Új Stoffán-könyv Trianonról és annak okairól...

"Átkozott Trianon - A magyar holocaust száz éve" címmel megjelent Stoffán György legújabb könyve, amelyből hiányzik a ködösítés, de benne van a leplezetlen igazság, a szerző ismert, szókimondó stílusában...

Stoffán György könyvében nagy terjedelmet szentel az oláhok 1916-os erdélyi betörésének, Trianon áldozatainak, és az 1947-es párizsi békeszerződésnek, amely még három falut rabolt el az 1920-as trianoni Magyarországtól. 

A szerző, Trianon létrejöttének és Teleki Pál halálának okait úgy teszi világossá  művében, ahogy a történészek eddig nem tették... mert nem tehetik. 

A könyv megrendelhető a 

stoffangyorgy44@gmail.com 

e-mail címen és a szerző Facebook oldalán privát levélben, messengeren. 

A limitált példányszám miatt kérjük a Kedves Olvasót, hogy megrendelését mielőbb adja le. 

A szerző  szívesen tesz eleget könyvbemutatóval egybekötött előadás-felkéréseknek is. 

Cz. A. 

Gondolatok Holocaust-emléknapján…

Kálló Ferenc tábori főesperes vértanú

Minden évben van egyetlen nap, amikor emlékezünk, emlékezik a világ, s emlékeznek a hátramaradottak azokra, akiket a háború megsemmisített, igazságtalanul és ártatlanul… Mindenki a saját halottját siratja ezen a napon. Mindenki a saját fájdalmára gondol… Magyar, német, zsidó, lengyel vagy orosz…  

A holocaust azonban nem ott kezdődött, ahonnan datálják manapság. Nem a haláltáborok sötét barakkjaiban, nem a kiéheztetés borzalmában, de nem is a vagonok halálsikolyt zakatoló vonaglásában.

Az emberi agy ördögi gondolkodása szülte. Mint ma is… Mert az emberi agy a gyűlöletre is hajlamos, a gyilkolásra is sarkall… s minden rossz emberi tulajdonság ezerszeresére nő, ha fékevesztett társadalmak, rend nélküli tömegek, törvény és szabályok nélküli csoportok, politikai nézetek akarnak teremteni a maguk képére és csak saját maguknak országot, világot.

A holocaust a békés polgárok lakta bérházak folyosóin dübörgő katonabakancsok zajában kezdődött, amikor öreget, gyereket, várandós asszonyt, és tudós embert zavartak ki az ebédlőasztal mellől, amikor csecsemőket vágtak falhoz a nyilas-házak bejáratánál, amikor feljelentgetések alapján még a misézni induló papot is elvitték, mert valaki jelentette, hogy zsidó származású. Az emberi primitívség támadott embert, az emberi gyűlölet segítette a gyilkosokat… az emberi butaság és műveletlenség sodort össze tömegeket emberi tömegek ellen, mint az őszi szél az utca mocskát.

Ám, volt, van egy másik aspektusa is e tragikus kornak. Igaz, erről keveset beszélünk, s nem állítunk példaképeket… csak a bosszú és a gyűlölködés marad e korból a történelem átkozott lapjain.

A másik aspektus a szeretet, amely abban a gyalázatos és minden értéket felemésztő korban, ha reménytelenül, önmagát feláldozva is igyekezett az embert emberként láttatni, igyekezett az embert emberi érzéseiben megtartani, megerősíteni, cselekvésre sarkallni.

A holocaustnak ugyanis nem csak áldozatai vannak, bár ők vannak többen, de vannak hősei, tanúságtevői, és vértanúi is. És ezek a vértanúk is beletartoznak azon áldozatok sorába, akik a az emberi aljasság, kín és a szenvedés oltárán égtek el egy őrült és értékromboló, lelket gyalázó világ akkori vezetése, annak gondolkodásmódja, és a társadalmak legaljából származó, irigy és kapzsi végrehajtói által.

Ha e korból csak a leghíresebb emberi nagyságokat említem, akkor is hosszú lenne a felsorolás XII. Piust pápától, Márton Áron erdélyi püspökön, Angelo Rotta nunciuson, Kriegs-Au Emil városmajori plébánoson, Kenéz Ferenc református lelkészen át, Zadravecz István ofm püspökig, Bejczy Jenő uradalmi főintézőig vagy dr. Füzy Sándor göböljárási plébánosig…

S az életüket áldozók közül: a Dunába lőtt Salkaházi Sárától, a nyilasok által megölt Kálló Ferenc esperesig… De százezrek segítették papokként, civilekként, fiatal serdülőkként, cserkészekként, keresztényekként, magyarokként… emberekként élelemmel, hajlékkal, rejtegetéssel azokat, akik egy korszak alantas bérgyilkosai elől voltak kénytelenek ártatlanul és magyarként menekülni saját hazájukban, saját Európájukban… a halál elől, a gyilkos embertelenség elől…

Igen! Kevés szó esik manapság arról a szeretetről, alázatról és önként vállalt önfeláldozásról, amely abban a korban páratlan cselekedeteket és hősies áldozatokat adott a mának tanulságul, s amelyek az emberi lélek nemes voltát hivatottak, vagy lennének hivatottak példának állítani a mai kor züllött, erkölcs nélküli világa elé.

Csodálkozunk, hogy ilyenné lett a világ, hogy nincs szánalom, nincs egymás iránti megbecsülés, nincs alázat és nincs bátorság kimondani, amit időben kell kimondani, s tenni, amit időben meg kellene tenni. Politikává silányodott milliók halálának az emléke, politikává silányodott a gyűlölet korabeli gyilkos megnyilvánulásainak emlegetése, de sem nem politika, sem nem erkölcsi követelmény a szeretet, a segítőkészség, az önzetlenség… és ez utóbbi nem csupán baj, de bűn, ami az égbe kiállt. Mert a halottak vádolnak, az élők pedig bizonyítanak… a halottakkal szemben is. Mert voltak, vannak, és lesznek, akik emberül akarnak élni, akik az emberi értéket nem faj és származás alapján ítélik meg, akik a szeretet parancsát újra és újra önfeláldozásukkal gyakorolják.

A világ békétlen. A világ gyűlöl. És a világ emiatt kipusztulna… ha nem volna ott a közéletben a nyugtató, a minden feszültséget feloldó, minden bajt orvosló krisztusi szeretet, ami néma, de cselekvő, ami átmenti ismét a világot, s talán nem csak átmenti, de szebbé, élhetőbbé teszi. Mert az igazság nem vész el és át sem alakul. Az igazság van, a maga egyszerű és cáfolhatatlan valóságában! Csak néha ablakot kellene nyitni rá… egy-egy emléknapon, egy-egy gyásznapon, egy-egy imával… hogy a lélek is elborzadjon, de táplálkozhassék is egyben a történelem borzalmaiból és példamutatásaiból… hogy többé ne lehessen az, ami akkor volt… s ami épp úgy leselkedik ma is Európára, és mindenkire egyformán, mint ama szörnyűségek bekövetkezte előtt – akkor…

Mert sem most, sem akkor sem törődött, nem törődik senki a világ vezetői közül a legfontosabbal, amelytől a teremtett világ léte, a megmaradása függ: – az emberi lélekkel…

Stoffán György

Nyílt levél a gyökérnek

Figyelj, Te Szerencsétlen!

