2019. június 30., vasárnap

Stoffán György: Művészet, politika, megsemmisülés…



Vannak művészek, akik valóban művészek, akik Isten-adta tehetségük mellett nem foglalkoznak holmi ostoba földi halandók, ostoba földi pénzéhségének politikai köntösbe burkolt igénytelen igényeivel, a hatalomvággyal, a lopás lehetőségének mindenáron való megszerzésével. A művészet a természet utánzása – mondták a latin bölcsek… azonban ma a művészek nem a természet szépségeit jelenítik meg önmagukban, önmaguk által, hanem valami egészen mást. Jóllehet az, amit művészetükként értékelünk, egykor valóban építő, szép, szórakoztató volt, ám mint a menyasszonyi ruha, amelyet egy teherautó pocsolyából lefröcsköl, úgy fest az egykorvolt művészek személyes mai gúnyája.

Hiszen mint öregedő celebek, úgy érzik, hogy mással nem tudják felhívni magukra a figyelmet, mint a nyilvános politikai véleményükkel. És ez, ama bizonyos teherautó, amely a sáros pocsolyába hajt a násznép vonulása mellett.

Hiszen generációk nőttek fel két ismert és egykor szeretett művész zenéjén, slágerein, mondanivalóján… ma pedig? Az a generáció,. amelyben ezek a nóták tartották a lelket, ezektől vált elkötelezetté egy generáció, … nos az a generáció ma undorral tekint a magyarellenes, liberális és ostoba vén-celebekre.

Mintha manapság divat lenne politikusok és művészek körében, hogy a "doboz" előtt önként és dalolva megsemmisítik életművüket, meghazudtolva önmagukat, s mindazt, amiért valamikor felnéztek rájuk. Nem volt házibuli, amelyeken ne énekeltük volna teli torokból a tiltott nótáikat is, vagy hallgattuk felhangosítva a Szabad Európán, a Délutáni randevút... velük…

Ma, ami ellen egykor énekeltek, azt sírják vissza, mert nem tudtuk róluk, hogy megrendelésre, és jó pénzért írhatták, énekelhették azokat a dalokat, amelyekről az imént szóltam. Hiszen más oka aligha lehet ennek a sír előtti fájdalmasan furcsa öregkori önvallomásnak, e hazájuk elleni kirohanásnak, azok birkaként való említésének, akikből máig élnek, s akik által ismertté válhattak… Az elgurult gyógyszer megtalálása sem megy már nekik, mert voltaképpen magatehetetlenül lebegnek a múlt szeretete és a jelen undora között… Mert nem utáljuk őket, hiszen akkor utálnunk kellene a fiatalságunkat is. Csak tőlük, undorodunk, mert csúnyán átvertek, megcsaltak bennünket. 

A művész nem hazudik… - mármint az igazi művész. Ám lehull ma a művész megnevezés, a művész státusz is ezekről az eszüket és jellemüket vesztett szánalmas emberekről. Akiknek már úgyis tökmindegy… hiszen a doboznak már csak a mérete hiányzik. A világ pedig forog tovább majd nélkülük, s az emberek nem egy királydombi bemutatóra, hanem a szövegíró elvesztett magyar becsületére fognak emlékezni…
Szomorú valóság ez, százezrek csalódása, egy mű megsemmisülése… az emberi lét igazi legalja. Hiszen amikor az ember önmagát tagadja meg, köpi szemközt, az olyan, mintha önakasztást követne el azért, hogy egy szűk politikai réteg megtapsolja a cselekmény végén… ami nem más, mint a művészet személyre szabott halála.

Valóban őszinte részvétem… 

2019. június 29., szombat

Stoffán György: Egyházellenesség-e bírálni a pápát?


Fundamentalista, maradi, konzervatív, egyházellenes, keresztényietlen… etc… – mondják azokra, akik egyszerű hívő emberekként, de bibliaismerettel rendelkezvén és hittükben erősként is úgy gondolják, hogy Róma püspökének bizonyos kijelentései, szembemennek a krisztusi tanítással. Még furcsább dolgokat mondanak azokról, akik a vatikáni politikában felfedezni vélnek olyan részleteket, amelyek veszélyeztetni látszanak a keresztény világot, politikai érdekből egyes országokat vagy népcsoportokat következetesen háttérbe szorítanak, vagy tudomást sem vesznek azok olyan jogos igényeiről, amelyekről évtizedek óta tud a Vatikáni vezetés.
A katolikus egyház állandó bírálatok kereszttüzében áll, és állt amióta csak létezik. Azonban a mai állapot ennél a megszokott, és állandó helyzetnél sokkal bonyolultabb, hiszen a külső támadások mellett a hívő embereknek azt kell látniuk, hogy maga a pápa és az Őt körülvevő adminisztráció furcsa, megosztó hitbéli és politikai irányultságúvá változott.

Nem az evangelizáció, nem Krisztus tanításának hirdetése és nem a hit Szent Titka – az Eucharisztia –, és nem minden nép tanítvánnyá tétele tűnik a Vatikán legfőbb, legértékesebb és legfontosabb céljának, hanem valami egészen más, valami olyasmi, amellyel a hívő nép, azaz az Egyház számos tekintetben nem érthet egyet. Ez megosztottságot idéz elő. Nagy a veszélye annak, hogy a felületesen hívő emberek közül csalódnak és elhagyják a templomot, a hitet, mert mást tapasztalnak, mint amit eddig jelentett a számukra az Egyház fogalma.

Az is sajnálatos ebben a zűrzavaros helyzetben, hogy amíg tudós teológusok, bíborosok is hangot adnak egyes pápai kijelentések helytelenségének, addig sok pap a pápához való hűséget összemossa az Egyházhoz, vagyis a Krisztushoz való hűséggel.

A keresztény embernek alapvetően kötelessége a pápa iránti hűség és engedelmesség, ám az egyháztörténelemben nem először fordul elő, hogy tévtanítások, átgondolatlan vagy éppen jól átgondolt eretnekségek mételyezik a keresztény világot. Az Egyház azonban túlélte ezeket az időszakokat, nem gyengült meg, mert voltak – mint ma is vannak – olyan egyházi személyiségek, bíborosoktól a plébánosokig, akik segítették ezt a túlélést. Ma kissé más a helyzet, mert a média nagyban rásegít a tévtanok elfogadtatására és arra a botorságra, miszerint a pápa bírálata az Egyház bírálatával, az Egyház iránti hűség megtagadásával, az egyházellenességgel azonos.

Celeb papok adnak lépten-nyomon interjúkat a pápaimádatukról, belekeverve mindent, ami szent, hogy elfogadtassák olykor átlátszó, ostoba téziseiket. Az egyházi sajtó is a pápa iránti hűséget preferálja, és keveset vagy semmit nem szól azokról a drámai problémákról, amelyek ugyan nem törik meg az Egyházat, de a félrevezetett lelkekre nézve súlyos következményeket idézhetnek elő.

Le kell szögezni tehát, hogy a pápa bírálata nem egyenlő az Egyház elleni támadással. Ki kell jelenteni, hogy a Krisztus-követés nem pápaellenességet jelent, s a bíborosok és egyháztudósok tévtanítás elleni nyilvános fellépésének, közhírré tétele sem eretnekség. A keresztény embernek van szabad akarata, esze és logikája. Túl ezen ismernie kellene a Szentírást is, s ha ezek a feltételek adottak, akkor világosan kell látnia, hogy egyes vatikáni megnyilvánulások, u.n. „tanítások” miben és hol térnek el, és eltérnek-e Jézus Krisztus Szentírásba foglalt parancsaitól? A keresztény embernek még akkor is Krisztust kell követnie, ha ez a Krisztushoz való hűség bizonyos liberális, modernista papok véleményétől különbözik, vagy ha az Egyházon belül többségnek látszik az ellenvéleményen lévők száma.

