Ismét a határon túl élő magyar gyermek ellen irányuló, súlyos magyarországi diszkrimináció? – Vajon kinek az érdeke?

 

Az alábbi fájdalmas témával fordult lapunkhoz egy magániskola igazgatója:

- Vagy szándékosan, vagy a hozzá nem értés miatt akadályozzák, egy életvitelszerűen Erdélyben élő tanulójuk, egyéni munkarendjét engedélyező határozat kiállítását. Azt figyelték meg, hogy egyes hivatalnokoknak, hivatalnok-pedagógusoknak semmiféle tapasztalatuk nincsen az ilyen ügyekben, így a hétköznapi dolgokat sokoldalnyi beadványban kötelező indokolnia az iskolának. Mivel a pártállami rendszerben szocializálódott, röghöz kötött hivatalnokok, nem rendelkeznek információkkal a „mozgásban élő” családokkal kapcsolatban, pedig ez a kényszerű életforma a kárpát-medencei magyar társadalom jelentős részére jellemző.

 

A szabályok meggátolják ezeknek a gyerekeknek az optimális fejlődését, és mindannyiszor  a „pedagógiára” hivatkoznak. Az, hogy létezik a hivatalon kívüli, az egyébként valódi élet, ahol reggel felkel a nap és este lenyugszik, az indifferens és felfoghatatlan a számukra. Jórészt binárisan működnek, igen-nem a válasz, ami megfeleltethető a corpus-értelem párosának, de maga a lélek elveszett. Az iskolákból kiöntötték magát az iskola tárgyát, a gyereket – a fürdővízzel együtt. Az állami intézmények azért rosszak, mert az állam e lélektelen hegemóniára törekszik. Egyrészt különböző informális eszközökkel, anyagi megfontolásból megszünteti a rugalmasságot biztosító magánintézményeket, másrészt saját intézményeikben az igazgatók kezéből kivette a vezetői hatalmat. Mindenről a KLIKK dönt. Így járt el a nevelőtestületek és a szülők tekintetében is. Ellenben, a felelősséget hárítja és rátolja az egyszemélyi felelősséggel megterhelt igazgatóra, aki a legtöbb esetben nem csinál semmit, mert „abból baj nem lehet” – akkor jó eséllyel valahogy kihúzza a nyugdíjig. Több esetben ez mutatkozott meg a Covid-fertőzött iskolák vezetőinek titkolózásában és hallgatásában is.  Akkor sem mertek intézkedni, amikor a tanári kar nagyobbik fele megbetegedett.  Az Oktatási Hivatal abszolút központi irányításra törekszik, ez viszont megszünteti az egészséges, valódi versenyhelyzetet és a demoralizált, adminisztrációval túlterhelt tanárok csak leadják az órát. Ennek egyenes következménye az, hogy az iskolákban az oktatás minősége ellaposodik, színvonaltalanná válik. Ha egy iskola „ki akar ugrani” ebből a kényszer-szürkeségből, akkor marad számára az az opció, hogy a gyerekekből passzíroz ki egyre nagyobb kognitív teljesítményt – amíg lehet. Ez azonban nem pedagógia! És ekkor jön a hivatal. Diszkriminatív és minden képzeletet felülmúlóan lélektelen eljárásban számon kér, hogy miért látják az oktatási intézményben pedagógiailag indokoltnak, hogy egy Romániában élő gyerek magyar anyanyelven akar Magyarországon tanulni. Valóban itt tartunk!

Érthetetlen, hogy a mindenható Hivatal, miért nem kérdezi meg azokat, akik valóban értenek hozzá? Szakmai féltékenységből? A jó programok – finoman szólva is – ellopásának reményében, amelyeket saját felhasználásban, saját anyagi javak megszerzésére lehet felhasználni?  Ez rossz elképzelés, hiszen aki megalkotta sokéves, keserves tapasztalatok alapján a programokat, azt kihagyják belőle. Tehát, ilyen alapon, az alkotó hiányában, maga a program sem működik. Ez nem egy üzem és nem egy üzlet… – ez iskola! A lélek is kell hozzá!

A kormányzati szándékkal ellentétben, a helyi pedagógusnak álcázott bürokraták, tudatlanságukkal akadályozzák a híd kialakulását a leszakadt országrészekben élő magyarokkal.

 

Kit is akadályoznak ez esetben a magyarországi iskolában való tanulásában? Egy Erdélyben, Hargita megyében élő magyar állampolgársággal is rendelkező 7. osztályos tanulót, akinek felnőtt lánytestvére Magyarországon, egyetemen tanul olyan szakon, amelyet Erdélyben nem oktatnak. Ő aktívan, versenyszerűen sportol, amelyhez sok pénzügyi és nem utolsó sorban, személyes szülői segítségre van szüksége, egyetemi tanulmányai mellett. Emiatt a család ingázik erdélyi és magyarországi otthona között. Romániában nincs lehetőség egyéni munkarendben történő tankötelezettség teljesítésére, és a gyermek Magyarországon szeretné tankötelezettségét teljesíteni, magyar anyanyelvén szeretne tanulni.

Tehát, a gyerek külföldön is, és Magyarországon is él, de a Covid19 miatti határlezárások miatt jelenleg Romániában van, ahol az iskolák zárva vannak!

 

A kérelem első elutasítását az alábbi jogszabályokra hivatkozva kapta meg az iskola igazgatója:  „2011. évi CXC. tv. 45.§ (5)  - A tankötelezettség iskolába járással teljesíthető. Ha a tanuló egyéni adottsága, sajátos helyzete indokolja, és a tanuló fejlődése, tanulmányainak eredményes folytatása és befejezése szempontjából előnyös, a tankötelezettség teljesítése céljából határozott időre egyéni munkarend kérelmezhető. A szülő, nagykorú tanuló esetén a tanuló, a kérelmet a tanévet megelőző június 15-éig nyújthatja be a felmentést engedélyező szervhez. Ezen időpontot követően csak abban az esetben nyújtható be kérelem, ha a tankötelezettség iskolába járással történő teljesítését megakadályozó körülmény merül fel. Jogszabályban meghatározott esetben az egyéni munkarendet biztosítani kell.

