Egy méltatlanul elfelejtett erdélyi vértanúról

Ma van Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Ma van a 65. évfordulója annak, hogy Boga Alajos erdélyi kanonok, ordinarius substitus 1954. szeptember 14-én meghalt a máramarosszigeti börtönben.

Márton Áron 1949. június 21-én történt letartóztatása után, mint ordinarius substitus (helyettesítő kormányzó) Boga Alajos vette át az erdélyi római katolikus püspökség kormányzását. Márton Áron még saját letartóztatása előtt, ebben a minőségben, kinevezett maga mögé két tartalékot. Első helyre Boga Alajost, az ő követőjének Sándor Imrét, azzal, hogy ha őt, Márton Áront letartóztatják, akkor Boga Alajos vegye át a kormányzást, Sándor Imre lépjen elő első tartaléknak, és amikor Boga Alajos megkezdi az erdélyi egyházmegye kormányzását, akkor ő is nevezzen ki egy tartalékot Sándor Imre mögé. Börtönre, börtönhalálra felkészült emberek voltak kivétel nélkül.

Boga Alajost 1950 májusában letartóztatták, ekkor vette át a kormányrudat Sándor Imre. Sándor Imre mögött is volt két tartalék, Gajdátsy Béla és Jakab Antal. Sándor Imrét és Gajdátsy Bélát együtt tartóztatták le 1951. március 10-én. Jakab Antal, a hivatalba lépő ordinarius substitus ekkor az olasz követségen keresztül utasítást kapott az Apostoli Szentszéktől, hogy saját kormányzói mivoltát ne hozza nyilvánosságra, így ő lett az első teljes mértékben titkos ordinárius, akiknek hosszú sora volt Márton Áronnak a börtönből való kiszabadulásáig. A titkos kormányzók a "föld alól", titkos fórumokról vezették a hatalmas erdélyi püspökséget, egy mindenre elszánt közvetítő hálózat segítségével, melynek tagjai szintén börtönbe kerültek. Jakab Antal, aki később Márton Áron utóda lett a püspöki székben, túlélte a 13 év börtönt, túlélte az ólombányában végzett kényszermunkát, így mások mellett vele is tudtam beszélni a nagyon nehéz évekről.

Boros Bélától, a temesvári egyházmegye titokban felszentelt és 14 évet börtönben eltöltő püspökétől tudom, hogy Sándor Imre 1956. február 29-én Rimnicu Sarat börtönében megfagyott. Gajdátsy Béla a nagyenyedi börtönben halt meg.

Boga Alajosnak a ma 65 éve történt mártírhaláláról Vasvári Aladár egykori brassói főesperes-plébánostól tudok, aki cellatársa volt Boga Alajosnak a máramarosszigeti börtönben. Vasvári Aladár 1987 szeptemberében elmondta nekem, hogy 1951 szeptemberében őt Boga Alajossal és Sándor Imrével együtt vitték a bukaresti belügyi börtönből a máramarosszigeti börtönbe. Vasvári Aladár visszaemlékezése szerint a cukorbeteg Boga Alajos nem kapta meg a gyógyszereit, és teljesen legyengült állapotban, halála előtt vért köhögve halt meg 1954. szeptember 14-én. Megkérdeztem Vasvári Aladárt, hogy honnan tudja a dátumot ilyen pontosan. Azt válaszolta, hogy aznap volt Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Elmondta azt is, hogy a börtönben a papok, akik liturgiához, kalendáriumhoz illeszkedő életet élnek, pontosan számon tartották a napokat, az idő múlását. Elmondta, hogy ha két pap találkozott valahol a román börtönvilágban, akkor első megbeszélnivalójuk az volt, hogy melyikük kiről tud, kivel találkozott más börtönökben, és ezután rögtön egyeztették a naptári ismereteiket. Ennek alapján biztosra vehető, hogy Boga Alajos ma 65 éve halt meg.

A Márton Áron által szentszéki felhatalmazással felállított, az egyház autonómiáját biztosító egyházkormányzati rendszernek Boga Alajos az első vértanúja.

"Aki nem veszi föl keresztjét, s nem követ engem, nem méltó hozzám." (Mt. 10,38) Ma van Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe.

Virt László

Stoffán György: Választási kampány, avagy a néphülyítés magasiskolája

A választási kampányoktól alapvetően is hányingerem van, hiszen nem szól másról az egész, mint néhány száz egoista, kapzsi hatalomvágyról és az addigi vagy azután várható jó fizetés megtartásáról, megszerzéséről. A hivatástudat, vagy kötelességtudat, amely a választók valós képviseletéről szólna, teljesen háttérbe szorul, hiszen akik már ki tudja, hányadszor indulnak a biztosnak tűnő bársonyszékből, azok már nem látnak le a „pórnép” szintjére, akik pedig megszerezni akarják a bársonyszék által biztosított jövedelmet, azok csak azzal törődnek, hogy mindent és mindenkit támadva, hazudozva és hazug ígéreteket hangoztatva eljussanak a győzelemig. És ez vonatkozik minden párt és szervezet jelöltjeire. Visszatérni látszik a „jó káder” korszak, ami azt jelenti, hogy legyen bármennyire hülye vagy felelőtlen, büntetett előéletű vagy eljárás alá vont, ha jó és hűséges seggnyaló, akkor lehet polgármester, helyi képviselő, országgyűlési képviselő… bármi.

Ha elemezni kellene a mai kor választott tisztségviselőinek szellemi, lelki és emberi magatartását, beállítottságát, akkor fájdalmas, kiábrándító eredményre jutnánk.

A hazai ellenzék választási kampánya minden emberi gyengeséget, primitívséget, butaságot, rosszindulatot, gyűlöletet és így, a magától értetődő alkalmatlanságot rejti magában… illetve nem rejti mindezt véka alá. Nehezen vagy egyáltalán nem felfogható az a hazugságáradat, vádaskodás és rágalomhadjárat, amellyel győzelmet remél a balliberális, hazaáruló politikai konglomerátum, amelynek egyetlen baja az, hogy nem tudnak hozzáférni ahhoz a pénzhez, amelyből gazdálkodnak az önkormányzatok és a kormány. Őket tehát könnyű volt megvennie a világhatalom aljasainak, akik Európát, a kereszténységet és minden ezekkel együtt járó értéket meg akarnak semmisíteni a világban… eszeveszett módon, hiszen mindez a saját pusztulásukat is jelenti… de ez már egy másik cikk volna.

A választási kampányidőszak tehát, az az időszak, amelytől a még megmaradt és normálisan gondolkodó ember szinte végig hányingerrel küszködik, hiszen egy hazug világ, hazug és hülye jelöltjei viaskodnak, a maguk emberi aljasságának minden fegyverét bevetve – egymás és a választók ellen.

Mi lehetne a megoldás, amely mindezt egyetlen tollvonással szüntethetné meg?

Nem, nem az erkölcsre nevelés, hiszen a majmot sem lehet megtanítani az emberi gondolkodásra. A narancsot és a banánt kell elvenni. Magyarán: Ha a képviselő-, és polgármester-jelölteknek nem volna tiszteletdíjnak nevezett vagyonnyi fizetése, és szigorú elszámolás mellett csak a hivatali kiadásaikat térítené az állam… ha minden, kapzsiságból eredő korrupciós cselekményt gyors bírói ítélettel, hosszú áristommal honorálna a jog,  ha saját pénzből kéne a nyugati „testvérvárosokat” látogatni, nem a hülye választók adójából, ha az összevont településeknek nem kellene eltartaniuk havi félmillióért egy mit sem ténykedő polgármestert, etc… akkor nem állna sorba sok alacsony IQ-jú, műveletlen, kapzsi és ostoba ember a hatalomért. Nem hazudozná tele az étert balga, TV-s beszélgetős műsorokban ezernyi félbolond, rosszindulatú cezaromániás, s talán a botor választó is okosabb lenne annál, hogy elhiggye az ámító ígéreteket ötévenként… A választók szolgálata legyen önkéntes, önzetlen szolgálat, amiért nem jár fizetség. Mert úgy már nem szolgálat!...  

