Pride, erkölcs és politika

Jeruzsálemi köcsögmenet

Mindig, mindent összekeverünk. Most például a tisztességes, nem hivalkodó homoszexuálisokat (nem írok meleget, mert annak a magyar nyelvben semmi köze a beteges hajlamhoz!), és ezeket a gusztustalan politikai köcsögöket, akik kicsit keveredve a „genderséggel” és a liberális nihilizmussal mindnyájunkat idegesítenek. Az, az ő dolguk, hogy hányingert keltve a normális többségben vonulnak vagy sem. Hiszen, ha nem akarom látni, nem megyek az Andrássy út felé... Amikor viszont ezt a nyomorult köcsög-mozgalmukat és a pedofiliát is ki akarják terjeszteni gyermekeinket veszélyeztetve az egész társadalomra, akkor az embernek kinyílik a bicska a zsebében.

Vannak csendben, hétköznapi életet élő, érdekes vonzalmukba burkolódzó ismerőseim, akik nem himbálják a himbálni valójukat, nem rázzák a seggüket az Andrássy úton, nem vonaglanak teherautók tetején a maguk teljesen értéktelen valójában, s nem csókolóznak alig takart testtel és hajóskapitány sapkában fényes nappal, egy szodomita felvonuláson. Ezek az ismerőseim jó szándékú, jó indulatú, segítőkész kedves és szeretni való emberek. Tudják magukról, hogy elütnek a Tórában és a Szentírásban Mózes és Jézus által is meghatározott és normálisnak tartott párkapcsolattól, de mert ez életre szóló betegség nem hivalkodnak vele, hanem alázattal élik és viselik a terhet. És, mert tudják, hogy szeretetre méltók, őszintén beszélnek is minderről azokkal, akik őket elfogadják és megértik. S ebben az őszinteségben benne van a megvetés és az undor azokkal szemben, akik világméretű változást akarnak, akik fertőzik a gyermekeket, a fiatalokat, akik saját szüleik emlékét is leköpködve, saját eltérő hajlamaikat próbálják rákényszeríteni a többségre.

A liberális világ saját sírját ássa ezekkel a felvonaglásokkal, hiszen sem a gomorai korban, sem a Római Birodalom idején nem maradt el a gusztustalan és a világra erőltetett erkölcstelenség súlyos büntetése. Nem maradt el azoknak a megsemmisítése, akik azokban az időkben is azt gondolták és hitték, hogy az ő erkölcstelenségük a normális, a követendő, s az ő erőszakuk törvényes és megkérdőjelezhetetlen. Hiszen amíg egyes homoszexuális párok csendben, sőt – s mint írtam, szeretetre méltó emberekként – élik kívülről láthatatlan homoszexuális életüket, addig ezek az emberi mivoltukból kivetkőzött ocsmány férgek, őket is az utálat mezsgyéjére szorítják, hiszen a társadalom nehezen tud elvonatkoztatni. Persze mindezt sátáni dolognak tartom, mint mindent, ami a liberális eszementek világmegváltónak hitt, de világ-, és önromboló ötleteiből fakad, s válik lassacskán a nyugati tobzódók törvényévé. Ám, ennek a tobzódó erkölcstelenségnek a büntetése már kirajzolódni látszik úgy, hogy azt a liberálisok – tehát ugyanezek a fertőben élő férgek – rántják magukra. Hiszen ők invitálják és hozzák be azt a pogány hadat, amely a homoszexualitást nem tűri meg és halállal bünteti. Amit ma látunk még csak a kezdet. A megállíthatatlan kezdete… a gyilkosság és erőszakhullám kezdete, egy európát szétziláló, megsemmisítő iszonyatos vihar lenge szellője csupán. Ami viszont ezután következik, az irgalom nélküli és pusztító lesz. Mert nem csak a liberális őrület sátáni, de a pusztítás is az lesz. Hiszen a Sátán sokat ígér, mindent visz, de semmit sem ad… csak halált és pusztulást, s azt is leginkább azoknak, akik hittek benne és követték. Mert akik nem követik, és megtartják hitüket, azoknak a legkisebbnek hitt fegyver, az imádság a legnagyobb védelmük. 

Európa pusztulása tehát nem más, mint ennek a liberális, Istentől elrugaszkodott fertőnek a teljesen egyenes következménye, amelyen a pokol erői mindig is dolgoztak, de egyszer sem nyertek háborút. Mert aki Isten ellen kezd háborúzni, az ab ovo vesztes. A Teremtő Istent legyőzni lehetetlen… a parancsokat lehet semmibe venni, azonban ezzel csupán magának árt, aki megteszi.

De térjünk vissza profán világhoz 

A baloldali és liberális politikusok világához, ahol sem a nép, sem a választók akarata, sem az erkölcs, sem a józanész nem számít. Számukra a hatalom és a pénz, a beteges eszmerendszer terjesztése a lényeg és a cél. Az a szemlélet, hogy minden igaz és annak az ellenkezője is… – ha ők mondják. Ennek része az is, hogy a mai nagyhangú liberálisok, akiknek szülei, nagyszülei hatalma idején (mert náluk a párt és a szemlélet apáról fiúra szállt – lásd; szinte az össze liberális vezető felmenője a kommunista mozgalomban elévülhetetlen – hírhedt – érdemtelenségeket szerzett, mint például a „körmös Beuer”) 50 Ft-ot kapott a polgár, ha bevitt egy „buzit” a rendőrségre, azok ma a legnagyobb hangú köcsög-pride pártolók. Hasonló eszement párhuzam, hogy akik tegnap fasisztázzák Orbán Viktort, azok annak a gazembernek a pénzéből tehetik, aki kora ifjúságában saját bevallása alapján feltételezhetően számos zsidót juttatott gázkamrába, és nem csupán szemlélője volt az eseményeknek, hanem aktív és önkéntes résztvevője is. Ezek a liberálisok és szocialisták ítélik el szintén ennek a feltehetően zsidó-gyilkosságok sorozatában közvetve részes gazembernek a pénzén a nácizmust, emlékeznek a holocaust borzalmaira nap, mint nap. A sátáni aljasság minden mozdulatukban ott rejlik, minden megszólalásuk ezt igazolja. Szembe hazudnak, és érdekeiknek megfelelően minden erkölcsi normát sutba dobnak. Persze ez nem csak a magyarországi liberális szellemiségre vonatkozik - bár nekünk jutott ebből is a legalja - ez a liberális szemlélet. A világon mindenütt elburjánzik, mint a rák, … még egy rövid ideig.