 

„(6) A felmentést engedélyező szerv dönt arról, hogy a tanuló a tankötelezettségének egyéni munkarend keretében tehet eleget. Az eljárás során a felmentést engedélyező szerv megkeresheti a gyámhatóságot, a gyermekjóléti szolgálatot, az iskolaigazgatót, gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő tanuló esetén a gyermekvédelmi gyámot.

 

91. § (1)  (3)  A külföldi tanulmányok alatt a tanuló magyarországi tanulói jogviszonya szünetel, kivéve, ha tanulmányait egyéni munkarenddel rendelkezőként Magyarországon folytatja.”

Az ügyintéző botor végzésében ez áll:

 

 

 

A Hivatal szerint nem sajátos az a helyzet, hogy a gyermek Erdélyben él, az iskola pedig Magyarországon van… November vége felé járunk és a Hivatal még mindig nehezíti az erdélyi magyar gyermek zavartalan tanulását, s bár a határozatot visszavonták Székesfehérváron, egy levélben az alábbi ostoba és teljesen érthetetlen, kilencpontos kérdőívet küldték meg az intézményvezetőnek:

 

Ebben a kérdőívben az 1-es pont a legérdekesebb. Ugyanis arról kérdezik az intézményvezetőt, amit maga a Hivatal akadályoz!

 

 

 

Az intézmény vezetője lapunknak elküldte a válaszait:

 

"2. azon a jogcímen, hogy le van zárva a határ, és a hivatalnak még mindig nem sikerült határozatot hoznia!!!!

3. Miért döntöttem így? Azért, mert van egy gyerek, aki magyarul szeretne tanulni, magyar állampolgárságú is, de külföldön él, szeretne magyar iskolában, az anyanyelvén magyar tananyagot tanulni, és én ebben szeretném segíteni. Szerintetek pedagógiailag elég indok?

4. pont: Maglódon akkor van, ha jön vizsgázni, vagy a család Magyarországon tartózkodik. Ezt világosan leírta a szülő.

7. pont: Az iskola nem hatóság! A gyerek lakcímkártyáján külföldi állandó lakhely szerepel, és a KIR-ben is ez van. És leírták százszor, hogy jórészt Erdélyben vannak, mert a szülőknek az az otthona, csak kétlaki életet folytatnak, mint ahogy ma Európában sok ezer család ingázik, mikor éppen nincs lezárva a határ.

8. pont: Ez szerinte nem sajátos helyzet. Felháborodott telefonos érdeklődésemre azt mondta az ügyintéző, hogy „járjon Erdélyben iskolába.” De ott most nem üzemelnek az iskolák!!!! Tehát, nem tud tanulni, tehát, már megint ott tartunk, hogy pedagógiailag igenis indokolt, hogy nálunk teljesítse egyéni munkarendben (ez az itteni megnevezés szerint magántanuló státusz) a tankötelezettségét, és még mellette, ingáznak is. Ergo: joga van idejárni. Az ügyintéző szerint – aki feltehetőleg DK-s vagy Momentumos lehet –, ez akkor sem sajátos helyzet."

 

Hasonló az EU-s és a hazai törvényhozók miatt nagy problémák adódnak a határon túlról áttelepült kiskorúakat illetően is, akik státuszváltásának köszönhetően, Magyarországon élő magyar állampolgárrá lettek, de a magyar hatóság nem biztosítja számukra a tanulóbiztosítást, tehát diszkriminálja a Magyarországon élő kiskorú magyar állampolgárt… egy ostoba EU-s törvény értelmében, amely a munkáltatók által kitöltendő E104-es nyomtatványt követeli a kiskorútól.

 

Valami tehát nagyon rosszul működik ebben az országban, és ez a valami, magyarellenes diszkriminációra enged következtetni. És amíg a legtöbb megyében zökkenőmentes és emberi az ügyintézés, addig vannak megyék és közhivatalok, ahol ezek szerint nem veszik tudomásul a kormány és a miniszterelnök elképzeléseit a nemzeti összetartozást illetően… Száz év után a belső Trianon is működik – gyerekekkel szemben is! Mert az egyéb problémák mellett, a magyar állampolgárság megadása utáni törvényi alkalmazásokat senki nem dolgozta ki, hanem odadobták a magyar állampolgárokká vált határon túli magyarokat, az EU ostoba és minden ízében nemzetállamok létét és a nemzeti összetartozást ellenző törvénykezésének. És ez nem hiba, hanem bűn!

 

Nemzeti Napló

Súlyos Covid-helyzet a besnyői Arany János Általános Iskolában

Az Oktatási Hivatal vezetője szerint az iskolák nem gócpontok. 

Jelentem: de azok, mint ahogyan ezt Besnyő községben sajnálatosan tapasztaljuk!

A fejér megyei Besnyő község Arany János Általános Iskolájában két bizonyítottan pozitív és négy teszteredményre váró pedagógus van jelenleg. Ez azt jelenti, hogy a másfél hete kezdődött betegség-sorozat miatt az alsó tagozatosok nagyobb része is megfertőződhetett, hiszen az alsós tanító nénik betegedtek meg, de a felső tagozat is veszélybe kerülhetett. Ez pedig azt jelenti, hogy szülők és nagyszülők fertőződhetnek meg, kerülhetnek életveszélybe.