Igaz, mai világunknak csak egy cseppnyi, de mégis undorító szegmense a választási kampányidőszak. Mert ez következmény csupán, amely következményeket generál, végül összeomlik. Ugyanis, erkölcsi tartás, szavahihetőség és egyenes, gerinces, kötelességtudatos jelöltek kellenek. Kellenének. Ám, ma csak a politikai felhangok, a gyalázkodás, és a legocsmányabb emberi tulajdonságokra épített kampány folyik. Jogi, erkölcsi, vallási, lelkiismereti háttér és kontroll nélkül. Mindenütt! Ezért undorító az egész… 

Stoffán György: Veni Sancte… – 2019 - Évnyitó ünnepi beszéd

Ismét egy új tanév előtt állunk, de mint minden új tanév, ez is ezernyi feladatot rejt. Közös feladatokat, hiszen tanulni, taníttatni és tanítani kell. Mindenkinek a saját helyén kell a legtöbbet adnia, hiszen mindnyájunk közös érdeke, hogy valóban kiművelt emberfőket neveljünk, hogy keresztény-keresztyén magyar ifjúság vehesse majd át Magyarország vezetésének stafétáját, amikor eljön majd annak az ideje. Mindenkinek megvan a feladata ebben a munkában. 

A diáknak az, hogy tanuljon. Hiszen más elfoglaltsága, kötelezettsége nincsen. Tanuljon a szüleitől, tanuljon a pedagógusoktól és tisztelje őket, hallgasson rájuk még akkor is, ha azt hiszi, hogy ő sokkal okosabb és értelmesebb, mint ezek a buta felnőttek, akik befolyásolni akarják az ő életét és megkövetelik tőle az engedelmességet. Amikor ilyesfélére gondoltok, akkor azt is tegyétek fel kérdésként magatokban, hogy vajon miért volna a felnőtteknek érdeke az, hogy titeket neveljenek, tanítsanak? Értetek, a Ti érdeketekben teszik, hogy már most tanuljatok kötelességtudatot, rendszeretetet, alázatot és hazaszeretetet. Mai ostoba világunk arra sarkal benneteket, hogy csak a jogokat tartsátok szem előtt. Nos, jogok nincsenek kötelezettségek nélkül. Annak vannak jogai, aki letesz valamit az asztalra, aki értéket teremt. És Nektek, kedves diákok, könnyű ezt megvalósítani, hiszen Ti magatok váltok értékké, ha eredményesen tudtok alkotni, tanulni. Hiszen mi az általunk megélt tapasztalatot, tudást adjuk át Nektek, amit Ti majd tovább fejlesztetek, s így váltok mind értékesebbé. Erre pedig nagyon nagy szükség van a mai világban, mert mára a szabadosság, az ostobaság és az Isten-ellenesség vált uralkodó eszmévé, amely eszme ellen tudással, erkölcsi tartással, hazaszeretettel, egymás megbecsülésével és tiszta gondolatokkal kell harcolni, ha saját országot akartok magatoknak, ha az elődök tudását akarjátok kamatoztatni. A Ti kötelességetek a tanulás, a jogotok pedig az, hogy tanulhattok, szerethetitek a szüleiteket, becsülhetitek a tanáraitokat, s megkapjátok ezek ellenértékét, a tudást, az erkölcsi nevelést és a becsületet.

Ezernyi dolog van, amivel ma nem értetek egyet, amiről azt gondoljátok, hogy felesleges, hogy Ti jobban értetek hozzá. Azonban a lázadás csak pillanatnyi öröm. Felnőttként majd igyekeztek elfelejteni, eltitkolni és magatok előtt is szégyellni fogjátok a diákévek „bölcsességét”. Üres pohárból nem lehet inni. Inni csak olyan pohárból lehet, amelyben van élvezetesen friss forrásvíz. Most ezt a forrásvizet kapjátok cseppenként, minden tanévben, s úgy gazdálkodjatok vele, hogy a poharatok megteljék, és felnőttként jóízűen ihassatok belőle. És a poharat ne törjétek el, ne csorbítsátok ki, mert Nektek ma úgy tetszik. A csorba pohár később fájó sebeket okozhat…  

Kedves tanulók, fiatalok, Kedves Diákok! Nem idézek nagy gondolkodóktól, mint ahogyan az ünnepi beszédekben szokás… mert ma, a nagy gondolkodók némák. Mai világunk kuszaságában, az esztelenség korszakában inkább szólnék a szülőkhöz, a pedagógusokhoz.

Önöknek sokkal nagyobb felelősségük és feladatuk van, mint dédanyáink, nagyanyáink korában a szülőnek és a pedagógusnak voltak. Hiszen azokban az időkben rend volt. Léteztek erkölcsi normák, volt nemzeti érzés, és volt hit, amelyből meríteni lehetett. Ha ma Európát és a világot nézzük, a látvány elborzaszt és megdöbbent. Leépülő félben lévő nemzeteket látunk, szülőket, akik gyermekeik nemét akarják megváltoztatni, pártokat és civilszervezeteket, amelyek a pedofíliát, a drogok liberalizálását, és többlet jogokat akarnak, amelyek az egynemű szerelmet preferálják, előadásokat tartanak iskolákban, de már az óvoda bejáratánál vannak hazánkban is. Ma még itt és most elmondhatom, hogy mindezek – mint azt Önök is tudják – egy élhetetlen és otromba világot teremtenek, amely beteggé teszi a lelkeket, ronccsá teszi a testet, megrövidíti ezeknek a gyermekeknek az életét. Ne hagyjuk hát, hogy beszüremkedjen iskoláinkba ez a fertőzés. Bármilyen maradinak, konzervatívnak tűnik is, vegyék elő azoknak a nagy pedagógusoknak a könyveit, akik századokkal ezelőtt embereket neveltek, akik leírták mi a pedagógus kötelessége és e kötelességet miként teljesítheti a legcélravezetőbben. Önök magyar keresztény-keresztyén gyermekek jövőjét faragják ma, mint a szobrászok. Ne torzókat alkossanak, hanem teljes alakot, kimunkált redőket, tiszta tekintetet, erős kart… Ha Önök ma nem jól végzik a munkájukat, ezeknek a gyermekeknek ártanak. Ha nincs fegyelem és következetes követelményrendszer, ha nincs tisztelet, akkor nemcsak ezek a gyermekek vesznek el, hanem Önökkel együtt az ország és ennek a nemzetnek a kultúrája is.

Kedves Ünneplő, Évkezdő Gyermekek és Felnőttek! Röviden ennyi az, amit elmondani akartam. Mindnyájunk jövője és megmaradása áll vagy bukik az iskolán és a templomon. Ha bármelyiket is feladjuk, önmagunkat adjuk fel. A gyermek feladata a tanulás, a szülőé a taníttatás, a tanáré a tanítás. A gyermek kötelessége a hála, amiért a szülő biztosítja, hogy tanulhat, a szülőé, hogy megkövetelje a gyermektől azt, ami a gyermek faladata, a pedagógusé, hogy a gyermeket tanítsa, és megkeresse a lelkét is… és mindannyiunk kötelessége és feladata, hogy hitünk szerint kérjük a Teremtő Isten segítségét abban, hogy ezek a gyermekek értékes, tudós, tisztességes, magyar és keresztény felnőttekké váljanak. Ez a generáció, amely ma az iskolák padjaiba ül – 1-től 12-ig –, fogja eldönteni nemzetünk, hazánk és hitünk sorsát. Ilyen felelősségtudattal és tudattal induljanak a 2019-es tanévnek. És ne feledjék azt a két tantárgyat is tanítani, amely nem szerepel a tantervben… a zenét és a művészetet. Mert lehet minden nap tornaóra, ha az ép testhez ép lélek nem párosul…  

Munkára fel Hölgyek és Urak! Isten áldja Önöket!

Stoffán György: Új (embertelen) Világrend

A társadalmi igazságtalanságok nem kormányfüggők a mai világban, hiszen ma sem a hagyományos erkölcsi normák, sem jog nem biztosítják a normális emberi lét feltételeit, a vallások vezetői pedig behódoltak az új világrend embertelen és minden igazságot elvető szellemiségének. 

Igaz, ez utóbbiak ragyogóan forgatják ki a hitigazságokat és Krisztus tanítását önmaguk és árulásuk védelmében. Az egész világ forrong, sokan a végidőkről beszélnek, megspékelve mondandójukat próféciákkal, mások örvendeznek a modernizálás beteges túlkapásain, de a világ mindezek ellenére beteg. Beteg, mert minden, ami történik, az emberiség legaljának logikája szerint történik. És ez a logika, ha a következményeket nem látjuk előre, akkor csábító az emberek többsége számára. Ha látjuk, úgy valóban rémisztőnek találjuk, mert az emberi esendőség, és a rosszra való hajlam, az erkölcs kötelmeinek elvetése tényleg pusztulást hoz. Igaz, csak egy ideig tartó pusztulást, mert az ember, látva tehetetlenségét a természeti erőkkel szemben, a háborúkat okozó ószövetségi gondolkodásmód rémségeit, észhez tér és visszafordul a belekódolt hithez és Istenhez. Feltéve, hogy marad ember, aki visszatérjen.

