 |
| Nadrágban a Vatikánban - hivatalos látogatáson. A kép mindent elmond.... |
Alig hittem a fülemnek. Németországi barátomat
hívom telefonon. Hosszan beszélgetünk mindenféle témáról. Főként egyháztörténet,
németországi magyarok, Németországban élő kitelepített magyarországi svábok kihalása…
stb.. de amikor a jelen történésekről kérdezem, elhallgat. Migránsok, erőszak,
gyilkosságok? – hallgat. Majd kis idő
múlva azt mondja… inkább most erről ne beszéljünk... majd ha átjössz
személyesen… ezt a témát itt nagyon nem szeretik… majd ha személyesen… – és megszakad a vonal…
Skype-on próbálkozom… legnagyobb meglepetésemre
kiírja: „ellenőrzés alatt”.
Másik ismerőst próbálok hívni, aki már bátrabb, mert
őt legfeljebb kitehetik, hiszen nem állampolgár. Elmondom neki, mit
tapasztaltam az imént.
– Ez így van öregem – mondja. – Ezek tiszta hülyék.
Nekem a fater mesélte annak idején, hogy mi volt a rákosi korszakban. Na annak
ma már a németek örülnének, mert ami itt folyik, az ahhoz képest is diktatúra –
folytatja. A szomszédom fia kicsit szereti a "régi világot", és ennek hangot is
adott a neten. Valami haverjának a koszos niggerekről írt… elvitték és három
hónapot kapott. Szerinted megszereti ezeket odabenn? Te! Itt azon vannak a vezetők,
hogy teljesen menjen tönkre az ország és eltűnjenek a németek, de még a nyelv
is. Ezt még két éve sem gondoltam… Én is húzok haza innen, mert ez már egy
élhetetlen, szar ország. Emlékszel, amikor Stuttgartban, meg Münchenben éjjel
is lehetett sétálni, a kutya sem bántott? Amikor tele voltak a bajor
kisvendéglők, és a kereszt ott volt minden kocsma valamelyik sarkában a falon?
Na, ez ma már nincs… vagy amikor az apáca, rendi ruhában, kis csengettyűs
persellyel állt a templom előtt és gyűjtött a szegényeknek. Aki adott, az
kapott egy kis kitűzőt Caritas felirattal? Na, ezt felejtsd el! Ez már Afrika
és Ázsia keveréke… A minap pofoztak sz…rá ezek a büdös fekák egy apácát… és
rendőrök csak akkor mentek oda hozzá, amikor szegény a földön ülve szorongatta
a Rózsafüzérét. Vörös, felpuffadt arccal. És az emberek messze kikerülték a
helyet is. Milyen nép ez b…. meg? – fakad ki ismerősöm…
– És te nem félsz, hogy ekkora pofával adod elő ezt
telefonon keresztül? – kérdezem.
– Én? Leszarom őket… mondom, hogy hazamegyek. Még a
nyarat végigcsinálom, eladom a kocsmát és húzok ebből a rákosistánál szarabb
országból. Öregem! Ilyen mocskos világba kellett belevénülnöm… De erről is az a
tetves vén k…va tehet… úgy vették meg kilóra a rohadék liberális sorosisták,
ahogy elő van írva. Igazi rohadt szemét Stasi-ügynök… – és a vonal megszakad…
hiába próbálom visszahívni; – „pillanatnyilag nem kapcsolható”.
Valami eddig nem érzett büszkeség és nyugalom van
bennem immár lassan két éve. És egyre erősödik. Hiszen van hazám, van országon,
látok a metrón angyalarcú nővéreket, rendi ruhában, akiket senki nem bánt – de
Isten irgalmazzon annak, aki megpróbálná. Leülhetek egy kávéházban, bemehetek
egy-egy bevásárlóközpontba félelem nélkül, s szabadtéri rendezvényeken is
biztonságban érezhetem magam. Haza… saját ország… biztonság… szemben a sokáig
irigyelt Nyugattal, amely ma öngyilkosságot követ el, tárt kapukkal fogadja a
megszálló csapatokat, s közben azt hazudja önmagának, hogy menekülő
szerencsétleneken segít… Pedig, akiknek menekülniük kellene, azok otthon
maradtak, várják a szabadulást a pokolból, s közben tizedelik őket a romlott Nyugat
és az azt idegen hadakkal elárasztó bankárhatalom pénzén. A menekült hálás,
köszönetet mond, alkalmazkodik… ez a pogány had viszont gyilkol, erőszakos, és
számára nincs törvény a sajátján kívül, ami a keresztények legyilkolására, Európa
megsemmisítésére szólítja fel.
