Ma még csak London, Párizs, Bécs, de holnap Budapest, Kassa, Újvidék és Brassó is áldozattá válik, mert bár beszélünk, de nem cselekszünk. Beszélünk, kerítésünk is van, de már a spájzban vannak a terroristák, azok pedig nem is bujkálnak, akik kinyitották nekik a spájz ajtaját…
Rossz hallani, olvasni a kárörvendő megjegyzéseket, amelyek a hétköznapi áldozattá vált osztrákokat kárhoztatják, és e kárörvendő posztolók, megnyilatkozók, a tenyerüket dörzsölgetve mondják: „Egyék meg, amit főztek!”. Halkan vagyok bátor, mintegy figyelmeztetésül megjegyezni: – Nekünk is főzik! Ugyanazok főzik, akik Londonnak, Párizsnak és Bécsnek főzték… és hamarosan meg is kaphatjuk a leckét. Tehát, ostobaság kárörvendeni. Mert ki tudhatja, hogy melyik országban éppen mi készül az ország-lakosok ellen? Ki tudhatja, hogy milyen erők és honnan irányítják ezt az eszeveszett keresztény-, és nemzetállam-ellenes háborút?
Nyugat-Európa ötszáz-egynéhány éve megmenekült a töröktől, és akkor is ellenünk szövetkezett a törökkel, amikor mi Európát védtük meg úgy, hogy saját hazánkért harcoltunk. Nándorfehérvárnál, Mohácsnál, és sok más, a török által elfoglalt várunk alatt is ott voltak a franciák, az olaszok, mint a török szövetségesei. Akkor mi, 150 évig szenvedtünk a pogány iga alatt. Ma önmagát árulta el Európa, azzal az eszmeiséggel, amely mindennel és mindenkivel ellenkezik, amelynek csak saját botor és ostoba elképzelései érvényesek. Hetven év alatt ez az eszmeiség, és annak kitalálói önmarcangolásra nevelték a Nyugat társadalmait, lelkiismeret furdalást tápláltak a nyugati emberekbe a második világháború miatt, s ennek következtében váltak „befogadókká”, mindenkivel szemben „toleránsakká”, önárulókká, hiszen nemzeti identitásuk sincs már, mert azt elnevezték – bölcs tanítóik – rasszizmusnak.
Kérdés, hogy mi magyarok, és a még egészen meg nem szállt szomszédaink mennyit merítettek a nyugati elmebetegségből az utóbbi harminc év alatt, s ifjúságunk mikor ismeri fel, hogy a nemzet olyan, mint a család, az otthon, amit nem engedünk elvenni, megsemmisíteni… mert az véd, oda haza lehet menni, s be is lehet zárni belülről az ajtót azok előtt, akiket nem látunk szívesen.
Ha sokat merítettek a nyugati ostobaságból és a liberalizmus ránk erőltetett szellemiségéből, akkor nem sok kell ahhoz, hogy nálunk is vörös legyen az utca köve, hogy itt Magyarországon is vér folyjon, ha a világ urainak úgy tetszik. A világ urainak ugyanis úgy tetszenék! Hiszen, mint Trianon előtt, úgy ma is mi vagyunk a renitensek, mi vagyunk útban a világhatalom számára, és az Európai Egyesült Államok megvalósításának is mi vagyunk a gátja. S ha csak nyomokban is, de megmaradtunk keresztény államnak, védjük az egykori keresztény európai társadalmi értékeket… és ez a világ urainak nagyon nem tetszik. Az ő elképzelésük egy Isten és hit nélküli rabszolgatartó társadalom. Ezért, mint egykor, a pozsonyi csata idején, ma is ugyanaz a jelszó: „Elrendeljük, hogy a magyarokat ki kell pusztítani!”
Ma nem mi állunk hadainkkal Bécs alatt, hanem a mi kapuink előtt állnak a hóhérok, akiket Bécs önként engedett Ausztriába. Ha pedig nem fogunk össze 2022-ig, ha nem látjuk meg végre, hogy ma minden nemzeti érzésű magyarra szükség van, ha pártpolitikai viták miatt öli egyik magyar a másikat, akkor 2022-től Budapest és a nagyvárosok ugyanazt a képet mutatják majd, amit London, Párizs és Bécs mutat. S mint az egriek a török megszállás után, úgy egy ország veheti majd fel a pogányok vallását, ha életben akar maradni. (Csak sajnos – a történelmi tények alapján – jellemzőbb a társadalomra, hogy ez a valláscsere, ez a renegát magatartás ma hamarabb megtörténhet, mint a bölcs belátás alapján való nemzeti összefogás, összetartás, a harc vállalása. Ma csak akkor „védekeznek” a társadalmak, ha a zsebükbe kotorászik a hatalom, vagy ha megfizetik, mert tüntet valami ostobaságért/miatt…)
A „bécsi vér” ma figyelmeztet minden, még meg nem szállt országot, és figyelmezteti minden meg nem szállt ország társadalmát, figyelmezteti a Kárpát-medence minden nemzetiségét, keresztény és vallástalan lakosát: A hóhér már veri az ajtót és nem kér bebocsátást, hanem ránk akarja törni ezer esztendős, immár alaposan megszuvasodott kapuinkat.
Az előkészítés javában folyik, hiszen amikor tetőtől-talpig feketébe öltözött emberek (nők-e vagy férfiak, azt nem lehet tudni!), fényképezik templomainkat a budapesti barokk egyetemi templomtól a dunaújvárosi modern katolikus templomig… az nem biztos, hogy turisztikai érdeklődés alapján történik. Csak az a kérdés, hogy erre figyel-e valaki az épp arra járón kívül. És sorolhatnánk számos, a magyarok elleni háború előkészületeire utaló jelet. Papjaink élete, a hívő emberek jövője, és a társadalom szabadsága forog kockán, hétköznapi emberi életek tízezreivel együtt.
A „bécsi vér” most nem pánikot kell, hogy keltsen, hanem végre bölcs felismerést, pártpolitikát kizáró összetartást, és a szép, bíztató szólamok helyett komoly biztonságpolitikai intézkedéseket. Komoly fellépést a belső árulókkal szemben is! Ma háború van! A háborúban pedig, már nincs jobban ellenség vagy kevésbé ellenség. Csak ellenség van, amely el akar pusztítani minket! Az ellenséggel szemben, tolerancia nélkül kell – kötelező – védekezni! Ha ez nem történik meg, akkor gyalázatos és megbocsájthatatlan bűnt követünk el a keresztény magyar nemzet, a Kárpát-haza és a magyarországi társadalom ellen!
Mostantól tehát, nem csak szárazon kell tartani, de használni is kell azt a bizonyos puskaport!
Stoffán György