A katolikus sajtó is megosztott bizonyos tekintetben, hiszen a, jozefinista teológiai és a liberális katolikus egyetemi nevelés (mint manapság minden egyetemi nevelés) eleve a liberális modernizációt plántálja a hivatást érző fiatalok lelkébe és fejébe, nem beszélve a mai hitoktatóképzés súlyos hiányosságairól. (Súlyosbítja a helyzetet, hogy kötelező a hittan vagy erkölcstan, de 1-12 osztályos hittankönyv, tematika és tanterv máig nincs!)
A hivatalos egyházi sajtó tehát – hivatalból – nem bírálhatja a felmerülő tévtanokat, sőt, sok esetben az egyetértést akarja kikényszeríteni az olvasókból, ami önmagában is távol áll a keresztényi magatartástól, hiszen Jézus minden kérdésre tiszta, félreérthetetlen, egyenes választ adott, és meghagyta: Legyen a ti beszédetek: Igen, igen, nem nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van.” . (Mt. 5. 37. )
A fősodratú egyházi sajtó, a világos és egyértelmű iránymutatást tehát ilyen-olyan magyarázatokkal ködösítésre, a Jézus központúságot pápaközpontúságra cserélte, annak ellenére, hogy lehetne önálló véleménye és joga a tiszta válaszok közzétételére. Hiszen, ha bíborosok, egyháztanítók és tudósok állnak a kérdéses kijelentések és tévtanok korrigálása mellett, mi több, a pápát bizonyos kijelentései alapján biblikusok és főpapok is eretnekséggel vádolják, akkor valami alapja és oka de facto van eme évszázadok óta nem tapasztalt kaotikus állapotnak.

Mit tehet ebben a helyzetben a hívő katolikus keresztény ember?

A legbölcsebb dolog, ha Krisztus tanításán keresztül Isten felé fordulunk. Nem trágárkodva és a pápát gyalázva kell egyes közösségi oldalakon véleményt nyilvánítani, hanem Isten segítségét kell kérni ennek a helyzetnek a feloldásához.
Nem az Egyházat, nem a templomot kell elhagyni, hiszen a szentmiseáldozat, a Krisztussal való egyesülés a szentáldozásban ma is ugyanaz, mint ama bizonyos estén, amelyet Nagycsütörtökön ünnepelünk... Aki tehát, hite és világos látása okán nem ért egyet számos olyan kijelentéssel, tettel, amelyeket a pápa mond, tesz vagy tanít, az legjobban teszi, ha hitében megerősödik, imádkozik és Krisztust hívja a szentmisében segítségül. Hiszen az ő szava világos, félreérthetetlen és mindenki számára végtelenül egyszerű. Soha nem ad okot a kesergésre, a hitevesztettségre, a bizonytalanságra. Mert a bizonytalanság terjesztése a Sátáni fegyvere a hívő nép, azaz, az Egyház ellen.

Aki viszont bizonytalanságot érez, s ezért megfosztja magát a legbiztosabb támponttól, a templomtól, a szentmisétől, elhagyja hitét – mert ma egy olyan pápa átmeneti pontifikátusát éljük, aki sajátos kommunista, liberális és jezsuita téveszméit akarja rákényszeríteni a keresztény világra –, az többet árt az Egyháznak és önmagának, mint Ferenc pápa és az Őt követő papok összes tévtana és zavarkeltése. Ugyanis saját lelkét hagyja szomjan halni.

Meg kell érteni, hogy a hit nem függ a Vatikán egyes vezetőitől, és bár Péter volt az Egyház feje, bizony lehetnek arra alkalmatlan, politikai befolyás alatt lévő rossz pápautódok. Ám, ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk hinni, és követni Krisztust, amit egyedül a szentmisén való részvétellel, és a szentségek vételében valósíthatunk meg a legtökéletesebben.

Krisztus és az Ő tanítása örök. Az élő Egyházat – azaz a hívő keresztény népet – viszont a Szentlélek irányítja. És kell-e ennél tökéletesebb és biztonságot adó tény? Ferenc pápa pontifikátusa – mint minden földi hatalom – pedig véges.

VI. Sándort (1431-1503), a reneszánsz kor hírhedt pápáját így örökítette meg a történelem: „A hitnek és a becsületességnek még csak a szikrája sem volt benne. (…) Nem törődött az igazsággal, így az ő idejében Róma a tolvajok és gyilkosok fészkévé vált.”(Francesco Guicciardini, olasz jogtudós, történetíró. szül: Firenze, 1483.. március 6.   megh: Arcetri  1540.május 23.) 


Az Egyház azonban 1503. óta is él, és minden ellenkező híreszteléssel szemben – Krisztus ígérete szerint –, Ferenc pápa után is megmarad… 

2019. június 27., csütörtök

„Az élő Isten egyháza – az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15) A mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedések helyreigazítása


   A hit alaptételei

1. Az „élő hagyomány”, az „élő tanítóhivatal”, a „folytonosság hermeneutikája” és a „tanítás fejlődése” kifejezések helyes értelme azt az igazságot is magában foglalja, hogy akármilyen új szempont merül is fel a hitletéteménnyel kapcsolatban, az soha nem mondhat ellent annak, amit az Egyház mindig is ugyanazon tanításként, ugyanazon értelemben tárt elénk, és amit mindig is ugyanúgy értelmezett (lásd az első vatikáni zsinat Dei Filius kezdetű hittani rendelkezését a katolikus hitről, 3. ülés, 4. fej.: „in eodem dogmate, eodem sensu, eademque sententia”). 

2. A dogmatikai formulák jelentése mindig igaz és változatlan marad az Egyházban, még ha az okfejtés pontosabbá válhat és mélyülhet is. A híveknek ezért őrizkedniük kell attól a vélekedéstől, hogy a dogmatikai formulák vagy az azokban használt fogalmak nem képesek végérvényesen kifejezni az igazságot, hanem csak mindig változékony módon közelítik meg, vagyis bizonyos mértékben eltorzítják, illetve módosítják azt, és hogy ezek a formulák csak bizonytalanul fejezik ki az igazságot, minthogy ez az igazság olyan cél, amelyet az efféle megközelítésekkel mindössze keresni lehet. E nézet képviselői a dogmatikai relativizmus csapdájában esnek, és meghamisítják az Egyház tévedhetetlenségének fogalmát azzal az igazsággal kapcsolatban, amelyet mint biztos igazságot kell tanítanunk és vallanunk” (a Hittani Kongregáció „Mysterium Ecclesiae” kezdetű nyilatkozata a katolikus egyháztan védelmében korunk bizonyos tévedései ellen, 5). 

A Hitvallás

3. Isten országa, mely idelent Krisztus Egyházában vette kezdetét, nem ebből a világból való, melynek formája elmúlik, és a maga sajátos növekedése nem keverhető össze a civilizáció, a tudomány és az emberi technika haladásával, hanem Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságának egyre mélyebb megismerésében, az örök boldogság egyre erősebb reményében, az Isten szeretetére adott egyre buzgóbb válaszban, az embereknek juttatott kegyelem és az életszentség ajándékának egyre nagylelkűbb befogadásában áll. Mikor az Egyház, Krisztus jegyese odaadóan törődik az emberek szükségleteivel, örömeivel és reményeivel, fájdalmaival és fáradozásával, arról a mély vágyáról tesz tanúságot, hogy jelen kíván lenni számukra, hogy Krisztus világosságával ragyogja be őket, és Benne, egyetlen Üdvözítőjükben mindannyiukat egybegyűjtse. Ez a jámbor törődés soha nem jelentheti azt, hogy az Egyház a világ dolgaihoz idomul, vagy hogy kevésbé buzgón vágyakozik az Úr és az örökké tartó ország után” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele). Téves tehát az a vélekedés, hogy Istent mindenekelőtt az emberi nem mulandó, földi állapotában végbemenő fejlődés dicsőíti meg.

4. Miután Jézus Krisztusban létrejött az új és örökké tartó szövetség, senki sem üdvözülhet pusztán azáltal, hogy megtartja Mózes törvényét, ha nem hisz Krisztusban mint igaz Istenben és az emberi nem egyedüli Üdvözítőjében (lásd Róm 3,28; Gal 2,16).