Ma, amikor a kampányok miatt vakká válik még a gondolkodni tudó is, és mindenki a politikai hazudozás épp aktuális problémáira keresi a válaszokat, elfelejti, hogy az egész mai európai-, és világpolitika egyféle romboló és értékmegsemmisítő elven és céllal működik. Mindenkinek van valamilyen magyarázata, mindenki érteni véli az idők szavát és hirdeti saját botor elveit, pedig az okot kellene keresni, kimondani és megszüntetni. Ezen viszont túl vagyunk sajnos, mert akik megoldhatnák, azok is egy rossz irányban indulnak el szocializálódásuk miatt. Nem tud ma már az ember, a politikus józanul és a valóságnak megfelelően ítélni, cselekedni, mert a kiindulópont rossz, és e kiindulópont szellemi és erkölcsi vonatkozása párosul a láthatatlan parancsuralmi erők arroganciájával és kegyetlenségével, amely azért nem kézzelfogható, mert az emberiség nagyobbik része akarva, akaratlanul részesévé vált az önpusztításnak, az értékrombolásnak, az Isten-ellenességnek. Automatizmussá lett mára az erkölcstelen szemlélet, amely az individumnak édes, a megmaradást azonban kizárja.

Hogyan is kezdődött, miért tartunk ott, ahol ma tartunk?

Sokan a franciák gyalázatos, de máig „nagynak” mondott  forradalmához kötik a világ egyetemes züllésének kezdetét, ám az már következmény volt. Annak a több évezredes szervezkedésnek, kapzsiságnak és hatalomvágynak a következménye, amely mind több embert csábított el a jólét és a vallási kötelmek elvetésének könnyedségét ígérve. 

Az emberi élet erőszakos megváltoztatása, a megvett és lefizetett, de végül csalódott kollaboránsok és azok utódai azonban már nem tudtak visszatérni az eredeti létformájukhoz, mert minden történelmi megrázkódtatás, kezdve a keresztényüldözésekkel egészen napjainkig csonkít abból az értékrendszerből, amely az emberi méltóság isteni eszméjét biztosította: a Teremtés logikájának elfogadása és a parancsolatok megtartásának elengedhetetlensége az évszázadok alatt lassan értéktelenedett. Ma már azok is lazán fogják fel Krisztust és az Ő tanítását, akiknek ez volna a hivatásuk, feladatuk, kötelességük. Igazi gondolkodó már-már alig van, s aki az igazságokat felfedi, azt még egyházi körökben is vagy szélsőségesnek, maradinak, vagy egyházellenesnek bélyegzik. Krisztus ma sokkal nagyobb veszélyben volna, mint saját korában és bizonyosan nem tudna három évig nyilvánosan működni még a Vatikánban sem, mert gyorsan megfeszítenék…

A civil politika a liberalizmus nyílt, társadalmi elfogadottságával kezdte meg a züllés útját. Hiszen már az első „liberálisok” is azt a fundamentumot támadták, amely a római birodalom bukása után újraépítette, fenntartotta és éltette Európát. Abban a pillanatban megszakadt a folyamatosság, amikor a társadalmakat félrevezetve és a következményekre nem gondolva – vagy éppen gondolva! – elfogadtatták a liberálisok és szabadkőművesek azt, hogy az egyházat és az államot külön kell választani. Ez a kettő ugyanis elválaszthatatlan. Minden hatalomnak van rossz oldala, vannak a hatalommal visszaélők, sikkasztók, politikai bűnözők etc… ám ez személyes dolog, amit egy józan társadalomban – amelyben a jog, az erkölcs, a hit és a kötelezettség az irányadó – ellenőriznek és megtartatnak. Ezek miatt a negatívumok miatt és ezekre hivatkozva, valamint az emberi butaság és önzés állandó fegyverével vették rá a társadalmakat tehát, az egyház és az állam szétválasztásának fontosságára. Azonban, mivel a társadalom nagy része hívő emberekből állt, a társadalom civil politikai erői is hívő emberek voltak, e törekvés a társadalom egyik alappillérét igyekezett megsemmisíteni. Hiszen, amikor a keresztény erkölcsi követelményrendszer megszűnt, akkor megszűnt az a krisztusi tanításra épülő kontroll is, amely a civil politikai erőket kordában tudta tartani és jól láthatóan távol tartotta az ószövetségi „értékrendtől”. Magyarán: felbomlott az a rend és társadalmi biztonság, amely a nemzetek sajátosságait és szokásait, erkölcsi normáit védte egy-két évezreden keresztül. Helyébe lépett az ószövetségi logika, amely a bosszún, a kapzsiságon, és minden emberi rossz tulajdonságon nyugodott.

Hiszen a társadalom nagyobbik részét könnyen lehetett hadba vinni, ha a gazdagabb, a „hatalmasabb” ellen kellett fellépni. E gazdagabb és hatalmasabb volt a népek szemében a pap, az apáca, a szerzetes… és ezért az idők folyamán számos alkalommal támadtak a keresztény-keresztyén egyházakra, hiszen a cél a hit megsemmisítése és az emberiség teljes rabszolgasorba való terelése volt (kapitalizmus). Ezt két, egymással ellentétes politikai és gazdasági hatalom, elv, eszme, szellemiség kiépítésével igyekeztek megvalósítani. Az egyik a szocializmus, a másik a kapitalizmus. A szocializmus jelszava „legfőbb érték az ember” volt, a kapitalizmusé a „jóléti társadalom” megteremtése. Ám mindkettő sátáni rendszer… Ma már látjuk, hogy mindkettő ugyanazokkal az embertelen eszközökkel működtethető, ám a láthatatlan világhatalom arroganciája és kegyetlensége (lásd: az „Arab tavasz”-t) mára csak az egyiket tartotta meg, amely nem jobb és nem is emberibb, mint a másik…

A kapitalizmusban nem csak a testet ölik meg, hanem a lelket is. Az elbutított, egy irányba hajtott, erkölcstelenné tett, beteges, zsarolt és minden lépésében ellenőrzött emberiség, lassan teljesen kiszolgáltatott lesz, hiszen elveszik a hitét, a pénzét, megszabják hol és mikor gyújthat rá, üljön vagy álljon pisilés közben, s gyermeke nemét szabadon kimondhassa, milyen uborkát termeljen és szeresse-e szexuálisan saját nemét… visszaút pedig, az emberi szűklátókörűség, butaság és a rengeteg kollaboráns aknamunkája okán nincs.

Illetve van, de ennek, mára emberi megoldása már nincs. Lehet szépeket mondani, tervezni, jól prosperáló nemzeti gazdaságokat fenntartani, de amíg a láthatatlan világuralmi erők legnagyobb hazugságával, a „demokrácia” emlegetésével indokoljuk a mindennapok politikai és erkölcsi hibáit, amíg erre hivatkozva támogatjuk a káoszt, és ez alapján szervezünk választásokat, addig a világ tovább rohad.

Nem valamiféle végidőket élünk, hanem elért az emberiség egy olyan szintre, amelytől a szellemi és erkölcsi gyengülése folytán nem szabadulhat. A rend és tisztesség nélküli világ, a hitnélküliség és a Teremtő Istentől való elfordulás, mi több: az Isten ellen való támadás maga az öngyilkosság. És mi, Európában és az Európai Unióban, 2019-ben ezen az úton járunk. A hazugság és az önmegsemmisítés útján. Mert a kiindulópont rossz, ránk erőltetett… így a cél is elérhetetlen!

Stoffán György: Csövező demokrácia – avagy „rend a lelke mindennek”?

Ha a címben szereplő régi állítás igaz, akkor Magyarországon vagy torz a lélek, vagy nincs. Merthogy rend sincs… Ha volna, akkor egy normális országban nem csövezhetne a demokrácia jegyében – látszólag – néhány fizetett liberális nyugdíjas, egy minden tiszteletet mellőző, az ország vezetését – és e vezetést megválasztó tömegeket – gyalázó feliratú ócska sátorban, a Királyi Palota és a Miniszterelnöki Hivatal között. Nem a történelmi környezet elrondítása zavaró, hanem mindaz, amit ma tapasztalni vagyunk kénytelenek a tobzódó liberális és nemzetközi kommunista civilek részéről, a demokrácia nevében és okán. Mivel pedig, olyan valami, mint demokrácia nincs, és soha nem is volt, mindössze arról lehet szó, hogy ismét erre az értelmezhetetlen szóra hivatkozva, képtelenek vagyunk elveinket, választóinkat, és az ország vezetésének méltóságát megvédeni. Vagy nem is akarjuk megvédeni?