Ami kifogásolható, hogy az iskola vezetője hajnalban írt jelentésére semmilyen választ nem kapott, így a helyzet komolyságát felmérni képes szülők, saját felelősségükre nem engedik iskolába a gyermekeket, de hivatalos intézkedés nem történet, mert nem történhet a jelenlegi szabályozás szerint, hiszen a pedagógusok tesztjei két pozitív teszt kivételével még nem érkeztek meg. A tanárokat nem a pedagógusoknak beígért gyorsteszttel, hanem a háziorvosaik által elrendelt teszttel ellenőrizték, de ez hosszú időt vesz igénybe.

Fennáll a veszélye annak, hogy nemcsak az iskolában, de Besnyő községben is rohamosan elterjedhet a járvány, hiszen az iskolát nem zárták be, így a tanítás „zavartalanul” folyik.  Mindemellett több nyugdíj előtt álló, nyugdíj mellett tanító, valamint egyéb betegségekkel küzdő pedagógus tanít ebben az iskolában, s a járványügyi statisztikák szerint, ők is életveszélyes helyzetben vannak mindaddig, amíg az iskolát karantén alá nem vonja az illetékes hatóság.  

Az iskola vezetése és pedagógusai egy hete rettegnek és egy egész napja várják a jelentésre kötelezően adandó választ a hatóságoktól. Több szülő pedig nem engedi iskolába a gyermekét… Valami tehát nem jól működik ebben a járványügyi rendszerben, amely az iskolákat, a gyermekeket, a családokat és a pedagógusokat egyaránt súlyosan veszélyezteti! Feltehetően, nemcsak Besnyőn!

Stoffán György

Égi születésnap… Márk József atya hazatért – nekrológ helyett

Egyre ritkuló mindennapi élő szentjeink és példaképeink egyikét, a csíksomlyói ferences kolostor lakóját – P. Márk József ferences atyát, 2020. november 6-án a Teremtő Isten hazahívta.

Élete és ferencessége példát adott, és ad továbbra is mindenkinek. Tudományos munkássága és lelkiatyai munkája immár hatvanhárom esztendőre tekint vissza, amely hatvanhárom esztendő egy eszelős korban, tragédiákkal és küzdelmekkel volt tele. József atyát azonban hite és elkötelezettsége megtartotta Isten, a magyar nemzet, és a hit szolgálatában, mert tudta és hirdette, hogy ha magyarság és a kereszténység végre egészen egymásba olvad, akkor ezt a nemzetet nem lehet megsemmisíteni, a hitet pedig nem lehet úgy beszüntetni, mint egy pártot, szervezetet, kezdeményezést. Mert a hitet Isten adja. Igaz, van, amikor az ember megtántorodik, de Isten ismét megkeresi és magához öleli. Ezt a bizalmat erősítette József atya papként, ferencesként, kemény és szívós székely emberként. Magyarságunk is Istentől való, így azt sem lehet elvenni, megtiltani – vallotta.

József atya mindezt egy életen keresztül hirdette. Ferences csuhája a legszebb viselet, mert lelke is Szent Ferenc egyszerűségében törekedett a híveket Istenhez vezetni, szegényen, alázatosan és tudományokkal felvértezve. Élete maga a 20. századi rendtörténet, és az erdélyi történelem ötvözete, hiszen ferencessé válását követte a diktatúra, de e diktatúrában a kis székely faluk lelki vezetőjeként megtartotta népét és népe hitét, magyarságát.

Mint egyházzeneszerző számos – immár népénekké nemesedett – templomi dicséretet komponált, s nem múlik úgy el Mária köszöntő, hogy a József atya által írt ének fel ne csendülnék. 

https://www.youtube.com/watch?v=vrdWASlwlgc

Utolsó műveként, Márton Áron himnuszt írt, ami a nép ajkán minden bizonnyal egyre több erdélyi templomban felhangzik, mintegy fohászkodva a nagy püspökhöz. Ez a József atya által írott himnusz minden eddig énekelt himnusznál méltóbb arra, hogy Erdély és a Kárpát-haza templomaiban felcsendüljön.

https://www.youtube.com/watch?v=SPci5uIYHdY

József atya személyes tanúságtétele – azaz, egész élete – világító fáklya minden székely-magyar számára. Köszönettel, imádsággal és szeretettel emlékezzünk Rá, e szép mennyei születésnapon, és kérjük Istent, hogy engedje be szentjei és választottai körébe… Mert vannak szentjeink, akik életük példájával, életükben alkotott értékeikkel jobban igazgatnak minket, mint az útszéli szent-szobrok, akiknek sorsát és példáját poros kódexek rejtegetik, vagy a nép ajkán elterjedt mendemondák hirdetik. József atya élő példakép, halálában is. Hiszen, amint Szent Ágoston mondja: „Aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik.” József atya pedig dicsőítő énekeket hagyott a népre… és amíg ez a nép Máriát dicséri József atya dallamaival és szövegével, addig József atya közöttünk él és e dallamokkal a dicséret mellett Rá is emlékezni fog Erdély és a Kárpát-haza egész népe. 

 

József atya, fénylő és alázatos nagysága volt és marad mind az erdélyi ferences rendnek, mind a katolikus egyháznak, mind pedig az Istenfélő székely-magyar embernek, mert élete bizonysága volt annak, hogy kínozhat minket háború, kommunizmus, botor nacionalizmus… Isten kegyelme és szeretete eltölti mindazokat, akik Benne bíznak és hitük a megpróbáltatások ellenére is csorbíthatatlan.

Isten nyugtassa József atyát...

Stoffán György

„Wiener blut”, azaz a „Bécsi vér”

Ez már nem az az operett, és nem is Johann Strauß írta. Ez, egy felfoghatatlan dráma, amit az emberi ostobaság – a normálistól teljesen eltérő –, Európai Uniós eszmeiség ír és rendez: az az eszmeiség, amely a Willkommen Flüchtlige-t, a betolakodó pogány hadsereg befogadását, a liberalizmus őrült, és minden értéket – ezekkel együtt értéktelen önmagát is – felemésztő világ-diktatúra elfogadását erőlteti.