Ami a liberális-bolsevik politikusokat, ezt a világ söpredékét illeti, félő, hogy folytatván évszázados gerinchiányos magatartásukat, egy pogánymegszállás esetén pillanatok alatt azt a vallást is felveszik, amit a pogány megkövetel tőlük. S teszik ezt majd azért, hogy ellenségeiket, mint 1919-ban és 1945-ben egy idegen hatalom fennhatósága alatt megsemmisíthessék. Ha nem liberálisok vagy kommunisták lesznek, akkor muszlimok… nekik mindegy! Csak a gyilkosságok és a hazaárulás lehessen tökéletes és jól megfizetett…

Igaz, akkor a mai praidos köcsögtársadalom is meghal, mert ez a liberális és bolsevik söpredék nem fogja megvédeni, de annál inkább, eszközül használva, őket is elárulja. És a kör ismét bezárul. Mi pedig ostobán, az ő kitalációjukat, a botor és nem létező demokráciát szajkózva nem teszünk ellenük semmit. Két ló közül lévén egy fenekünk, a földre huppanunk, mert mi az ő korábbi, embertelenségüket védő pajzsukat, demokráciájukat gyakoroljuk, amibe a praid éppen úgy belefér, mint a hazaárulás, a fasisztázás, a kormány és alkotmányellenesség, a bírók liberális „képzése”, és a teljes igazságszolgáltatás eszerint való átvétele.

Igen az egész világon eluralkodott a posvány. A normalitást, az erkölcsöket, az isteni parancsok helyét átvette a sátáni liberális-bolsevik nihilizmus, a demokráciának nevezett anarchia, a keresztényüldözés, a pedofília és a teljes erkölcsi züllés. 

S mint már megfogalmaztam, ennek egyetlen, de mindent elpusztító vége lesz. S aki marad, majd újra értékelheti az emberi faj végtelen ostobaságát… s megértheti az Isten által kapott parancsok lényegét… az emberiség használati utasítását, amit az emberiség soha nem tartott be… és mindannyiszor belepusztult. S nem lesz ez másképp, a ma élő európaiakkal sem. 

Stoffán György

Néhány szó a zsidókhoz

Nem tudom, hogyan szólítsam zsidó honfitársaimat, akiknek ősei együtt építették, együtt fejlesztették hazánkat. Akiknek ősei egy olyan társadalmat alakítottak ki maguk között Magyarországon, amely a többségi társadalom számára felüdülés, mert szerethető, jó kedvű, humorában és emberségében utolérhetetlen volt, s kiknek őseitől megtanulhattuk az összetartás és az egymást segítés csodaszép tulajdonságait. (Vagy megtanulhattuk volna…) Nem tudom, mert mára minden szétesett. A zsidó társadalom épp úgy, mint a többségi, befogadó keresztény-magyar társadalom. Kinek a bűne? Ki tudja immár. Talán igaz lehet az állítás miszerint sem a zsidók, sem magyarok nem tartották meg hitüket, elfordultak a Teremtőtől s csupán fájdalmaikat, a sérelmeket említve a politikai érvényesülés szakadékba vezető útjára léptek…

Keresgélvén az okokat, messze, a múlt sötétségébe kell visszalapoznunk. Egészen – Magyarországot tekintve – 1919-ig. Vagy egy kicsit még hátrább. Abba az időbe, amikor a zsidó társadalom „hárompólusúvá” vált. Amikor a kapitalista kizsákmányolás – akárcsak ma is – olyan mélységekbe süllyesztette a gazdag zsidók társadalmát, amilyen mélységekben addig ember aligha volt. Még a hadba indulók is papírbakancsot kaptak…

Nem, nem beszélünk erről, mert a politikai korrektség 1945. után ezt megtiltotta. Mint azt is, hogy az 1919-es kommunista vérfürdők vezetőiről, azok nemzetiségi, illetve vallási hovatartozásáról beszéljünk. Rosenfeld Rákosi Mátyás, Eisenberger Péter Gábor, Singer Gerő Ernő és a többi tettestárs embertelenségéről sem eshetik szó, hiszen az már antiszemitizmus volna… – tartják sokan. Mert, aki antiszemita, az bűnt követ el… s ezzel minden bűnt el lehet palástolni. A magyargyűlölet más lapra tartozik…

Azonban egy mélyebb értékelés érdekében fontos különválasztani a három zsidó társadalmi réteget… Ugyanis, nem lehet egy lapon emlegetni a haszonleső, kapzsi és minden területen kizsákmányoló gazdag zsidóságot, a magyarokkal együtt élő és érző, a szegény réteget támogató úgynevezett kis-zsidókat, akik boltjaikban, péküzemeikben éjt nappallá téve dolgoztak, tisztességesen adóztak, és a magyar társadalom megbecsült, szeretett és intelligens tagjai voltak, főként ők váltak a vészkorszak áldozataivá.  S merőben más volt az a proli réteg, amely sem dolgozni nem szeretett, sem vallását nem gyakorolta. Csupán volt… létezett, s amikor lehetett odaállt ahol valamiért pénzt kapott, ahol némi hatalomra tehetett szert, s emellett butasága és erkölcstelensége a két legjellemzőbb tulajdonságának számított. Ezek voltak a 19-es Lenin-fiúk, ezek voltak megvehetők a gyűlölködésre, s ha kellett, ezek még egymást is elárulták.

Persze minden társadalomnak megvannak azon rétegei, amelyekről az imént szóltam. Ám, amikor egy kisebbségi társadalomról beszélünk, akkor sokkal sarkosabbak a különbségek. Egy-egy kisebbség társadalmi rétegei a többségben vagy szimpátiát, vagy ambivalenciát, legrosszabb esetben pedig antipátiát ébresztenek. 1919. eseményei ez utóbbit generálták a magyar keresztény többségben.  A történelem pedig arról tanúskodik, hogy ez nem volt alaptalan és ok nélküli.

A vészkorszakban azonban a józan keresztény-magyar emberség kerekedett felül, s ennek köszönhetően Magyarország az utolsó mentsvára volt mind a zsidóságnak, mind a hozzánk menekült más nemzetek tagjainak. Horthy Miklós megítélésében – aminek okán soraimat papírra vetem – mind államférfiúi, mind emberi, mind keresztényi magatartását is górcső alá kell vennünk. Így hamar megállapítható, hogy egyik szegmens sem ellenkezik a józan megfontolt és emberi magatartások követelményeivel.Politikusként, az első világháború utáni, csonkolt országrész talpra állítása volt a feladata, amit mesteri pontossággal vitt véghez. Az utána következő években, évtizedben a szélsőségeket igyekezett visszaszorítani, aminek ékes példája, hogy Rosenfeld és Szálasi is börtönbe került. No, de lépjünk tovább, hiszen nem Rákosiról akartam írni, hanem a magyar nemzet fájdalmairól.