Nem tudom mit és mennyit ittál előtte, de ez a szőke buxának szóló leveled igazi két k...va nagy pofont érdemel. Mindjárt megmondom miért. Mert hazudozol és én nagyon nem szeretem, ha hazudoznak rólam, a hazámról és úgy általában a magyarokról. Minden szavad egy trágyagőzös kajli, amivel te, a következő évekre akarod bebiztosítani brüsszeli millióidat, mert tudod, hogy ha ott nem, itthon pláne nem fogsz ennyit harácsolni. Te józanul is hajlamos vagy hazudozni, ezért valahogy nem lepődtem meg azon, amiket összeírogattál a te drága kolléganődnek. Ám, csak megjegyezem, nem érte meg. Ma már az is csulázik rád, aki eddig nem foglalkozott a búráddal. Hiszen tudtuk, hogy kicsit csapágyas vagy. Már látszik, hogy félreismertünk… ez gyári hiba öcsém.

A pofonokat azért érdemelnéd meg tőlem, mert úgy állítasz be ennek a tudatlan nőszemélynek, mintha hülye lennék, vagy valamilyen diktátor seggfejnek a parancsára utcára vonultam volna már párszor, hogy úgy éltessem, mint Kim Dzsongunt. Te teljesen idióta vagy öreg… Ad 1: március 15-én szar idő volt, mégis magamtól mentem a Békementre, pedig ülhettem volna itthon és nem vert volna meg senki érte. A Békemenetet meglehetősen fikázva emlegetted a kívül-belül szőkének, pedig te is tudod, hogy mi a különbség a ti hülye, fizetett cirkuszotok és a Békemenet között. Ad 2: Aki eddig engem ölebnek titulált, azt eddig mindig pofán vágtam. Te is megérdemelnéd, ugyanis kétszeres a mérgem. Én egy ruppót nem kapok egyetlen cikkemért sem senkitől, míg te a hazaárulásból úgy élsz, mint Marci Hevesen. 

A másik maflást azért adnám, mert úgy próbálsz beállítani sok százezred magammal, mintha valamiféle fasiszta, hatalommániában szenvedő hülye mellet, és nem a hazánk iránti elkötelezettségből, szeretetből mutattuk volna meg, hogy veletek ellentétben mi, vagyunk! Mi magyarországiak, és ők, akiket nem ismersz, s akiknek magyar az anyanyelvük, akik nem románok, ukránok és szerbek, hanem erdélyi magyarok és székelyek, kárpátaljaiak, délvidéki magyarok.

Na, de veletek ellentétben picinyem… azért ha belegondolsz, lehányhatnád magad azért, amit összehazudtál magatokról. Ti a proletár többség… az üldözött és demokráciáért sorvadozó tömeg… Tényleg hülye vagy öcsém? Alig vagytok párszázan, semmi mással nem tudjátok felhívni magatokra a figyelmet, mint a Rákosi elvtárs által is jóváhagyott szlogenek trágár ordítozásával, vagy azzal, hogy az egyik felkelő fetreng egy székházban, amíg el nem viszi a mentő, a másik korlátot mászik… a harmadik megtámadja a csukott ajtót… Nem beszélve arról, hogy egy parlamenti képviselőasszony oda akar járni sz…rni, amit a lyukas zoknis levideózott volna…  

A rendőrterror? Ha én lettem volna ott rendőrként a Parlament előtt, amikor a sok prolival, olyan magadfajtákkal cirkuszoltatok, akkor már nem lenne állásom, merthogy én nem tűrtem volna el, amit ti ott szemétkedtetek, az biztos. És akkor engem eltávolítottak volna a rendőrség állományából. Hozzátok ott senki nem nyúlt, senki nem bántott benneteket, te meg sz…rházi módra ezt írod a szőke csajnak… Nem szégyelled magad? Nem sül le a pofádról a bőr? És nem félsz, hogy megkapod azt a pár k…va nagy pofonodat hamarosan? Mert hidd el kis gyökér, kijár neked. Nagyon kijár, mert amíg a politikai ellenfeleiddel szemétkedsz, addig nem idegeskedem… minden ráfér az orcátokra ott a parlamentben annyiért, amennyiért… De azokat, akik nem nektek adtak a pofázásra felhatalmazást, nos, azokat nem kellene cseszegetned, mert bár forradalom nem lesz belőle, téged azért megdádázhatnak bármikor és nagyon alaposan, hogy ne tudj többet ilyeneket írni. Ha érdemesnek tartanálak arra, hogy feljelentselek, hát megtenném. Így azonban csak drukkolok, hogy kapd meg azt a két baromi nagy sallert, amit megérdemelsz, de legalább annyira legyen maradandó emlék, mint amennyi maradandó kárt tettetek az elmúlt években Magyarországnak és az általad elnézett és lefikázott magyar nemzetnek.

Ja, hogy nem szoktam ilyen stílusban írni? Hát belőlem is kihoztad… mert utálom a hazug, sz…r embereket… és te öcsém az vagy! Velejéig romlott sz…r ember, akinek sem a népe, sem a becsülete nem számít, ha lóvéról van szó!

A másik okom, amiért ilyen stílusban fogalmaztam meg mondanivalómat az az, hogy megértsd. Ugyanis az újpesti kocsmákban ezt már értik… igaz, ahhoz képest és hozzád képest is, még úriember maradtam…

Stoffán György

A nagyromán fasizmus – avagy Dan Tanasa és a román ortodoxia

„A fasizmus a radikális, tekintélyuralmi nacionalizmusnak a 20. század első felében Európa egy sor országában megjelent formája. Nevét az olasz változatáról, a legkorábban kialakult olasz fasizmusról kapta. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva. (…). A fasiszta mozgalmak közös vonásai (…) a nacionalizmus legszélsőségesebb formái, a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit, valamint a katonai szellem eluralkodása a társadalomban. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás eszközeivel keresi a nemzeti megújulást és álláspontja szerint a felsőbbrendű népeknek, „fajoknak” életteret kell szerezniük a gyengébbekkel és alsóbbrendűekkel szemben.” (Wikipédia)

Kisegyesülés, nagyegyesülés… ebből a két világraszóló eseményből áll Románia túl réginek a legnagyobb jó szándékkal sem nevezhető históriája. 1859-ben egyesítette Havaselvét és Moldvát az egy évvel később elzavart Cuza – ezt nevezik kisegyesülésnek, majd 1920-ban Trianon tette naggyá a korábbi kifli alakú kisegyesült országot. És elkezdődött a dicsőséges történelem, az „ahány évtized, annyi árulás” jelszó alatt.