Ma még csak London, Párizs, Bécs, de holnap Budapest, Kassa, Újvidék és Brassó is áldozattá válik, mert bár beszélünk, de nem cselekszünk. Beszélünk, kerítésünk is van, de már a spájzban vannak a terroristák, azok pedig nem is bujkálnak, akik kinyitották nekik a spájz ajtaját…

Rossz hallani, olvasni a kárörvendő megjegyzéseket, amelyek a hétköznapi áldozattá vált osztrákokat kárhoztatják, és e kárörvendő posztolók, megnyilatkozók, a tenyerüket dörzsölgetve mondják: „Egyék meg, amit főztek!”. Halkan vagyok bátor, mintegy figyelmeztetésül megjegyezni: – Nekünk is főzik! Ugyanazok főzik, akik Londonnak, Párizsnak és Bécsnek főzték… és hamarosan meg is kaphatjuk a leckét. Tehát, ostobaság kárörvendeni. Mert ki tudhatja, hogy melyik országban éppen mi készül az ország-lakosok ellen? Ki tudhatja, hogy milyen erők és honnan irányítják ezt az eszeveszett keresztény-, és nemzetállam-ellenes háborút?  

Nyugat-Európa ötszáz-egynéhány éve megmenekült a töröktől, és akkor is ellenünk szövetkezett a törökkel, amikor mi Európát védtük meg úgy, hogy saját hazánkért harcoltunk. Nándorfehérvárnál, Mohácsnál, és sok más, a török által elfoglalt várunk alatt is ott voltak a franciák, az olaszok, mint a török szövetségesei. Akkor mi, 150 évig szenvedtünk a pogány iga alatt. Ma önmagát árulta el Európa, azzal az eszmeiséggel, amely mindennel és mindenkivel ellenkezik, amelynek csak saját botor és ostoba elképzelései érvényesek. Hetven év alatt ez az eszmeiség, és annak kitalálói önmarcangolásra nevelték a Nyugat társadalmait, lelkiismeret furdalást tápláltak a nyugati emberekbe a második világháború miatt, s ennek következtében váltak „befogadókká”, mindenkivel szemben „toleránsakká”, önárulókká, hiszen nemzeti identitásuk sincs már, mert azt elnevezték – bölcs tanítóik – rasszizmusnak.

 Kérdés, hogy mi magyarok, és a még egészen meg nem szállt szomszédaink mennyit merítettek a nyugati elmebetegségből az utóbbi harminc év alatt, s ifjúságunk mikor ismeri fel, hogy a nemzet olyan, mint a család, az otthon, amit nem engedünk elvenni, megsemmisíteni… mert az véd, oda haza lehet menni, s be is lehet zárni belülről az ajtót azok előtt, akiket nem látunk szívesen.

Ha sokat merítettek a nyugati ostobaságból és a liberalizmus ránk erőltetett szellemiségéből, akkor nem sok kell ahhoz, hogy nálunk is vörös legyen az utca köve, hogy itt Magyarországon is vér folyjon, ha a világ urainak úgy tetszik. A világ urainak ugyanis úgy tetszenék! Hiszen, mint Trianon előtt, úgy ma is mi vagyunk a renitensek, mi vagyunk útban a világhatalom számára, és az Európai Egyesült Államok megvalósításának is mi vagyunk a gátja. S ha csak nyomokban is, de megmaradtunk keresztény államnak, védjük az egykori keresztény európai társadalmi értékeket… és ez a világ urainak nagyon nem tetszik. Az ő elképzelésük egy Isten és hit nélküli rabszolgatartó társadalom. Ezért, mint egykor, a pozsonyi csata idején, ma is ugyanaz a jelszó: „Elrendeljük, hogy a magyarokat ki kell pusztítani!”  

Ma nem mi állunk hadainkkal Bécs alatt, hanem a mi kapuink előtt állnak a hóhérok, akiket Bécs önként engedett Ausztriába. Ha pedig nem fogunk össze 2022-ig, ha nem látjuk meg végre, hogy ma minden nemzeti érzésű magyarra szükség van, ha pártpolitikai viták miatt öli egyik magyar a másikat, akkor 2022-től Budapest és a nagyvárosok ugyanazt a képet mutatják majd, amit London, Párizs és Bécs mutat. S mint az egriek a török megszállás után, úgy egy ország veheti majd fel a pogányok vallását, ha életben akar maradni. (Csak sajnos – a történelmi tények alapján – jellemzőbb a társadalomra, hogy ez a valláscsere, ez a renegát magatartás ma hamarabb megtörténhet, mint a bölcs belátás alapján való nemzeti összefogás, összetartás, a harc vállalása. Ma csak akkor „védekeznek” a társadalmak, ha a zsebükbe kotorászik a hatalom, vagy ha megfizetik, mert tüntet valami ostobaságért/miatt…)

A „bécsi vér” ma figyelmeztet minden, még meg nem szállt országot, és figyelmezteti minden meg nem szállt ország társadalmát, figyelmezteti a Kárpát-medence minden nemzetiségét, keresztény és vallástalan lakosát: A hóhér már veri az ajtót és nem kér bebocsátást, hanem ránk akarja törni ezer esztendős, immár alaposan megszuvasodott kapuinkat.

Az előkészítés javában folyik, hiszen amikor tetőtől-talpig feketébe öltözött emberek (nők-e vagy férfiak, azt nem lehet tudni!), fényképezik templomainkat a budapesti barokk egyetemi templomtól a dunaújvárosi modern katolikus templomig… az nem biztos, hogy turisztikai érdeklődés alapján történik. Csak az a kérdés, hogy erre figyel-e valaki az épp arra járón kívül. És sorolhatnánk számos, a magyarok elleni háború előkészületeire utaló jelet. Papjaink élete, a hívő emberek jövője, és a társadalom szabadsága forog kockán, hétköznapi emberi életek tízezreivel együtt.

