A hit alaptételei
1. Az „élő hagyomány”, az „élő tanítóhivatal”, a
„folytonosság hermeneutikája” és a „tanítás fejlődése” kifejezések helyes
értelme azt az igazságot is magában foglalja, hogy akármilyen új szempont merül
is fel a hitletéteménnyel kapcsolatban, az soha nem mondhat ellent annak, amit
az Egyház mindig is ugyanazon tanításként, ugyanazon értelemben tárt elénk, és
amit mindig is ugyanúgy értelmezett (lásd az első vatikáni zsinat Dei Filius
kezdetű hittani rendelkezését a katolikus hitről, 3. ülés, 4. fej.: „in
eodem dogmate, eodem sensu, eademque sententia”).
2. A dogmatikai formulák jelentése mindig igaz és
változatlan marad az Egyházban, még ha az okfejtés pontosabbá válhat és
mélyülhet is. A híveknek ezért őrizkedniük kell attól a vélekedéstől, hogy a
dogmatikai formulák vagy az azokban használt fogalmak nem képesek végérvényesen
kifejezni az igazságot, hanem csak mindig változékony módon közelítik meg,
vagyis bizonyos mértékben eltorzítják, illetve módosítják azt, és hogy ezek a
formulák csak bizonytalanul fejezik ki az igazságot, minthogy ez az igazság
olyan cél, amelyet az efféle megközelítésekkel mindössze keresni lehet. E nézet
képviselői a dogmatikai relativizmus csapdájában esnek, és meghamisítják az
Egyház tévedhetetlenségének fogalmát azzal az igazsággal kapcsolatban, amelyet
mint biztos igazságot kell tanítanunk és vallanunk” (a Hittani Kongregáció „Mysterium
Ecclesiae” kezdetű nyilatkozata a katolikus egyháztan védelmében korunk
bizonyos tévedései ellen, 5).
A Hitvallás
3. Isten országa, mely idelent Krisztus Egyházában vette
kezdetét, nem ebből a világból való, melynek formája elmúlik, és a maga sajátos
növekedése nem keverhető össze a civilizáció, a tudomány és az emberi technika
haladásával, hanem Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságának egyre mélyebb
megismerésében, az örök boldogság egyre erősebb reményében, az Isten
szeretetére adott egyre buzgóbb válaszban, az embereknek juttatott kegyelem és
az életszentség ajándékának egyre nagylelkűbb befogadásában áll. Mikor az
Egyház, Krisztus jegyese odaadóan törődik az emberek szükségleteivel, örömeivel
és reményeivel, fájdalmaival és fáradozásával, arról a mély vágyáról tesz
tanúságot, hogy jelen kíván lenni számukra, hogy Krisztus világosságával ragyogja
be őket, és Benne, egyetlen Üdvözítőjükben mindannyiukat egybegyűjtse. Ez a
jámbor törődés soha nem jelentheti azt, hogy az Egyház a világ dolgaihoz
idomul, vagy hogy kevésbé buzgón vágyakozik az Úr és az örökké tartó ország
után” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű
apostoli levele). Téves tehát az a vélekedés, hogy Istent mindenekelőtt az
emberi nem mulandó, földi állapotában végbemenő fejlődés dicsőíti meg.
4. Miután Jézus Krisztusban létrejött az új és örökké tartó
szövetség, senki sem üdvözülhet pusztán azáltal, hogy megtartja Mózes
törvényét, ha nem hisz Krisztusban mint igaz Istenben és az emberi nem egyedüli
Üdvözítőjében (lásd Róm 3,28; Gal 2,16).
5. A muzulmánok és mások, akik nem hisznek Jézus Krisztusban,
aki valóságos Isten és valóságos ember, – az egyistenhívőket is beleértve – nem
képesek megadni azt a tiszteletet Istennek, mint a keresztények, vagyis nem
képesek arra a lélekben és igazságban történő természetfeletti imádatra (lásd
Jn 4,24; Ef 2,8), amelyre azok, akik elnyerték a fogadott fiúság Lelkét,
képesek (lásd Róm 8,15).
