Végigtekintve
a mai világon, furcsa tömeget láthat az ember. Nyoma sincs a jeruzsálemi
bevonulást ünneplőknek. Csend és üresség kíséri a szamáron bevonuló Megváltót,
míg Pilátus udvarában a szabadságért kiáltoznak. Barabás szabadságáért, a bűn szabadságáért.
S miért teszik ezt? Mert félnek… rettegnek, hiszen az erős, rettenthetetlen
Barabás őket is megvédi, míg az ártatlan képű ácslegény, aki a szeretetről
beszélt és meggyógyította az embereket, lehet, hogy csak szemfényvesztő... nem
mond igazat, és az ördöggel szövetkezik… tehát, aki jó, azt kell
megölni, s ami gonosz, rossz és emberellenes, de sokat ígér itt a földön, az életképes.
Jézus pedig, baktat
a szamáron… s mai világunkra átültetve a szamár maga is többet ér, mint az
összes Barabást kiáltó, hiszen ez a szamár viszi az emberek közé az Üdvözítő
Jézust. Hallja Ő a tömeg artikulátlan üvöltését, tudja mi vár rá, de mégis
megy, mert meg akarja menteni a lelkeket.
Ma
nincs ünneplés, nincsenek pálmaágak, s az emberek nem elé terítik köpenyüket,
hanem önmagukat ünneplik, önmaguk tanítását ismerik el csupán, s nem tudnak más
igazságot, mint a félelem igazságát, amelyből a gyűlölet, a feljelentősdi, kapzsiság,
az életellenesség, a szeretetlenség fakad.
Ma
már az apostolok is bezárkóznak, mert félnek a zsidóktól… pedig az Urat még nem
korbácsolták meg, nem feszítették keresztre, de a mai Péterek önként tagadják meg Őt, Aki életét adta értünk, s Akiért életüket kellene adni gondolkodás és félelem nélkül…
És
egyre közelebb hangzik a Barabást, Barabást kiáltás. Egyre jobban hallatszik a
korbács suhogása, a szenvedés jajszava. Lassan kirajzolódik a kereszt kontúrja
a Golgotán… és a katona is egyre hangosabban mondja, hogy „Ez valóban Isten fia
volt!” De nem hallunk semmit a nagy zajban, a Barabást ordítozóktól. Ünnepelni nincs
bátorságunk és mert elég hitünk –, bezárkózva, csukott templomok kapuin belül
hirdetjük magunknak azt, amiben nem hiszünk eléggé, mert ha hinnénk, kitárnánk a
templomok kapuit és hangos szóval hívnánk az embereket az egyetlen gyógyítóhoz, Jézushoz. Mernénk ünnepelni, mernénk hozsannával fogadni a szamárháton
érkezőt, és megbizonyosodhatnók arról, hogy Ő gyógyítani jött. Ám, gyáván
elbarikádozzuk magunkat, betegségre, halottakra hivatkozunk, mintha a hitért
eddig soha, senki nem halt volna meg. Lennének-e példaképeink, ha ez így volna? A
pestisjárványok után is maradt hívő és pap egyaránt, de nem voltak zárva a templomok! Engesztelésül, vagy hálából a járvány megszűnéséért pedig, közadakozásból, Szentháromság-szobrokat állítottak...
Igen,
egyedül üget a szamárháton az Úr. Kétezer év sem volt elég ahhoz, hogy higgyünk,
hogy többet lássunk, mint az Apostolok a maguk korában. Nem volt elég ennyi idő
arra, hogy – mint a vérfolyásos asszony –, megérintsük a ruhája szegélyét… mert
az az asszony hitt. Mi nem terítjük elé a köpenyünket, nem fogadjuk Őt pálmaágakkal,
de elvárjuk, hogy Ő elismerjen bennünket az Atya előtt, hogy feláldozza magát
értünk, hogy meghaljon a kereszten… Végignézzük a miséket, az oltárfosztást,
a nagypénteki szertartást és a feltámadási misét a neten… kényelmesen, közben beszélgetve, egy-egy falatot kóstolgatva a húsvéti sonkából, felpattintva a kedvenc
dobozos sörünket…
Barabást
kiáltunk mind! Félünk, gyűlölünk és azt gondolva, hogy a jó oldalon állunk,
ölni tudnánk saját keresztény-keresztyén értékeinkért.