A „bécsi vér” most nem pánikot kell, hogy keltsen, hanem végre bölcs felismerést, pártpolitikát kizáró összetartást, és a szép, bíztató szólamok helyett komoly biztonságpolitikai intézkedéseket. Komoly fellépést a belső árulókkal szemben is! Ma háború van! A háborúban pedig, már nincs jobban ellenség vagy kevésbé ellenség. Csak ellenség van, amely el akar pusztítani minket! Az ellenséggel szemben, tolerancia nélkül kell – kötelező – védekezni! Ha ez nem történik meg, akkor gyalázatos és megbocsájthatatlan bűnt követünk el a keresztény magyar nemzet, a Kárpát-haza és a magyarországi társadalom ellen!

Mostantól tehát, nem csak szárazon kell tartani, de használni is kell azt a bizonyos puskaport!

Stoffán György

Halottak napja – avagy számvetés, járvány idején…

Megannyi sír maradt ma világítás, látogatás nélkül Erdélyben, a Partiumban, a Felvidéken, a Déli végeken, Nyugat-Magyarországon és a Kárpátok alján… mert nem mehetünk temetőinkbe, őseink nyughelyére. Ha megyünk, akkor hazatérve majd két hétig egyhelyben járásra ítél a törvény.  Szülők, nagyszülők, rokonok és barátok sírhantjaira ma csak emlékezhetünk… és a tájra, amelynek része a temető, a múlt elföldelt tanúinak pihenőhelye. És fáj, hogy nem tehetünk virágot a fejfa mellé, hogy nem beszélgethetünk el a falubeliekkel, nem járhatjuk végig a főutcát a templomig, s nem idézhetjük fel családi beszélgetésben az ifjúságot, és azokat, akik ma már kint pihennek a csendes, nyugalmat és valami megfoghatatlan meghittséget nyújtó temetőben.

A halottak napja azonban – egy bizonyos kor után –, mást is jelent, nem csupán emlékezést. Számvetés is ez a nap, hiszen nem tudjuk sem azt a napot, sem azt az órát, amikor mi is elindulunk az ismeretlenbe. Számot vetünk ez mindennapjainkkal, hogy amikor elmegyünk, úgy emlékezzenek ránk, mint akiknek érdemes volt élniük. Hiszen, a saját emberi magatartásaink elkísérnek bennünket a még élők emlékezetében. Kincseket, pénzt nem vihetünk magunkkal, de amit mások kárára, nyereségvágyból, bosszúból, kapzsiságból megszerzünk magunknak, mind itt marad… csak annak a tettnek, annak az embertelenségnek, annak a bűnnek az emléke kísér majd, ami megmarad velünk kapcsolatban az emberek emlékezetében. Érdemes átgondolnunk tehát, hogy hogyan élünk, hogyan viselkedünk az emberekkel, s van-e értelme a kapzsiságnak, a rosszindulatnak, a bosszúvágynak, a pártpolitikai alapon való ellenségeskedésnek, a pénzért szerzett becstelenségnek, hazaárulásnak, az embertársaink ellen való gonoszkodásoknak?

Mert a végállomás a temető… a kripta… ahová még egy darabig el-eljönnek egy szál virággal, egy-egy gyertyával azok, akik ezt fontosnak tartják, akiknek fontosak voltunk.

Miért is kell tehát, számvetést csinálnunk ma, amikor a sírokon kigyúlnak a gyertyák? Mert ebben a világban nem csak a biológiai óra ketyeg, de öreg és fiatal egyaránt karnyújtásnyira lehet/van a végtől. Hiszen, nem tudhatjuk, hogy kire, és hogyan hat ez az aljasul ránk eresztett kór. Jó volna ebben számvetésben egyúttal fogadalmat is tennünk – halottak napján. Fogadalmat önmagunknak: amely szerint megpróbálunk úgy élni, hogy amikor már nem lesz módunk jóvátenni a hibáinkat, az itt maradottak ne a hibákra, gyarlóságainkra emlékezzenek. S amikor értünk gyújtanak majd gyertyát, s egy fohászt mondnak lelkünkért, szívből mondhassák – amit mondunk szeretteinkre gondolva –: Nyugodjon békében!...

Vessünk számot tehát, önmagunkkal, amikor ott állunk szerettünk a sírjánál. Maradjunk emberek, vagy váljunk újra emberré, Isten akarata és parancsai szerint. Mert gyorsan közelít az óra, rohan az idő, és halálos veszélyek ezrei leselkednek ránk minden pillanatban.

Egy régi kárpátaljai népének szövege jut eszembe minden halottak napján… s ez ösztönöz a számadásra is…

1.     Én, esendő, árva lélek, jaj, nekem, jaj, hol vagyok!
Elborult az ég felettem, föld alólam elfogyott.
Minden, amit úgy szerettem, minden olyan messze van!
Itt vagyok az Úr kezében árván, pőrén, egymagam.

 

2.     Hogy kihűlt a földi érzés: hála, jóság, tisztelet!
Kik szerettek s kit szerettem, minden, minden elfeled.
Nincs hűség az emberekben, ha koporsónk zárva van,
s én itt állok a sötétben bűneimmel egymagam.