6. Azok a spiritualitások és vallások, amelyek a
bálványimádás vagy a panteizmus bármely formáját támogatják, nem tekinthetők az
isteni ige „magvának” vagy „gyümölcsének”, hiszen olyan megtévesztést
képviselnek, amely eleve kizárja követőik evangelizálását és örök üdvösségét,
amint azt a Szentírás is tanítja: „Az ilyen hitetleneknek az e világ istene
elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről
szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik” (2Kor 4,4).
7. A valódi ökumenizmus arra törekszik, hogy a nemkatolikusok
csatlakozzanak ahhoz az egységhez, amely a katolikus egyházban Krisztus imája
folytán, melyet az Atya mindig meghallgat („hogy egy legyenek”, Jn 17,11), már
most is elpusztíthatatlanul fennáll, és amelyet a katolikus egyház hitvallásban
vall („hiszek az egy (…) Anyaszentegyházban”). Az ökumenizmusnak tehát nem
lehet célja, hogy egy még nem létező egyházat hozzon létre.
8. A pokol létezik, és azok, akik bármely meg nem bánt
halálos bűn miatt oda kerülnek, az isteni igazságosság örökké tartó büntetését
szenvedik el (lásd Mt 25,46). Nemcsak a bukott angyalok, hanem az emberi lelkek
kárhozata is örökké tart (lásd 2Tesz 1,9; 2Pt 3,7). Az örökre elkárhozott
emberek nem semmisülnek meg, hiszen az Egyház tévedhetetlen tanítása szerint a
lelkük halhatatlan (lásd az ötödik lateráni zsinat 8. ülése).
9. Isten kifejezetten csak azt a vallást akarja, amely a
Jézus Krisztusban, Isten megtestesült Fiában, az emberiség egyetlen
Üdvözítőjében való hitből született. Téves tehát az a nézet, hogy amint Isten
kifejezetten akarja, hogy több – férfi és női – nem és több nemzet legyen,
ugyanúgy akarja a vallások többféleségét is.
10. [Keresztény] vallásunk ténylegesen létrehozza az igazi,
életteljes kapcsolatot Istennel, amire más vallások nem képesek, még akkor sem,
ha – úgy mondhatni – karjukat az ég felé tárják (VI. Pál Evangelii nuntiandi
kezdetű apostoli buzdítása, 53).
11. A szabad akarat ajándéka, amellyel a teremtő Isten
ruházta fel az embert, csak azt a természetes jogot biztosítja az ember
számára, hogy a jót és az igazat válassza. Egyetlen embernek sincs tehát
természetes joga ahhoz, hogy a bűn erkölcsi veszedelmének, a bálványimádás, az
istenkáromlás vagy a hamis vallás vallási tévedésének választásával megsértse
Istent.
Isten törvénye
12. A megigazult embernek elegendő ereje van ahhoz, hogy
Isten kegyelme segítségével teljesítse az isteni törvény objektív
követelményeit, hiszen a megigazultak Isten valamennyi parancsát képesek
megtenni. Isten kegyelme, mikor a bűnöst megigazulttá teszi, önnön
természetéből kifolyólag az összes súlyos bűnből való megtérést is véghez viszi
(lásd tridenti zsinat, 6. ülés, Határozat a megigazulásról, 11. fej.,
13. fej.).
13. „A hívőknek ismerniük, tisztelniük és teljesíteniük kell
azokat az erkölcsi parancsokat, melyeket az Egyház Istennek, az Úrnak és
Teremtőnek nevében kijelent és tanít. … Isten és a felebarát szeretete
elválaszthatatlan a szövetség törvényeinek megtartásától, mely Jézus Krisztus
vérében és a Szentlélek ajándékában új szövetséggé lett.” (II. János Pál Veritatis
splendor kezdetű enciklikája, 76.) Ugyanezen enciklika tanítása szerint
tévednek azok, akik „azt hiszik, hogy erkölcsileg jónak nyilváníthatnak olyan
tudatosan és szabadon végrehajtott cselekedeteket, melyek szemben állnak az
isteni és a természetes erkölcsi törvénnyel.” „Ezek az elméletek tehát nem
hivatkozhatnak a katolikus erkölcsi hagyományra” (uo.).