Nézzük meg e fasiszta állam történelmének a nemzetközi jog és az erkölcsök ellen elkövetett múltját, hiszen gyilkosságokkal, vérengzésekkel tűzdelt történetükhöz ma is híven ragaszkodnak, s a legvérengzőbb oláhok lettek mára a legnagyobb nemzeti hősök. Ha ugyanezt az elemzést más országokkal kapcsolatban tennénk, érdekes tényekre bukkanhatnánk. Ali baba és a negyven rabló meséje is eszünkbe juthatna az Ezeregy éjszakából, de bizton állíthatjuk, hogy Hitler szobrokkal lenne tele Németország, ha úgy ítélné meg az EU a ’44-es német demokráciát, mint a románt, néhány héttel ezelőtt. Ha a mában kutakodnánk, akkor Kim Dzsongun is példakép lehetne. Hiszen a történelemben mára jutottunk el odáig, hogy az erkölcs és normalitás helytelenné vált, s az erkölcstelenség, a gyilkolás példaértékű magatartásként ítéltetik meg a világ látható és láthatatlan vezetői részéről.

De ne kalandozzunk el. Lássuk Romániát – tegnap és ma…

A román demokrácia Ceausescu államában mindenkire vonatkozott. Senki nem ehetett – kivéve a gyevi bírót –, senki nem beszélhetett a fennálló rendszer ellen, és senkinek nem járt a klasszikus értelemben vett igazságszolgáltatás. Diktatúra volt, ahol a rend őrei nyugodtan felakaszthattak bárkit az erdő szélén, kirúghatták a várandós anyából a gyermeket, vagy megerőszakolhattak bárkit, akit kiszemeltek maguknak a Securitate lovagjai. Az agyonveretés mindennapos volt, és a polgárok megfélemlítése olyan méreteket öltött, hogy annak máig tapasztalhatjuk az idősebb korosztály szellemiségében megmaradt hatását.

Aztán jött 1989 karácsonya, amikor a Stille Nacht-tól a Mennyből az angyalig minden ment a román TV-ben, mert néhány napra magukra erőltették az európaiságot, a normalitást, hiszen a helyzet egyértelműségében volt némi kétely is, amelyet ezzel a tőlük nem várt, és el nem várható magatartással igyekeztek túlélni.

Ám a politikai helyzet megerősödésével és a Ceausescu házaspár megölésével hatalomra került a kommunisták második vonala, amely folytatta a magyarellenességet, a negatív diszkriminációt, amolyan meg nem hozott, de hagyományos magyar-törvények szerint. A román diktatúra nem maradt abba a kommunista rendszer rájuk is kötelező megszüntetésével, csak a módszereken finomítottak. Európaiabbá lettek. Ám újra feltűnt, és azóta is él a fasiszta szellemiség, amelyet az ortodox egyház, Antonescu és Juliu Maniu vezettek be jóval korábban a román politikai-, és közéletbe.

A mai kor legnagyobb fasisztái Romániában fundamentalista oláh ortodox papok...

Ezek két irányban nyitottak frontot. A katolikus egyház ellen és a magyarok ellen. A németekkel és az izr. vallásúakkal (nemzetiségűekkel) nincs dolguk, hiszen azokat Ceausescu már eladta. Maradtak tehát közellenségnek a magyarok-székelyek, akiket nem sikerült megtörni, legfeljebb elüldözni. A maradék másfél-millióval ma, az ortodox egyház és az ő parancsaikat maradéktalanul és jó pénzért végrehajtó Dan Tanasa végez, alantas hitleri módszerekkel.  Ugyanis az ortodox egyház és az említett politikai gazember épp úgy bánik el a magyarsággal, mint a náci Németország az izr. lakosokkal és azok szervezeteivel. Mintha csak a Mein Kampf lenne az ortodoxok bibliája.

Manapság minden magyarlakta, sőt magyar többségű városban, a fasiszta román bíróságokkal karöltve leparancsolták a magyar és a székely zászlókat a polgármesteri hivatalokról, másutt épp ezeket akarják kitétetni, nemzeti ünnepeiken az oláh ortodox papok nyilvánosan alázzák a székelyeket, s egy-egy településen a magyar feliratok miatt is tett már feljelentést a Svájcban élő fasiszta Dan Tanasa. Eközben Andrei a Hargita és Kovászna megyei oláh ortodox püspök kitüntetésben részesítette a román feljelentgetőt, mert e két megyében olyan ámokfutást végzett, amelyet csak Maniu-gárdák véres cselekményeihez, vagy Antonescu izr.ták elleni gyilkosságsorozatához lehet hasonlítani. Igaz, ez a rombolás, ez a magyar-gyilkosságsorozat rosszabb, mint az előbbi kettő gyilkos ámokfutása, hiszen Dan Tanasa és Andrei, oláh ortodox püspök a lelkeket öli meg, a lélek sebeibe dörzsöli a sót.

E faizmushoz azonban nem csak a magyarokkal szemben érvényesül, hanem a romániai katolikus egyházat és a pápalátogatást is mélyen érinti. Ugyanis az oláh ortodox fundamentalisták sajtója mindent, ami katolikus, erőszaknak, lopásnak és aljasságnak minősít, nem kímélve a román katolikus püspököket és papságot, kirohanásaiban. Ám, ez jellemző nem csak a fundamentalistákra, de az egész oláh ortodoxiára is, amely mintegy negyven évig bitorolta a görög katolikusok lelkét, templomait és javait, s ma a római katolikusokat akarja ugyanabban a helyzetben látni…

A román ortodox egyház nem más, mint egy, az államfasizmus kiszolgálója, olyakor pedig parancsnoka. Hiszen Marosvásárhelyen 1990 márciusában is az ortodox pópa tüzelte fel a hodáki és libánfalvi parasztokat, akik botokkal és egyéb eszközökkel felfegyverkezve érkeztek buszokkal Marosvásárhelyre… Később is az ortodox pópák és a már említett püspök igyekezett ellenségeskedéseket szítani az oláhok és a székelyek között hol több, hol kevesebb sikerrel.  Tehát azt is megállapíthatjuk, hogy ebben is követi a hitleri fasizmus tematikáját és módszereit a mai oláh ortodox egyház és annak minden kiszolgálója. Ma már a marosvásárhelyi iskolákat támadta meg a fasiszta szellemiség, bezáratva a katolikus iskolát és felszámolva a magyar egyetemi oktatást. 

Dan Tanasa pedig, ennek a fasiszta modornak és szellemiségnek a svájci jólétben élő, de aljas és embertelen kiszolgálója és haszonélvezője, akit viszont a román fasiszta szellemiségű bíróságok – a nemzetközi kisebbségi jogokkal ellentétben –, mindenben támogatnak. A fasizmus is így válik elfogadhatóvá az Európai Unió számára. Hiszen, Románia az Unió szerint jogállam…  

S miközben mi, anyaországiak azzal foglalkozunk, hogy a balos ellenzék miként támadja Magyarországot belülről, s Szanyi Tibor milyen ocsmány, magyarellenes és hazugságokkal teli levelet írt Sargentitninek, keveset foglalkozunk a sokat emlegetett elcsatolt nemzetrésszel, s azokkal, akik éppen úgy gyilkolják a magyar lelket ott, mint itthon a bolsevikok méltó utódai… csak éppen az előjel nem ugyanaz. Mert amíg mi elítéljük a „dan tanasákat”, addig tudnunk kell: ők legalább a saját nemzetük érdekében aljaskodnak fasiszta ortodox elveik alapján. Míg Szanyi és a bolsevikok ugyanazt teszik a magyarok ellen… egészen más érdekek mentén, nagy pénzekért.

