Vannak művészek, akik valóban művészek, akik Isten-adta tehetségük mellett nem foglalkoznak holmi ostoba földi halandók, ostoba földi pénzéhségének politikai köntösbe burkolt igénytelen igényeivel, a hatalomvággyal, a lopás lehetőségének mindenáron való megszerzésével. A művészet a természet utánzása – mondták a latin bölcsek… azonban ma a művészek nem a természet szépségeit jelenítik meg önmagukban, önmaguk által, hanem valami egészen mást. Jóllehet az, amit művészetükként értékelünk, egykor valóban építő, szép, szórakoztató volt, ám mint a menyasszonyi ruha, amelyet egy teherautó pocsolyából lefröcsköl, úgy fest az egykorvolt művészek személyes mai gúnyája.
Hiszen mint öregedő
celebek, úgy érzik, hogy mással nem tudják felhívni magukra a figyelmet, mint a
nyilvános politikai véleményükkel. És ez, ama bizonyos teherautó, amely a sáros
pocsolyába hajt a násznép vonulása mellett.
Hiszen generációk
nőttek fel két ismert és egykor szeretett művész zenéjén, slágerein,
mondanivalóján… ma pedig? Az a generáció,. amelyben ezek a nóták tartották a
lelket, ezektől vált elkötelezetté egy generáció, … nos az a generáció ma
undorral tekint a magyarellenes, liberális és ostoba vén-celebekre.
Mintha manapság
divat lenne politikusok és művészek körében, hogy a "doboz" előtt önként és
dalolva megsemmisítik életművüket, meghazudtolva önmagukat, s mindazt, amiért
valamikor felnéztek rájuk. Nem volt házibuli, amelyeken ne énekeltük volna
teli torokból a tiltott nótáikat is, vagy hallgattuk felhangosítva a Szabad Európán, a Délutáni randevút... velük…
Ma, ami ellen egykor
énekeltek, azt sírják vissza, mert nem tudtuk róluk, hogy megrendelésre, és jó
pénzért írhatták, énekelhették azokat a dalokat, amelyekről az imént szóltam. Hiszen
más oka aligha lehet ennek a sír előtti fájdalmasan furcsa öregkori önvallomásnak, e hazájuk elleni
kirohanásnak, azok birkaként való említésének, akikből máig élnek, s akik által ismertté válhattak… Az elgurult
gyógyszer megtalálása sem megy már nekik, mert voltaképpen magatehetetlenül
lebegnek a múlt szeretete és a jelen undora között… Mert nem utáljuk őket, hiszen akkor utálnunk kellene a fiatalságunkat is. Csak tőlük, undorodunk, mert csúnyán átvertek, megcsaltak bennünket.
A művész nem hazudik… - mármint az igazi művész. Ám lehull ma a művész megnevezés, a művész státusz is
ezekről az eszüket és jellemüket vesztett szánalmas emberekről. Akiknek már
úgyis tökmindegy… hiszen a doboznak már csak a mérete hiányzik. A világ pedig
forog tovább majd nélkülük, s az emberek nem egy királydombi bemutatóra, hanem
a szövegíró elvesztett magyar becsületére fognak emlékezni…
Szomorú valóság ez,
százezrek csalódása, egy mű megsemmisülése… az emberi lét igazi legalja. Hiszen
amikor az ember önmagát tagadja meg, köpi szemközt, az olyan, mintha
önakasztást követne el azért, hogy egy szűk politikai réteg megtapsolja a
cselekmény végén… ami nem más, mint a művészet személyre szabott halála.
Valóban őszinte
részvétem…