Stoffán György

Stoffán György: „Ünnepi” gondolatok – másképpen, október 23-ról…

Furcsa szokásaink vannak, amely szokások a furcsa történelem és a furcsa önértékelés okán alakultak ki. Szeretünk ünnepelni, hagyjuk, hogy ünneplésre kötelezzenek, noha az ünnepléshez ünnep is kellene. Olyan ünnep, amelynek a vége is az! Az ünnepléshez olyan környezet, olyan körülmények is kellenek, amelyek valódi örömmé varázsolják azt a bizonyos napot, azt a bizonyos ünnepet. Október 23-a önmagában nem ünnep. Október 23-án, e mai – igen szánalmas és drámai – világ-, és belpolitikai térben legfeljebb emlékezhetünk, de semmiképpen sem ünnepelhetünk. Amikor körülnézünk itthon vagy a haldokló Európában, azt látjuk, amit a Rákosi-féle diktatúrában láthattak, tapasztalhattak eleink, s ami ellen fellázadtak egy forradalomban, amit mások, másutt generáltak. Nem túlzás ez! Pontosan abban élünk európaiként Európában, mint akkoriban éltek magyarként Magyarországon. És mi ünnepelünk. Igaz, nem megyünk tömegesen ünnepi szónoklatokat hallgatni, mert ma a járvány „lövetne” közénk…

1956. október 23-a, és az utána következő két hét csupán egy hamvába holt kifejezése volt annak az iszonyatos szenvedésnek, amelyet a mai ellenzék, a belső hazaáruló ellenség szellemi, elvi elődei okoztak a magyar nemzetnek, s amit okoznak majd ezek a mai utódok, mihelyst erre lehetőséget kapnak.

És mi ünneplünk, áltatjuk magunkat egy szebb jövő reményével, s nem gondolunk november 4-ére. Soha nem gondolunk a holnapra, mert a tegnap nagyszerűségét saját magunknak vindikáljuk, a hősöket kisajátítjuk, s tetteikkel, halálukkal, áldozatvállalásukkal akarjuk igazolni mai, igaznak vélt elgondolásainkat. Pedig nem ez a lényeg. Nem egy nap a lényeg, nem egy nap az ünnep. Az ünnep tisztánlátás és bölcsesség nélkül semmit nem ér. Két hét múlva koszorúzunk a 301-esben! Elsiratjuk hőseinket, elsiratják néhányan a vélt politikai nagyságokat, s ott a 301-esben az 56-os ünnepkör, megemlékezés ismét a magyar skizofrénia bölcsőjévé válik…

És mi ünnepeljük 1956 nagyszerűségét, amely egyesek szerint léket ütött a kommunizmus hajóján… pedig, semmit nem ütött. Csupán szenvedést, fájdalmat, kivándorlást, halált okozott. Még jobban megcsonkította az országot, s még az sem kizárt, hogy mégsem volt olyan spontán forradalom, mint amilyennek hirdetik a mai tankönyvek. Hiszen, többek szerint a nemzetközi politika igyekezett kirobbantani ezt a forradalmat, mert a mai nemzetközi politika tudta, hogy a magyar ember szabadságvágyát ügyesen ki lehet használni…

Igen… mára letisztult a szabadságvágy, eszmévé változott az 56-osok áldozata, de ez az eszme sem tükrözi azt a tényt, amiért százezrek csatlakoztak a nemzetközi politika boszorkánykonyháján kifundált és százezernyi áldozatot követelő magyar forradalomhoz. Mert elegük lett abból, amit ma is élünk, csak másként. Tizenegy esztendeig szocialista demokráciában élt a magyar, ma kapitalista demokráciában élünk, de mindkét jelző fosztóképző az emberiség számára. A demokrácia pedig egy értelmezhetetlen fogalommá vált, hiszen nem az emberi szabadság eszméje az, hanem egy mindenből kivezető politikai vészkijárat… egy közhely. A nép uralma… de lehet-e uralkodnia a népnek? Ki fölött uralkodik a nép? A kérdésben ott a válasz…

Igen! 1956. egy irgalmat nem ismerő, sátáni évtized terméke volt. Azok tervelték ki, akik mozgatták a megelőző diktatúrát, s akik mozgatják a mai kereszténység és nemzetállamok elleni diktatúrát, az Uniót. Csak a módszerek változtak, az elnyomás maradt! És nem lesz újra 1956., nem lesz lehetőség kifejezni a nemtetszést, nem lesz több lehetőség arra, hogy a nép rést üssön e diktatúra falán. Látjuk Európa pusztulását, látjuk az árulást a legmagasabb szövetségi szinten, s nem kell hozzá sok képzelőerő, hogy a jövőt is lássuk… mert a parancs az parancs. S ma már nem szervez forradalmat sehol a világot irányító balga elit, amely önmagát is elpusztítja, mert Isten és a teremtett világ ellen harcol. A természet erői ellen sem lehet harcolni! Lehet-e akkor a természet erőit teremtő erő ellen hadakozni? Nem!

Október 23-án tehát, nem lehet ünnep. Csak emlékezés egy olyan kor magyar társadalmára, amely még nem volt tisztában azzal a hatalommal, amely akkor is győzött a józan és tisztességes eszmék fölött és most is győzni fog. Nem rajtunk, ma élőkön múlik ennek a forgatókönyvnek a végkifejlete. És nem is azokon, akik azt hiszik, hogy győzhetnek a világ ellen, az Isten ellen indított háborúban. Az emberi forgatókönyv és az isteni logika ismeretlen távolságban vannak egymástól. Október 23-a forradalma ma is tart! És sem egyik, sem a másik fél nem győzhet. Mert erkölcs, hit és Isten nélkül harcol mindkét fél. Nagy és szép szavak elhangoznak ugyan, eskü-félék, fogadalmak röppennek a szónoki emelvényről minden évben… csak az igazság marad titokban. Miért és hogyan kezdődött akkor… és mikor ér véget? Hiszen, november 4-e is csak épp olyan meg nem hallgatott figyelmeztetés, mint október 6-a…

Ha felfognánk e két nap jelentőségét, akkor nem ragaszkodnánk ahhoz az unióhoz, amely a kereszténységet és a nemzetállamokat akarja megszüntetni, s amelyben a világtörténelem legnagyobb gyilkosának, Leninnek lehet szobrot állítani. Mert amíg ehhez a konglomerátumhoz ragaszkodunk és tagjai vagyunk, addig nincs jogunk és okunk még megemlékezni sem 1956. drámai napjairól, az áldozatokról, Mindszentyről! Ahhoz ragaszkodunk – mint az Unió tagja –, amit Rákosi kicsiben valósított meg 1956-ig: az elnyomáshoz, a keresztényellenességhez, a központosított diktatúrához, az emberi jogok semmibevételéhez, a jog teljes eltörléséhez, az erkölcstelenséghez, a teremtéssel ellenkező logikához, a tudás és műveltség megsemmisítéséhez, a káoszhoz, az anarchiához.