Érdemes volna tehát jobban odafigyelni mindkét ordas ellenségünkre, mert hovatovább késő lesz felfedezni az összefüggéseket. Nem megerősített hírek szerint, Dan Tanasa kapcsolatban van a hazai bolsevik ellenzék néhány éllovasával… de ez már egy másik cikk…lesz... 

Stoffán György

Magyar mise....

 

„Megtört a jég, jaj de jó, ez az engedmény, jobb, mint a semmi”…. hangzanak el az örömteli, jámbor vélemények arról a képmutató és cinikus megoldásról, amelyet feltehetően a pápalátogatás idejére hozott Gergely Péter, alias Petru Gherghel jászvásári püspök a csángó magyarok ügyében.

Eszerint a csángó magyaroknak havonta egyetlen alkalommal, egyetlen bákói templomban engedélyezte a magyar nyelvű szentmisét, amellyel két olyan papot bízott meg, akiknek a falujában évtizedekkel ezelőtt – a jászvásári püspökség hathatós segítségével – kihalt a magyar nyelv.

Magyarul, miről is van szó, s örvendezhetünk-e ezen a tipikus román, de cseppet sem keresztényi, még inkább nem Krisztust követő megoldáson? Örömre semmi ok, hiszen a következő apróságokkal aligha számolt a janicsár oláhvá vált püspök… Mint a közleményben foglaltatik, ez a nagyvonalú „engedély” addig érvényes, amíg lesz elegendő hívő ezeken a bákói magyar miséken.

Nos, a részletekben bújik meg az ördög.

A Csángóföldön ma mintegy 90.000 magyar anyanyelvű csángó él, akiknek a nagyobbik része idős, hatvan feletti ember. Ezek az emberek nem azt kérték már II. János Pál magyarországi látogatásán, hogy egyetlen, tőlük száz kilométerre eső városban lehessen havonta egyetlen vasárnap szentmise, hanem azt, hogy saját falucskájuk templomába mehessenek, és ott hallhassák magyarul Isten Igéjét. Hiszen a mai romániai életszínvonal nem biztos, hogy lehetővé teszi, hogy a kollektív nyugdíjból vásárolt BMW-be bevágódjon a nyugdíjas és elruccanjon Bákóba a magyar misére… az alábbi 95 településről. S, ha úgy is volna, kíváncsi lennék arra, hogy hogy fér be a Szent Miklós katedrálisba 90.000 ember ha a 95 csángóföldi faluból minden magyar misét hallgatni akaró testvérünk odasereglenék. …

A közlemény ugyanis – mint fent írtam – azt hangsúlyozta, hogy ha elegendő hívő lesz Bákóban, akkor akár folytatódhat is ez a nagylelkű püspöki engedély… de csak Bákóban…

A cinizmus és a kutyának vetett csont egyesül ebben a gyalázatban, amelynek ma olyan sok magyarországi és erdélyi örül. Hiszen igazi „engedély” csak Romániában kell efféle hitbéli ügyekhez. Mert aki a krisztusi áldozat részese kívánna lenni saját nyelvén, azt nem volna szabad ebben akadályozni. Jézus szerteküldte tanítványait, hogy hirdessék az Evangéliumot minden nyelven, és ehhez a Szentlélek adott tudást… Egyedül az oláh katolikus püspökök érzik magukat a Szentléleknél nagyobbnak, és Jézus parancsait felülbírálni jogosultnak. Hiszen nem a paphiány az, ami gátolta a magyar pasztorációt a Csángóföldön, hanem az aljas oláh politika, amely erőszakosan igyekezett még a templomokban is oláhosítani, s hazudta azt, miszerint a csángók elmagyarosodott oláhok volnának… Ez pedig nevetséges… de inkább siralmas állítás, ha például a madéfalvi veszedelemkor Moldvába szököttekről beszélünk, vagy az évezrednél régebben ott élő csángó testvérekre, akiknek ősei magyarul köszöntötték Árpád vezér seregeit is…  

Nem ajándék, nem nagylelkű felajánlás, nem valamiféle külön engedély ez, hanem a csángók és az erdélyiek arcul köpése püspökileg. Mert egy keresztény, Krisztust követő pap nem a származást, a nyelvet nézi, hanem az embert, aki anyanyelvén tanult meg imádkozni és azt az imát saját faluja templomában mondaná el szívesen vasárnapról-vasárnapra.

Most a pápalátogatás előtt, a szokásos román mentalitás szerint engednek cseppet a gyeplőn, s odadobják a csontot az „éhes kutyának”, hogy érezze, törődnek vele is. Igazából azonban csak egy cinikus arculcsapás, egy keresztényietlen szemberöhögés, népbutító ócska cirkusz ez az engedély… amely felülbírálja a Szentlelket, Jézust és a keresztény elveket. Jobb lett volna, ha minden marad úgy, ahogy eddig… s azt még mi sem tudjuk, hogyan fenyegeti a helybéli román katolikus pap híveit arra az esetre, ha mégis elmennének Bákóba, akkor egyszer… a hónap kijelölt vasárnapján… S amíg a félromán pap elmakogja majd magyarul a misét ott Bákóban, addig a csángók többsége saját falujában továbbra is oláhul kénytelen misét hallgatni. Mert Jászvásáron így határoztak.

Azonban, mi magyarok és csángók bízzunk Mindannyiunk somlyói Édesanyjában, a Segítő Szűz Máriában… Mert Hozzá mindig mehetünk… s Ő magyarul is megérti könyörgésünket, s Őt nem tudja egyetlen püspök, de még a pápa úr sem elfordítani hűséges népétől…  

Stoffán György

„Szrtájk, foradalon, raszolgák, szabad sajtot”… avagy 1918 vs. 2019…

Jó nézni, hogy a tüntetések résztvevői nem kiművel emberfők, amelyekben a haza igazi ereje volna … A feliratok, a vissza-visszatérő trágár rigmusok, a miniszterelnöki privilégium, amely szerint „Orbán egy géniusz”, jól jellemzi azt a műveltségi szintet, amelyen az ellenzékiség oly mély gyökereket vert, hogy immár száz esztendeje nem száradt ki. Hiszen eleik, 1919-ben hasonlóképpen igyekeztek a magyar történelmen, a magyar kultúrán és keresztény magyar hagyományokon túl lépni és ezért még gyilkolni is képesek voltak. Van tehát nekik is hagyományuk. Igaz, proli-hagyomány, amely még messzebbre nyúlik vissza… Mert minden társadalom olyan, mint egy felépítmény. Van teteje és van alja. Nos, a teljesen értetlen tüntetők, akik rabszolgatörvényt emlegetnek, de a vasárnapi boltzárat is ellenezték, akik az oktatás színvonaláért hőbörögnek, közben úgy káromkodnak, mint a diplomás kocsis, nem biztos, hogy valóban tudják, miért vannak az utcán. Ezt igazolja néhány interjú, amelyet bátor jobbos tv-sek készítettek a résztvevőkkel.