Amikor tehát állandó támadás alatt vagyunk a „fasiszta múlt” és az „antiszemita jelen” miatt, azt is meg kell állapítanunk, hogy ezek a többnyire vádak alaptalanok és ostobák, hiszen e vádaskodás és a magyar keresztény szellemiség elleni folyamatos zsidó hadviselés a magyar nemzet többségében újra és újra generálja az ellenszenvet, az ellentéteket. Ki, miért és mennyire utálja a másikat? Hol kezdődött a zsidómentő, olykor az üldözöttek érdekében saját életét sem kímélő magyarságban ez az ellenérzés a második világháborút követően? – Nem beszélünk róla, nehogy vád érjen… Pedig beszélni kell a történelemről. – Nyilván Rákosi és kommunista – többségében zsidó – diktatúrája idején, amikor magyarok százezreit tette tönkre a diktatúra, amelynek vezetői egytől-egyig zsidók voltak. Bosszú, primitívség? Mindkettő? Talán fölösleges már ezen meditálni. Azonban a kommunista történelemhamisítás, a győztesek történelemkönyve alapján olyan mély és ostoba gyűlölködés kezdődött, ami máig tart és máig mérgezi a közhangulatot, nem törődve a világ mai helyzetével, amelyben ez az országon belüli ellentét, csak még mélyebbre ássa a már lassan egy évszázada tátongó szakadékot. Kornis Mihály író e sehová sem vezető keresztén-, és magyargyűlöletben tobzódva odáig ment, hogy a következőket rótta papírra: “Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.” Ez a mondat mindent elárul. Ám, téves és hamis kijelentés csupán, hiszen „mi” nem gyűlöljük a zsidóságot, ám a zsidók, vagy magukat zsidónak vallók egy része ez ellen hangos szóval tiltakozik, hiszen, ha őket nem gyűlölik, akkor a viszont-gyűlölet alaptalan. Ez pedig igen rosszul venné ki magát. Tehát, folyamatosan hangoztatni kell, hogy a keresztény magyarság gyűlöli a zsidókat és minden magyar antiszemita.

Most éppen Horthy Miklós miatt éleződik a hangulat, korábban Teleki Pál szobrát, majd Hóman Bálintét vétózta meg a zsidó közösség vezetése, ám ma egy másik ország nagykövete kéri számon Magyarországot, mert végre kimondta a magyar miniszterelnök, hogy Horthynak voltak elévülhetetlen érdemei is… Igen, voltak. Többek között a zsidómentés támogatása a háborús Magyarországon. Ám, ha ezt elismerik a zsidóság mai vezetői, akkor el kellene ismerniük azt az emberfeletti áldozatot is, amelyet a magyar társadalom hozott a zsidóság védelmében, amikor arra szükség volt. Fölösleges azonban ismételnem magam, hiszen sokszor leírtam ezeket a gondolatokat. A gyűlölet és a vádaskodás nem a mi kenyerünk. Mi nem szajkózzuk azokat a mérhetetlen bűnöket, amelyeket zsidóként követtek el ellenünk. Noha, volna miről beszélni, de a politikai korrektség ezt is megtiltotta.

A józanész merőben mást követelne, mint ami történik. Át kellene értékelni a történelmet, be kellene fejezni a vádló és sértő hazug kijelentéseket, s nem kellene jobb és baloldalon folyton ördögöt látni. Mert az ördög ma nem a zsidó a keresztény számára, és nem a keresztény magyar a zsidó számára. Az ördög ma egészen máshol leselkedik mindnyájunkra.

Ma már elveszett a jogunk arra, hogy egymásnak szemrehányást tegyünk, hiszen épp annyi rosszat tett mindkét fél a másiknak… de nem úgy és nem akkor…

Föl kellene fogni mindenkinek, mindkét oldalon: Amikor 1919 ordas bűnökkel teli napjairól beszélünk és azt mondjuk, hogy zsidók, akkor nem a tudós Löw Immanulre gondolunk, aki szót emelt a vérengzések és maga a Tanácsköztársaság diktatúrája ellen, hanem Khon Kun Bélára és Szamuely Tiborra, akik tagadhatatlanul zsidók voltak. Így, amikor a zsidó közbeszédben a holocaustról esik szó, jó volna az igazi felelősökről beszélni. Ugyanis Horthy soha nem adott ki parancsot a zsidók deportálására!Ellentétben Szálasival… aki saját hazáját épp úgy eladta, mint teszik ma azok, akik migránsokat óhajtanak betelepíteni, s ezzel mindnyájunkat halálos veszélybe sodornának.

Egy adott politikai helyzetben nem lehet egyetlen politikus – főként nem hazugságok állításával – felelőssé tenni, ahogyan ma is sokan teszik Orbán Viktor Miniszterelnök személyével. Ha egy kórházban rossz az ellátás, azonnal Orbánt kiáltanak, s teszik ezt hazug állításokkal akkor is, amikor a gyermekek éhezéséről vagy – legutóbb – az időjárás okozta károkról szólnak. Egy adott politikai kort nem lehet a mai szemmel és a mai értelemben elemezni, de annál inkább szükséges annak a kornak a korlátait, kötelezettségeit és szorítását elemezni. Pro és kontra önvizsgálatot kell tartani, hiszen a zsidómentő Zadravecz püspököt ma épp úgy gyalázzák, mint a zsidókat – sokak szerint eláruló – Stern Samut, de Schwartz Sörös György, aki a Gestapónak adta ki a magyar zsidókat szintén nagy tiszteletben tartatik a filoszemita civilszervezetek részéről. Mintha teljes tudatzavarban élnénk.

Ennek a folyamatos háborúságnak a legfőbb oka az, hogy a második világháborút követően megváltozott a zsidóság magyarországi társadalmi és politikai összetétele. A fősodorba az a proli tömeg került, amely állandó gyűlölködésében megérezte a kommunista hatalmi előnyt, azonnal beállt a pártba, vezető szerepet kapott és minden pártutasítást híven követve végezte munkáját, a magyargyűlölet folyamatos fenntartását. A mágnások és pénzemberek nagyrészt már a háború alatt, német repülőgépeken elhagyták az országot, s csak néhány lelkes magyar zsidó maradt itthon, akiktől viszont minden értéket a Rosenfeld Rákosi Mátyás féle diktatúra vett el az államosításkor. Voltak persze olyanok, akik hazatérve a koncentrációs táborok borzalmából, vissza akartam menni kényszerűen elhagyott boltocskájukba, de mert azt már egy kommunista párttag családtagja kinézte magának, az eredeti zsidó tulajdonost vagy a szovjet Gulágra, vagy az Andrássy út 60-ba vitték. Az iparos és kereskedő „kis-zsidók” nagyobbik része odaveszett a német haláltáborok valamelyikében. Az a kevés túlélő pedig, aki hazatért, vallását gyakorolva, a politikától távol, gyűlölet nélkül élt a teremtőnek hálát adva életéért. A másik hazatérő réteg bosszúért kiáltva Rákosi ÁVH-jának leghűségesebb verőlegényei lettek, akik élvezettel kínozták mindazokat, akiket a hatalom a kezükre adott.  (Lásd: Stoffán György Védőbeszéd – Budapest, 1994.)

A mai ellentéteket nem a zsidó nép, a zsidó lakosság generálja, hanem a politikai felsőbbrendűségi érzéssel bíró, önvizsgálatra képtelen zsidó vezetők, és a politikába feltörekvők, akik még mindig azt gondolják a magyarságról, amit a kommunista történelemhamisítók a fejükbe vertek a múlt rendszer idején. A szocialista magyar-és kereszténygyűlölet máig mérgez, és máig élteti a történelmi hazudozást.