Tudom persze, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a nemzetközi gazdasági forgatókönyv hatálya alól, nem lehet egy hatalmas örvényben felfelé úszni és egyik napról a másikra új szövetségeket kötni… az igazat azonban végre ki kellene mondani. Az ünnepről, fájdalmakról, történelemről, létről vagy nemlétről, annak feltételeiről… és vissza kellene térni a pénz, a gazdaság szentségétől Isten igazságához, Krisztushoz. A politikusi jólétből a szerény szolgálat értékéhez, a hangzatos, igaznak tűnő, de igaztalan szavaktól az őszinteséghez. Vissza a rendhez! S talán akkor lesz jogunk és okunk is emlékezni, követni az aszfalt alatt, és ismeretlen temetők ismeretlen földjében nyugvó hőseinket, akik nem ismerték még azt a hatalmat, amely az ő halálukat is okozta, de hittek az igazságban, a szabadságban, a nemzetben és a magyarok Istenében. Mert számukra az emberiesség, a nemzet, a szabadságvágy, és a hit volt az iránytű – politikamentesen, és függetlenül a gazdasági eredményektől, a külső parancsoktól és az érvényes forgatókönyvtől…

Meg akarok bizonyosodni arról, hogy nem az 56-os generáció volt az utolsó tisztességes magyar generáció, hogy nem Mindszenty volt az utolsó magyar főpap, hogy nem 56-ban tartott össze a magyar utoljára, s hogy nem ők voltak az utolsók, akik harcolni is mertek és akartak a kínok és a szenvedés ellen! Mert ma is tart az 1956. október 23-án kezdődött forradalom, és rajtunk, a mi hitünkön és összetartásunkon múlik, hogy mi is az aszfalt alá, ismeretlen temetők ismeretlen gödreibe kerülünk, vagy tovább építjük a valóban keresztény Magyarországot, a Kárpát-medencét!

Jakab és a zsákos-krumpli

"Jakab lába remegni kezdett, és mindenkitől féltette a krumplit, amelyet immár görcsösen szorongatott."

Jakab Péter mielőtt bement a parlamentbe, magához vett egy zsák krumplit, gondolván, hogy ha már ennyi maradt (nála véletlenül) a választás után, akkor az a Parlamentben is jó lesz valamire. Amikor beült a patkóba, zavartan nézett körül, szépen maga mellé tette a zsákot, mert hát vigyázni kell rá ott, is, hiszen baloldaliak és liberálisok között üldögél... – nehogy ellopják tőle. A szeme hol a zsákon hol Gyurcsányon volt felváltva, hogy majd beleszédült. Közben gondolkodott, amibe tompán belefájdult a feje, mert ez az elfoglaltság számára – még az orvos szerint is – csaknem lehetetlen. De Jakab kitartó volt és erőltette a dolgot, ám, ettől még jobban felerősödött a fejfájása. Ilyenkor a beteg egyre izgatottabbá és zavartabbá válik, majd agresszív lesz. Ráadásul Jakab, a zsákkal való foglalatosság közben nem vette be otthon a reggeli gyógyszereit sem.Szeme kiguvadt, arca eltorzult, és őrült tekintettel nézett a semmibe. 

A teremben lévő emberek moraja és a krumplifigyelés egyre jobban zavarta. Zúgott a feje, és amint a házelnöki szék felé nézett, úgy érzékelte, hogy ő most egy bírói pulpitus előtt áll, amely pulpituson a bíró, éppen egy vékony pálcát igyekszik eltörni. Már egészen homályosan látott, az alakok és a terem imbolyogtak a szeme előtt, s már szédült is. Egyszer csak azt vette észre, hogy a krumplis-zsák elindul Orbán Viktor felé – magától. Utána kapott, és erősen megfogta. Orbánra nézve nem is Orbán Viktort látta, hanem egy elmosódott, páncélba öltözött középkori lovag alakját, aki felé vagdos a kardjával… a másik pillanatban maga az ördög jelent meg előtte a vitéz helyett, és Gyurcsány székében is valami pokoli alak üldögélt... Jákob félni kezdett, kiverte a víz, és nehezen kapott levegőt. Rohama volt...

Jakab lába remegett, és mindenkitől féltette a krumpliját, amelybe immár görcsösen kapaszkodott. Észre sem vette, hogy feláll, motyog valamit, majd elindul szédelegve, semmit sem látva, a páncélos alak felé. Más fegyvere nem lévén, a krumplis zsákkal igyekezett megvédeni magát… a zsák - Jakab gondolataiban - láncos buzogánnyá változott...

Néhány képviselő igyekezett lecsillapítani a beteget, és megnyugtatták, hogy nekik van otthon elegendő krumplijuk, senki nem karja elvenni tőle a zsákot.

Jakab kezdett megnyugodni, de zavaros tekintetét nem vette le a mindvégig nyugodtan olvasgató miniszterelnökről. Amikor beöltöztették a muszáj-mellénybe, már széles mosollyal, habos fröcsögéssel cuppogott Kövér László felé, mint aki puszikat küld. Ferinek pedig artikulátlan hangon vallott szerelmet. A főlépcsőhöz érve a krumpliját kereste, és mindenképpen magával akarta vinni a Szentkoronát is, mert – mint ordította – azt Sorossal küldte neki a Führer. A mentőautóból még kihallatszott amint Jakab az Internacionálé és a Panzerlied, eddig soha nem hallott változatát harsogta… A krumplit viszont, a Jakabbal való birkózás közben a mentős elfelejtette betenni a kocsiba. A zsák árválkodott gazdátlanul a Parlament parkolójában délutánig. Ekkor megállt a zsák mellett egy réges-régi lefüggönyözött Warszava. Valaki kinyúlt a zsák felé, de megszédült és konyakos üveggel a kezében ráesett a krumplira. Halkan és akadozva motyogta: – „Na, ezt is elkúrtam … nem kicsit … nagyon!”...