Hagyjuk e háborús világban érvényesülni az „ahogy esik, úgy puffan” csodálatos, de felelősség nélküli, a választók méltóságát semmibe vevő belpolitikai eseményeket és az ellenzék tobzódását? Kötelező a nemzetben gondolkodóknak folyamatosan elviselniök egy primitív és hazafiatlan, hazudozó, magyarellenes, külföldi támogatásokból élő politikai szerveződés aljas és agresszív magatartását, noha ők a kisebbség? Kötelező a demokrácia-hazugság eme keserű gyümölcsének ízét érezni nap-nap után?

Legalább valami okosabb, érthetőbb vagy elfogadhatóbb magyarázatot kellene kapnia a magyar, nemzetben gondolkodó többségnek azt illetően, hogy miért nincs rend a politikában, miért nincs rend a hétköznapok választási kampányában, s az elnöki rezidencia történelmi környezetében miért lehet a 19-es bolsevikok szellemi leszármazottainak pöffeszkednie egy lerobban sátorban, amelyet össze-vissza pingáltak, amolyan tőről metszett Lenin-fiús (gyurcsányferis) stílusban? Ám, magyarázat nincs, csak egy, amit nem mi találtunk ki: demokrácia van.

Nem, nincs demokrácia! Anarchia van az egész országban. Még akkor is az van, ha a közösségi oldalakon elvicceljük a várbéli sátor látványát. Még akkor is, ha a morbus sacerben és Bechterew-kórban szenvedő idős, kommunista sátorlakók nem látszanak ellenfélnek. Még akkor is, ha szabadon és a bírói döntés ellenére következmények nélkül lehet festékkel locsolni az elnöki rezidenciát, vagy rugdalni Orbán Viktor hungarocellből faragott és levágott fejét. Még akkor is, ha a miniszterelnök halálának lehetőségével és a választók akasztásával élcelődik a társadalom legaljából verbuválódott DK jelöltje. Mert az anarchia is – mint apró cseppekből a zápor – efféle mozaikdarabkákból lesz teljessé. És akkor jön a lámpavas, az agyonverés, a páncélvonat… mint, ahogy ez már egyszer megtörtént csonkolt hazánkban.

Sokan kérdezték az elmúlt időszakban, hogy miért nem írok Gyurcsány Feri nejéről, az ellenzék ilyen-olyan megnyilvánulásáról, a parlamenti felszólalásokról… tehát arról, amiről írni illenék egy újságírónak. A válaszom minden esetben ugyanaz:

Vannak határok, amelyeket az ember nem lép át. Aljasságokról írni annyi, minthogy az ember maga is leereszkedni kénytelen az aljaskodók szintjére. Ebben pedig én nem kívánok részt venni. Nem kívánok hülye prolik miatt bíróságra járni, hiszen sokat jártam már és belefáradtam, beleöregedtem… mert ezekben a sajtóperekben a bírósági statisztika és a bíró politikai befolyása miatt és okán többnyire a feljelentett lesz a vesztes, szemben az igazsággal, erkölccsel és joggal. Hallgatásom másik oka az, hogy immár a jobboldalon is megtapasztalható a gondolkodás súlyos hiánya és a balosokhoz hasonló gyűlölködő elvakultság – egymás iránt is. Vannak elvakultak, akik mindent megmagyaráznak, ha az általam is preferált kormánypártokat bárki joggal bírálja, vagy csak megemlít egy-egy helytelen intézkedést. Sőt: Ilyen esetben kikiáltják Fidesz-ellenesnek a jó szándékkal, és választói jogával élő bírálót… Nos, erre sincs szükségem.

A rendet, a tisztességet, az erkölcsöt ugyanis, nem az újságírónak kell biztosítania. Az újságíró csupán közkatona, tanító, fegyverhordozó… azonban ma a tábornokok nem védik a közkatonát – sem. És ez baj. A sátorozók és anarchisták emberi jogai, az ellenzék büntethetetlen és demokratikus előjogai sokkal fontosabbak, mint a választóké, a békében élni vágyó magyar keresztény állampolgároké. És ez nem bűn… sokkal súlyosabb: hiba!

S azt, hogy mi lesz ennek a nemtörődömségnek, a választók állam által, a demokrácia jegyében eltűrt megalázásának és az állami vezetők méltósága sárba taposásának a vége? Csak sejteni lehet, tudni nem is akarom. Sejtésemet tanúságként azért leírom: A választó elfásul, undora lesz, csalódottá válik és átverve érzi magát. S mert nem erre szavazott ama április 8-án, és mert nincs alternatíva, nem megy el választani. Maradnak az elvakultak, a mindent megmagyarázók, a genetikai seggnyalók, a melldöngetős tablettások, a könyöklők…

Nem elég tehát az, ha a gazdaság jól alakul, a családtámogatás itt-ott nyikorgó rendszere valós problémákat old meg, s egyelőre a migránsokat is sikerül még egy darabig – talán – távol tartani. Ha nincs rend, méltóság és erő, akkor elvesztünk.

Remélem, még időben szóltam…

Fotó: Vadhajtások

Stoffán György: A nagy átverés harminc éve… sötét gondolatok Szent István napján

Ma is – még mindig – hitegetjük magunkat egy rendszerváltás nagyszerűségével, az új és szabad világ megszületésével, amely magával hozta a Páneurópai Pikniket, a magyar határnyitást, a nagy tettet, amelytől a keleti németek a nyugati németekkel egyesülhettek, amikor az NDK-s Trabantok gazdátlanul rohadtak el a hazai utak mentén, mert a tulajdonosok a szabad világba való kijutás élményét nem akarták e Honecker-i játékautóval elrontani.

Megnyílt a határ, és mindenki ment a szabadságba, s remélt a berlini fal leomlásában… is. Vége lett egy korszaknak, amely két dologban különbözött csak a mai kapitalista rendszertől: Nem engedte a magántulajdont, és nem engedett utazni… minden másban megegyezik a mai kor és az akkori. Illetve mégsem. Moszkva ugyanis nem rendelte el az emberi szabadságjogok EU-s mértékű csonkítását, nem fenyegette a csatlósállamokat, idegenek betelepítésével, és nem adóztatta meg a polgárokat minden egyes kiló kenyér vásárlásakor… és nem nézte ab ovo bűnözőnek a polgárait, mint az Unió vezetése. No, nem dicshimnuszt akarok zengedezni a kommunista diktatúráról, hiszen ugyanazok üzemeltették és irányították, mint akik a mai kapitalista rendszert, tehát ugyanazon ószövetségi logika szerint működött az is. A körmönfontság volt csupán nagyobb és meggondoltabb. Hiszen még egyes ország-vezetők sem tudták, kiknek a kottájából muzsikálnak, amikor Moszkvát vélték kiszolgálni…  

És ez még akkor sem esett le szerencsétlen politikusoknak, amikor Máltán, egy yachton összeült a két nagyhatalmon vezére és megbeszélték, hogy a szocialista társadalomi berendezkedésnek véget kell vetni – felsőbb utasításra. Lett is ebből nagy kavalkád, mert nem minden állam pártbizottsága és pártfőtitkára egyezett bele, hogy békésem kiadja a kezéből a hatalmat. Aki tehát pártfőtitkárként vagy államfőként ellenkezett, azt a fellázított népharag tette a sírba… Ma is ezt teszi a világot kormányzó hatalom.

Ám a rendszerváltás idején még voltak kulturált politikusok, még volt vitalehetőség… csak választásunk nem volt, épp úgy, mint ahogyan ma sincs. Azt a szerepet játsszuk, amit ránk oszt a hatalom.

Merkelt fogadjuk, ünnepelünk, tárgyalunk, győzünk, vagy majdnem győzünk… de legalább nem jönnek ide azok a menekülteknek nevezettek, akik visszajárnak nyaralni oda, ahonnan „a háborúk és az éhezés elől kerestek menedéket Európában” – ahogyan ezt a római püspök próbálja megetetni velünk és a világegyház minden egyes tagjával, papjával és püspökével.