14. Isten valamennyi parancsa egyszerre igazságos és
irgalmas. Hibás tehát az a vélekedés, miszerint az ember képes úgy
engedelmeskedni Isten tiltó rendelkezésének – például a házasságtörés hatodik
parancsolatba foglalt tilalmának –, hogy az engedelmesség ugyanezen aktusával
vétkezik Isten ellen, erkölcsileg árt önmagának, vagy vétkezik a másik ember
ellen.
15. „A világon semmiféle körülmény, semmiféle cél, semmiféle
törvény nem tehet megengedetté olyan cselekedetet, amely a lényegénél fogva
tiltott, hiszen az ellenkezik Isten – minden ember szívébe írt, pusztán
értelemmel is megismerhető és az Egyház által hirdetett – törvényével” (II.
János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62). Az isteni
kinyilatkoztatásban és a természetes erkölcsi törvényben léteznek olyan
erkölcsi alapelvek és erkölcsi igazságok, amelyek olyan tilalmakat foglalnak
magukban, melyek bizonyos fajta cselekedeteket minden körülmények között
tiltanak, mivel ezek a fajta cselekedetek tárgyuk okán mindig súlyosan
törvénytelenek. Téves tehát az a vélekedés, miszerint a jó szándék vagy a jó
következmény elegendő indok lehet az effajta cselekedetek végrehajtására (lásd
tridenti zsinat, 6. ülés, de iustificatione, 15. fej.; II. János Pál Reconciliatio
et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 17; a Veritatis splendor
kezdetű enciklika, 80).
16. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény
tiltja, hogy a méhében gyermeket fogant nő megölje ezt a benne levő emberi
életet, akár saját, akár mások keze által, közvetlenül vagy közvetetten (lásd
II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62).
17. „Erkölcsileg elfogadhatatlan” az az eljárás, melynek
következtében a gyermek méhen kívül fogan meg, „mivel kiszakítja az utódnemzést
a házastársi aktus teljes emberi összefüggésrendszeréből” (II. János Pál Evangelium
vitae kezdetű enciklikája, 14).
18. Egyetlen ember sincs erkölcsileg feljogosítva arra, hogy
önmagát megölje vagy megölesse, akkor sem, ha ezzel a szenvedést szeretné
elkerülni: „Az eutanázia Isten törvényének súlyos megsértése, hiszen nem más,
mint egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E
tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház
Hagyománya adja tovább, és a rendes és egyetemes Tanítóhivatal tanítja” (II.
János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 65).
19. Isten rendelkezése és a természetes erkölcsi törvény
folytán a házasság egy férfi és egy nő felbonthatatlan szövetsége (lásd Ter
2,24; Mk 10,7-9; Ef 5,31-32). „A házasság intézménye és a házastársi szerelem
természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ezekben
teljesedik be” (a második vatikáni zsinat Zsinat Gaudium et spes kezdetű
lelkipásztori konstitúciója, 48).
20. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény
szerint senki sem élhet nemi erejével kényszerítés nélkül az érvényes
házasságon kívül anélkül, hogy ezzel bűnt követne el. Azt állítani tehát, hogy
a lelkiismeret helyesen és jogosan ítélhet úgy, hogy olykor erkölcsileg helyes,
Isten által kért, sőt parancsolt lehet a nemi aktus, amely olyan személyek
között valósul meg, akik polgári házasságot kötöttek egymással, de egyiküket
vagy mindkettőjüket szentségi házasságuk máshoz köti, ellentmond a Szentírásnak
és a szenthagyománynak (lásd 1Kor 7,11; II. János Pál Familiaris consortio
kezdetű apostoli buzdítása, 84).
21. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény
egyaránt tilt „minden olyan cselekedetet, mely akár a nemi aktus előtt, akár
közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt,
akár mint eszközt azt szándékolja, hogy ne foganhasson gyermek” (VI. Pál Humanae
vitae kezdetű enciklikája, 14).
22. Az az ember – férj vagy feleség –, aki polgárilag elvált házastársától,
akihez érvényes házasság köti, és a törvényes házastárs életében másvalakivel
kötött polgári házasságot, és aki új partnerével házastársként él együtt, és az
aktus természetének teljes tudatában és ezen aktusba mindenestül beleegyezve
úgy dönt, hogy ebben az állapotban marad, a halálos bűn állapotában van, és így
nem részesülhet a megszentelő kegyelemben, és nem növekedhet a szeretetben.
Ezért ezek a keresztények nem részesülhetnek szentáldozásban, kivéve ha
„testvérként” élnek együtt (lásd II. János Pál Familiaris consortio
kezdetű apostoli buzdítása, 84).
23. Két azonos nemű ember súlyosan vétkezik, ha egymásnak
kívánnak nemi élvezetet szerezni (lásd Lev 18,22; Lev 20,13; Róm 1,24-28; 1Kor
6,9-10; 1Tim 1,10; Júd 7). „A homoszexuális aktus semmilyen körülmények között
nem hagyható jóvá” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357). Ellentétes
tehát a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni kinyilatkoztatással az a
nézet, hogy amint a teremtő Isten némelyeknek olyan természetes hajlamot ad, hogy
az ellenkező nem tagjai iránt érezzenek nemi vágyat, úgy másoknak olyan
természetes hajlamot ad, hogy saját nemük tagjai iránt érezzenek nemi vágyat,
és hogy Isten azt szeretné, ha bizonyos körülmények között utóbbi hajlamukat ki
is élnék.
24. Sem emberi törvény, sem bármely emberi hatalom nem
jogosíthat fel két azonos nemű embert arra, hogy házasságot kössön egymással,
vagy hogy két ilyen személyt egymás házastársainak nyilvánítsanak, mivel az
ellentmond mind a természetes erkölcsi törvénynek, mind az isteni törvénynek.
„A Teremtő tervében a két nem egymást kiegészítő természete és termékenysége a
házasság lényegéhez tartozik” (Hittani Kongregáció, Megfontolások a
homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó
tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 3).
25. Azok a kapcsolatok, amelyeket házasságnak hívnak ugyan,
de a házasság lényegének ellentmondanak, nem részesülhetnek az Egyház
áldásában, mivel ellentétesek a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni
törvénnyel.
26. Az állami hatalom nem nyilváníthatja két azonos nemű
ember kapcsolatát törvényileg elismert élettársi kapcsolatnak, amely
gyakorlatilag teljesen megfelel a házasságnak, még ha nem is nevezik annak,
hiszen az ilyen kapcsolatok súlyos bűnre buzdítanák a bennük részt vevőket, és
másokat is súlyosan megbotránkoztatnának (lásd Hittani Kongregáció, Megfontolások
a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó
tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 11.)
27. A férfi és a női nem, a férfi és a nő olyan biológiai
valóság, amelyet Isten bölcs akarata hozott létre (lásd Ter 1,27; A
Katolikus Egyház Katekizmusa, 369). Lázadás tehát a természetes erkölcsi
törvény és az isteni törvény ellen, és súlyos bűn, ha egy férfi önmaga
csonkításával vagy pusztán a szándék kinyilvánításával nővé igyekszik válni,
vagy ha egy nő hasonlóképpen férfivé igyekszik válni, vagy ha valaki azt
állítja, hogy a polgári hatóságnak kötelessége és joga úgy tenni, mintha az
efféle dolgok lehetségesek és elfogadhatók lennének (lásd A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 2297).