5. A muzulmánok és mások, akik nem hisznek Jézus Krisztusban, aki valóságos Isten és valóságos ember, – az egyistenhívőket is beleértve – nem képesek megadni azt a tiszteletet Istennek, mint a keresztények, vagyis nem képesek arra a lélekben és igazságban történő természetfeletti imádatra (lásd Jn 4,24; Ef 2,8), amelyre azok, akik elnyerték a fogadott fiúság Lelkét, képesek (lásd Róm 8,15).

6. Azok a spiritualitások és vallások, amelyek a bálványimádás vagy a panteizmus bármely formáját támogatják, nem tekinthetők az isteni ige „magvának” vagy „gyümölcsének”, hiszen olyan megtévesztést képviselnek, amely eleve kizárja követőik evangelizálását és örök üdvösségét, amint azt a Szentírás is tanítja: „Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik” (2Kor 4,4).

7. A valódi ökumenizmus arra törekszik, hogy a nemkatolikusok csatlakozzanak ahhoz az egységhez, amely a katolikus egyházban Krisztus imája folytán, melyet az Atya mindig meghallgat („hogy egy legyenek”, Jn 17,11), már most is elpusztíthatatlanul fennáll, és amelyet a katolikus egyház hitvallásban vall („hiszek az egy (…) Anyaszentegyházban”). Az ökumenizmusnak tehát nem lehet célja, hogy egy még nem létező egyházat hozzon létre. 

8. A pokol létezik, és azok, akik bármely meg nem bánt halálos bűn miatt oda kerülnek, az isteni igazságosság örökké tartó büntetését szenvedik el (lásd Mt 25,46). Nemcsak a bukott angyalok, hanem az emberi lelkek kárhozata is örökké tart (lásd 2Tesz 1,9; 2Pt 3,7). Az örökre elkárhozott emberek nem semmisülnek meg, hiszen az Egyház tévedhetetlen tanítása szerint a lelkük halhatatlan (lásd az ötödik lateráni zsinat 8. ülése).

9. Isten kifejezetten csak azt a vallást akarja, amely a Jézus Krisztusban, Isten megtestesült Fiában, az emberiség egyetlen Üdvözítőjében való hitből született. Téves tehát az a nézet, hogy amint Isten kifejezetten akarja, hogy több – férfi és női – nem és több nemzet legyen, ugyanúgy akarja a vallások többféleségét is.

10. [Keresztény] vallásunk ténylegesen létrehozza az igazi, életteljes kapcsolatot Istennel, amire más vallások nem képesek, még akkor sem, ha – úgy mondhatni – karjukat az ég felé tárják (VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 53).

11. A szabad akarat ajándéka, amellyel a teremtő Isten ruházta fel az embert, csak azt a természetes jogot biztosítja az ember számára, hogy a jót és az igazat válassza. Egyetlen embernek sincs tehát természetes joga ahhoz, hogy a bűn erkölcsi veszedelmének, a bálványimádás, az istenkáromlás vagy a hamis vallás vallási tévedésének választásával megsértse Istent.

Isten törvénye

12. A megigazult embernek elegendő ereje van ahhoz, hogy Isten kegyelme segítségével teljesítse az isteni törvény objektív követelményeit, hiszen a megigazultak Isten valamennyi parancsát képesek megtenni. Isten kegyelme, mikor a bűnöst megigazulttá teszi, önnön természetéből kifolyólag az összes súlyos bűnből való megtérést is véghez viszi (lásd tridenti zsinat, 6. ülés, Határozat a megigazulásról, 11. fej., 13. fej.). 

13. „A hívőknek ismerniük, tisztelniük és teljesíteniük kell azokat az erkölcsi parancsokat, melyeket az Egyház Istennek, az Úrnak és Teremtőnek nevében kijelent és tanít. … Isten és a felebarát szeretete elválaszthatatlan a szövetség törvényeinek megtartásától, mely Jézus Krisztus vérében és a Szentlélek ajándékában új szövetséggé lett.” (II. János Pál Veritatis splendor kezdetű enciklikája, 76.) Ugyanezen enciklika tanítása szerint tévednek azok, akik „azt hiszik, hogy erkölcsileg jónak nyilváníthatnak olyan tudatosan és szabadon végrehajtott cselekedeteket, melyek szemben állnak az isteni és a természetes erkölcsi törvénnyel.” „Ezek az elméletek tehát nem hivatkozhatnak a katolikus erkölcsi hagyományra” (uo.).

14. Isten valamennyi parancsa egyszerre igazságos és irgalmas. Hibás tehát az a vélekedés, miszerint az ember képes úgy engedelmeskedni Isten tiltó rendelkezésének – például a házasságtörés hatodik parancsolatba foglalt tilalmának –, hogy az engedelmesség ugyanezen aktusával vétkezik Isten ellen, erkölcsileg árt önmagának, vagy vétkezik a másik ember ellen.

15. „A világon semmiféle körülmény, semmiféle cél, semmiféle törvény nem tehet megengedetté olyan cselekedetet, amely a lényegénél fogva tiltott, hiszen az ellenkezik Isten – minden ember szívébe írt, pusztán értelemmel is megismerhető és az Egyház által hirdetett – törvényével” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62). Az isteni kinyilatkoztatásban és a természetes erkölcsi törvényben léteznek olyan erkölcsi alapelvek és erkölcsi igazságok, amelyek olyan tilalmakat foglalnak magukban, melyek bizonyos fajta cselekedeteket minden körülmények között tiltanak, mivel ezek a fajta cselekedetek tárgyuk okán mindig súlyosan törvénytelenek. Téves tehát az a vélekedés, miszerint a jó szándék vagy a jó következmény elegendő indok lehet az effajta cselekedetek végrehajtására (lásd tridenti zsinat, 6. ülés, de iustificatione, 15. fej.; II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 17; a Veritatis splendor kezdetű enciklika, 80).

16. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény tiltja, hogy a méhében gyermeket fogant nő megölje ezt a benne levő emberi életet, akár saját, akár mások keze által, közvetlenül vagy közvetetten (lásd II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62).

17. „Erkölcsileg elfogadhatatlan” az az eljárás, melynek következtében a gyermek méhen kívül fogan meg, „mivel kiszakítja az utódnemzést a házastársi aktus teljes emberi összefüggésrendszeréből” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 14).

18. Egyetlen ember sincs erkölcsileg feljogosítva arra, hogy önmagát megölje vagy megölesse, akkor sem, ha ezzel a szenvedést szeretné elkerülni: „Az eutanázia Isten törvényének súlyos megsértése, hiszen nem más, mint egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya adja tovább, és a rendes és egyetemes Tanítóhivatal tanítja” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 65).

19. Isten rendelkezése és a természetes erkölcsi törvény folytán a házasság egy férfi és egy nő felbonthatatlan szövetsége (lásd Ter 2,24; Mk 10,7-9; Ef 5,31-32). „A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ezekben teljesedik be” (a második vatikáni zsinat Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója, 48).

20. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény szerint senki sem élhet nemi erejével kényszerítés nélkül az érvényes házasságon kívül anélkül, hogy ezzel bűnt követne el. Azt állítani tehát, hogy a lelkiismeret helyesen és jogosan ítélhet úgy, hogy olykor erkölcsileg helyes, Isten által kért, sőt parancsolt lehet a nemi aktus, amely olyan személyek között valósul meg, akik polgári házasságot kötöttek egymással, de egyiküket vagy mindkettőjüket szentségi házasságuk máshoz köti, ellentmond a Szentírásnak és a szenthagyománynak (lásd 1Kor 7,11; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 84).

21. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény egyaránt tilt „minden olyan cselekedetet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy ne foganhasson gyermek” (VI. Pál Humanae vitae kezdetű enciklikája, 14).

22. Az az ember – férj vagy feleség –, aki polgárilag elvált házastársától, akihez érvényes házasság köti, és a törvényes házastárs életében másvalakivel kötött polgári házasságot, és aki új partnerével házastársként él együtt, és az aktus természetének teljes tudatában és ezen aktusba mindenestül beleegyezve úgy dönt, hogy ebben az állapotban marad, a halálos bűn állapotában van, és így nem részesülhet a megszentelő kegyelemben, és nem növekedhet a szeretetben. Ezért ezek a keresztények nem részesülhetnek szentáldozásban, kivéve ha „testvérként” élnek együtt (lásd II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 84).