Nagyon jó volna tehát újragondolni a zsidóság és a (keresztény) magyarság helyzetét és kapcsolatát, amelyben egyfelől a magyarságra kellene bízni, kit tisztel és kit nem, saját történelmének személyiségei közül, másfelől levetni az előítéleteket azzal a néppel, vallási közösséggel kapcsolatban, amely nép szenvedései épp olyan leírhatatlanok, mint a magyar nemzetéi.

Ne keressük a gyűlölködés okait tovább, hanem fejezzük be azt, hiszen Magyarország ma is menedék minden benne lakónak, és ezt a menedéket csak közösen, egymást elfogadva és sérelmeinket végre háttérbe szorítva tudjuk megvédeni a jelen kor szörnyű kihívásaival szemben. Ha nem vagyunk képesek az általunk már meg sem élt sérelmektől végre pro és kontra elvonatkoztatni, politikai ellentétek generálása nélkül, egymással békében élni ebben az országban, akkor mind elveszünk. S ezért csak saját, mérhetetlen és érthetetlen, cél nélküli ostobaságunkat okolhatjuk…

Stoffán György

Világméretű katolikus “fegyverletétel”

"Jelmez" - a farmer fölött... 

Nemrégiben ismét ferences szerzetesnővért láttam a metrón. Rendi ruhában. Élményszámba menő dolog ez, hiszen az angyalarcú nővérke csendes megjelenése is elegendő volt arra, hogy az addig nagy hangon ocsmányul beszélgető fiatalokat szempillantás alatt megváltoztassa, s néhányan kedvesen, mintegy tüntetésszerűen „Dicsértessék”-kel köszöntötték az ismeretlen, de mégis szívükhöz közelálló fiatal szerzetesnőt. Jó érzés látni mai világunkban olyan embert, aki hivatását nem csak a templomon és a kolostoron belül, hanem azon kívül is láthatóvá, s talán egyesek számára követendővé is teheti. Nem hivalkodón, hiszen a nővér csupán egy utas volt a sok között, mégis maga a hitoktatás, az Istenre figyelés, a hit gyakorlása emberi hirdetőoszlopává lett, ott a metrón… jelenléte maga volt a prédikáció, hiszen hirtelen mindenki tudott viselkedni, s kit tudja kinek, milyen érzése támadt látva az egyszerű, alázatos lényt, akinek pedig oldalán még fegyver is volt. A katolikus ember már elfelejtett és sajnos egyházi körökben is félretett fegyvere: a Rózsafüzér.

Azt már sajnos megszoktuk, hogy a férfi szerzetesek és világi papok és néhány püspök is immár, mint a színészek, csupán “jelmezként” hordják hivatásuk (egyen)ruháját. Kilépve a templomból, a kolostorból beolvadnak a világba, a civil viselettel teljesen és sajnos szándékosan, saját döntésük alapján, eltakarva papi, szerzetesi létüket, hivatásuk jelét. Mondhatnánk, azért, mert a kommunista hatalom nem engedte számukra a papi öltözék viselését. Ám, nem mondhatjuk, hiszen harminc esztendő alatt ez a tiltás szertefoszlott. Ma már hordhatnák, hiszen sem a katona, sem a tűzoltó, sem a muszlim, vagy a kipát, bóher-kalapot és kaftánt viselő zsidó nem titkolja szakmáját, hivatását, hitét azzal, hogy az utcára csak civilben lép ki. Ez egyedül katolikus papjaink körében terjedt el – ártó és romboló módon.

Ám, van egy igazi és új fájdalmam is e tekintetben: a ferences rend fegyverletétele. Egy gyönyörű s talán rendi viseletük – habitusuk – legszebb darabjának letétele. Annak a fegyvernek az elhagyása, amely fegyver eltűnése a kordáról, a katolikus hit hagyományai szerint a Szűz Anya kérésének mond ellent. Hiszen már Remete Szent Pál szerzetestársai is használtak apró kövecskéket, amelyekkel imáikat számon tartották, magának Remete Szent Pálnak pedig olyan zsinórja volt, amelyen csomók jelezték az imádságot. Ezt a mai Rózsafüzér, Kr. u. 300-as évekből való ősének, elődjének tartjuk. Itt 1700 éves múltról beszélünk! A folytatás sem mai. A „pálos” hagyományt újította fel 1213. szeptember 12-ei, Toulous közelében fekvő Muret-nál aratott győzelem előtt Szent Domonkos, amelyet saját állítása szerint a rózsafüzér segítségével vívtak meg, s ami által megteremthette azt az európai rendet, amely a keresztény világ fundamentumát jelentette napjainkig. A krónikás ezt írja az eseményről: - „Domonkos alázatosságát, mely nem tétovázik a rózsafüzér imát (egy nagyon alázatos imát, egy népimádságot) feleleveníteni; és megemlíti jártasságát a koronák tökéletesítésében, vagyis a versszakok ismétlésében.” A versszakok az „Üdvözlégyet” jelentik e leírásban. Hiszen akkoriban ezt az imádságunkat még zsoltárnak nevezték.

Az imádság érdekessége, hogy egyedül a magyar fordításban szerepel az „Asszonyunk” szó, jelölve Magyarország Máriának történt Szent István általi felajánlását… Az első magyar Rózsafüzér-társulatot 1496-ban, Kolozsvárott alapították, ferences kezdeményezéssel.

Szent Ferenc maga is viselt a derekán lévő kötélre fűzött „korabeli”, zsinóron csomózott Rózsafüzért. Ezért, a mostani rendi viselet „egyszerűsítésének” indokaként nem elfogadható, hogy „akkor még nem volt Rózsafüzér”, vagy, hogy„Szent Ferenc eredeti viseletének nem volt része” ez a fegyver. Persze ha elfogadnánk eme érveket, azonnal feltehetnénk a kérdést, hogy farmernadrág vagy autó volt-e “Isten szegénykéjének” idején…. 

Miért is nevezem és nevezik a pápák és az egyház fegyvernek a Rózsafüzért? Mert maga a Szűz Anya jelent meg 1208-ban Szent Domonkosnak, és a Szentszék által is elismert jelenésben Ő ajánlotta föl ezt a “legyőzhetetlen fegyvert” az egyház és az világ ellen támadó Sátánnal szemben.

„A Szent Domonkos által prédikált rózsafüzér az idő multával és az emberek hanyagsága miatt hanyatlásnak indult és csaknem teljesen eltűnt” írja Forli püspöke, Alexander pápai legátus 1476. március 10-én, a Köln-i rózsafüzér-közösség jóváhagyását igazoló levelében. XIII. Leó pápa a Rózsafüzért illetően két tanácsot adott: 1./ – a rózsafüzért lehetőleg többekkel együtt imádkozzuk; 2./ – a rózsafüzért kitartással imádkozzuk.