Igen egyház… nos, az is változott az elmúlt harminc évben. Mindegyik. A kommunista világban még élt egy olyan generáció, amely hitben és hazaszeretetben nőtt fel, s vitte az unokákat a templomba. Voltak olyan papjaink, akik nem hódoltak be a kommunista diktatúrának, s bátran vállalták a hitoktatást, a gyermekek kereszténnyé és magyarrá nevelését. Igaz, sokan közülük megjárták a Gulágot, az Andrássy úti nyilas-ÁVH-s ház, kínzó kazamatáit… de mégis vállalták azt, amire Isten meghívta őket – a szolgálatot. Róluk esik manapság a legkevesebb szó. S róluk alig van valamicske a Terror Házában, noha ők voltak azok, akiknek köszönheti az ország, hogy ma még – ha sokkal kevesebben is, mint harminc éve – de járnak templomba az emberek, s tudják, mi is a keresztény kultúra, az érték, az erkölcs. És voltak békepapok, akik az igaz, hivatásuknak élőkről jelentettek, s voltak főpapok, akik a kommunisták által meghurcoltaknak a börtön után nem adtak munkát, lehetőséget. Kollaboráns volt az esztergomi érsek is, aki Mindszentyt a nemzetközi katolikus sajtóban gyalázta (Kathpress), s annak okaként állította a világ nyilvánossága elé, hogy a magyar egyház nem volt szabad a kommunisták alatt.

Ma pedig? A békepapságot részben felváltotta a II. Vatikáni Zsinat téveszméit hirdető fiatalabb generáció, és egy még fiatalabb, amelynek már fogalma sincsen semmiről, ami korábban az egyházat jelentette.

Harminc év ócska hazugságait papagálykodja ma minden politikus a maga szellemiségéhez igazítva… ma Szent István napján, vagy éppen a Páneurópai Piknik harmincadik évfordulóján. Mert minden, ami elhangzik, valóságosnak tűnik, de hamis. Nem rendszerváltás volt harminc esztendeje, és nem magyar hőstett volt a határok megnyitása, hanem moszkvai parancs, moszkvai engedély… Igaz, sokan hitték, hogy valóság az, amit látnak, tapasztalnak, s ma is sokan hiszik, hogy jó nekik a kapitalizmus, jó az az embertelen világ, amelyet egy másik embertelen világ után kaptunk a nyakunkba.

Már nő és férfi sem lesz hamarosan s a gyermekekkel való nemi aktust is hovatovább díjazni fogják Európában. Az azonos neműek gyermeket nevelhetnek, s lassan a magyar iskolákban is elkezdődik az érzékenyítés az új világ erkölcsi normáiról…

Magyarán: Harminc éve azt látjuk, hogy Európa rothad. Erkölcsileg, gazdaságilag, szellemileg, hitében és önbecsülését tekintve egyaránt. Mi, magyarok még – roskadozva ugyan –, de még talpon vagyunk, ám a folyamatos külső és belső támadásokkal harcolva kell megvédenünk annak a kincsnek a maradékát, amelyet Szent István korában még természetesként tudott magáénak a magyar…

Rendszerváltás, Páneurópai Piknik… mind-mind hamis ünnep, hamis remény, külső parancs, alkalmazkodás és fenyegetettség. Hiszen nem vehettünk kávéházat Bécsben, nem értük el húsz év alatt a nyugati életszínvonalat és fizetéseket, nem lett jobb és szebb élete a határon kívülre került magyarságnak a határok eltűnésével, s bizony már e határon kívül maradtak is csak a hasznot lesik az anyaországtól, s talán nem is szeretnek minket annyira, mint ahogyan mi ragaszkodnánk hozzájuk – amint ezt számos fájdalmas példa bizonyítja.

Kettős mérce mindenben, párhuzamos társadalom a jog-, és igazságszolgáltatás terén, ellenzékből magyarellenes ellenség, lopakodó genderisták, bergoglionisták, LMBT-sek keserítik a magyar nemzet életét, és legyen bár ezernyi jó gazdasági statisztika, családvédelem, az oktatást azok rombolják, akiknek tanítaniuk kellene. Nem lesz, vagy csak elenyészően kevés magyar és keresztény-keresztyén fiatal, mert a könyöklő, már-már háborúzó új, de erkölcstelen világ minden kiskapun áramlik, s a hivatalos oktatási kormányzat azt az egyetlen államtitkárasszonyt is kidobta, aki világos és egyértelmű rendszerváltást akart az iskolákban, a tanár és tanítóképzésben, le egészen az általános iskolák szintjéig.

Teleki Pál jut eszembe ezekben az ünnepi napokban. Amikor 1938-ban leszállt a Bécsből érkező vonatról a Keletiben, s látta az ujjongó tömeget és a fogadóbizottság örömtől kivörösödött arcát, csak ennyit mondott maga elé: „nem tudom, minek örülnek.”

Ma én sem tudom, ki minek örül, de adja Isten, hogy ez az öröm valóssággá és megalapozottá váljék kormányfőnk keze alatt. Mert ma még képlékeny, és bizonytalan minden. Harminc év nyomorúságos hazudozása ma kezd láthatóvá válni, s ma van először olyan politikai vezetésünk, amely, ha nem is mondja ki nyilvánosan, de tudja mi ellen és hogyan kell harcolnia a nemzetért…

Semmivel sem jobb a magyarság helyzete itt, Európa közepén ma, mint Szent István idején volt. Ám két reménységünk azért van: – István úr utolsó feljegyzett szavai: „A magyar nép az én népem és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”  – s az, hogy eltelt az az ezer év, és minden korábbi hazudozás és ámítás, ellenségeskedés és pápai szorongattatás, hazaárulás és egymásnak feszülés ellenére, még élünk, vagyunk… bár, ha jól belegondolok… meg sem érdemeljük!

B. Dombi Attila: SZÓZAT ERDÉLYBŐL

SZŰZ MÁRIA ORSZÁGA ALATTVALÓIHOZ!

– Kolozsvár, 2019. augusztus 20. –

Krisztus Urunkban és Isten-szülő Nagyasszonyunkban, Testvéreinknek az Anya-Ország és a trianoni Ország-darabolás utódállamaiba, valamint a nyugati, a Tengeren-túli és az összes szórványba, a mai Nagy Ünnepeltünk, Szent István Ország-alapító Apostol-király Mennyei Szózata:

„Végveszély a Hazán, mert végveszély az Egyházon és végveszély a Nemzeten! Számtalan testi és lelki sebeiben sínylődő Népem gyógyulása sóvárogja a sokszorosan meghasonlott Egyház megtérését Jézus Krisztus Eucharisztikus Királyságához, a Szentlélekkel egységben az Atya-Isten Dicsőségére!

Isten számunkra egy ezredéve megadta, hogy Nagyboldogasszony alattvalóiként élhessünk és halhassunk Isten tervei szerint az Eszkatologikus Archiregnum Országában, Isten Országának szolgálatára. Nagyasszonyunk Angyali Szent Koronája, a Koronázási Palástunk és Szent Imre Fiunk által minden Uralkodói Utódhoz és alattvalóhoz intézett Intelmekben módosíthatatlan Hagyatékot örökítettünk Rátok, Szűz Mária Országának Egyháza és Népe számára.

Az Intelmek kezdete: «A Mi Urunk Jézus Krisztus nevében.» Ezért az Intelmek Isten üzenete az Ország minden lakójához, azaz az Ország Istentől küldött Alkotmánya. Ezen Országot a Szent Koronában az Isten-szülő Szűz Máriának adtuk örök időkre örökségül, amit Királynőként elfogadott, így az Intelmek Szűz Mária Országa örökre és mindenkire kötelező Alkotmánya! Az Intelmek zárása: «Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az Örök Uradalomba bejutni. Ámen.»

A lélekgyilkosság kora és az elfelejtett nemzeti ünnep...

Minden évben felháborodom ezen a szép augusztus közepén. Annak ellenére, hogy tudom: lejtőn rohanó egyházam egyetemes egyház… Mégis. Számomra ez a nap a legnagyobb magyar katolikus, de mondhatnám keresztény-keresztyén  ünnep. Hiszen azt ünnepeljük, hogy első királyunk felajánlotta nemzetünket, hazánkat, koronánkat Krisztus édesanyjának, Máriának, Aki el is fogadta e felajánlást, így ettől a naptól fogva a Kárpát-haza Mária országává lett. Mária pedig Magyarország királynőjévé vált ezen a napon.

A világ nemzetei közül elsőnek István úr tett ilyen felajánlást. S ezen a napon – a felajánlás után néhány órával – halt meg István úr… aki a magyarok számára különleges ünneppé tette Mária Mennybevételének napját.

Gyermekkoromban, a kommunista érában – néhány rongy békepapot kivéve –, az augusztus 15-i prédikációkban hangsúlyt kapott Szent István felajánlása és az, hogy mi Mária országa vagyunk. És énekeltük az azóta kitörölt régi himnuszt: "Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted, zokogva esd!"

Nem volna-e ma még inkább fontos és kiemelendő? Hiszen a kereszténység elleni esztelen háború ma sokkal drámaibb, mint a kommunista világban, ahol csak a testet tudták megölni, szemben a mai korral, amelyben a lelket is gyilkolják? 