28. A Szentírással, valamint a rendes és egyetemes
tanítóhivatal állandó hagyományával összhangban az Egyház nem tévedett, mikor
azt tanította, hogy az állami hatalom törvényesen élhet a halálbüntetés
eszközével a gonosztevők esetében, amennyiben a társadalom fennmaradása,
illetve igazságos rendje csak így biztosítható (lásd Ter 9,6; Jn 19,11; Róm
13,1-7; III. Ince, Professio fidei Waldensibus praescripta; a tridenti
zsinat nyomán megjelent Római Katekizmus, III. old, 5, 4. sz.; XII. Piusz, Katolikus
jogászok előtt tartott beszéd, 1954. december 5.).
29. Minden hatalom a földön és a mennyben Jézus Krisztusé,
ezért a polgári társadalom és minden más emberi társaság Jézus Krisztus
királyságának van alárendelve, így „a hiteles kultusz Isten felé az embernek
egyénileg és társadalmilag egyaránt kötelessége” (A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 2105; lásd XI. Piusz Quas primas kezdetű enciklikája,
18-19; 32).
A szentségek
30. A legszentebb szentségben, az Oltáriszentségben
csodálatos változásra kerül sor, a kenyér egész lényege Krisztus testévé válik,
a bor egész lényege pedig Krisztus vérévé. Olyan változás ez, melyet a
katolikus egyház igen találó módon átlényegülésnek (transzszubsztanciációnak)
nevez (lásd a negyedik lateráni zsinat, 1. fej.; tridenti zsinat, 13. ülés, 4.
fej.). „Minden teológiai magyarázatnak, amely legalább valamelyest közelíteni
kíván ehhez a misztériumhoz, és amely összhangban óhajt lenni a katolikus
hittel, ragaszkodnia kell hozzá, hogy magában a valóságban, függetlenül attól,
hogy mi mit gondolunk róla, a kenyér és a bor az átváltoztatás után megszűnik
létezni, és immár nem más, mint a mi Urunk Jézus imádandó teste és vére, amely
a kenyér és a bor szentségi színe alatt ettől kezdve valóban ott van előttünk.”
(VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű
apostoli levele, 25)
31. Azok a kifejezések, amelyekkel a tridenti zsinat
megfogalmazta az Egyház hitét az Oltáriszentségben, minden kor és minden hely
emberének megfelelnek, mivel „az Egyház örökké érvényes tanítása jelenik meg
bennük” (II. János Pál Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája,
15).
32. A szentmisében a pap igaz és helyes áldozatot mutat be a
Szentháromságnak, és ez az áldozat engesztelő hatású mind a földön élő
emberekre, mind a tisztítótűzben szenvedő lelkekre nézve. Téves tehát az a
vélekedés, hogy a szentmise áldozata mindössze abban áll, hogy az emberek
imádságuk és dicséretük lelki áldozatát mutatják be, és hogy a szentmise nem
több, mint a lelki táplálékul önmagát a híveknek adó Krisztus (lásd tridenti
zsinat, 22. ülés, 2. fej.).
33. „A szentmise, melyet a pap végez, aki az egyházi rend
szentségében kapott hatalom erejében Krisztus, a fő személyében cselekszik, és
amelyet Krisztus és az Ő misztikus testének tagjai nevében mutat be, a Kálvária
áldozata, mely az oltárainkon szentségi formában jelenik meg. Hisszük, hogy
amint a kenyér és a bor az utolsó vacsorán az Úr szavai által az Ő testévé és
vérévé változott át, melyet a kereszten értünk ajánlott fel, úgy a pap által
átváltoztatott kenyér és bor a dicsőséges mennyei trónján ülő Krisztus testévé
és vérévé változik, és hisszük, hogy az Úr titokzatos jelenléte is tényleges,
valóságos és lényegi jelenlét, noha érzékeink mit sem észlelnek belőle.” (VI.
Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli
levele, 24)
34. „Mikor az átváltoztatás szavai elhangzanak, és Krisztus
mint áldozat megjelenik az oltáron, a vér nélküli áldozat bemutatását a pap és
csakis a pap végzi, aki Krisztust, nem pedig a híveket képviseli. (…) A hívek a
pap kezével ajánlják fel az áldozatot annak folytán, hogy az oltárnál
szolgálatot tevő pap, mikor a misztikus test valamennyi tagjának nevében
felajánlja az áldozatot, Krisztust, a misztikus test fejét képviseli. Az a
megállapítás azonban, hogy a pappal együtt maguk az emberek mutatják be az áldozatot,
nem jelenti azt, hogy az Egyház olyan tagjai lennének, akik semmivel sem kisebbek
a papnál, és hogy látható liturgikus szertartást végeznének, hiszen ilyet csak
az a szolgálattevő végezhet, akit Isten erre a tisztségre rendelt, hanem azt,
hogy az emberek szívbéli dicséretüket, könyörgésüket, engesztelésüket és
hálaadásukat a pap, sőt magának a Főpapnak az imádságaival, illetve szándékával
egyesítik, hogy az áldozat egyazon felajánlásában és a pap által végzett
látható szertartás szerint őket is bemutassák az Atyaistennek.” (XII. Piusz Mediator
Dei kezdetű enciklikája, 92).
35. A bűnbánat szentsége az egyetlen rendes eszköz, amellyel
a keresztség után elkövetett súlyos bűnök bocsánatot nyerhetnek, az isteni
törvény pedig úgy rendelkezik, hogy minden ilyen bűnt meg kell gyónni száma és
fajtája szerint (lásd tridenti zsinat, 14. ülés, 7. kán.).
36. Az isteni törvény szerint a gyóntató semmilyen okból nem
sértheti meg a gyónási titkot, és semmilyen egyházi hatóság nem mentheti fel
ezen kötelezettsége alól, az állami hatalom pedig teljességgel illetéktelen,
hogy erre kötelezze (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv, 1388.
kán, § 1; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1467).
37. Krisztus akaratából és az Egyház változhatatlan
szenthagyománya szerint az Oltáriszentség nem szolgáltatható ki azoknak, akik
köztudottan az objektíve súlyos bűn állapotában vannak, és nem részesíthetők
szentségi feloldozásban azok, akik nem hajlandók elfogadni az isteni törvényt,
akkor sem, ha elutasításuk csak egyetlen súlyos dologra vonatkozik (lásd
tridenti zsinat, 14. ülés, 4. fej.; II. János Pál, Üzenet William W. Baum
bíboros főpenitenciáriusnak, 1996. március 22.).
38. Az Egyház állandó hagyománya szerint nem szolgáltatható
ki az Oltáriszentség azoknak, akik hivatalosan eretnek vagy szakadárnak
minősülő keresztény közösséghez tartozónak vallják magukat, és ezzel tagadják a
katolikus hit bármely igazságát (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv,
915. kán.; 1364).
39. Az a törvény, amely arra kötelezi a papokat, hogy a
cölibátusban teljes önmegtartóztatást gyakoroljanak, Jézus Krisztus példájára
vezethető vissza, és az egyházatyák és a római pápák állandó tanúsága szerint
az ősi és apostoli hagyomány része. Ezt a törvényt ez okból nem szabad hatályon
kívül helyezni a római egyházban, és nem szabad a papi cölibátust fakultatívvá
tenni sem helyi szinten, sem az egyetemes Egyházban. Az Egyház állandó tanúsága
szerint a papi önmegtartóztatás törvénye „nem új szabály. A jelenleg érvényben
levő szabályt kell megtartani, minthogy tudatlanságból, illetve
nemtörődömségből egyesek megfeledkeztek róla. Ez a szabály mindazonáltal az
apostolokig vezethető vissza, és maguk az Atyák honosították meg, amint azt a
Szentírásban is olvassuk: »Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és
ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben
kaptatok« (2Tesz 2,15). Sokan vannak ugyanis, akik őseink törvényeit figyelmen
kívül hagyva elbizakodottságukban szennyfoltot ejtettek az Egyház tisztaságán,
és Isten ítéletét nem félve az emberek akaratát követték” (Siricius pápa Cum
in unum kezdetű dekretáliája a 386-os esztendőből).