23. Két azonos nemű ember súlyosan vétkezik, ha egymásnak kívánnak nemi élvezetet szerezni (lásd Lev 18,22; Lev 20,13; Róm 1,24-28; 1Kor 6,9-10; 1Tim 1,10; Júd 7). „A homoszexuális aktus semmilyen körülmények között nem hagyható jóvá” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357). Ellentétes tehát a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni kinyilatkoztatással az a nézet, hogy amint a teremtő Isten némelyeknek olyan természetes hajlamot ad, hogy az ellenkező nem tagjai iránt érezzenek nemi vágyat, úgy másoknak olyan természetes hajlamot ad, hogy saját nemük tagjai iránt érezzenek nemi vágyat, és hogy Isten azt szeretné, ha bizonyos körülmények között utóbbi hajlamukat ki is élnék.

24. Sem emberi törvény, sem bármely emberi hatalom nem jogosíthat fel két azonos nemű embert arra, hogy házasságot kössön egymással, vagy hogy két ilyen személyt egymás házastársainak nyilvánítsanak, mivel az ellentmond mind a természetes erkölcsi törvénynek, mind az isteni törvénynek. „A Teremtő tervében a két nem egymást kiegészítő természete és termékenysége a házasság lényegéhez tartozik” (Hittani Kongregáció, Megfontolások a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 3).

25. Azok a kapcsolatok, amelyeket házasságnak hívnak ugyan, de a házasság lényegének ellentmondanak, nem részesülhetnek az Egyház áldásában, mivel ellentétesek a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni törvénnyel.  

26. Az állami hatalom nem nyilváníthatja két azonos nemű ember kapcsolatát törvényileg elismert élettársi kapcsolatnak, amely gyakorlatilag teljesen megfelel a házasságnak, még ha nem is nevezik annak, hiszen az ilyen kapcsolatok súlyos bűnre buzdítanák a bennük részt vevőket, és másokat is súlyosan megbotránkoztatnának (lásd Hittani Kongregáció, Megfontolások a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 11.)

27. A férfi és a női nem, a férfi és a nő olyan biológiai valóság, amelyet Isten bölcs akarata hozott létre (lásd Ter 1,27; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 369). Lázadás tehát a természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény ellen, és súlyos bűn, ha egy férfi önmaga csonkításával vagy pusztán a szándék kinyilvánításával nővé igyekszik válni, vagy ha egy nő hasonlóképpen férfivé igyekszik válni, vagy ha valaki azt állítja, hogy a polgári hatóságnak kötelessége és joga úgy tenni, mintha az efféle dolgok lehetségesek és elfogadhatók lennének (lásd A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2297). 

28. A Szentírással, valamint a rendes és egyetemes tanítóhivatal állandó hagyományával összhangban az Egyház nem tévedett, mikor azt tanította, hogy az állami hatalom törvényesen élhet a halálbüntetés eszközével a gonosztevők esetében, amennyiben a társadalom fennmaradása, illetve igazságos rendje csak így biztosítható (lásd Ter 9,6; Jn 19,11; Róm 13,1-7; III. Ince, Professio fidei Waldensibus praescripta; a tridenti zsinat nyomán megjelent Római Katekizmus, III. old, 5, 4. sz.; XII. Piusz, Katolikus jogászok előtt tartott beszéd, 1954. december 5.).   

29. Minden hatalom a földön és a mennyben Jézus Krisztusé, ezért a polgári társadalom és minden más emberi társaság Jézus Krisztus királyságának van alárendelve, így „a hiteles kultusz Isten felé az embernek egyénileg és társadalmilag egyaránt kötelessége” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2105; lásd XI. Piusz Quas primas kezdetű enciklikája, 18-19; 32). 

A szentségek

30. A legszentebb szentségben, az Oltáriszentségben csodálatos változásra kerül sor, a kenyér egész lényege Krisztus testévé válik, a bor egész lényege pedig Krisztus vérévé. Olyan változás ez, melyet a katolikus egyház igen találó módon átlényegülésnek (transzszubsztanciációnak) nevez (lásd a negyedik lateráni zsinat, 1. fej.; tridenti zsinat, 13. ülés, 4. fej.). „Minden teológiai magyarázatnak, amely legalább valamelyest közelíteni kíván ehhez a misztériumhoz, és amely összhangban óhajt lenni a katolikus hittel, ragaszkodnia kell hozzá, hogy magában a valóságban, függetlenül attól, hogy mi mit gondolunk róla, a kenyér és a bor az átváltoztatás után megszűnik létezni, és immár nem más, mint a mi Urunk Jézus imádandó teste és vére, amely a kenyér és a bor szentségi színe alatt ettől kezdve valóban ott van előttünk.” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele, 25)

31. Azok a kifejezések, amelyekkel a tridenti zsinat megfogalmazta az Egyház hitét az Oltáriszentségben, minden kor és minden hely emberének megfelelnek, mivel „az Egyház örökké érvényes tanítása jelenik meg bennük” (II. János Pál Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája, 15). 

32. A szentmisében a pap igaz és helyes áldozatot mutat be a Szentháromságnak, és ez az áldozat engesztelő hatású mind a földön élő emberekre, mind a tisztítótűzben szenvedő lelkekre nézve. Téves tehát az a vélekedés, hogy a szentmise áldozata mindössze abban áll, hogy az emberek imádságuk és dicséretük lelki áldozatát mutatják be, és hogy a szentmise nem több, mint a lelki táplálékul önmagát a híveknek adó Krisztus (lásd tridenti zsinat, 22. ülés, 2. fej.).

33. „A szentmise, melyet a pap végez, aki az egyházi rend szentségében kapott hatalom erejében Krisztus, a fő személyében cselekszik, és amelyet Krisztus és az Ő misztikus testének tagjai nevében mutat be, a Kálvária áldozata, mely az oltárainkon szentségi formában jelenik meg. Hisszük, hogy amint a kenyér és a bor az utolsó vacsorán az Úr szavai által az Ő testévé és vérévé változott át, melyet a kereszten értünk ajánlott fel, úgy a pap által átváltoztatott kenyér és bor a dicsőséges mennyei trónján ülő Krisztus testévé és vérévé változik, és hisszük, hogy az Úr titokzatos jelenléte is tényleges, valóságos és lényegi jelenlét, noha érzékeink mit sem észlelnek belőle.” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele, 24) 

34. „Mikor az átváltoztatás szavai elhangzanak, és Krisztus mint áldozat megjelenik az oltáron, a vér nélküli áldozat bemutatását a pap és csakis a pap végzi, aki Krisztust, nem pedig a híveket képviseli. (…) A hívek a pap kezével ajánlják fel az áldozatot annak folytán, hogy az oltárnál szolgálatot tevő pap, mikor a misztikus test valamennyi tagjának nevében felajánlja az áldozatot, Krisztust, a misztikus test fejét képviseli. Az a megállapítás azonban, hogy a pappal együtt maguk az emberek mutatják be az áldozatot, nem jelenti azt, hogy az Egyház olyan tagjai lennének, akik semmivel sem kisebbek a papnál, és hogy látható liturgikus szertartást végeznének, hiszen ilyet csak az a szolgálattevő végezhet, akit Isten erre a tisztségre rendelt, hanem azt, hogy az emberek szívbéli dicséretüket, könyörgésüket, engesztelésüket és hálaadásukat a pap, sőt magának a Főpapnak az imádságaival, illetve szándékával egyesítik, hogy az áldozat egyazon felajánlásában és a pap által végzett látható szertartás szerint őket is bemutassák az Atyaistennek.” (XII. Piusz Mediator Dei kezdetű enciklikája, 92).

35. A bűnbánat szentsége az egyetlen rendes eszköz, amellyel a keresztség után elkövetett súlyos bűnök bocsánatot nyerhetnek, az isteni törvény pedig úgy rendelkezik, hogy minden ilyen bűnt meg kell gyónni száma és fajtája szerint (lásd tridenti zsinat, 14. ülés, 7. kán.).

