Fundamentalista, maradi, konzervatív, egyházellenes,
keresztényietlen… etc… – mondják
azokra, akik egyszerű hívő emberekként, de bibliaismerettel rendelkezvén és
hittükben erősként is úgy gondolják, hogy Róma püspökének bizonyos
kijelentései, szembemennek a krisztusi tanítással. Még furcsább dolgokat
mondanak azokról, akik a vatikáni politikában felfedezni vélnek olyan részleteket,
amelyek veszélyeztetni látszanak a keresztény világot, politikai érdekből egyes
országokat vagy népcsoportokat következetesen háttérbe szorítanak, vagy
tudomást sem vesznek azok olyan jogos igényeiről, amelyekről évtizedek óta tud
a Vatikáni vezetés.
A katolikus egyház
állandó bírálatok kereszttüzében áll, és állt amióta csak létezik. Azonban a
mai állapot ennél a megszokott, és állandó helyzetnél sokkal bonyolultabb,
hiszen a külső támadások mellett a hívő embereknek azt kell látniuk, hogy maga
a pápa és az Őt körülvevő adminisztráció furcsa, megosztó hitbéli és politikai irányultságúvá
változott.
Nem az
evangelizáció, nem Krisztus tanításának hirdetése és nem a hit Szent Titka – az
Eucharisztia –, és nem minden nép tanítvánnyá tétele tűnik a Vatikán legfőbb,
legértékesebb és legfontosabb céljának, hanem valami egészen más, valami
olyasmi, amellyel a hívő nép, azaz az Egyház számos tekintetben nem érthet
egyet. Ez megosztottságot idéz elő. Nagy a veszélye annak, hogy a felületesen
hívő emberek közül csalódnak és elhagyják a templomot, a hitet, mert mást
tapasztalnak, mint amit eddig jelentett a számukra az Egyház fogalma.
Az is sajnálatos ebben
a zűrzavaros helyzetben, hogy amíg tudós teológusok, bíborosok is hangot adnak
egyes pápai kijelentések helytelenségének, addig sok pap a pápához való hűséget
összemossa az Egyházhoz, vagyis a Krisztushoz való hűséggel.
A keresztény
embernek alapvetően kötelessége a pápa iránti hűség és engedelmesség, ám az egyháztörténelemben
nem először fordul elő, hogy tévtanítások, átgondolatlan vagy éppen jól
átgondolt eretnekségek mételyezik a keresztény világot. Az Egyház azonban túlélte
ezeket az időszakokat, nem gyengült meg, mert voltak – mint ma is vannak –
olyan egyházi személyiségek, bíborosoktól a plébánosokig, akik segítették ezt a
túlélést. Ma kissé más a helyzet, mert a média nagyban rásegít a tévtanok
elfogadtatására és arra a botorságra, miszerint a pápa bírálata az Egyház
bírálatával, az Egyház iránti hűség megtagadásával, az egyházellenességgel azonos.
Celeb papok adnak lépten-nyomon
interjúkat a pápaimádatukról, belekeverve mindent, ami szent, hogy elfogadtassák
olykor átlátszó, ostoba téziseiket. Az egyházi sajtó is a pápa iránti hűséget
preferálja, és keveset vagy semmit nem szól azokról a drámai problémákról,
amelyek ugyan nem törik meg az Egyházat, de a félrevezetett lelkekre nézve súlyos következményeket
idézhetnek elő.
Le kell szögezni
tehát, hogy a pápa bírálata nem egyenlő az Egyház elleni támadással. Ki kell
jelenteni, hogy a Krisztus-követés nem pápaellenességet jelent, s a bíborosok
és egyháztudósok tévtanítás elleni nyilvános fellépésének, közhírré tétele sem
eretnekség. A keresztény embernek van szabad akarata, esze és logikája. Túl
ezen ismernie kellene a Szentírást is, s ha ezek a feltételek adottak, akkor
világosan kell látnia, hogy egyes vatikáni megnyilvánulások, u.n. „tanítások” miben
és hol térnek el, és eltérnek-e Jézus Krisztus Szentírásba foglalt parancsaitól?
A
keresztény embernek még akkor is Krisztust kell követnie, ha ez a Krisztushoz
való hűség bizonyos liberális, modernista papok véleményétől különbözik, vagy
ha az Egyházon belül többségnek látszik az ellenvéleményen lévők száma.
A katolikus sajtó is megosztott bizonyos tekintetben, hiszen a, jozefinista teológiai
és a liberális katolikus egyetemi nevelés (mint manapság minden egyetemi
nevelés) eleve a liberális modernizációt plántálja a hivatást érző fiatalok
lelkébe és fejébe, nem beszélve a mai hitoktatóképzés súlyos hiányosságairól. (Súlyosbítja
a helyzetet, hogy kötelező a hittan vagy erkölcstan, de 1-12 osztályos
hittankönyv, tematika és tanterv máig nincs!)