Mégis, mindezek ellenére vannak aggályaim. Kicsit komolytalanul fogja fel ezeket a tüntetéseket a jobboldal. TV-s műsorokban jókat röhögnek rajtuk a nemzeti újságírás „nagyjai”, gúnyos hangvételű megszólásokat hallunk lépten-nyomon, s úgy tűnik, mindenki hátradőlve veszi tudomásul, hogy országos „szrtájk” helyett, két-háromszáz proli ordítozik a fővárosban, s vidéken is csak néhány szereplő akar rendszert, kormányt, népet váltani. A jelenség viszont sokkal veszélyesebb – szerintem – mint amilyennek látszik.

A történelem bizonyította, hogy a csőcselék nem a számarányától veszélyes, hanem attól, hogy kik állnak mögötte és ezeknek mennyi befektetendő pénzük van. Nos, ma az „Európa-rombolás és keresztényüldözés, valamint a nemzetállamok megszüntetése” projektre számolatlanul érkezik a pénz minden, még ellenálló országba. Ennek pedig az a következménye, hogy ez a ma még látszólag ártalmatlan, lyukas zoknis ellenállás egyik pillanatról a másikra súlyossá válhat, mert ha néhány értelmesebb ember kerül a mai ellenzéki vezetők helyére, akkor máris kezelhetetlen lesz a helyzet.

Ha csak Lenin hatalomátvételére gondolunk, a képlet semmit nem változott. Annyiban lett csak rosszabb, hogy akkor elszigetelt és nem világméretű bolsevizmust láttunk, hanem egyfajta próbálkozást, sok-sok pénzzel a háttérben. És akkor is németek fizették ezt a fajta embertelenséget. 1918 januárja ma is tanulságos történelmi helyzet kéne, hogy legyen. Ha ma egy világméretű liberális támadássorozatot nem állítunk le időben, akkor a történelem ismételni fogja önmagát. Jöhetnek a lágerek, a szovjet-típusú koncentrációs táborok, a dugig tömött börtönök, a gyilkosságok, amelyekre annak idején Lenin egyértelmű parancsot adott.

A liberális-kommunista-bolsevik mindig ugyanaz marad. Papok százezreit gyilkolták meg akkor, s ma is papot, püspököt fenyeget a méltó utód, azaz a DK háborodott elnöke. Falvakat éheztettek halálra akkor, ma pedig a gazdasági növekedés ellen keltenek hangulatot, mindenféle hazugságot és rágalmat hangoztatva, s amikor hatalmon voltak, minden ár az egekig szökött. Csaknem koldusbotra jutott az ország.

A szovjet hatalomátvétel forgatókönyve ugyanaz volt, mint a mai forgatókönyv… ugyanazzal a népréteggel végrehajtatva. Csakhogy: akkor a Lenin féle világforradalmi elképzelést nem tudták megvalósítani, mert a nemzetállamok, a hit, és a hazaszeretet megállította a sátáni projektet. Ma azonban más a helyzet. Évtizedekig készítették elő a nagy forgatókönyvírók a nemzetállamok szellemi és lelki leépítését, s így Európa nagyobbik részén nem áll útjába senki e liberális-bolsevik hatalomvágynak, de a beszállított idegenek miatt már fél is a társadalom, hiszen a bűnözés, az erőszak, a gyilkosságok ma már mindennapossá váltak Európa nyugati felén.

Pénz, gyűlölet és ostobaság minden mennyiségben rendelkezésére áll a forgatókönyv íróinak, akiknek nagyapjai, szülei írták a korábbiakat… 1917, 1919, 1947… és sorolhatnám.

Ma ismét a primitív, kulturálatlan és szellemileg leépült társadalmi réteg hangoskodik… ma még csak hangoskodik, de az elembertelenedés fertőz, mint a háború embertelensége. A pénz pedig vonzza azokat, akiknek nincs igénye sem a tisztességes életre, a haza iránti elkötelezettségre, és akik irigységből, kapzsiságból embert is ölnének, mert annak többje van, mint neki. A papokat, az egyházakat utálni is trendi, valamint az épülő Budapestet megrongálni, és a miniszterelnök elleni gyűlölettel az ország ellen fordulni… és az Unióban Magyarország nemzeti voltát sárba taposni… ez az egyetlen bolsevik program, erre irányul a bolsevik propaganda, s már Salvini ellen is idejárnak tömtetni az elvtársaik.

Súlyos hiba, sőt bűn, hogy nem történik feljelentés, s ha történik, az is az ő bolsevik oldalukról, s a bolsevik bíráság is nekik ad igazat, mert ők összetartanak.

Tehát ne felejtsük el 1918 januárját és 1919 Magyarországát…

Tehát: amíg kiröhögjük őket, lekicsinylően viselkedünk velük szemben, addig ők erősöd(het)nek… Május pedig még messze van, s az sem biztos, hogy a forgatókönyv írói bedobják a bolsevik gyeplőt a nemzetállami lovak közé… mert a forgatókönyv állandó. Az ellenséget lebecsülni pedig, egyenlő a háború elvesztésével… – tartották a rómaiak.

S ha békét akarunk, háborúra kell készülnünk. És az ellenséget sokkal jobban szemmel kell tartanunk, mint eddig tettük. Mert Leninék sem voltak sokan 1918 januárjában, mégis százmillió halott maradt a bolsevik eszme 100 éve után… és ez az eszme, ma Budapest utcáit, Magyarország településeit fertőzi ismét… Meddig még, s hová vezet?  

Stoffán György

Parintele Andrei, a románok védelmezője... "Mindaz, ami Erdélyben katolikus, cselszövéssel, rablással és erőszakkal valósult meg"

A magyargyűlölő hargita-kovásznai oláh püspök

Szerző: Mihail Andrei

A közelgő pápalátogatás fokozatosan beizzítja az ortodox hadsereget. 

Az uniáció a Római Katolikus Egyház által gyakorolt heves hittérítési módszer, mellyel megpróbálta a katolicizmus valamilyen formájában bevonni az ideiglenesen katolikus uralom alatt élő ortodox keresztényeket (az osztrákok által 1687-ben elfoglalt Erdélyben).

Rögtön azután, hogy Erdély a Habsburgok uralma alá került, energikus akcióba kezdtek uralmuk megszilárdítása érdekében.

Ebben jelentős szerep hárult a Római Katolikus Egyházra.

A pápaság által a kelet-európai ortodoxok megnyerésére használt leghatékonyabb eszköz azoknak a katolikus államoknak az ereje volt, melyek alá e népek tartoztak. Ki kell emelni, hogy minden olyan területen, ahol ortodox lakosság került egy idegen katolikus állam uralma alá, Róma a szóban forgó állam elnyomó és korrumpáló eszközeit használta fel, hogy fennhatósága elfogadására kényszerítse a lakosságot.

