcoló képviselőjelöltek sokaságától. A cirkusz soha nem érdekelt, főleg ha az oroszlán szájába a saját családtagjaim fejét kellene betennem produkcióként. A politikai Győzike-showból tehát idén is kimaradok, mint ahogy kimaradok ezután is minden választásból mindaddig, amíg az EU megszűnik, és a nemzetállamok ismét saját törvényeik szerint élhetnek saját hazájukban, békében a velük élő nemzetekkel... szeretetben egymással. Mert mit tesz az unió? Mihelyt egy világpolgár osztja az észt egy államfőnek nemzetiségi ügyekben, azonnal elkezdődik a kisebbségek elleni össztűz, feléled a nacionalizmus, és az addig békés, a kisebbségekkel jó viszonyt tartó államtő pillanatok alatt vérszomjas nemzeti politikussá válik, minden kisebbség ellen szítva a gyűlöletet. Ha ezt a tényt a magyarországi viszonyokra vetítem, akkor a legnemzetibbnek látszó pártok is hiteltelenné válnak. Hiszen feltűnnek azok a jegyek, amelyek megbízóik körmönfontságát bizonyítják. Mert miért is szükségesek a radikális pártok és a kisebbségellenesség felélesztése? Azért, hogy a nemzeti jelleget támadni lehessen, a nemzetben gondolkodókat le lehessen járatni. És persze nem utolsósorban azért is fontos ez, hogy a nép közösségekbe - csordákba - verődjön, s ne jusson eszébe senkinek az ellenőrizhetetlen és sajátos bosszúállás, rendcsinálás ötlete. Mert ha három nemzeti gondolkodású összeáll Magyarországon, és az állam ellen szervezkedik, akkor a háromból egy biztosan spicli. A magányos farkast viszont sokkal nehezebb - olykor lehetetlen - lefülelni.

   Nos, ezért találták ki az európai egyetemes cirkuszt, azaz az uniós képviselőválasztást és a pártok „harcát" az előre leosztott kártyák s a végeredmény már ma létező biztos tudatában. Én ebből az ostoba és gyalázatos cirkuszból maradok ki, saját elhatározásomból. És kívülről nézem - mint állatkertben a ketrecben élő majmokat - azokat, akik hisznek ennek a ma Európát és a világot uraló hordának. És örvendek, hogy egyelőre nem kötelező e becstelen - ősi nemzeteket eltörlő és emberiségellenes -, falusi sportpályán felállított sátorra emlékeztető ócska cirkusz...

Mert ha az EU vezetése nem a bankoknak öntené vödörszám a pénzt, hanem a legatyásodott családokat segítené, akkor hinnék nekik. Ám ma, az ember csupán addig számít az uniónak és (az unióban) a versengő pártoknak, míg leadja voksait – önmaga ellen, a világhatalom (világkormány) ilyeténképpen való támogatására. Aztán egy „sertésinfluenzával” végeznek a világon élő fölösleggel... Ma már „új influenza” a neve, mert a zsidó államnak nem tetszett az elnevezés - hiszen a sertés, az ő vallásuk szerint tisztátalan állat... akárcsak a kiirtandó keresztény és nemzetét szerető ember! És nyertek, mert még az emberi kéz alkotta vegyi fegyvert, a baktériumot is ők neveztetik el, saját tetszésük szerint. Joguk van hozzá, hisz alkalmasint saját gyártmány...

Szép új világ (Aldous Huxley-val szólván) - nekik! Es ehhez asszisztálnak a június 7-én megválasztandó uniós képviselők!

STOFFÁN GYÖRGY

KAPU, 2009. 05./73-74. oldal