A hivatalos egyházi
sajtó tehát – hivatalból – nem bírálhatja a felmerülő tévtanokat, sőt, sok
esetben az egyetértést akarja kikényszeríteni az olvasókból, ami önmagában is
távol áll a keresztényi magatartástól, hiszen Jézus minden kérdésre tiszta,
félreérthetetlen, egyenes választ adott, és meghagyta: “Legyen a ti beszédetek: Igen, igen, nem nem, ami pedig
ezeken felül van, az a gonosztól van.” . (Mt. 5. 37. )
A fősodratú egyházi sajtó,
a világos és egyértelmű iránymutatást tehát ilyen-olyan magyarázatokkal ködösítésre,
a Jézus központúságot pápaközpontúságra cserélte, annak ellenére, hogy lehetne
önálló véleménye és joga a tiszta válaszok közzétételére. Hiszen, ha bíborosok,
egyháztanítók és tudósok állnak a kérdéses kijelentések és tévtanok korrigálása
mellett, mi több, a pápát bizonyos kijelentései alapján biblikusok és főpapok
is eretnekséggel vádolják, akkor valami alapja és oka de facto van eme
évszázadok óta nem tapasztalt kaotikus állapotnak.
Mit tehet ebben a helyzetben a hívő katolikus
keresztény ember?
A legbölcsebb
dolog, ha Krisztus tanításán keresztül Isten felé fordulunk. Nem trágárkodva és a pápát gyalázva kell egyes
közösségi oldalakon véleményt nyilvánítani, hanem Isten segítségét kell kérni
ennek a helyzetnek a feloldásához.
Nem az Egyházat, nem a templomot kell elhagyni, hiszen a szentmiseáldozat, a Krisztussal való
egyesülés a szentáldozásban ma is ugyanaz, mint ama bizonyos estén, amelyet Nagycsütörtökön
ünnepelünk... Aki tehát, hite és világos látása okán nem ért egyet számos olyan
kijelentéssel, tettel, amelyeket a pápa mond, tesz vagy tanít, az legjobban teszi, ha hitében megerősödik,
imádkozik és Krisztust hívja a szentmisében segítségül. Hiszen az ő szava világos,
félreérthetetlen és mindenki számára végtelenül egyszerű. Soha nem ad okot a
kesergésre, a hitevesztettségre, a bizonytalanságra. Mert a bizonytalanság
terjesztése a Sátáni fegyvere a hívő nép, azaz, az Egyház ellen.
Aki viszont bizonytalanságot érez, s ezért megfosztja
magát a legbiztosabb támponttól, a templomtól, a szentmisétől, elhagyja hitét – mert ma egy olyan pápa átmeneti pontifikátusát éljük, aki sajátos
kommunista, liberális és jezsuita téveszméit akarja rákényszeríteni a keresztény
világra –, az többet árt az Egyháznak és önmagának, mint Ferenc pápa és az Őt
követő papok összes tévtana és zavarkeltése. Ugyanis saját lelkét hagyja
szomjan halni.
Meg kell
érteni, hogy a hit nem függ a Vatikán egyes vezetőitől, és bár Péter volt az
Egyház feje, bizony lehetnek arra alkalmatlan, politikai befolyás alatt lévő
rossz pápautódok. Ám, ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk hinni, és követni
Krisztust, amit egyedül a szentmisén való részvétellel, és a szentségek
vételében valósíthatunk meg a legtökéletesebben.
Krisztus
és az Ő tanítása örök. Az élő Egyházat – azaz a hívő keresztény népet
– viszont a Szentlélek irányítja. És kell-e ennél tökéletesebb és biztonságot adó
tény? Ferenc pápa pontifikátusa – mint minden földi hatalom – pedig véges.
VI. Sándort (1431-1503), a reneszánsz kor
hírhedt pápáját így örökítette meg a történelem: „A hitnek és a becsületességnek még csak
a szikrája sem volt benne. (…) Nem törődött az igazsággal, így az ő idejében
Róma a tolvajok és gyilkosok fészkévé vált.” – (Francesco
Guicciardini, olasz jogtudós, történetíró. szül: Firenze, 1483.. március 6. – megh: Arcetri 1540.május 23.)
Az Egyház azonban 1503. óta is él, és
minden ellenkező híreszteléssel szemben – Krisztus ígérete szerint –, Ferenc
pápa után is megmarad…