36. Az isteni törvény szerint a gyóntató semmilyen okból nem sértheti meg a gyónási titkot, és semmilyen egyházi hatóság nem mentheti fel ezen kötelezettsége alól, az állami hatalom pedig teljességgel illetéktelen, hogy erre kötelezze (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv, 1388. kán, § 1; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1467).

37. Krisztus akaratából és az Egyház változhatatlan szenthagyománya szerint az Oltáriszentség nem szolgáltatható ki azoknak, akik köztudottan az objektíve súlyos bűn állapotában vannak, és nem részesíthetők szentségi feloldozásban azok, akik nem hajlandók elfogadni az isteni törvényt, akkor sem, ha elutasításuk csak egyetlen súlyos dologra vonatkozik (lásd tridenti zsinat, 14. ülés, 4. fej.; II. János Pál, Üzenet William W. Baum bíboros főpenitenciáriusnak, 1996. március 22.). 

38. Az Egyház állandó hagyománya szerint nem szolgáltatható ki az Oltáriszentség azoknak, akik hivatalosan eretnek vagy szakadárnak minősülő keresztény közösséghez tartozónak vallják magukat, és ezzel tagadják a katolikus hit bármely igazságát (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv, 915. kán.; 1364). 

39. Az a törvény, amely arra kötelezi a papokat, hogy a cölibátusban teljes önmegtartóztatást gyakoroljanak, Jézus Krisztus példájára vezethető vissza, és az egyházatyák és a római pápák állandó tanúsága szerint az ősi és apostoli hagyomány része. Ezt a törvényt ez okból nem szabad hatályon kívül helyezni a római egyházban, és nem szabad a papi cölibátust fakultatívvá tenni sem helyi szinten, sem az egyetemes Egyházban. Az Egyház állandó tanúsága szerint a papi önmegtartóztatás törvénye „nem új szabály. A jelenleg érvényben levő szabályt kell megtartani, minthogy tudatlanságból, illetve nemtörődömségből egyesek megfeledkeztek róla. Ez a szabály mindazonáltal az apostolokig vezethető vissza, és maguk az Atyák honosították meg, amint azt a Szentírásban is olvassuk: »Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok« (2Tesz 2,15). Sokan vannak ugyanis, akik őseink törvényeit figyelmen kívül hagyva elbizakodottságukban szennyfoltot ejtettek az Egyház tisztaságán, és Isten ítéletét nem félve az emberek akaratát követték” (Siricius pápa Cum in unum kezdetű dekretáliája a 386-os esztendőből).

40. Isten akaratából és az Egyház isteni alkotmánya szerint csak megkeresztelt férfiak (viri) részesülhetnek az egyházi rend szentségében, akár püspökségről, akár papságról, akár diakonátusról legyen szó (lásd II. János Pál Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levele, 4). Téves továbbá az a vélekedés, hogy csak egyetemes zsinat dönthet erről a kérdésről, hiszen az egyetemes zsinat tanítói tekintélye semmivel sem haladja meg a római pápáét (lásd ötödik lateráni zsinat, 11. ülés; első vatikáni zsinat, 4. ülés, 3. fej. 8. p.)

2019. május 31.
Raymond Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend patrónusa
Janis Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek
Tomash Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye érseke
Jan Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek
Athanasius Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye segédpüspöke



Magyarázat „A mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedések helyreigazítása” című dokumentumhoz

Napjainkban az Egyház történelmének egyik legnagyobb lelki járványát tapasztalja meg. Csaknem általános zavarodottság és irányvesztés figyelhető meg a tanítás terén, ami súlyosan veszélyezteti sok lélek lelki egészségét és örök üdvösségét. Nem mehetünk el ugyanakkor a mellett az általános közöny mellett sem, amely az egyházi hierarchia különböző szintjein a tanítóhivatal gyakorlását jellemzi. Mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy az apostolutódok elmulasztják megtenni kötelességüket – melyre a második vatikáni zsinat is figyelmeztet –, és nem „szállnak szembe éberen a nyájat fenyegető tévedésekkel” (Lumen gentium, 25).

Napjainkban a katolikus híveket szerte a világon kínzó lelki éhség gyötri, hogy újra erősítsék meg azokat az igazságokat, amelyeket korunk legveszélyesebb tévedései elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. A hívek, akik ettől a lelki éhségtől szenvednek, úgy érzik, magukra hagyták őket, és egyfajta egzisztenciális peremterületen találják magukat. Ez a helyzet sürgős és konkrét megoldás után kiált. A tévedések nyilvános helyreigazításával nem várhatunk tovább. Nagy Szent Gergely pápa örök érvényű szavai jutnak eszünkbe: „Nyelvünk ne legyen rest a buzdításra, és miután elfogadtuk a püspöki hivatalt, hallgatásunkban ne jövendő ítéletünket elővételezzük, mely majdan az igazságos Bíró színe előtt sújt minket. (…) A ránk bízott emberek hátat fordítanak Istennek, mi pedig hallgatunk. Bűnben élnek, mi pedig nem nyújtunk nekik segítő kezet, hogy jó útra térjenek.” (In Ev. hom. 17:3. 14).

Tudatában vagyunk annak, mily súlyos felelősség terhel minket, katolikus püspököket Szent Pál figyelmeztetése szerint, aki kijelenti, hogy Isten pásztorokat és tanítókat adott Egyházának, hogy „szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére. Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben” (Ef 4,12-16).

Mikor a mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedéseket helyreigazítjuk, a testvéri szeretet szellemében járunk el, és konkrét lelki segítséget kívánunk adni, hogy a püspökök, papok, plébániák, szerzetesi közösségek, a világi hívek egyesületei és a magánszemélyek rejtetten vagy nyilvánosan megvallhassák azokat az igazságokat, amelyeket korunkban leginkább tagadnak vagy eltorzítanak. Pál apostol alábbi buzdítása a mai püspökökhöz és világi hívőkhöz is szól: „Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást. Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett, teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1Tim 6,12-14).

Az isteni Bíró szemében és saját lelkiismerete előtt minden püspöknek, papnak és világi hívőnek erkölcsi kötelessége, hogy határozottan és félreérthetetlenül tanúságot tegyen azokról az igazságokról, amelyeket napjainkban elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. Ezen igazságok rejtett és nyilvános megvallása olyan mozgalmat indíthat el, ahol a világiak és a klérus egymással karöltve vallják meg és védelmezik az igazságot és adnak elégtételt a hit ellen széles körben elkövetett bűnökért, azért a bűnért, amelyet a katolikus hit rejtett vagy nyílt megtagadása jelent a klérus és a világi hívek nem elhanyagolható hányada részéről. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkezni, hogy az efféle mozgalmat nem az abban részt vevők száma szerint, hanem annak igazsága szerint kell megítélni, amint azt az ariánus válság általános tanításbeli zűrzavara közepette Nazianzi Szent Gergely is hangsúlyozza: „Istent nem érdeklik a számok” (Or. 42:7).  

Mikor a papok és a hívek a változhatatlan katolikus hitről tesznek tanúságot, arról az igazságról sem feledkeznek meg, hogy „a hívők összessége nem tévedhet a hitben, és ezt a különleges tulajdonságukat az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítják ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit és erkölcs dolgában egyetemes egyetértésüket fejezik ki” (a második vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója, 12). 

Azok a szentek és kiváló püspökök járjanak közben értünk és mutassanak utat tanításukkal, akik a maguk korában szintén a tanítás válságát tapasztalták meg. Szent Ágoston például a következő szavakkal fordult I. Szent Bonifác pápához: „Minthogy mindannyian, akik püspöki tisztet töltünk be, lelkipásztorként az igaz tanítás felett őrködünk (bár Ön kétségtelenül
magasztosabb helyen), minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem azt, ami kevéske rám jut e feladatból, amint az Úr az Ön imái által az erőt is kegyeskedik megadni hozzá” (Contra ep. Pel. I, 2).

Mikor a pásztorok és a hívek közösen és félreérthetetlenül megvallják az igazságot, minden kétséget kizáróan magának a pápának is hatékony testvéri és gyermeki szolgálatot tesznek abban a rendkívüli helyzetben, amelyet a tanítás általános zavara és irányvesztése a mai Egyház életében jelent.