Ma pedig? Annak a szeretett és nagyra becsült szerzetesrendnek a viseletéről tűnt el, amely rend a történelem során, immár 800 esztendeje minden bajban a Máriás zászló alatt, a magyar néppel, küzdött a hitért, az egyházért, az országért, nemzetért. Történik pedig ez akkor, amikor Európa, és a világ kereszténysége soha nem látott veszélyben van, amikor kézzelfogható a sátáni erő pusztítása, a keresztényüldözés.

Aggodalomra ad tehát okot ez a tény 

Hiszen amikor a Sátán elleni fegyvert teszi le a világ legnépesebb és a nép között az egyik legelismertebb és szeretettebb szerzetesi közösség, felmerül a gyanú… nem maga az ördögi hatalom áll-e a Mária, a Rózsafüzér, és az „Üdvözlégy” tárgyi figyelemfelhívásának tiltása, elhagyása mögött? Hiszen magyarázatot lehet találni bármire. Annak a tiltására, elhagyására azonban, amit a ferencesek 700 évig viseltek korádjukon az egész világon, s amely imafüzér a Szentszék által is bizonyítottan számos csoda és győzelem erőt adó fegyvere volt – nincs magyarázat… nem lehet magyarázat!

Szép és méltó lenne, ha a világon, de legalább Magyarországon és Erdélyben minden ferences alázattal visszakötné derekára a Rózsafüzért, s bátran, büszkén viselné szerzetesi ruháját. Utcán, kolostorban, templomban, társaságban és a szent magányban egyaránt. Mert mint a metrón a ferences nővér… magával a viselettel, a ruhával, az oldalán hordott Rózsafüzérrel is Istent szolgálja és a népnek ad erőt, bizalmat és hitet a szerzetes és a reverendát hordó Isten által meghívott. E példamutatással talán el lehetne érni, hogy a katolikus ember is megemelné kalapját a templom előtt, vagy keresztet vetne.. ahogyan eleink tették.

Mert, amit Szent Domonkos, a Szűz Mária személyes kérésére odaparancsolt a habitusra, azt sem a pápa, sem a minisztergenerális, sem a definitórium, sem a provinciáis vagy a gvárdián nem vétetheti le sehol a világon a barátcsuháról…

Stoffán György

Német diktatúra 2017.

Nadrágban a Vatikánban - hivatalos látogatáson. A kép mindent elmond.... 

Alig hittem a fülemnek. Németországi barátomat hívom telefonon. Hosszan beszélgetünk mindenféle témáról. Főként egyháztörténet, németországi magyarok, Németországban élő kitelepített magyarországi svábok kihalása… stb.. de amikor a jelen történésekről kérdezem, elhallgat. Migránsok, erőszak, gyilkosságok? – hallgat.  Majd kis idő múlva azt mondja… inkább most erről ne beszéljünk... majd ha átjössz személyesen… ezt a témát itt nagyon nem szeretik… majd ha személyesen…  – és megszakad a vonal… 

Skype-on próbálkozom… legnagyobb meglepetésemre kiírja: „ellenőrzés alatt”.

Másik ismerőst próbálok hívni, aki már bátrabb, mert őt legfeljebb kitehetik, hiszen nem állampolgár. Elmondom neki, mit tapasztaltam az imént.

– Ez így van öregem – mondja. – Ezek tiszta hülyék. Nekem a fater mesélte annak idején, hogy mi volt a rákosi korszakban. Na annak ma már a németek örülnének, mert ami itt folyik, az ahhoz képest is diktatúra – folytatja. A szomszédom fia kicsit szereti a "régi világot", és ennek hangot is adott a neten. Valami haverjának a koszos niggerekről írt… elvitték és három hónapot kapott. Szerinted megszereti ezeket odabenn? Te! Itt azon vannak a vezetők, hogy teljesen menjen tönkre az ország és eltűnjenek a németek, de még a nyelv is. Ezt még két éve sem gondoltam… Én is húzok haza innen, mert ez már egy élhetetlen, szar ország. Emlékszel, amikor Stuttgartban, meg Münchenben éjjel is lehetett sétálni, a kutya sem bántott? Amikor tele voltak a bajor kisvendéglők, és a kereszt ott volt minden kocsma valamelyik sarkában a falon? Na, ez ma már nincs… vagy amikor az apáca, rendi ruhában, kis csengettyűs persellyel állt a templom előtt és gyűjtött a szegényeknek. Aki adott, az kapott egy kis kitűzőt Caritas felirattal? Na, ezt felejtsd el! Ez már Afrika és Ázsia keveréke… A minap pofoztak sz…rá ezek a büdös fekák egy apácát… és rendőrök csak akkor mentek oda hozzá, amikor szegény a földön ülve szorongatta a Rózsafüzérét. Vörös, felpuffadt arccal. És az emberek messze kikerülték a helyet is. Milyen nép ez b…. meg? – fakad ki ismerősöm…

–    És te nem félsz, hogy ekkora pofával adod elő ezt telefonon keresztül? – kérdezem.

– Én? Leszarom őket… mondom, hogy hazamegyek. Még a nyarat végigcsinálom, eladom a kocsmát és húzok ebből a rákosistánál szarabb országból. Öregem! Ilyen mocskos világba kellett belevénülnöm… De erről is az a tetves vén k…va tehet… úgy vették meg kilóra a rohadék liberális sorosisták, ahogy elő van írva. Igazi rohadt szemét Stasi-ügynök… – és a vonal megszakad… hiába próbálom visszahívni; – „pillanatnyilag nem kapcsolható”.

Valami eddig nem érzett büszkeség és nyugalom van bennem immár lassan két éve. És egyre erősödik. Hiszen van hazám, van országon, látok a metrón angyalarcú nővéreket, rendi ruhában, akiket senki nem bánt – de Isten irgalmazzon annak, aki megpróbálná. Leülhetek egy kávéházban, bemehetek egy-egy bevásárlóközpontba félelem nélkül, s szabadtéri rendezvényeken is biztonságban érezhetem magam. Haza… saját ország… biztonság… szemben a sokáig irigyelt Nyugattal, amely ma öngyilkosságot követ el, tárt kapukkal fogadja a megszálló csapatokat, s közben azt hazudja önmagának, hogy menekülő szerencsétleneken segít… Pedig, akiknek menekülniük kellene, azok otthon maradtak, várják a szabadulást a pokolból, s közben tizedelik őket a romlott Nyugat és az azt idegen hadakkal elárasztó bankárhatalom pénzén. A menekült hálás, köszönetet mond, alkalmazkodik… ez a pogány had viszont gyilkol, erőszakos, és számára nincs törvény a sajátján kívül, ami a keresztények legyilkolására, Európa megsemmisítésére szólítja fel.