A kérdéses állam a neki alávetett lelkek számának növelésében segítette Rómát, Ráma pedig abban segítette az államot, hogy vallási szétdarabolással és elnemzetlenítéssel gyengítette a szóban forgó lakosságot. Ezen államok közvetítésével azt ígérték az ortodoxoknak, hogy papjaikat kiemelik a jobbágyi állapotból, tettestársakká változtatva őket a Római Katolikus Egyház klérusának kiváltságos állapotában, a pápai Rómával egyesülését cserébe.

A pápaság ezt a stratégiát alkalmazta különféle földrajzi térségekben és a történelem különböző pillanataiban, különösen a jezsuita rendet és módszereit használva fel. Ilyen stratégia alapján hozták létre az erdélyi Unitus Egyházat is.

A Habsburg Birodalom katolikus császára parancsba adta, hogy ágyúkkal töröljenek el a föld színéről erdélyi falvakat, ortodox templomokat és kolostorokat

(mert a terrorizált erdélyi románok nem akartak áttérni a katolikus hitre, nem akarták elhagyni az Ortodox Hitet), a fából épülteket felégettette, a kőből készülteket ágyúkkal romboltatta le Bukow (helyesen: Buccow – a szerk.) tábornok, aki az uniatizmus támogatására küldött Mária Terézia császárnő.

Bukow tábornok több mint 150 ortodox templomot és kolostor rombolt le ágyúkkal, az ortodoxokat pedig üldözték, bírságolták, elítélték, kivégezték és szinte az összes templomukat elkobozták. Ezzel kapcsolatosan megemlítem a katolikus Bethlen százados 1761. június 1-i parancsát:

„A fából épült kolostorokat mindenhol fel kell gyújtani, a kőből épülteket le kell rombolni és jelentést kell küldeni a kormányzó Őexcellenciájának mind a templomok visszaszolgáltatásáról, mind a kolostorok lerombolásáról. Ha pedig valaki vakmerően szembeszállna e magas királyi paranccsal, melyet a tisztelt bizottság adott ki,

azt késlekedés nélkül halállal kell büntetni, felakasztással vagy fővesztéssel,

mint azokat, akik semmibe veszik a királyi parancsokat és megzavarják a békét és közrendet (3, II, 240. o.)”.

(Az ortodox portál a nem kevésbé uszító ortodox blogot vezető Mihail Andrei 2010. augusztus 29-icikkét „melegíti fel újra”, valószínűleg a május végi pápalátogatásra „hangolva”. Nehéz megállapítani, hogy az idézet végén szereplő könyvészeti utalás milyen forrásra vonatkozik, de ugyanez az idézet megjelenik egy másik ortodox portál 2013. 01. 12-i cikkében, ahol az idézett 1761-es „parancsot” már az 1629-ben (!) elhunyt Bethlen Gábor fejedelemnek tulajdonítják. Az idézett szöveg viszont már 2007-ben felbukkant egy bizonyos Mircea-Dumitru Motogna kolozsvári doktorandusz Monahismul ortodox din Maramureş şi Transilvania septentrională până la începutul secolului al XIX-lea című doktori disszertációja kivonatának 17-18. oldalain, ott viszont  egyértelműen az szerepel, hogy a parancsot Buccow tábornok adta ki és ezért az eredeti szövegben nem „kormányzó”, hanem „tábornok őexcellenciája” szerepel, tehát a későbbi idézések a magyarellenes narratíva alátámasztására hamisították meg a szöveget. A doktorandusz a szöveg forrásaként az 1842 és 1922 között (!) élt Ilarion Puşcariu Documente pentru istorie şi limbă című, 1898-ban, Nagyszebenben kiadott műve I. kötetének 233. oldalát jelölte meg. Tehát még mindig nem világos, hogy kik és mikor hamisították meg az eredeti szöveget – a szerk.)

Ezekben a nehéz pillanatokban harc indult az ortodoxia védelmében

az uniáció ölelésével szembeni nyílt ellenállás formájában és memorandumok küldésével a bécsi és szentpétervári udvarnak, vagy a karlócai Szerb Ortodox Metropoliának, mely memorandumok a vallásszabadságot kérő ortodox románok szenvedéseiről számoltak be.

Az ortodox hit megőrzéséért folyó harcot Szent Mártírok és Tanúságtevők szenvedték meg, Visarion Sarai és az alsócsórai Sofronie, a szebengálosi Ioan és a szibieli Moise Măcinic papok, a szelistyei Oprea Miclăus hívő, akiket 1992-ben avatott szentté az Ortodox Egyház, a Beszterce-Naszód megyében található bükkösi öreg Tănase Todoran (akit kerékbe törtek) és rajtuk kívül több száz és ezer, csak Isten által ismert hívők és szerzetesek. Erdélyben hevernek a Mária Terézia parancsára az ördögi Bucow (ezúttal sem sikerült eltalálni a név helyesírását – a szerk.) által meggyilkolt szerzetesek ezreinek csontjai.

A hatóságok által az Ortodoxia tanúságtevői ellen indított üldözés arra késztette románjainkat, hogy a karlócai Nenadovics szerb metropolita védelmét kérjék, azt kérve tőle ugyanakkor, hogy az üldözések befejezése érdekében járjon közbe Mária Terézia császárnőnél:

„Könyörülj meg rajtunk, mert testileg elveszünk és Krisztuson és Szentségeden kívül nincs kire támaszkodnunk… Őseink hitéért pedig

készek vagyunk elszenvedni a vértanúságot, vagy az ebből a birodalomból való kiűzetést is,

hitünkről viszont nem mondunk le”. (3, I, Mellékletek 86, 89. oldalak) (ezúttal sem egyértelmű a forrás – a szerk.).

Egy másik, 1757. május 21-i keltezésű, Nenadovics szerb metropolitát a Brassó és Szászsebes környéki ortodox románok által elszenvedett igazságtalanságokról tájékoztató petíció arra kéri a tisztelt főpapot, hogy a következőkért járjon közbe Mária Terézia császárnőnél:

„Az unitus papok fejezzék be kirablásunkat és megkötésünket. Ezért imádkozunk és sírunk szívből jövő könnyekkel, mi, erdélyországi románok, akik ragaszkodunk a görög hithez és teljes hitünkkel szolgáljuk a császárt, ahogy más, korábbi császárokat is szolgáltunk. Mert mi a magasságos császárságnak nem-barátjai nem voltunk, hanem azt ugyanolyan hittel szolgáltuk. De ennyi büntetést nem kaptunk a görög törvényünk miatt, sem korábban, amikor a zsidók és a leggonoszabb császárok, Maximiliánusz és Diocletianus voltak, még akkor sem volt ennyi gonoszság a törvény miatt, mint amennyit a mostaniak tesznek velünk.”

Mindaz, ami Erdélyben katolikus, cselszövéssel, rablással és erőszakkal valósult meg. Az uniatizmus az erdélyi románok vérző sebe marad.