Stoffán György  

Potápi Árpád János államtitkár az erdélyi magyarokat nemzetárulózza - sürgősen le kellene mondania!

 

Nem ildomos és főleg nem az úri kaszinók szintje a magyar nemzet bizonyos közösségeit gyalázni. Kivált nem a nemzeti összetartozás alapján. Sőt! Mégúgy nem illő, ha ezt már a nemzet, talán egyetlen hiteles politikusa kikérte magának. Ám, még tovább megyek: annál is inkább ostobaság nemzetárulónak minősíteni a székelyek és partiumi magyarok, valamint a szórvány által is mindinkább kedvelt szervezetet, ha emellett egy volt kommunistákból álló, és a Fideszt folyamatosan bíráló pártot „kasserolunk”, a nemzeti célokat szolgálni akaró, azokat szolgáló erdélyi magyar párttal szemben.  Potápi Árpád János államtitkár, már két alkalommal is megtette ezt, amiért a legkevesebb, ha bocsánatot kér és lemond jelen beosztásáról, és soha többé nem szól bele a jelenlegi határokon túlra szorult magyarok belügyeibe. Hiszen attól, hogy valakit ugyanúgy hívnak, még nem biztos, hogy rokona a másik embernek…Ha teszem azt Gyurcsányéktól jött volna ez a gyalázkodás, a nemzeti oldal, a megszólaló lemondását követelné. Ám, az erkölcsi követelmények nem csak az egyik oldalon (lennének) kötelezőek - főleg a nemzetgyalázás után! 

Potápi uram elvetette a sulykot, és magával a magyar külügyminiszterrel is szembemegy, amikor másodszor nemzetárulózza le Tőkés Lászlót és pártját, mert nem tetszik neki, ha az erdélyi magyarok azt a pártot mellőzik, amely még a nemzetellenes román törvényjavaslatokat is megszavazza a román parlamentben… s nem szólal meg, ha a bucuresti bakszász magyarokat ócsárló nyilatkozatokat tesz… mert hát van az a pénz. Potápinak nem kellene tehát állást foglalnia, ha nem ott él, s csak szerepelni jár át egy-egy felépített óvoda vagy más, a magyar kormány által támogatott beruházás átadásakor. Ha valaki nem szereti igazán a határon túli magyarokat, úgy ne foglalkozzék velük! Ha pedig nem ismeri azokat a helyi megállapodásokat, amelyek az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között köttettek a választások előtt a magyarság érdekében, akkor ne beszéljen hülyeségeket a kormány nevében… Mert Potápi uram nem a kormány. Potápi uram egyszerű szolga, akinek nem hivatala a magyarságba való rugdosás. Ezt meg kellene hagynia a román nacionalistáknak! Tehát, Potápi uramnak egyetlen jó és erkölcsileg is elfogadható, mi több – elvárható – feladata van: Kérjen bocsánatot és emelje föl az ülepét a bársonyszékből, amelyet a magyarok védelmére, nem pedig összeugrasztására toltak a segge alá! Mert a határon túliaknak nélküle is van baja elég! Mellékelten közreadjuk Tőkés László tiltakozását, amellyel a Nemzeti Napló mélységesen egyetért!

  

T I L T A K O Z Á S

 

Az MTI tudósítása szerint Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár október 12-én, hétfőn a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságában megismételte azon, a parlamentben korábban is elhangzott állítását, miszerint aki (Biharban és Szatmárban) az RMDSZ jelöltjére egy másik magyar jelöltet „indít rá”, az „nemzetárulást” követ el.

Október 8-án kelt nyilatkozatomban méltán kértem ki magunknak eme megbélyegző minősítést. Mi erdélyi magyarok vagyunk, és nem „nemzetárulók”! Ennek előtte legfeljebb a hírhedt Securitate és a nacionálkommunista vétetésű román soviniszták engedték meg maguknak, hogy haza- vagy nemzetárulóknak minősítsenek bennünket – közöltem Potápi államtitkár úrral, mielőtt nyilvánosságra léptem volna.

Mivel megalapozott figyelmeztetésemnek nem volt foganatja, ezúton vagyok kénytelen tiltakozni az Államtitkár úr becsületünkbe vágó vádaskodása ellen. Szégyenletes dolog, hogy éppen a nemzeti összetartozás bizottságában hangoztatja ezt, a demokratikus pluralizmussal szembemenő, az erdélyi magyarság megosztására alkalmas politikai diskurzusát.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Felvidéken tartott minapi sajtóértekezletén világosan kifejtette, hogy: „nem Budapestről kell megmondani, hogy mi a jó a határon túli magyar közösségeknek”. Ennek értelmében felkérem Potápi Árpád János államtitkárt, hogy vizsgálja felül kifogás tárgyát képező megnyilatkozásait, és vonja vissza az Erdélyi Magyar Szövetségnek a romániai választásokon indított jelöltjeivel kapcsolatos nemzetárulói megbélyegzését.

Hasonlóképpen felkérem az RMDSZ vezetőségét, hogy a nemzeti összetartozás és a demokratikus pluralizmus szellemében, valamint a jövőbeli együttműködés érdekében utasítsa vissza az erdélyi testvérpártjait ért „nemzetárulózást”.

 

Nagyvárad, 2020. október 14.

 

 

                                                                                    Tőkés László,

az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács

   elnöke