Az igazság eme nyilvános megvallását a keresztény szeretet szellemében tesszük, amely a pásztorok és a hívek – vagyis Krisztus teste, az Egyház valamennyi tagja – lelki egészsége iránti féltő törődésben nyilvánul meg, ugyanakkor arról sem feledkezünk meg, amire Szent Pál mutat rá a Korintusiaknak írt első levelében: „hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,25-27), valamint a Rómaiaknak írt levélben: „Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest. Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,4-11).

Azok a bíborosok és püspökök, akik az igazság fenti megvallását aláírják, Salus Populi Romani (lat. „a római nép megmentője”) segítségül hívásával az Istenanya Szeplőtelen Szívének ajánlják azt, tekintettel arra a rendkívüli lelki üzenetre, melyet ez a kép a római egyház számára hordoz. A Szeplőtelen Szűz és Isten anyja oltalma alatt az egész katolikus egyház „félelmet nem ismerve vívja meg a hit harcát, tartson ki szilárdan az apostolok tanításában, és a világ viszontagságai közepette bizton haladjon előre, míg el nem jut a mennyei városba” (a Boldogságos Szűz Mária, „a római nép megmentője” tiszteletére mondott mise prefációja).

2019. május 31.
Raymond Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend patrónusa
Janis Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek
Tomash Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye érseke
Jan Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek
Athanasius Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye segédpüspöke


A www.szukosveny.hu megbízásából fordította: Sallai Gábor 

2019. június 23., vasárnap

Nemzetközi szexuális támadás a gyermekek ellen


A mai sátáni világ olyan átfogó támadást indított a gyermeki tisztaság és a gyermeki lélek természetes fejlődése ellen, amelyhez hasonló talán még Szodomában sem volt, és amelyről Jézus ezt mondja tanítványainak: Azután így szólt tanítványaihoz: „Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. "Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson a kicsinyek közül" (Lk.17.1.).
A fenti filmben szakemberek mondják el véleményüket, mintegy segélykiáltást a gyermekekért, ugyanis a megrontást, a pedofíliát legalizálni akarók immár hatalmas üzletet is látnak ebben a törekvésben. A legelrettentőbb és legaljasabb ez a támadás, hiszen a gyermek nem tud tenni ellene, mert nem tudja, miről van szó, és csak azt ismeri meg, amit mondanak neki a szexualitásról. A nyugat-európai szülők pedig nem tesznek semmit gyermekük érdekében, mert vagy a gyávaság, vagy a jólét elvesztésének árnyéka akadályozza meg őket a gyermek lelkének megvédésében, ami alapvető kötelessége volna minden szülőnek.
Érdekes módon az egyházak sem igyekeznek ez ellen tenni. Nem hallani a gyermekek védelméről egyetlen keresztény-keresztyén templomban, nincsenek plakátok a templomfalakon, nincsenek józan és a mai korhoz szóló kiadványok ez ellen a genderizmust is magában foglaló sátánizmus ellen.
Maga a Vatikán sem emel szót Krisztus legféltettebb kincseinek, a gyermekeknek a védelmében, pedig ma egyértelmű és határozott kiállsára volna szükség, amit nemhogy nem látunk, de a genderizmus képviselőivel tárgyalóasztalhoz ülni készül a Szentszék.
Mindszenty és Márton Áron ad némi reményt ebben a Szodomát és Gomorát is megszégyenítő sátáni helyzetben. Mindkét magyar főpap elmondta szinte ugyanazt: „Ami természetellenes, az nem lehet végleges, mert a természet Isten törvényeinek megfelelően visszaalakítja a világot.”  
Bízunk abban, hogy bár jelei már vannak Magyarországon is ennek a liberális gyermekmegrontásnak, a kormány nem fogja beengedni ezt a pedofíliával kevert genderizmust, az apák pedig életük árán is kiállnak gyermekeikért, ha mégis megtörténnék….
Jó volna végre észrevenni az alattomosságokat, észrevenni a liberális természetellenességet és komolyan tenni is ellene. Mert ha nem teszünk, mi is a legaljasabb férgekké válunk, mint bűntársak a gyermekek elleni nemzetközi liberális összeesküvésben.

„(…) Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt. 18. 3. )


Stoffán György    

2019. június 21., péntek

AZ EGYHÁZ MÁSKÉPPEN SZÜLETIK ÚJJÁ


Henri Boulad SJ alexandriai szentbeszéde 2019. április 28.

Melyik eseményről beszél most mindenki?

A párizsi Notre-Dame-i tűzvészről.
Nyolcszázötven éve áll a katedrális stabilan, két nagy tornyával és harangtornyával. És akkor, hirtelen jön a hír, hogy ég a katedrális.
Hatalmas felindultság egész Franciaországban, s a világ más tájain is.

Mi lehet ez? Bűntény? Talán. Baleset? Talán.
Azon tűnődöm, mit is jelent az, hogy a Notre-Dame katedrális romba dől.
Lényegét tekintve ez nagyon szomorú, rettenetes, drámai. Ám nem lehet-e ez annak a jele, hogy az egész Egyház halad a romba dőlés felé? Nem lehet-e az annak szimbóluma, hogy merre tart az egyház Franciaországban vagy Európa más részein? Mire való egy kőből épült egyház, amikor az élő egyház nem hisz többé nagy dolgokban?
Franciaország valaha az Egyház legidősebb lánya volt. Vajon még mindig az? Nem tudom. A vasárnapi mise látogatottsága 50-ről 20, 10, majd 5 %-ra csökkent. Franciaország lakosságának mindössze 1,6 %-a jár rendszeresen a vasárnapi szentmisére. Az Egyház legidősebb lánya… Ez a torony, amely most leégett, annak az Egyháznak a szimbóluma, amely szétesőben van, amely most készül összedőlni.

Európa, amely szétesőben van! A keresztény civilizáció szétesőben van.
És akkor ott vannak a botrányok, amelyeket ismerünk. Botrányok mindenhol, főképpen Nyugaton, sőt a Vatikánban is.
Szégyenkezve kérdezzük: Uram, ez a te Egyházad?
Hitünk súlyos megpróbáltatásnak van kitéve. Az Egyházban hinni ma nem tűnik normális dolognak. Minden adott a hit elvesztéséhez. És mégis, most, igenis most kell választ találni a kihívásra.
Egy bizonyos Egyház éppen meghalni készül. És a Notre-Dame tornya az egész múltat szimbolizálja. Azt illusztrálja, hogy talán - és én hiszem ezt - az Egyház, amilyennek ismertük, nincs többé. De jaj! Ön pesszimista!!!
De nem! Az az Egyház, amilyennek ismertük, a múltból, a középkorból, a keresztény századokból megörökölt Egyház eltűnőben van.
Új Egyház van készülőben. Igen.
Erre a születőben lévő Egyházra kell a figyelmünket összpontosítani.
Amint maga Jézus mondta: Krisztusnak meg kellett halnia, hogy beléphessen dicsőségébe.

És az Egyháznak is meg kell halnia, hogy megszülethessen egy másik Egyház.
Amit most mondtam, azt motiválja az a szörnyűség, ami a keresztények ellen zajlik, hiszen tudjuk, hogy a világon a legüldözöttebb kisebbségek, csoportok a keresztények.
Hatalmas visszhangja volt az Új-Zéland- i merényletnek. Mert valóban borzalmas volt. De míg ott 49-en haltak meg, Ugandában 600 keresztényt mészároltak le. 600 keresztényt! Sri Lankán két nappal ezelőtt 360 keresztényt gyilkoltak le. A világon a legüldözöttebb kisebbség a kereszténység.
És Európában már nem szeretik a keresztényeket, nem akarnak belőlük.
Üldözik és el akarják pusztítani a kereszténységet fanatikus csoportok, továbbá az egész világon elterjedt eszmerendszer, a szabadkőművesség és az elvilágiasítás. Mindenütt megtalálhatók. Az iszlámisták együttműködnek a szabadkőművesekkel. Iszlámisták, szabadkőművesek, nemzetközi pénztőke. Elkeserítő.
Hát nem!