Akik valóságos veszélyben vannak, azok otthon várják Isten irgalmát – a békét. Vagy a halált… mert megtagadni a hitüket soha nem fogják… Őket nem érintette a jólétnek és a szabadosságban a sátáni hatalma… mint a Nyugatot, és mint minket immár harminc esztendeje. Nekünk azért, talán még van lehetőségünk visszalépni az erkölcstelen, liberális, hit nélküli létből a normális, Istenhez forduló életre… Talán mi nem veszünk el, ha látjuk és tapasztaljuk, hová vezet az, amit annyira irigyeltünk évtizedeken át… Damoklész kardjaként függ a fejünk felett a józanság elvesztésével, a lelketlen és lélektelen élet folytatásával járó büntetés, amely lecsapott immár az ostoba, hitetlen és értékeit semmibe vevő Nyugatra. A kereszténységet nem csak állami vezetők, de papok, lelkészek és püspökök is megtagadják, azt hazudva és hirdetve, hogy háborúból menekülők előtt nyissunk kapukat, miközben Kapisztrán Szent János ma is magasra emelné keresztjét és toborozna… Lelkeket és talán hamarosan erős karokat is…

Igen! Van saját hazánk, van saját Kárpát-medencénk, szabadok vagyunk, s nem kell még félnünk a mindent letarolni képes pogánytól, a gyilkostól, a vadembertől, akinek mindegy, ha szamár, ha kecske, ha nő… s akit csak a váci püspök és evangélikus kollégája, no meg a liberál-bolsevik ellenzék érez testvérének, támogatandónak. Normális, magyar, keresztény, saját történelméből tudja mi az, ha százötven évig a pogány uralkodik… Bár, az a török megszállás a most fenyegető rémséghez képest csak enyhe tavaszi szellő a történelemben.

A telefont lehallgatják, a vonalat megszakítják, német liberálisok adják a tanácsokat arra, hol kell robbantani, ölni és erőszakolni… s mindehhez a titkosszolgálatok, és maga a legfőbb állami vezető asszisztál. Apéácát, papot vernek és fenyegetnek, templomok berendezését verik szét, egyházi szertartásokat zavarnak meg. Embereket ölnek halomra vallásuk, keresztény hitük miatt, s nem esik róla szó sehol a nagy sajtóorgánumokban. Nem tud róla senki, ha nem hívja fel a figyelmet e szörnyű gyilkosságsorozatra Böjte Csaba ferences szerzetes és Kocsis Fülöp érsek-metropolita, akik személyesen látogattak az üldözöttekhez, elvívén nekik a reményt, hogy vannak még Európában néhányan, akik figyelnek rájuk, akik lélekben velük vannak, s akik itt sem hagyják el hitüket néhány ócska áruló, szellemi toprongy eszmeisége és vadonatúj elveik miatt.

Ez ma a Nyugat… Svédországtól Ausztriáig… és a nép retteg… de nem hiszi, hogy nincs menekülés, csak a pusztulás lehetséges…

Hit és rend nélkül elvész minden. Sok a tennivalónk tehát mindkét dologban… reményünk azonban van. Nekünk még van! S jövőnk is… ha kérjük, és felismerjük azt, kitől kell kérnünk – és hogyan! Mert egyetlen út van számunkra is: – Isten!

Lehet, hogy ma még sokan értetlenül néznek e sorokra, és ostoba prédikációnak tartják a fent írtakat, de előre szólok: – keserves lesz megtapasztalni, felismerni azt, ami által saját elhatározásból és nem elgondolkodtató felszólításra fordulunk majd Istenhez… amikor már nem lesz más kapaszkodó, amikor a halál ott leselkedik majd a kapualjakban, a házakban, s mindenütt – mint Nyugaton!

Ha jó érzés tudnunk, hogy ma még van hazánk és biztonságunk, mennyivel magasabb rendű és értékű érzés és tudat – hogy van gondviselő, teremtő, irgalmas és megbocsájtó Istenünk, aki szeret… segít, támogat és megment! Ha kérjük…

Stoffán György 

Elnök, aki szétveri Romániát

Mielőtt bárki sértődöttségének adna hangot amiatt, mert oláhnak nevezem az oláhokat, megmagyarázom: – E korábban, időtlen idők óta használt nevüket Andrássy Gyula gróf változtatta meg, hogy egyesítse annak a majdnem nomád, és meglehetősen vegyes nacionálét magának tudó  társadalomnak a nevét, amelyről azt feltételezte, hogy európaivá tud válni, felzárkózik és akarja is e felzárkózást. Ez a szándék részben valósággá is vált, ha az erdélyi román társadalom egy részét vesszük górcső alá. Hiszen Erdélyben volt minta, voltak nemzetek, amelyek ipari, gazdasági, életmódbéli példával szolgáltak, s ezt a példát az erdélyi románság igyekezett is átvenni, eszerint élni, boldogulni. Ők a románok – nézetem szerint. Tőlük nem vitatom el az Andrássy gróf-féle elnevezést. 

Azonban, az a máig primitívségéről nap-mint nap, számot adó politikustársadalom, amely a hegyen túl a Regátban, azaz, az Ó-királyságban él, oláh maradt. Őket nem illeti a román elnevezés, hiszen pontosan olyan buta, primitív és szűklátókörű, mint amilyen volt Andrássy gróf idején. Ráadásul a bukaresti oláh politika, Európa legelmaradottabb, legostobább és leggyűlölködőbb politikája, s persze mindez abból a butaságból és babonás primitívségből eredeztethető, amelyet főként a nagyszakállú ortodox tanácsadók generálnak. Azok, akik ma is úgy űzik az ördögöt, hogy a kliens belehal, s úgy gazdálkodnak, hogy bizony a nép pénzét saját luxuséletükre fordítva használják föl. Igaz, nem olyan régen alaposan bele is buktak ebbe a Szentírásban is megtalálható bűncselekménybe, amely a vámosok és a farizeusok sajátja volt egykor. Ők tehát maradtak oláhok, hiszen semmi európaiság, semmi szeretet, semmi előrelátás, békekeresés nincs bennük. Csak a vak gyűlölet, a tudatlanságból eredő érzéketlenség, és a területi integritás ki tudja kiktől való féltése él bennük, hiszen tudják, hogy 1920-ban valamit elértek, de annak a súlyos és önmagukban éltetett átka „rajtuk és fiaikon”… akkor sem tudnának nyugodtan élni, ha egyedül maradnának a Földön…  

Most erdélyi szász elnökük van. Politikus abból a nációból, amelyről azt tartja a művelt világ, hogy „okos szászt és zöld tehenet ne keress!”. E bajor szólásnak élő és kézzel fogható bizonyítéka maga Klaus Johannis, aki a minap külföldről tiltotta meg a bukaresti oláh politikusoknak, hogy politikai okokból tárgyaljanak a magyarokkal, s a tárgyaláson esetleg felmerülő etnikai feltételeket meg se hallgassák. Johannis ezzel a felszólítással minden bizalmat eljátszott, s magát az oláh európaivá válást tette kockára. Hiszen, az oláh politikusok európaivá válását (és ma már nem a mai Európára gondolok, amikor európaiságról beszélek, hanem a hat évvel ezelőtti Európára… hiszen az oláh politikai a mai európai politikának felel meg!), kifejezetten és egyedül a megszerzett kisebbség megbecsülése, jogaiba való visszahelyezése és önkormányzatának elősegítése biztosíthatja. S mit tesz erre az erdélyi, egykor volt szász kisebbségi elnök? Szembeköpve saját nációját, s szembeköpve mind az oláhokat, mind a románokat… – tilt. Magyarán, visszanyomja az 1920-as nacionalista mocsárba a végre – még ha csak politikai érdekből is, de – felemelkedni, románná válni akaró oláh politikusokat, akik már-már elnyerték volna ezt az elnevezést. 

