Halottak napja – avagy számvetés, járvány idején…

Megannyi sír maradt ma világítás, látogatás nélkül Erdélyben, a Partiumban, a Felvidéken, a Déli végeken, Nyugat-Magyarországon és a Kárpátok alján… mert nem mehetünk temetőinkbe, őseink nyughelyére. Ha megyünk, akkor hazatérve majd két hétig egyhelyben járásra ítél a törvény.  Szülők, nagyszülők, rokonok és barátok sírhantjaira ma csak emlékezhetünk… és a tájra, amelynek része a temető, a múlt elföldelt tanúinak pihenőhelye. És fáj, hogy nem tehetünk virágot a fejfa mellé, hogy nem beszélgethetünk el a falubeliekkel, nem járhatjuk végig a főutcát a templomig, s nem idézhetjük fel családi beszélgetésben az ifjúságot, és azokat, akik ma már kint pihennek a csendes, nyugalmat és valami megfoghatatlan meghittséget nyújtó temetőben.

A halottak napja azonban – egy bizonyos kor után –, mást is jelent, nem csupán emlékezést. Számvetés is ez a nap, hiszen nem tudjuk sem azt a napot, sem azt az órát, amikor mi is elindulunk az ismeretlenbe. Számot vetünk ez mindennapjainkkal, hogy amikor elmegyünk, úgy emlékezzenek ránk, mint akiknek érdemes volt élniük. Hiszen, a saját emberi magatartásaink elkísérnek bennünket a még élők emlékezetében. Kincseket, pénzt nem vihetünk magunkkal, de amit mások kárára, nyereségvágyból, bosszúból, kapzsiságból megszerzünk magunknak, mind itt marad… csak annak a tettnek, annak az embertelenségnek, annak a bűnnek az emléke kísér majd, ami megmarad velünk kapcsolatban az emberek emlékezetében. Érdemes átgondolnunk tehát, hogy hogyan élünk, hogyan viselkedünk az emberekkel, s van-e értelme a kapzsiságnak, a rosszindulatnak, a bosszúvágynak, a pártpolitikai alapon való ellenségeskedésnek, a pénzért szerzett becstelenségnek, hazaárulásnak, az embertársaink ellen való gonoszkodásoknak?

Mert a végállomás a temető… a kripta… ahová még egy darabig el-eljönnek egy szál virággal, egy-egy gyertyával azok, akik ezt fontosnak tartják, akiknek fontosak voltunk.

Miért is kell tehát, számvetést csinálnunk ma, amikor a sírokon kigyúlnak a gyertyák? Mert ebben a világban nem csak a biológiai óra ketyeg, de öreg és fiatal egyaránt karnyújtásnyira lehet/van a végtől. Hiszen, nem tudhatjuk, hogy kire, és hogyan hat ez az aljasul ránk eresztett kór. Jó volna ebben számvetésben egyúttal fogadalmat is tennünk – halottak napján. Fogadalmat önmagunknak: amely szerint megpróbálunk úgy élni, hogy amikor már nem lesz módunk jóvátenni a hibáinkat, az itt maradottak ne a hibákra, gyarlóságainkra emlékezzenek. S amikor értünk gyújtanak majd gyertyát, s egy fohászt mondnak lelkünkért, szívből mondhassák – amit mondunk szeretteinkre gondolva –: Nyugodjon békében!...

Vessünk számot tehát, önmagunkkal, amikor ott állunk szerettünk a sírjánál. Maradjunk emberek, vagy váljunk újra emberré, Isten akarata és parancsai szerint. Mert gyorsan közelít az óra, rohan az idő, és halálos veszélyek ezrei leselkednek ránk minden pillanatban.

Egy régi kárpátaljai népének szövege jut eszembe minden halottak napján… s ez ösztönöz a számadásra is…

1.     Én, esendő, árva lélek, jaj, nekem, jaj, hol vagyok!
Elborult az ég felettem, föld alólam elfogyott.
Minden, amit úgy szerettem, minden olyan messze van!
Itt vagyok az Úr kezében árván, pőrén, egymagam.

 

2.     Hogy kihűlt a földi érzés: hála, jóság, tisztelet!
Kik szerettek s kit szerettem, minden, minden elfeled.
Nincs hűség az emberekben, ha koporsónk zárva van,
s én itt állok a sötétben bűneimmel egymagam.

Stoffán György