Most állok fel, és most akarom megmenteni az Egyházat.
Bűnös, igen! Gyalázatos, igen! Kompromittált, igen!
Ő az én anyám, énem legjobb része, éppen ezért állok ma fel és azt mondom: Az Egyház az én anyám, hiszek benne, akarom Őt, erőm szakadtáig dolgozni fogok érte, hogy újra megtalálja azt a dicsőséget, fényt és életet, amit Krisztus hozott.
Krisztus azt mondta az apostoloknak: A rossz hatalma nem fog ki rajtuk. Vagy más fordításban: A pokol kapui nem vesznek erőt rajtuk.
A rossz mindenütt elszabadult láncaiból. Tomboló dühöngés van az Egyház ellen mindenütt. És mi, akik évtizedek óta itt élünk a Közel-Keleten, mi tudjuk, mit jelent ez. A nagy kísértés a kételkedés. Kételkedés az egyházban, kételkedés a jövőben.

Hát nem!
A pokol kapui nem vesznek erőt rajta, a rossz hatalma nem vesz erőt rajta.
Péter, Péter, Péter… Uram, miért éppen Pétert, ezt a gyenge, gyáva embert választottad egyházad alapítójának? Választhattál volna alkalmasabbat.
De Ő Pétert választotta, mert az a Péter, aki őt háromszor megtagadta, ez egy kicsit a mai Egyház is, amely megtagadja őt. Az emberek félnek kereszténynek lenni.
Szerencsére Egyiptomban az üldözött kopt keresztények büszkén viselik a csuklójukra tetovált keresztet. Pedig felgyújtják üzleteiket, felgyújtják otthonaikat.
És gondoljunk arra a 21 fiatalra, a Beni Suef melletti kis faluból, akiket térdre kényszerítettek, s elvágták a torkukat. Haláluk előtti utolsó szó, amit kiejtettek: Jézus, Jézus!
Kedves barátaim! Az élő Egyháznak, Krisztus Egyházának a jele az üldöztetés. Az üldöztetés az átjáró, belépő. Pár nappal ezelőtt követtük Jézust borzalmas szenvedéseiben. Minden okunk megvan arra, hogy kételkedjünk ebben az Egyházban, amely az összeomlás felé halad. Minden okunk megvan a kételkedésre. És én éppen ezért hiszek. Amikor minden okom megvan a kételkedésre, akkor hiszek.
Hiszek az egy, szent, szent… Ó, nem! De igen, szent! Éppen mivel szent, ezt a szentséget kell megélnünk, ha fel akarjuk támasztani az Egyházat, és meg is tesszük. Most kezdjük, ti és én. Igen, katolikus, apostoli.
Jézus halála előestéjén azt mondta, hogy „ne féljetek”, ezért mi nem félünk. Krisztus feltámadt, és mi vele együtt feltámadunk, és az Egyház ugyanazon a szenvedésen, ugyanazon a kálvárián fog keresztül menni.
De a horizonton már körvonalazódik egy másik Egyház. Kérdezhetitek: hogyan történi ez? Nem tudom, nem tudom, de nagyon különbözni fog a mai Egyháztól. Lehet, hogy vissza kell térni a katakombákhoz. Hogy megtisztuljon az Egyház a mártírok vérében és az üldözésben.
Uram, hiszek benned, hiszem, hogy feltámadtál, hiszem, mi is meg vagyunk hívva a feltámadásra. Hiszem, hogy veled az Egyház fel fog támadni.
Légy az Egyházzal ebben a megpróbáltatásban.

Fordította: Décsey Erzsébet


https://www.youtube.com/watch?v=y1FO7aAZVAs

forrás: Római Katolikusok Közössége 

2019. június 16., vasárnap

Csöbörből vödörbe avagy, harminc éve „szabadon”…


Amikor Bush és Gorbacsov újraosztották a lapokat Máltán, elkezdődött az Új Világrend alapozása. A szocialista országokban sorra dőltek az akkori diktatúrák, és mindenütt gyors ütemben megkezdődött a rendszerváltásnak nevezett folyamat, amelynek a vezérelve az volt, hogy vége a kommunista diktatúrának. Pedig dehogy volt vége… A kommunisták átmentették a hatalmukat, és csupán egyetlen ország, Románia pártfőtitkárát végezték ki, de csak azért, hogy a második vonalas kommunisták, mint rendszerváltók a helyére léphessenek. Igaz volt más oka is e törvénytelen kivégzésnek. A Ceausescu házaspár vállalhatatlan lett hatalom nélkül mindazon nyugati államok számára, amelyek ilyen-olyan kitüntetésben részesítették a suszterinast és a tökmagárus vegyészt.  Kivégzésük tehát, benne volt a nagy világhatalmi forgatókönyvben…
Magyarországon az ellenzéki kerekasztalt körbeülték a kommunisták és az új jelöltek, majd – mi sem természetesebb – Antall MDF-je nyerte a választásokat. És a nép azt hitte, hogy az ő akaratra érvényesült.

Lassan, de biztosan megjelentek a pártok között a liberálisok, a volt MSZMP átvedlett MSZP-vé, s nem tiltották be a kommunista párt utódját, amelyet egy vérbeli kommunista hozott tető alá. Egyetlen egykori párttagot, egyetlen pártvezetőt és rendőrt sem ítéltek el, a bírák pedig úgy ültek bársonyszékeikben tovább, mintha sokan közülük egyetlen ártatlan emberre sem mondták volna ki a halálos ítéletet. Negyven év emberiség ellenes bűnei, a máig érezhető rombolás, károkozás felelősei szabadon és kiemelt nyugdíjjal élték le életüket, miközben magyar családok tízezreinek fájdalma élő, égető seb napjainkig. A méregkeverők koalícióra léptek a „szabadon választott” miniszterelnök kormányával, nemzeti elkötelezettségű írókat, újságírókat és magánembereket jelentgettek föl mondvacsinált, ostoba vádak miatt. Közben a kereszténységet és a magyarságot minden fórumon hírbe hozták és gyalázták a „rendszerváltás” első pillanatától. Keresztény kurzusról, antiszemitizmusról, fasiszta törekvésekről beszéltek, s az Antall kormány megfelelni akarása okán, gerinctelen partnerévé vált ennek a nemzetgyalázó, és a mai ellenzék nemzetközi mozgásterét előkészítő forgatókönyvnek.
A kommunisták beültek a templomok első padsoraiba, s vidéken a kertben hallgatták a Kossuth rádió istentiszteleteit maximális hangerővel…
Később a kárpótlási jegyek bevezetése lehetőséget adott a diktatúra híveinek, hogy a politikai hatalmat gazdasági hatalomra váltsák, hiszen amikor a Kárpát-medence minden sarkából ideözönlő kárpótolandók megkapták életük jóvátételét, a bankból kijőve fél-negyed áron vásárolták fel tőlük a kárpótlási jegyeket a kommunista sameszek. Az államosított ingatlanok máig nem kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz, s tovább tart e térten a rablógazdálkodás. A magyar történelmi családok neveinek használatára vonatkozó kommunista törvényeket senki nem változtatta meg, s a történelemoktatás épp olyan hazugságáradat napjainkig, mint volt.
A magyar ipart felszámolták, és idegen kézbe került a gazdaság minden kiemelkedő termelőüzeme, amivel a magyar mezőgazdaságot az európai parancs és a nagy forgatókönyv szerint eltaposták.

A rablókapitalizmus tág teret talált magának Magyarországon, hiszen minden eladó lett és minden felelős megvásárolható volt.

A forgatókönyv itt nem ért véget. Jött a nagy lehetőség, a nép legnagyobb átverése, az Uniós csatlakozás lehetősége. Hazugságáradattal vették rá a társadalmat egy jogilag megkérdőjelezhető népszavazásra, amelynek eredménye az uniós tagságunk lett. S ebben az uniós tagságban ki beszélhet szabadságról? Melyik diktatúra jobb a népnek? Amelyik csak a testet öli meg, vagy amelyik a lelket is megöli? Nos, ma harminc év után a lelket ölő kapitalizmus, a hazugság továbbépítése folyik. Apró lépésekkel szondázták a nemzeteket, az európai társadalmat azt illetően, hogy a nagy forgatókönyvírók meddig mehetnek el. Az uborka görbülete, a dohányzás tiltása, a HACCP rendszer bevezetése mind-mind az élet egy-egy szegmensét próbálta ki, mérte fel. Ma meg már ott tartunk e nagy szabadsággal, hogy hovatovább a bőrünk alá ültetik a személyi nyilvántartásra szolgáló kütyüt… és még WC-re sem tudunk menni ellenőrzés, irányítás nélkül.