40. Isten akaratából és az Egyház isteni alkotmánya szerint
csak megkeresztelt férfiak (viri) részesülhetnek az egyházi rend
szentségében, akár püspökségről, akár papságról, akár diakonátusról legyen szó
(lásd II. János Pál Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levele, 4).
Téves továbbá az a vélekedés, hogy csak egyetemes zsinat dönthet erről a
kérdésről, hiszen az egyetemes zsinat tanítói tekintélye semmivel sem haladja
meg a római pápáét (lásd ötödik lateráni zsinat, 11. ülés; első vatikáni
zsinat, 4. ülés, 3. fej. 8. p.)
2019. május 31.
Raymond Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend
patrónusa
Janis Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek
Tomash Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye
érseke
Jan Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek
Athanasius Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai
főegyházmegye segédpüspöke
Magyarázat „A mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb
tévedések helyreigazítása” című dokumentumhoz
Napjainkban az Egyház történelmének egyik legnagyobb lelki
járványát tapasztalja meg. Csaknem általános zavarodottság és irányvesztés
figyelhető meg a tanítás terén, ami súlyosan veszélyezteti sok lélek lelki
egészségét és örök üdvösségét. Nem mehetünk el ugyanakkor a mellett az
általános közöny mellett sem, amely az egyházi hierarchia különböző szintjein a
tanítóhivatal gyakorlását jellemzi. Mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy az
apostolutódok elmulasztják megtenni kötelességüket – melyre a második vatikáni
zsinat is figyelmeztet –, és nem „szállnak szembe éberen a nyájat fenyegető
tévedésekkel” (Lumen gentium, 25).
Napjainkban a katolikus híveket szerte a világon kínzó lelki
éhség gyötri, hogy újra erősítsék meg azokat az igazságokat, amelyeket korunk
legveszélyesebb tévedései elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. A hívek, akik
ettől a lelki éhségtől szenvednek, úgy érzik, magukra hagyták őket, és egyfajta
egzisztenciális peremterületen találják magukat. Ez a helyzet sürgős és konkrét
megoldás után kiált. A tévedések nyilvános helyreigazításával nem várhatunk
tovább. Nagy Szent Gergely pápa örök érvényű szavai jutnak eszünkbe: „Nyelvünk
ne legyen rest a buzdításra, és miután elfogadtuk a püspöki hivatalt,
hallgatásunkban ne jövendő ítéletünket elővételezzük, mely majdan az igazságos
Bíró színe előtt sújt minket. (…) A ránk bízott emberek hátat fordítanak
Istennek, mi pedig hallgatunk. Bűnben élnek, mi pedig nem nyújtunk nekik segítő
kezet, hogy jó útra térjenek.” (In Ev. hom. 17:3. 14).
Tudatában vagyunk annak, mily súlyos felelősség terhel
minket, katolikus püspököket Szent Pál figyelmeztetése szerint, aki kijelenti,
hogy Isten pásztorokat és tanítókat adott Egyházának, hogy „szolgálatuk
betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg
mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és
meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére.
Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a
tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Inkább igazságban kell
élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő
az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek
segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így
növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben” (Ef 4,12-16).
Mikor a mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb
tévedéseket helyreigazítjuk, a testvéri szeretet szellemében járunk el, és
konkrét lelki segítséget kívánunk adni, hogy a püspökök, papok, plébániák, szerzetesi
közösségek, a világi hívek egyesületei és a magánszemélyek rejtetten vagy
nyilvánosan megvallhassák azokat az igazságokat, amelyeket korunkban leginkább
tagadnak vagy eltorzítanak. Pál apostol alábbi buzdítása a mai püspökökhöz és
világi hívőkhöz is szól: „Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet,
hiszen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz
hitvallást. Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus
Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett,
teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus
eljöveteléig” (1Tim 6,12-14).