De kérdezem: - vannak-e értékeink,
keresztények-keresztyének vagyunk-e, értéket képviselünk-e félelmeikkel, s azzal a kevés
hittel, amely mellett a mustármag is Mount Everest nagyságú? Mi mind Barabást kiáltunk tehát! És megmagyarázzuk, hogy voltaképpen Jézus is ezt akarta… és a Bibliát sem úgy
kell érteni már, ahogyan azt kétezer évig értették.
Hagyjuk,
hogy a keresztet is egyedül vonszolja fel a Golgotára, mert a TV-n, monitoron
nézni biztonságosabb… És nem próbáljuk meg a Mater Dolorosa arcáról letörölni a
szenvedés könnyét, hisz a monitoron keresztül azt sem lehet. Nem merjük
vállalni a személyes jelenlétet, mert félünk a római katonától és a zsidóktól…
Vajon
ma felhangozhatnék-e a keresztről velünk kapcsolatban, hogy „Bocsáss meg nekik Uram,
nem tudják, mit cselekszenek!”? S van-e olyan közöttünk, mai keresztények,
keresztyének között, akinek érdemei szerint megígérhetné a szenvedő Jézus, hogy ”Még
ma velem leszel a Paradicsomban”…? Hiszen, nem vállalunk Érte semmit, de szívesen osztozunk ruháin a poroszlókkal…
és a zsidóktól való rettegésünkben keresztjének hordozásában sem akarunk önként segítségére
lenni, nem nyújtunk Neki kendőt, hogy véres, izzadt arcát megtörölje… Ám így,
bennünk sem maradnak meg arca vonásai.
Ma
már nem érezzük át az Ártatlan szenvedését, mert sok ártatlan szenvedést látunk
magunk körül, s mi magunk is szenvedünk. Önmagunktól! Mert a szenvedést a hit nélküliséggel,
a felületes kereszténységgel, az Isten-tagadással, az igazság és az isteni
logika meghazudtolásával mi magunk idézzük elő. Nem hallunk a bűnbánat elengedhetetlenségéről,
a feltétel nélküli bizalomról és ragaszkodásról Krisztushoz és az Ő tanításához…
Félelemben élünk, mert nincs hitünk. A félelem viszont, gyűlölködéshez, a gyűlölködés
pedig Isten országa helyett a pokolba vezet. Minden, mindennel összefügg, s ha
továbbra sem ismerjük fel a gonoszság világában a hit erejét, akkor
feleslegessé válnak a templomok, az imakönyvek, és a hit – olykor álságos –
hangoztatása. A sivatagban ugyanis hiába ültetünk virágot…
Ünnepeljük
meg végre félelem nélkül a Virágvasárnapot! Zokogjunk bűnbánattal, amikor Jézust
ostorozzák, amikor ruháira sorsot vetnek, s amikor átjárja a lándzsa ártatlan, megkínzott
testét. Álljunk ott a szeretett tanítvány és a szenvedő Édesanya mellett a
kereszt alatt, hogy együtt örvendezhessünk a Feltámadás isteni ajándékának, és
ezáltal a világ gyógyulásának. Értsük meg végre, hogy Jézus a hazugság
világából is kimenekít minket, ha csak egy pillanatra is odafigyelünk Rá… meg kell
hallanunk szavait, s akkor is követnünk kell, ha tövises bozóton keresztül vezet Hozzá az út. Mert ez a világ, amelyet ma magunkénak tudunk félelmeinkben, kényelmünkben,
ellenségeink szintjére süllyedve, nem az Ő világa, nem a Hozzá vezető út. A
megoldást és a feladatot, a szeretet parancsa mellett, Jézus tárja elénk:
„(…) Bizony
mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok
ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem
lehetetlen.” (Mt, 17,20)
Stoffán
György