Ma, sem a liturgikus szövegekben, sem prédikációkban nem hangzik el erről – a hazánkat megtartó, jövőnket biztosító eseményről, s arról hogy a magyarok Királynője Mária, s a magyarok országa Mária országa – egyetlen mondat sem. Mintha ez, csak egy mellékes, említésre sem méltó történelmi közjáték lenne, ami szót sem érdemel. Mintha a magyar történelemben és a magyar katolikus egyház történetében a Mária-tisztelet, a Máriás hadizászlók, a korábbi Máriás zarándoklatok és a Mária-kegyhelyek nem is számítanának. Az erőltetett és ostoba, politikai ökumené, vagy a Vatikán bergolionista Mária-tisztelet ellenessége az ok? Ki tudja! A tény hogy a Mária-tiszteletet mintha az egyháziak egy része, a Rózsafüzérrel egyetemben súlytalanná akarná tenni, ki akarná törölni a köztudatból. Hiszen, készül az új, egyetemes vallás, a természetimádat… a Biblia 2000., az LMBTQ-val való tárgyalás, a homoszexualitás elfogadása, a bűn és az krisztusi tanítások relativizálása, s megélhetjük, hogy hiányos öltözetű ledér „papnők” fognak liturgikus táncokat lejteni az Oltáriszentség nélküli,  szentmisének nevezett bergoglionista szeánszokon, hiszen ez utóbbi ma már nem ismeretlen egyes nyugat-európai katolikus templomokban…  

Már nem látjuk a ferencesek rendi ruháján a Rózsafüzért, mert úgy látszik a testvéreknek „fájt a derekuk” a Rózsafüzér kolostoron belüli(!) viselésétől. Kint ugyanis egyáltalán nem hordják Szent Ferenc habitusát. Civilbe öltöznek, mert lehet, hogy az új rendi vezetés megtalálta Assisiben Szent Ferenc civil ruháját: farmerét és pólóját… a kereklámpás Mercedest, s így, mint szent hagyományt, a habitust már csak jelmezként viselik… elkeserítő, felháborító és kiábrándító valóság, elkeserítő pökhendi oda nem figyelés, fájdalmas, rossz példát adó elvilágiasodás. Az egyházi liberalizmus mételye, azaz: bergoglionizmus!

Igen… mérgelődöm, hiszen állandóan arról hallunk, hogy nincs pap, hogy nincsenek hivatások, s ma már olvastam olyan papi hőbörgést is, amelyben a híveket vonja kérdőre egy „bölcs” atya, mondván: „mit tettek a hívek a papi hivatásokért, mit tettek Márton Áron szentté avatásáért”… Mintha ez a hívek kötelessége volna, s nem a papnak kellene rávezetni az Evangélium igazságaival a népet arra, hogy mit kell tenniük…

Nos, kedves Atyák és Lelkész Urak! Ti mit tettetek a papi hivatásokért, vagy azért, hogy megteljen a templom? Hogy ne álljanak sorba a nők abortuszra, hogy a családok közösen vegyenek részt a Szent Áldozatban, az istentiszteleten? Sokkal kevesebbet, mint a hívek, akiket felelőssé tesztek! És ez nem baj, hanem égbe kiáltó bűn! Mert a pap ott kezdődik, ahol látszik is rajta, hogy ő Isten szolgája. Rajtatok szentatyák a farmer és a póló nem papi viselet… pedig nagy ajándékot kaptatok: meg sem kéne szólalnotok, mégis prédikálhatnátok, ha a reverendában, vagy a rózsafüzéres habitusban járnátok a népek között. Szégyellitek a hivatást, a feladatot, Krisztust?

S ma a templomban a magyar ünnepen prédikáltok-e Szent István felajánlásáról és haláláról, Mária országáról és Máriáról, a magyar nemzet Királynőjéről? Pedig kellene! Évek, évtizedek óta hibádzik valami a gépezetben. És ezt a hibát sürgősen javítani kell, mert nem elég elfilozofálgatni a mai világ keserűségén… Emlegessétek  a templomokban mindennap Krisztus Anyjának országát, a magyar nemzet ebbéli kiváltságát, az égi Anya iránti bizalom és szeretet fontosságát… Mert Mária Mennybevételének napján Magyarország királynőjének mennybevételét ünnepeljük. Mi magyarok… katolikusok és protestánsok egyaránt a Kárpát-hazában!

Ma, a protestáns és a katolikus papság közösen viseli a feledés súlyos terhét és bűnét. Ha a nemzet elfeledi égi Királynőjét és azt a felajánlást, amelyet 1038-ban e napon tett az első katolikus magyar nagyúr, Szent István, akkor keresztény-keresztyén hitét is feledni fogja, lett légyen az protestáns hit vagy katolikus. Ha Jézus szerette édesanyját, akkor sem a protestáns, sem a katolikus pap nem vetheti el ezt a szeretetet és tiszteletet ostoba képzelgések és vallási előírások miatt. S ma már ártó imádatról beszélni és ezzel ellentétet szítani… Máriát tisztelnünk kell és felfogni végre, hogy Égi Királynője van szenvedő nemzetünknek! Különösen azért kell ezt hirdetni, mert a magyar történelem megajándékozta népünket azzal, hogy Isten anyját a magyarok Királynőjeként is ünnepelhetjük!

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mi a "nagy keresztény Magyarország" vagyunk Európában az egyetlen ország, ahol ez a nap nem munkaszüneti nap... noha még Romániában is az... Persze ott nem a szentistváni felajánlás okán.

Stoffán György

Sajtóanomáliák… avagy a hazudozás és részrehajlás ártó „művészete”

Napi politika, világpolitika, egyház, jövő, múlt és ünnepek… mind-mind valami más, mint ami a valóság, más, mint amit nap-nap után olvashatunk a hírekben, láthatunk magunk körül és érzékelhetünk. Minden valami őshazugságra épül és vagy nevetséges, vagy igazán borzalmas – ha belegondolunk. 

A médiumok mesterien tálalják az igaztalanságokat, s nem is tehetnek más, hiszen, ha mást tesznek, mást írnak, mint ami a trend, akkor az újságíró vagy balesetet szenved, vagy állását veszti, vagy eleve nincs állása, mert már az elején elmondta mi következik, ha az a bizonyos irány nem változik, tehát az olvasóhoz nem is juthat el más hír és más információ, mint az, amit szigorú parancsba ad a világot irányító hatalom. Lett légyen jobboldali, liberális vagy kommunista szemléletű média, egyetlen nagy partitúrából játszik, csak a szólamát kell követnie. Ám, azt minden körülmények között… ha jót akar.

Az újságírás tehát nem egyszerű a maga egyszerűségében, mert az újságíró nem azt írhatja le, amit lát, hanem azt, ahogyan látnia és láttatnia kell. Ugyanakkor vannak egyéni lehetőségei is, hiszen, az, hogy miként interpretálja például az eseményeket, hogyan színezi ki, az már az ő dolga, mint az is, hogy milyen írói stílusban, melyik irodalmi műfajt használja. Igaz, ma kicsit nehézkes a dolog, hiszen a jól menő médiaszakokon kissé hiányos a képzés, így a műfaji lehetőségek és alkalmazások kérdése a helyesírással egyetemben problémákat okoz az ifjú titánok és „titániák” számára. Ez utóbbi probléma akkor is súlyosan érzékelhető, ha TV kamerák elé áll egy-egy, szókincsében szegény friss „erő”… de ez a cikk nem is erről akar szólni. Ők csak arra valók, hogy a kötelezőt megírják. Röhögjenek - primitív pofával - a fejjel lefelé akasztott Salvini képén, és durván szidják, ócsárolják - saját szintjüknek megfelelően - a magyar miniszterelnököt. A jobbos csókos, de tehetségtelen fiatalok pedig arra jók, hogy egy drámai esemény végéről fél délelőtt közvetítsenek a királyi TV-ben, a maguk rettenetes buta modorában... miközben a Dunából kiemelik a hajóroncsot. 

Nézzük, milyen témákat talál a mai médiadolgozó arra, hogy olvassák is a leírt anyagot.

A főtémák a botrányok és a véres események, szépen cizellálva, de a kötelező pc szerint kigyomlálva. Véletlenül sem lehet a világot veszélyeztető dolgokról írni (mindennapos természeti katasztrófák, a beáramló idegenek által elkövetett gyilkosságok, a várható reménytelenség és azok elkerülésének módozatai, az új világrend veszélyei az emberiségre stb…), hanem egyszerű jól etethető témákat kell felkapni. Elsősorban azokról kell írni, akiket ez vagy az a politikai oldal le akar járatni. 