Johannis tehát egykor volt szász létére, ma Bukarestben a legnagyobb (vagy legbutább) oláh – "megtisztelő" címre tett szert. Hiszen sem szásznak, sem románnak nem lehet nevezni. Inkább mindkét náció legaljasabb ellenségének, hiszen az egyiket elárulta, a másikat ismét csúnyán lejáratta. 

Kitől félnek vajon ezek bukaresti percemberkék? Milyen kár érné őket, ha a magyarokkal és székelyekkel békében próbálnának élni és belátnák végre, hogy az ellenségkeresés a saját életüket mérgezi leginkább. Ők ébrednek rettegve, ők keresik azt, hol lehet újra és még nagyobbat rúgni a magyarságba, a székelységbe, s ők kutatják folyton-folyvást, hogy aznap épp kik akarják elcsatolni tőlük Erdélyt. S ők nem akarják levetni magukról – ott Bukarestben – a különböző jogos, de rájuk nézve nem kifejezetten hízelgő évszázados jelzőket. 

Ha román lennék, inkább azzal igyekeznék foglalkozni, hogy keressem a magyarok szeretetét, szolgáljam a magyarok érdekeit is, és nagy szavak (hazug állítások) helyett valóban törekedjem arra, hogy a román kisebbségi politika legyen irányadó és követendő a világ kisebbségekkel rendelkező országai előtt. Ugyanis az erdélyi román értelmiség is így látná ezt helyesnek. Elege van abból az őket is érintő magatartásból, amelyet Bukarest gyakorol. Mert az erdélyi román értelmiség ott él, és tudja, hogy a székely, a magyar nem marad hálátlan annak, aki segít céljai elérésében, életminősége javításában, alapvető emberi jogainak tiszteletben tartása mellett. A székely és a magyar nem ellensége a románnak, mert a székelyből és a magyarból hiányzik az ostoba és alaptalan gyűlölet, s nem tör mások ellen, legfeljebb, ha arra kerül a sor, védekezik. Ám azt sem jókedvében teszi, hanem védi saját kultúráját, hitét, iskoláit, hagyományait… a létét, az életét. S nem általánosít, ha bántják, ha támadják, hanem megnevezi azt, aki elköveti ellene az embertelenséget, amelyből 1920. óta kijutott neki bőven. Noha a magyar alapított iskolát először az oláh gyermekeknek… de nem is sorolom, mert felhánytorgatásnak tűnnék… az pedig nem illenék hozzánk.

A székely és a magyar Erdélyben és a Partiumban, békében szeretne élni, hiszen nem betelepedett, nem földfoglaló, hanem édesanyja ott hozta a világra, s messzi ősei is e tájon születtek… miért is volna bűnös, ha ragaszkodik ahhoz a nyelvhez, amelyen imádkozni tanították, amelyen megtanulta, hogy minden ember Isten teremtménye, s még az ellenségeit is szeretnie kell, ha magát kereszténynek vallja. 

Mit is ért ebből a bukaresti oláh, s mit ért ebből az az államelnök, amely saját, márkáért eladott népe szenvedéseit is sárba taposva nekitámad egy másik nemzetnek saját országában, a béke és az egymásrautaltság, a szeretet és az egyetértés helyett? Semmit, mert a szász ma a magyarság ellenségeinél képezteti magát, s ott mondják meg neki, hogy hogyan bánjon el a magyarsággal, de nagy pénzért még sajtótájékoztatót is tarthatott Amerikában… „imázsa” jobbítása érdekében. Csak két nagyon lényeges dolgot nem vesz észre a szerencsétlen buta szásza. 

Az egyik, hogy a saját nemzetének árt a legtöbbet azzal, ha nem az egységet és az összetartást keresi, ugyanis Románia egységét és szabadságát nem a magyarok és a székelyek fenyegetik, területi épsége nincs veszélyben… Romániát ma ugyanazok akarják szétverni, mint akik Magyarország ellen áskálódnak. Johannis háborúba sodorja országát… ami nem kis bűnként említtetik a világtörténelemben. Többen, ezért keményen megfizettek. 

A másik, hogy Románia sem lesz képes megvédeni magát az új honfoglalóktól, a pogány hadaktól, akik menekült köntösben hamarosan Johannis mostani tárgyalásainak eredményeképpen a Regátban kezdik majd új életüket. Mert Johannis ma Románia teljes elvesztését szolgálja, s bár néhány ostoba bukaresti politikus nagyhangon hirdeti a régen lejárt történelmi ostobaságát, miszerint Erdélyt nem adják el… Nem veszik észre, hogy Erdélyért ma nem áll sorba senki, hogy megvegye. A magyarok és székelyek pedig nem vásárolni akarnak saját szülőföldjükön, csak zászlóikat tennék ki, nyelvükön szólalnának meg, s iskoláikban taníttatnák Románia jövendőbeli erdélyi magyar értelmiségét, amely soha nem ártott a románságnak. 

Tartok attól, hogy a fentiekből a bukaresti oláh politikusok és a március 15-ét ócsárló részeges hajóskapitány is csupán annyit értenek, mint az eritreai néger, aki értetlenül áll a német bírság előtt, amely azért ítélné el, mert meghágta a német kecskét, s még egy autókipufogót is boldoggá akart tenni… 

Azonban bízom az erdélyi román értelmiségében (és itt nem a Maros megyei főispánra, vagy a vásárhelyi polgármesterre gondolok), amely értelmiség lát, hall és nincs benne primitív gyűlölködés. Csak békevágy és egy szabad, független, sehová sem tartozó, önálló Erdély szívmelengető jövőképe, amelyhez a szászból oláh politikussá változott elnök újabb erőt adott botor tiltásával… 

Stoffán György

Bayer Zsolt és a hímivarsejt = 0:1

Az elmúlt hét jogi eseményei, a sajtóhírek és a közhangulat érdekesen alakultak. Az ember nem tudja valójában, sírjon vagy nevessen azokon a történéseken, amelyeknek ha akarjuk, ha nem, részesei vagyunk. Úgy kezdődött, hogy Bayer kollégánkkal szemben a bíróság döntött és meghatározta a trágárság jogi normáit. Eszerint az egyik minősítés megengedett Vonával kapcsolatban, a másik nem. Bár a szabad véleménynyilvánítás jogát még nem vette el a taláros testület, így ezután már a jogi egyetemeken is „g…nek” lehet – mert az elfogadott – nevezni azt az előadót, aki a kollokviumról páros lábbal rúgja ki a jövő fogadott vagy fogadatlan taláros pró(vo)kátorait, a nyelvészkedő bírójelölteket.  