A görögkatolikusság nonszensz, a román népre és Egyházra nézve destabilizáló és ellenséges elemek által táplált árulás.

Nyilvánvaló az a kompromisszumos állapot, amelyben az „unitus” Egyház leledzik. Róma és az egyetemes katolicizmusba való integrálódás után sóvárog, de nincs bátorsága levetni a bizánci kultusz ruháját és teljesen átvenni a nyugati gyakorlatokat és rítusokat. A legaljasabb módon befeketíti keletet, de még mindig a ruháját viseli és nagyrészt megőrizte a hagyományait.

A Római Egyházzal való egyesülés nem vallási áttérési folyamat, hanem politikai aktus és gazdasági szerződés volt. A bécsi császár a románok uniációba vonzásával az volt a célja, hogy egyrészt megerősítse Erdélyben a katolicizmust, másrészt, hogy elszakítsa az erdélyi románokat moldvai és havasalföldi testvéreiktől.

A Nyugati Egyházzal való egyesülés nem vallási meggyőződésből történt, hanem opportunizmusból, felkapaszkodási vágyból és kisszerű számításokból, hogy kihasználhassanak bizonyos, az ősi hittől megszabadulóknak járó kiváltságokat, a bécsi udvarral kapcsolatos politikai számításokból, mely egy új erőt, a pápait kívánta helyzetbe hozni.

Az erdélyi románok egy része azt hitte, hogy a Rómával való „egyesüléssel” megszabadul a nehézségektől,

de arra kellett ébredniük, hogy átverték őket és erőszakot követtek el a lelkiismeretükön. Petru Maior tiltakozásai mutatják, hogy az uniációval kapcsolatos pápai ígéretek egyszerű csalétkek, csapdák voltak, melyeket azok útjába állítottak, akik az elnyomás és a hiányosságok terhei alatt könnyen kihasználhatóvá váltak az egyetemes uralomra vonatkozó pápai törekvések kielégítéséhez.

Az erdélyi Görögkatolikus Egyház a nemzet elárulására és Atanasie Anghel (gyulafehérvári görögkatolikus püspök – a szerk.) esküszegésére építette létezését. Ezek a tettek megrendítették a nagy történészeket. Eudoxiu Hurmuzachi fájdalommal állapította meg, hogy „Atanasie Anghel volt az, aki szándékosan hamuvá változtatta a román egység templomát”. Nicolae Şerbănescu reflexióiban azt mondja, hogy Atanasie Anghel neve „az erdélyi románok lelki szétszaggattatásához kötődik”. N. Iorga mélységes szomorúsággal írja Atanasie Anghel megosztó lépéséről, hogy „abban egy tisztesség és szégyen nélküli ember, egy összes kötelességéről és esküjéről megfeledkező főpap, egy nemzete iránt érzéketlen román aljas lelkülete tükröződik… Az 1701. áprilisi nyilatkozat minden bizonnyal a legaljasabb nyilvános tett, amit addig egy román püspök valaha elkövetett”.

A görögkatolikusság erőteljesen elősegítette a budapesti kormányoknak a magyarországi és erdélyi románok elmagyarosítására irányuló törekvéseit.

Magyarország területén és a magyar statisztikákban még ma is 500 000 „görögkatolikus felekezetű” magyar szerepel, ami letagadhatatlanul azt bizonyítja, hogy ez az 500 000 görögkatolikus hívő alig száz évvel ezelőtt még román volt, hiszen akkoriban nem léteztek görögkatolikus felekezetű magyarok (a magyar görögkatolikusság története röviden itt olvasható – a szerk.).

A mai Magyarországon az 1870-es statisztikákban szereplő 1 262 206 románból már csak nagyjából 20 000 állta ki az elmagyarosítási nyomásokat, ezek közül 5000-en görögkatolikusok, a többi 15 000 pedig ortodox. Ez volt az a nagy támogatás, amit a Görögkatolikus Egyház nyújtott az erdélyi románok elmagyarosítási művének!

„Tehát ortodoxok vagyunk, mert románok vagyunk, és románok vagyunk, mert ortodoxok vagyunk. Váljunk katolikusokká? Ahhoz, hogy katolikusokká váljunk, olyanná kellene alakulnunk lelkileg, hogy megvalósíthassuk a katolicizmust. De ez az átalakulás azt jelentené, hogy: lemondunk a történelmünkről és a szellemi struktúránkról. Más szavakkal: Romániáról. Ebben nincs harmadik út: vagy Román maradsz és akkor a katolikusságod nem valóság; vagy katolikussá válsz – és akkor már nem vagy román”. 

(forrás: Főtér.ro)

Az eredeti oláhnyelvű cikket az alábbi linken olvashatja: 

https://www.aparatorul.md/tot-ceea-ce-este-catolicism-in-transilvania-s-a-realizat-prin-momeala-rapire-si-siluire/

Még néhány szó a pápalátogatásról, válaszul T. Túri Gábor cikkére

Kedves Gábor!

Fontosnak tartanék néhány kiegészítést tenni remek elemzésedhez. 

(https://promonturius.blogstar.hu/2019/01/16/dr-t-turi-gabor-gondolatok-a-szentszek-es-a-magyarok-viszonyarol-ferenc-papa-tervezett-romaniai-utja-kapcsan/67704/?fbclid=IwAR32FoaD2wswViaK77iCUPi4B7FJd7LFb98yL4QWN3epuj50-G7wfKgqfQ0)

Hiszen egyháztörténeti tények bizonyítják igazadat, ám ezeket manapság nem illő közreadni, nem illő ezekről beszélni, mert a mai papság is vakon követi a pápa úr és a Vatikán politikáját.

De kezdjük az elején: – XII. Pius pápa (1939-1958) halála utánra tehetjük annak a korszaknak a kezdetét, amely nemcsak a magyar katolikusság vatikáni megítélésében tapasztalható nemtörődömséget, de magát a Római Egyházat is elindította a lejtőn. XII. Pius ugyanis haláláig a magyarok mellett foglalt állást nemzetközi szinten is, így ma az Ő boldoggá avatása is elmaradt, mert egy ellenkező logikát magáénak valló felekezet római főpapja megtiltotta. Nos, ami 1958. után következett, az folytatódik ma is. XIII. János pápa (1958-1963) megnyitotta az utat a zsinattal az egyház liberalizálása előtt, és… de ne is foglalkozzunk a liturgia és egyéb fontos tényező elemzésével csak a politikai tényekkel. VI. Pál (1963-1978) (akit szentté avattak az elmúlt évben), olyan egyházpolitikát engedett folytatni Casaroli Agostino ( külügyminisztere által, amely a kommunistákkal való kiegyezést tartotta járható útnak, s ezzel elárulta a Vatikán az összes szocialista országban a hitért és a nemzetéért kiálló érseket, püspököt. Márton Áront, Mindszentyt… s a már megölt püspökök (Pl.; Scheffler János) emlékét is sárba taposta.