Ez végtelen tárház… – kiderülnek a régi disznóságok: ki, kivel üzekedett, s mi lett a vége, – ki, kinek tett ajánlatot, és megtörtént-e a dolog vagy nem, – lesz-e új naptár az öregedő díváról. Hányan haltak meg egy-egy balesetben Kína északi részén vagy Bangladesben, vagy éppen ki lett a nemzetközi erkölcs-csőszök újabb áldozata. Melyik liberális mennyire utálja Magyarországot, és tett-e ajánlatot egyik a másiknak, vagy a vén politikus hozzápiszkált-e a mai politikus lányához. A celeb hírek: szex-és aberrációk tömkelege, melyik névtelen senki hol nyaral, kivel és melyik háziállatát vitte magával. Ki és mennyit örökölt, kivel csalja a párját… hol rúgott be utoljára. A politikai hírek is hasonlóan jellegtelenek, gyomorforgatók, mert vagy egyik, vagy másik pártot dicsérik az egekig, alázzák porig. Tehát üres és értéktelen a mai sajtó egész Európában, és a civilizáltnak nevezett elmebeteg világ más részein is.  Eközben nem hallunk az orosz atomszerencsétlenségről, amely valamennyiünket veszélyeztet, az árvizekről és a földrengésekről, a sárlavinákról és a vulkánkitörések sorozatáról... mert az embereket nem szabad pánikba ejteni... 

A lényeg, hogy minél többször lehessen olvasni, hallani a következő szavakat, amelyekre épül a figyelemlekötő – az igazi hírektől a figyelmet elvonó – kiskeretes, vagy kisszínes, netán szaftosan kifejtett glossza, véleménycikk, amelyre jönnek a „lájkok” mint a záporeső. 

Tehát a mai legfontosabb szavak:

• brutális,
• horror,
• dögös,
• villantott,
• basszus,
• elképesztő

A Tv-riporterek és riportalanyok pongyolaságát is érdemes megemlíteni:

• így,
• egyébként,

Sajnos az utóbbi szavakat kötőszónak használják mind a kérdezők, mind a válaszadók. Ez pedig azért fájdalmas, mert az anyanyelvi oktatás és az MTA helyesírási szabályzata is kizárja, hogy gyönyörű anyanyelvünket megismerje a diák, és használni is tudja. Hiszen a nyelvtani szabályok ma úgy működnek, mint Kádár idején. Ha Kádár elvtárs valamit hozzá méltó nyelvi tudatlansággal fejezett ki, két nap múlva azt a kifejezést vagy helytelen magyarsággal mondott szót, ragot az MTA helyesnek ítélte és bevezette a köznapi szóhasználatba is.

Summa summarum:

Az ember olvassa a híreket és elképed azon, hogy ezernyi hazugsággal, írói primitívséggel, durva hamisításokkal, nyelvtani helytelenségekkel, politikai parancsok szerint dolgozik a társadalom ama rétege, amelynek tanítania, nevelnie, értékközpontúságot hirdetnie, és objektíven tájékoztatnia kellene. Ehelyett az olvasó jobbról és balról (ez utóbbinál nyomatékosabban) csak a moslékot kapja. Azt a moslékot, amelytől gyűlölet képződik benne, amely miatt félelem keríti a hatalmába, hitét veszti és jövőtlennek képzeli magát. Pedig a sajtónak nem ez volna a dolga.

A sajtónak reményt és életösztönt kellene közvetítenie, a normalitást kellene szolgálnia, és emberséget, szeretetet, alázatot lenne kötelező a bajokra való felhívás és az igaz hírek mellett az olvasó kezébe adnia. Izmusok és pártutasítások nélkül. Magyarul. Emberül, ahogyan a klasszikus újságírás szabályai ezt megkövetelik. Mert az újságírónak nem szabad túlnőnie magát. Legyen egyszerű tanító, és hírközlő, az emberek iránti szeretettel és alázattal. Önmaga és a hitelessége, nemzete, hite és a világ érdekében… Mert talentuma van, amit nem elásni kell… de ez a talentum nem is ama 30 ezüst kell, hogy legyen, amit az árulásért adnak az ilyen-olyan hitű főpapok…

Stoffán György

Szivárványos globálbolsevizmus

A normális és egészséges többségi társadalom úgy sírdogál manapság, mint a „feredősnaccságák”, s közben a „perverziánus” kisebbség nemzetközi segítséggel tobzódik a beteges, és a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező, erkölcs- és humánumellenes mocsárban. A Kárpát-medencei magyar társadalom döbbenten nézi az eseményeket, mert amíg a keresztény kultúra és értékrendszer védelmét vállalta fel a kormány és a kormánynak bizalmat szavazó többség, addig a társadalom azt látja, hogy a bűn és a beteges szemlélet, eszme úgy terjed, mint telente a kályhából a lakásba visszaömlő szén-monoxid, amely békésen alvó családokat öl meg időről időre.

Szinte már lehetetlen felsorolni azokat az eseményeket, megszólalásokat, amelyek az LMBTQ-s abnormalitást reklámozzák, és erőszakosan igyekeznek elterjeszteni a keresztény és magyar értékek rombolására, megsemmisítésére irányuló téziseiket, tetteiket, megnyilvánulásaikat.

Sokan azzal intézik el a dolgot, hogy ilyen a világ, ne foglalkozzunk vele, úgysem tudunk semmit csinálni ez ellen a világot behálózó és a keresztény egyházakban is mély gyökereket verő sátáni, rákos betegségként burjánzó szellemiség ellen. A legutóbbi melegreklámos Coca-Cola-cirkusz társadalmi felháborodására pedig a hivatalos kommentár az volt, hogy „Magyarország demokrácia, és a demokráciában mindenki eldöntheti, hogy iszik-e Coca Colát vagy nem.” Mintha ebben az ügyben a Coca-Cola-ivásról lett volna szó csupán. Noha nem arról volt… nem arról van szó!

A Cola-reklám, amelyen homokbányász férfiak és leszbikus nők szerepelnek, egy újabb erőteljes hatás, egy újabb lépcsőfok annak természetessé tételére, hogy Mózes törvényei és Jézus parancsai ellenében elfogadjuk, hogy az egynemű szerelmi lét boldogabb és szebb, kiváltságosabb és örömtelibb, mint az Isten által megteremtett és elrendelt férfi-nő párkapcsolat, amely a családnak és a társadalomnak, tehát az emberi létnek, a megmaradásnak és a szeretetközösségnek az alapja.

Budapest megtelt ezekkel az ocsmány, de minimum szokatlan reklámokkal, és néhány magára valamit adó magyar fiatal „takarításán” kívül a világon semmi nem történik az ügyben. A nemzeti oldal háborog és aláírást gyűjt a Facebookon, az LMBTQ-párti Facebook letiltja azokat, akik nemtetszésüket fejezik ki eme „üdítő langyosság” miatt. Ám hivatalosan, a demokráciára hivatkozva szabad jelzést kapott ez az aberrált perverziánus reklámhadjárat (is). Ez az új kezdet, amelyben egyre inkább eltörpül és elhalkul a normalitás, hiszen már az óvodákban és az iskolákban is megjelentek a zöld LMBTQ-sok, akik a klímaügyre hivatkozva hirdetik a Szodomában és Gomorrában is végzetes „sikert aratott” eszméiket. Ám nálunk demokrácia van, kapitalizmus van, és ebbe a kettőbe minden belefér, még ha úgy mellékesen védjük is a keresztény értékeket.

Mi védjük, de a keresztény egyházak egy mukkot sem szólnak például e langyos Cola-reklámhoz. Nincs véleményük, és akinek a papok közül van véleménye, arra azt mondják a bűnnel szimpatizáló felszentelt liberális, bergoglionista társaik, hogy a másik rossz pap… Itt legyen okos, hitében erős a keresztény ember. Hiszen, mint említettem, Mózes is és Krisztus is kifejtette véleményét „erről a Coca-Cola-reklámról”… tehát sem a zsidók, sem a keresztények – ha és amennyiben azok – nem támogathatják ezt a fajta perverziánus, LMBTQ-s magatartást, eszmét, beteges és megátalkodott szellemiséget.