A fiatalság már nem ismeri a diktatúrákat, s belenő az új, számára élhető diktatúrába, hiszen van okos telefonja, ihat és drogozhat kedvére, nincsenek szexuális megkötések, s az erkölcs, hazaszeretet, tisztesség, felelősségvállalás és alázat szavakat nem értik.  

És ez is a harminc év eredménye, hiszen a liberálisok rátelepedtek az oktatásra, a sajtóra, az elektronikus médiára, és csak a szenny ömlik a jövő generációira. Alig van gondolkodni tudó, kulturált, művelt fiatalság… hiszen a történelemkönyvek is a magyar garázdálkodásról, a portyázó, rabló honfoglalókról írnak, a földrajzkönyvekben nincs kimutatás a Kárpát-medence magyarságáról, a Kárpát-medence földrajzáról… az itt élő nemzetiségekről, de Trianont és Párizst is elintézik tizenöt sorban. Hittan oktatás van ugyan, de hittankönyv nincs! Zenei oktatás és művészeti ismeretek, művészettörténet nincs, noha, évezredek óta ismert tény, hogy a gyermeki lélek a zenén, a közös éneklés élményén keresztül fejlődik tökéletessé. Szabadság? Miféle szabadság ez?

Kínlódva igyekszik a kormány pótolni mindazt, ami az elmúlt húsz évben külső és belső okok, a liberális és kommunista kormányok miatt elmaradt. A túlélés és a megmaradás azonban nincs kőbe vésve. És a magyar társadalom még mindig nem érzi, hogy a világ és Magyarország békéje, megmaradása nem a kis pártocskák pénzéhségén, egyes pártok és párvezetők családjainak hazaárulásán, hanem a nemzeti összefogáson, a hiten, és a törvények betartásán, valamint a társadalom tükörképén – a valóban független, jogi és erkölcsi alapokon ítélkező bíróságokon múlnék.

Harminc éve csak a kommunista diktatúra szűnt meg, amelyet a nagy forgatókönyvírók egy másik európai diktatúrára váltottak, amelyből nem lehet egyik napról a másikra kiszállni… de saját magunknak ne hazudjunk a demokrácia nevében szabadságot… mert ma minden van, csak nemzeti függetlenség és szabadság nincsen. Egy erkölcs nélküli, hitehagyott, kapzsi és pénzhatalmi világban vergődünk, s ennek a végkifejlete korántsem biztos… Mert olykor két vagy több lovat akarunk megülni.... 

Nekem ezt jelenti a „harminc éve szabadon”… szlogen…


Stoffán György

2019. június 9., vasárnap

Csíksomlyó után… (zarándok-gondolatok)


Felemelő, de nem váratlan a tény, miszerint Csíksomlyó az maradt, ami volt. Magyar Mária-kegyhely, ahol a keresztény magyar nemzet találkozik Istennel. Idén is így volt ez. Megtelt a Nyereg a hívő magyarok seregével, akik a Szentlélek eljövetelének ünnepét ülték, „Máriát látni” jöttek Isten szent ege alá, hogy eleget tegyenek őseink fogadalmának.

Nem kellett biztonsági kapu, mert az egyetlen biztonsági kapu a magyar szívekben szélesre tárt kapu volt. Nem kellett regisztrálni, mert a keresztség elegendő regisztráció Máriához. Nem kellettek „karámok”, mert itt minden zarándok egy helyre vágyott… a somlyói Nyeregbe. S nem kellett kihozni a Segítő Szűz Mária Kegyszobrát sem, hiszen minden magyar szívében ott áll a kegyszobor, pünkösdtől-pünkösdig lélekben ezerszer elé térdel székely és magyar, hogy fohászkodjék Nemzetünkért, hitünkért… S ha eljut Somlyóra, akkor gyermeki lélekkel keresi föl a kisbazilikában a Kegyszobrot.

Jakubinyi érsek úr köszöntője fájdalmas tényeket sorolt, a papi hivatások drámai csökkenéséről, s arról, hogy a ferencesek utánpótlása megszűnt… a tények azonban okok nélkül, a megoldási lehetőségek ismerete nélkül kevésnek bizonyulnak. A zarándok elgondolkodik ilyenkor, magába néz, s azoknak a felelősségére is gondol, akik a hívő nép ellenében, de a hívek hitére apellálva bizonygatja a bizonyíthatatlan, igazolni próbálja az igazolhatatlant. Végigfut a zarándok agyában a gondolat: mitől lenne papi hivatás, amikor az oltárszolgálat a fiúk részről szinte megszűnt… s mindenütt lányok ministrálnak, mert ez a modern, ez a katolikus demokrácia. Ám, arra senki sem gondol, hogy az oltárszolgálat adta a legtöbb gyermeknek a hivatást. Hiszen a szentmise részese, résztvevője volt. Ez azonban csak egy apró részlete a sok oknak, amelyek miatt nem a híveket, hanem az egyház vezetését, a II. Vatikáni Zsinatot lehetne számon kérni. Továbbá lehet valami súlyos hiba az erdélyi ferences szerzetesi hivatás megtorpanása körül is. Hiszen óriási különbség van ma már a régi erdélyi ferencesek és a Magyarországon nevelt fiatal erdélyi ferences generáció működése között. Nem jel-e ez a megtorpanás? Nem maradt-e el valami Szent Ferenc tanításából? 
Hol vannak ma már a régi erdélyi ferences hagyományok, hol az a szerető közösség, amely mérhetetlen béketűréssel, alázattal és a székely nemzetért való kiállással vált a nép lelkévé… A mai világ azonban, másféle franciskánusokat nevel. A zarándok belegondol: vajon a mai, civilre húzott habitusú (mintegy jelmezként hordva azt), és e habitusról a rózsafüzért elhagyó „kolduló” barátok, kibírnák-e elődeik krisztusi megpróbáltatásait. Kibírnák e hűséggel a valódi koldus-létet, a kényszerlakhelyet, a Duna-csatornát, a máriaradnai és esztelneki száműzetést – népükért, hitükért, magyarságukért?  

A püspöki szentbeszéd fontos volt, s aki értette, sokat érthetett belőle. Mint abból is, hogy az egy héttel korábbi vendég sűrű említésekor megeredt az eső, és csak az Úrfelmutatáskor, hitünk Szent Titkának felmutatásakor állt el, amikor maga Jézus jött személyesen a somlyói Nyeregbe…

Félmillió magyar keresztény-keresztyén imádkozta együtt nemzetünk fohászát, félmillió magyar könyörgött a Teremtő Istenhez: „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!”  

A zarándok Márton Áron és Mindszenty József bölcsességére, életszentségére, áldozatára és bíztatására gondol… s arra a reménységre, amelyet Mindszenty bíboros, esztergomi érsek fogalmazott meg: –„Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.

Csíksomlyón, fenn a Nyeregben a magyar keresztények sokasága, az Egyház jelent meg 2019. június 8-án. Van tehát egymillió imádkozó magyar, van remény, van hit és van összefogás és Mária mindig szeretettel látja azokat, akiket vezetőik nem, de Mária mindig megkérdez, óv és akiknek irányt mutat szent Fia által. S amíg megtelik a Nyereg, amíg együtt van a hittel Máriára néző milliós magyarság, addig nem félünk, hiszen senki és semmi nem árthat ennek a Somlyón imádkozó népnek. Mert a nép az Egyház, a nép a nemzet, ez a nép a jövő. És ebben a népben van ma a keresztény Európa. Mert ez a nép bárhol is él a Földön, Csíksomlyóra hazamegy. Mert ott mindig az Édesanyja várja…

Stoffán György