Akik valóságos veszélyben vannak, azok otthon várják
Isten irgalmát – a békét. Vagy a halált… mert megtagadni a hitüket soha nem
fogják… Őket nem érintette a jólétnek és a szabadosságban a sátáni hatalma… mint
a Nyugatot, és mint minket immár harminc esztendeje. Nekünk azért, talán még
van lehetőségünk visszalépni az erkölcstelen, liberális, hit nélküli létből a
normális, Istenhez forduló életre… Talán mi nem veszünk el, ha látjuk és
tapasztaljuk, hová vezet az, amit annyira irigyeltünk évtizedeken át… Damoklész
kardjaként függ a fejünk felett a józanság elvesztésével, a lelketlen és
lélektelen élet folytatásával járó büntetés, amely lecsapott immár az ostoba,
hitetlen és értékeit semmibe vevő Nyugatra. A kereszténységet nem csak állami
vezetők, de papok, lelkészek és püspökök is megtagadják, azt hazudva és hirdetve,
hogy háborúból menekülők előtt nyissunk kapukat, miközben Kapisztrán Szent
János ma is magasra emelné keresztjét és toborozna… Lelkeket és talán hamarosan
erős karokat is…
Igen! Van saját hazánk, van saját Kárpát-medencénk,
szabadok vagyunk, s nem kell még félnünk a mindent letarolni képes pogánytól, a
gyilkostól, a vadembertől, akinek mindegy, ha szamár, ha kecske, ha nő… s akit
csak a váci püspök és evangélikus kollégája, no meg a liberál-bolsevik ellenzék
érez testvérének, támogatandónak. Normális, magyar, keresztény, saját
történelméből tudja mi az, ha százötven évig a pogány uralkodik… Bár, az a török
megszállás a most fenyegető rémséghez képest csak enyhe tavaszi szellő a
történelemben.
A telefont lehallgatják, a vonalat
megszakítják, német liberálisok adják a tanácsokat arra, hol kell robbantani,
ölni és erőszakolni… s mindehhez a titkosszolgálatok, és maga a legfőbb állami
vezető asszisztál. Apéácát, papot vernek és fenyegetnek, templomok berendezését
verik szét, egyházi szertartásokat zavarnak meg. Embereket ölnek halomra vallásuk,
keresztény hitük miatt, s nem esik róla szó sehol a nagy sajtóorgánumokban. Nem
tud róla senki, ha nem hívja fel a figyelmet e szörnyű gyilkosságsorozatra Böjte
Csaba ferences szerzetes és Kocsis Fülöp érsek-metropolita, akik személyesen
látogattak az üldözöttekhez, elvívén nekik a reményt, hogy vannak még Európában
néhányan, akik figyelnek rájuk, akik lélekben velük vannak, s akik itt sem
hagyják el hitüket néhány ócska áruló, szellemi toprongy eszmeisége és vadonatúj
elveik miatt.
Ez ma a Nyugat… Svédországtól Ausztriáig… és a nép
retteg… de nem hiszi, hogy nincs menekülés, csak a pusztulás lehetséges…
Hit és rend nélkül elvész minden. Sok a tennivalónk
tehát mindkét dologban… reményünk azonban van. Nekünk még van! S jövőnk is… ha
kérjük, és felismerjük azt, kitől kell kérnünk – és hogyan! Mert egyetlen út
van számunkra is: – Isten!
Lehet, hogy ma még sokan értetlenül néznek e
sorokra, és ostoba prédikációnak tartják a fent írtakat, de előre szólok: – keserves
lesz megtapasztalni, felismerni azt, ami által saját elhatározásból és nem elgondolkodtató
felszólításra fordulunk majd Istenhez… amikor már nem lesz más kapaszkodó,
amikor a halál ott leselkedik majd a kapualjakban, a házakban, s mindenütt –
mint Nyugaton!
Ha jó érzés tudnunk, hogy ma még van hazánk és
biztonságunk, mennyivel magasabb rendű és értékű érzés és tudat – hogy van gondviselő,
teremtő, irgalmas és megbocsájtó Istenünk, aki szeret… segít, támogat és
megment! Ha kérjük…
Stoffán György