Az LMBTQ-közösséggel és a homoszexuálisokkal immár a Szentszék is tárgyalásba kezdett az elfogadás szellemében, amolyan sátáni ökumené keretén belül, éppúgy, mint ahogyan az európai, fehér, keresztény emberek kiirtását is a felebaráti szeretettel és Krisztus tanításait sarkaiból teljesen kiforgatva támogatja. Magyarország sem marad ki ebből az abnormális egyházi „megújulásból”, hiszen az egyik normális gondolkodású és Krisztushoz hűséges pap azt mondta – nagyon helyesen és Krisztus tanítását megtartva! –, hogy a migránst nem tekinthetjük felebarátnak! Mire a másik, aki keményvonalas, meleg és bergoglionista – hallva paptársa prédikációjáról – azt mondta egyre apadó létszámú híveinek, hogy a kormány egyházellenes, nem engedi a magyarokat a Mennyországba, mert nem engedi be a migránsokat, akik adott esetben vértanút csinálhatnak a magyarokból… és ez nem vicc! Hallható volt augusztus 4-én vasárnap, a pécsi egyházmegye egyik templomában!

A sátáni világ és annak terjeszkedése nem új ötlet a világot irányító háttérhatalom részéről. Már a bolsevizmus kezdetén, 1917-ben elindult a bolsevik perverziánusok tobzódása. Meztelen felvonulások, fiúkat, lányokat a zabolátlan szexre rábíró nevelőtábor, a homoszexualitás és a pedofília természetességének elfogadtatása, bemutatókkal fűszerezve… és 1918. december 19-én Szentpéterváron a nagyszabású leszbikus felvonulás, „Le a szégyennel” feliratú táblákkal. Minderre a háttérhatalom akkori „sorosgyörgye” – Lenin – azt üzente: „Csak így tovább, elvtársak!”

Az idei nyár LMBTQ-s fertőző szennyáradata a Sziget Fesztiválon teljesedik ki, ahol egy héten keresztül szodomai előadásokat, a klímavédelem köntösébe bujtatott LMBTQ-s felszólalásokat, liberális és bolsevik szépelgéseket hallgathat az érdeklődő fiatal. A „Sziget” mára úgy istenigazából a lélekrombolás kígyófészkévé vált… és ezt is hagyjuk, engedélyezzük, eltűrjük, hiszen demokrácia van, és a demokráciában mindenkinek joga van elmenni a Szigetre. Mindenkinek… korhatár nélkül.

Mindez egy jól működő liberális (korábban bolsevik) terv része, amelynek a célja erkölcsileg, szellemileg, gazdaságilag és gyakorlatilag rabszolgává tenni az embert. A család és a hit megsemmisítése, a normális emberi közösségek felszámolása, a házasság helyett beteges és erkölcstelen kommunák kialakítása, azaz a család és a közösség védőburkának lefejtése az egyénről, aki azután szabad prédává válik, és csak ehhez az aberrált közösséghez van módja és lehetősége tartozni. Egy ideig… Azután vagy visszatér a normális életszemlélethez és a hithez, vagy – többnyire – az öngyilkosságot választja.

Nincs tehát kiút ebből a mocsárból. Több mint kétszáz éve folyamatos – és mára sajnos nagyon is sikeresnek mondható – erkölcsrombolás, értékmegsemmisítés folyik. Akik szervezik és eltervezték e rombolást, azok évszázadokra előre terveznek, és egy-két generáció nem tud lebontani évszázados felépítményeket. Túlélni, megmaradni van csupán lehetőségünk, ha akarunk túlélni, ha meg akarunk maradni… Ám, a normálisan gondolkodó és normális életet élni akaró emberek lassan jogi, hitbéli és szellemi kapaszkodó nélkül maradnak.

Csak a szlogenek változtak és változnak 1789 óta. Az eszközök viszont egyre durvábbakká, erőszakosabbakká, kivédhetetlenebbekké válnak… – ha nincs, ha nem lesz, aki fellépjen ellenük hivatalosan és a törvények teljes szigorával. Egyelőre azonban ez ellen törvények sincsenek… csak demokrácia van és hallgatás… amelyben és ami által mindenkinek mindent szabad. Szabadosság van, amelyben mindenki élhet a másokat – ha kell, erőszakkal is – befolyásoló, másokra rákényszerített aberrációival…

A bibliai idézet jut eszembe: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani...” (Mt., 10, 28.)

Stoffán György

Hunyadi-szobor Belgrádban…(karcolat)

A mennyei kávéházat éktelen röhögés verte fel. Egy hosszú asztal, díszes társasága hajladozott vérvörös arccal, s néhányan közülük az asztalt is csapkodták a fergeteges hahotázás közben. A pincérangyal el sem tudta képzelni mi folyhat és mi ez a nagy és szokatlan jókedv, az amúgy is mindig jókedvű és gondtalan Mennyországban. Odalibbent hát az asztalhoz és mosolyogva kérdezte: – Min vihogtok úgy, mint a földi emberek?

Az asztaltársaság még mindig nem volt képes arra, hogy válaszoljon, de ujjal mutogattak a hatalmas kivetítőre, amely a földi eseményeket mutatta be a kávéházban. A pincérangyal odanézett és még mindig nem értette miről lehet szó… hiszen a monitoron egy igen hülye arcú bábfigura volt, alatta koszorú…

–       Mi történik most éppen? – kérdezte a pincérangyal.

–       Szobrot avatnak valami elmebetegek odalenn. A Jancsi szobrát… mutatott Horthy Milkós, későbbi kormányzó elődjére, aki csendben kortyolta reggeli kávéját és csak most nézett fel a monitorra.

–       Ez volnék én ma a magyarok szemében? – de dühroham helyett ő is nagyot kacagott a látványon.

–       Addig jó, amíg nem engedik, hogy nekem is szobrom legyen… azt képzeljétek el, mivé válnék egy ilyen szoboralakban. Hálás is vagyok azoknak, akik ellenzik. Szegény János! Hol egy ostoba filmmel, hogy egy ilyen förmedvénnyel akar tisztelegni neked a hálás utókor… – ült vissza a székére Horthy.

–       Foky Ottó is megérkezett közben, s rácsodálkozott a képernyőre… – én nem emlékszem, hogy ilyet csináltam volna… biztosan nem. Mi ez? – kérdezte a többieket.

–       A Hunyadi Jancsira emlékeznek a mostani magyarok meg a rácok Nándorfehérváron… és ez a szobra… – nevette el magát megint Kapisztrán János... – ha ilyenek lettek volna, hát én bizony a röhögő görcstől egy imát sem tudtam volna elmondani. De el sem indultam volna Itáliából toborozni.

Mátyás király nem is nevetett, nem is volt haragos.  Inkább szomorúan nézte a koszorúzást.

–       Szegény magyarok. Ennyi maradt nekik belőlünk. Pedig mi jót akartunk. Azt, hogy a világ végezetéig keresztény Magyarország legyen, s keresztény magyarok lakják. Olyanok, akik tisztelik az elődöket, akik nem gúnyolják a hősöket, és akik nem mennek el állami vezetőként egy ilyen gúnyfigura-avatásra azon a napon, amikor a magyar történelem egyik legnagyobb csatájáról emlékezik a világ… ha még emlékezik, ha még szólhatnak a harangok… – majd legyintett egyet és töltött egy kupa bort…

Lassan a jókedv elszállt. A mókázás és a kacagás alábbhagyott, mert megértették Mátyás szavait. Egy nevetséges figura komoly szoboravatásával gúnyolták ki – művészi módon – Európa megmentőjét azok, akik Európa megmentőinek gondolják magukat, miközben arra sem képesek, hogy saját magyar elődeiket alázattal tiszteljék, s méltó emléket állítsanak neki.

Szomorú lett a mennyei kávéház, hiszen nemrégiben egy hősi temetőt gyalázott meg a Magyarországot megszálló egyik hatalom, majd a római pápa látogatásával alázták meg a székelyeket, most meg Hunyadi Jánost gúnyolták ki a legmagasabb állami szinten.

Egyedül Szent László mosolygott a bajsza alatt. Hangosan, de magának mondta csak, amit mondott: – Ha a magyar a sok ostobaságával és önmaga ellen való támadásával szemben ezer éve itt lehet a Kárpátok gyűrűjében, és még él, létezik, akkor ez a karikatúra-avatás sem árthat neki sokat. Túléli ezt is a magyar. A pápát meg helyre kell tenni, ahogy én tettem annak idején… Igaz, ma se király, se kormányzó, se főpap… de lesz, ha kell… – zárta a meditálást László király.

A nemrég felvett kávéházi takarítónő filozófikusan, de a társaságot lenéző mosollyal csak annyit mondott, két söprés közben: – „Ez egy tündérmese, de ha ismétled a tündérmesét minden nap minden újságban, és minden rádióállomáson, végre az emberek elhiszik, hogy ez igaz.”

Stoffán György