Mindszentyben igazolódik állításom, amelyben magát VI. Pált vádolom. Hiszen mindaddig, amíg egy külügyminiszter intézkedik, addig lehet ködösíteni a problémát és a felelősséget, ám Mindszenty József esztergomi érseket maga a szentté avatott pápa – Kádár szavaival élve – „penderítette ki” az érseki székből. Így a felelősség nem ruházható át. Márton Áron erdélyi püspök ezért tetemre hívta vatikáni látogatása alkalmával a bíborosokat. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy e két nagyszerű főpap boldoggá avatása ezért a két egyháztörténeti jelentőségű tény miatt nem valósulhat meg. De az erdélyi boldoggá avatási ügyekben is évtizedek óta nem történt előrelépés (Pl.; Boros Fortunát ferences tartományfőnök, történész, vértanú), az egykori szatmári püspököt, Scheffler vértanút kivéve. Igaz, ő partiumi volt, tehát a „követelőző székelyek”-et nem érintette ez a boldoggá avatás.

A csángók és a felvidékiek kérése

VI. Pál után I. János Pál (1978) következett, akinek nem volt ideje hozzáfogni a vatikáni politika átformálásához, mert megválasztását követően, egy hónap után, ismeretlen körülmények között meghalt.

II. János Pál (1978-2005) pápa magyarokhoz fűződő viszonya érdekes volt. Amíg Magyarországra két ízben is ellátogatott, addig egyetlen más magyarok által lakott elcsatolt területre sem volt kíváncsi, noha járt Bukarestben az általad említett politikai meggondolásból. De… sem a felvidéki magyarság nem kapott tőle – kérésük ellenére – magyar segédpüspököt, sem a csángók magyar pasztorációjának ügyét nem vitte előre. Itt igazolódik a Te teóriád a vatikáni politikát illetően. Bukaresti látogatása botrány, hiszen az ezer éve a Szentszékhez hű székelyeket nem látogatta meg... Ellenben, a MKPK kérését, miszerint „rendezze” a trianoni határok mentén a legősibb, Szent István által alapított és Szent László által Váradra helyezett egyházmegye sorsát. Erre azonnal és pozitívan reagált. Így lett a trianoni határok mentén kettészelt ősi magyar entitásból a debreceni és a váradi egyházmegye. Ez ismét a Te teóriádat hivatott igazolni.

XVI. Benedek pápa (2005-2013) szimpatizált a magyarokkal, szerette a magyar nemzetet, és ennek jelét is adta több esetben, ám sem csángó ügyben, sem a felvidéki katolikus magyarság ügyében nem tett lépéseket.

Ferenc pápa (2013-) ennél sokkal körültekintőbb politikát folytat. Ám, Ő sem a magyarok javára. Látogatásával kapcsolatban immár kiadtak Bukarestben is egy közleményt, amely szerint Csíksomlyóra a magyarok miatt megy, de ez a közlemény annak az igazolása, hogy rendezni akarja a Vatikánnal szembeni magyar és székely fenntartások ügyét. Ennek a közleménynek és magának a látogatásnak a támogatása az erdélyi papság részről teljes mértékben elfogadottnak látszik, ami azért drámai, mert lelki, hitbéli megerősítést remélnek és hirdetnek, ám a politikai oldalát nem látják, vagy nem szabad látniuk. Ugyanis ezen a látogatáson – mint Márton Áron tette 1969-ben Rómában – kérdéseket kéne feltenni a pápa úrnak. Ez jogos önvédelem volna, hiszen a pápát szembesíteni kellene mindazzal a korábbi sérelemmel, amelyeket a Vatikán okozott az erdélyi magyarságnak. Nem támadólag, de érthetően, mert a nép érdekei is ezt kívánnák. Ehelyett már most dicshimnuszokat zeng az erdélyi katolikus papság a júniusi pápalátogatást illetően, a olyan meggyőzés folyik a hívek felé, amely már-már önmagában is gyanús. Ahogy a Vatikán ketté tudja választani a hitbéli és a politikai ügyeket, úgy kellene az erdélyi és partiumi magyar papságnak is megkülönböztetni a pápalátogatással kapcsolatos kérdéseket. Hiszen a látogatást bírálókat egyenesen ördögnek titulálják, s teljes erővel igyekeznek rávenni a népet a megjelenésre e rossz időpontban, amikor is egy héttel később Máriához gyalogolnának a keresztalják, megünnepelni a Szentlélek eljövetelét. Ez önmagában is megosztás, hiszen sem időben, sem anyagilag nem engedhetik meg maguknak a hívek, hogy kétszer látogassanak el Csíksomlyóba, vagy – méreg drágán – egy hetet töltsenek Erdélyországban.

A látogatás ökumenikus szelleme pedig feltételezi, hogy akár Andrei ortodox püspök is ott lesz a somlyói nyeregben, ami azért nem volna lelkiekben nyugalmat generáló tény, mert Andrei hargita-kovásznai püspök finanszírozza a két megye magyarellenes erőit, és látja el őket a szeretet krisztusi parancsával homlokegyenest ellentétes ötletekkel. Ambivalens érzéseim vannak tehát a pápalátogatást illetően, de mint katolikus, sváb származású, nemzetét és hazáját szerető magyar ember, bízom a Legfőbb Vendéglátóban, a somlyói Segítő Szűz Mária, a Magyarok Királynője közbenjárásában.

Végül néhány dolgot azért megemlítenék, mert egyházpolitikáról beszélünk:

Ha ma valóban magyar érzelmű püspökök ülnek a Partium három egyházmegyéje püspöki székeiben, akkor elvárható volna, hogy a magyar érdekeket szolgálva ismét kérjék – immár mindhárman – egybehangzóan, hogy Szatmár, Várad és Temesvár tartozzék Gyulafehérvár fennhatósága alá, és emelje a pápa úr Gyulafehérvárt „metropolita érsekség” rangra. Hiszen ezt korábban a magyargyűlölő Kräuter Sebastian torpedózta meg, ám mai utóda egy kiváló székely pap. Hátha nem lenne ma a három között olyan, aki Kräuterhez hasonlóan ellenkeznék a lehetőséggel… Hasonlóképpen, ismét kérni kell a csángók magyar nyelvű pasztorálásának bevezetését, amelyet Gergely Péter (Petru Gherghel) jászvásári püspök minden erővel ellenez. Végül a Szentszéki nagykövet sértő, magyarellenes szavai miatti felháborodást is meg lehetne szüntetni, ha a pápa úr a marosvásárhelyi katolikus iskolaközpont újranyitásáról is tárgyalna a bukaresti állami vezetőkkel.  

Ha a fenti politikai elvárásoknak megfelelően zajlana le a pápalátogatás, és a magyar-ügyben történnék némi elmozdulás, akkor a látogatást eredményesnek és értékesnek tudná a magyar egyháztörténet. Ha azonban csak lelki „ködösítés” és a politika elfogadtatása miatt történik mindez, akkor jobb lenne, ha a pápa úr el sem jönne a magyarság szent helyére, Csíksomlyóba.

Stoffán György