Régen a jog és törvény a korcsmai káromkodást vagy az utcán hangosan kimondott illetlenséget is szigorúan büntette és nem kellett bírósági tárgyaláson nyelvészkednie a mindentudó és mindenhez értő, kötelezően tisztelni parancsolt talárosoknak. Mert ugyebár a káromkodás, a trágárság mindenféleképpen büntethető és büntetni rendelt megnyilvánulás volt. Sőt! A székely falutörvények némelyike azt is tiltotta, hogy marhának vagy baromnak neveztessék ama állat, amelynek a becsületes magyar elnevezése volt az inkriminált szó. Ha pedig említtetni volt elkerülhetetlen e szóval valamely oknál fogva az illető állat a falutanácsban, akkor a szónok, a szó kimondása előtt mea culpázni volt kénytelen a tanács jelenlévő tagjai bocsánatáért. Mindszenty József esztergomi érsekünk, korábbi állomáshelyén, zalaegerszegi plébánosként a paraszt szót tiltotta be használni, ugyanis igen sokan e megnevezést trágár kifejezéssé degradálták. Igaz, érsekünk a himnuszt sem engedte a templomban énekelni, mert a benne lévő „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt” sor túlzottan világi, és Istennel szembehelyezkedő volt. Van benne valami… ám a nép nem így ítélte meg, ezért a tilalom rövid életűnek bizonyult. E tiltások és bár logikus, de szokatlan plébánosi rendeletek miatt nevezte el a város Mindszentyt „Zalai Lámának”…

No de! A mai kor értékítélete más. És nem a reakciók felett kimondott szentenciával kellene kezdenie a nagyméltóságú talárosoknak a rendcsinálást és a megfélemlítést, hanem annak a körülménynek a megszüntetésével, amely miatt tanult és nagyra becsült kollégámból néha ki-kicsap a teljesen jogos undor a hazaárulókkal, a takonygerincűekkel, a szarkupacokkal – bocsánat a g....kel – szemben. Én magam utálom ez utóbbi, mára jelzőként alkalmazott szót leírni is, ám a bíró másféle gyermekszobában nőtt fel, s neki a szarkupac nem oly elfogadható, mint annak népiesen durva megnevezése, amelyből sajnálatosan ő maga is lett. 

(Ez a „durvaság” az elkövetett cselekmények egyenesen arányos következménye, jelzője, hiszen hülyén hangzanék egy magyar írótól, ha Vonára azt mondaná, fölöttébb megkérdőjelezhető erkölcsiségű politizálását látva, hogy „kis csacsi” vagy „kis huncut”… (Bár ez utóbbinak javaslom eredeti jelentését megismerni. Ama értelemben ugyanis már közelít Vona egyéniségéhez).

Tehát levonva a nagyméltóságú taláros erkölcsi konzekvenciáit, arra a következtetésre jutunk, hogy a magyar jog valami sáros posványkeverékké degradálódott, amelyben a hazaárulás, a gerinctelenség megengedett, az erkölcs, az emberi tartás, a magyar nyelv ismerete viszont nyomokban sem található immár. Csak irigyleni tudom a régi erdélyi falutörvények korát, amelyben a hazaárulót pallossal, az efféle nyelvészkedő bírót pedig minimum pellengérrel fizetnék ki.

A másik jogi ügyről nem beszélnék részletesen, hiszen van az a harminc ezüst, amiért a nemzete és a hazája ellen vállal ügyet egy fiskális. Igaz, ez nem a nemzet és a haza szégyene.

Végül rövidke gondolataimnak utolsójaként e cikkben hadd említsem meg azt a jelenséget, amely valaminek az okozata és nem oka. Valaki valamiért felkészíteni szándékozik a polgárokat. Felkészíteni arra, hogy ősztől ilyen-olyan államellenes, kormánydöntő, forradalmaskodó cirkuszt készít elő néhány elmebeteg szarházi – ha szabad effélét mondanom rájuk a fentebb említett bírói döntés után, amely vagy a szart vagy a kupacot – ez nem derült ki – elvetette nagy ívű ítéletében. Tehát eme ondósejtek vagy hím ivarsejtek – ahogy a Tisztelt Bíróságnak jobban tetszik –, vért akarnak, akasztani akarnak, középületeket kívánnak megszállni stb… És erről szól a riadalmat keltő bal-, és jobboldali sajtó. Noha arról kellene szólnia, hogy a titkosszolgálat leleplezett egy ilyen-olyan kormány és egyéb-ellenes szervezkedést, amelynek vezetőit állambiztonsági okokból letartóztatták és bűnvádi eljárást indítottak ellenük, tekintve, hogy a hazaárulás ténye is fellelhető az ügyben. De nem! Nálunk ez nem divat, mert demokrácia van. Pedig rendet tartani ebben a háborús helyzetben csak a törvények betartása mellett illetve azok által lehet. Így, hogy felkészítjük a lakosságot, hogy cca. tízezer ember hepajozni akar és erre felkészítő táborokat szerveznek… na, így nem!  

A héten tehát Bayer kollégát megbüntette a bíróság, eltörölte egy terrorista szabadságvesztését, de egyetlen ügyésznek sem jutott eszébe, hogy hivatalból eljárást kellene indítani néhány soros Lenin-fiú ellen, akik miatt még az is előfordulhat, hogy emberek halnak meg… ősszel. Nem, erre csak felkészít a sajtó.

Már csak egy kérdésem van… nem… kettő. Mi van a „h.feri” és hitvese bűncselekményével, és a 167 milliárdos Demszky-s Metro-sikkasztásos bűnügyekkel? Mindenki efféle hímivarsejt szabadon grasszál… Miközben az erre adott írói jelzőt büntetik… Netén ezek a bűncselekmények is a „mit szabad káromkodni és mit nem” kategóriájú erkölcsi magaslatok alapján ítéltetnek meg?  Ugyanis ha igen, akkor teljesen fölösleges és igen drága mulatság fenntartani egy ekkora hatalmi ágat… és a hozzátartozó egyetemeket.

A régi falubírók a falutörvények alapján az ország erkölcsi normáit évszázadokig jól irányították, fenntartották, felügyelték. Ma, az ember a történéseket látva csak egy dolgon mereng… sírjon-e vagy nevessen… mert valamilyen reakciót mindenkiből kivált ez a nagybecsű, de már csak kötelezően, és nem őszintén tisztelt törvénykezés… A társadalom erkölcsi szintje pedig már valahol a bányászbéka segge alatt van… hiszen a jogalkalmazás, bírói döntések a társadalomban erkölcsi mércét jelentenek. 

Ám mit várhatunk ma már, amikor a világ és benne Európa nem más, mint egy hatalmas nagy liberális szarkupac!

Stoffán György