Az isteni Bíró szemében és saját lelkiismerete előtt minden
püspöknek, papnak és világi hívőnek erkölcsi kötelessége, hogy határozottan és
félreérthetetlenül tanúságot tegyen azokról az igazságokról, amelyeket
napjainkban elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. Ezen igazságok rejtett és
nyilvános megvallása olyan mozgalmat indíthat el, ahol a világiak és a klérus
egymással karöltve vallják meg és védelmezik az igazságot és adnak elégtételt a
hit ellen széles körben elkövetett bűnökért, azért a bűnért, amelyet a
katolikus hit rejtett vagy nyílt megtagadása jelent a klérus és a világi hívek
nem elhanyagolható hányada részéről. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkezni,
hogy az efféle mozgalmat nem az abban részt vevők száma szerint, hanem annak
igazsága szerint kell megítélni, amint azt az ariánus válság általános
tanításbeli zűrzavara közepette Nazianzi Szent Gergely is hangsúlyozza: „Istent
nem érdeklik a számok” (Or. 42:7).
Mikor a papok és a hívek a változhatatlan katolikus hitről
tesznek tanúságot, arról az igazságról sem feledkeznek meg, hogy „a hívők
összessége nem tévedhet a hitben, és ezt a különleges tulajdonságukat az egész
nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítják ki, amikor »a
püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit
és erkölcs dolgában egyetemes egyetértésüket fejezik ki” (a második vatikáni
zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója, 12).
Azok
a szentek és kiváló püspökök járjanak közben értünk és mutassanak utat tanításukkal,
akik a maguk korában szintén a tanítás válságát tapasztalták meg. Szent Ágoston
például a következő szavakkal fordult I. Szent Bonifác pápához: „Minthogy mindannyian,
akik püspöki tisztet töltünk be, lelkipásztorként az igaz tanítás felett őrködünk
(bár Ön kétségtelenül
magasztosabb
helyen), minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem azt, ami kevéske rám
jut e feladatból, amint az Úr az Ön imái által az erőt is kegyeskedik megadni
hozzá” (Contra ep. Pel. I, 2).
Mikor
a pásztorok és a hívek közösen és félreérthetetlenül megvallják az igazságot,
minden kétséget kizáróan magának a pápának is hatékony testvéri és gyermeki
szolgálatot tesznek abban a rendkívüli helyzetben, amelyet a tanítás általános
zavara és irányvesztése a mai Egyház életében jelent.
Az
igazság eme nyilvános megvallását a keresztény szeretet szellemében tesszük,
amely a pásztorok és a hívek – vagyis Krisztus teste, az Egyház valamennyi
tagja – lelki egészsége iránti féltő törődésben nyilvánul meg, ugyanakkor arról
sem feledkezünk meg, amire Szent Pál mutat rá a Korintusiaknak írt első
levelében: „hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek
egymással. Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha
tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. Ti Krisztusnak
teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,25-27), valamint a Rómaiaknak írt
levélben: „Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a
szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk
egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek:
aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott,
töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta,
buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen
gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest. Szeressetek tettetés nélkül,
irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek
gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne
lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,4-11).
Azok
a bíborosok és püspökök, akik az igazság fenti megvallását aláírják, Salus
Populi Romani (lat. „a római nép megmentője”) segítségül hívásával az Istenanya
Szeplőtelen Szívének ajánlják azt, tekintettel arra a rendkívüli lelki
üzenetre, melyet ez a kép a római egyház számára hordoz. A Szeplőtelen Szűz és
Isten anyja oltalma alatt az egész katolikus egyház „félelmet nem ismerve vívja
meg a hit harcát, tartson ki szilárdan az apostolok tanításában, és a világ
viszontagságai közepette bizton haladjon előre, míg el nem jut a mennyei
városba” (a Boldogságos Szűz Mária, „a római nép megmentője” tiszteletére
mondott mise prefációja).
2019.
május 31.
Raymond
Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend patrónusa
Janis
Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek
Tomash
Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye érseke
Jan
Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek
Athanasius
Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye segédpüspöke
A
www.szukosveny.hu megbízásából fordította:
Sallai Gábor