Kibújik a szög a zsákból... avagy magyar mise, román parancs

Mindenki ostobán örvendezett annak, hogy Bákóban végre magyar mise van havonta egyszer. Néhányunknak kétségei voltak e nagylelkű oláh püspöki engedményt illetően, s még néhány erdélyi paptól is megkaptuk az eligazítást, amikor cikkekben fejtettük ki álláspontunkat arról, hogy ez az úgynevezett engedmény Krisztus ellen való nyílt szembeszállás, hiszen Jézus nem nemzetiségekhez, elnyomott kisebbségeknek adott lilaöves engedélyekhez kötötte tanításainak megismerését, a „szent és tiszta áldozat” bemutatását. Gergely Péter, alias Petru Gherghel azonban magát Jézusnál is nagyobbra tartva kegyesen engedett a sok évtizedes kérésnek, s így lett havonta egy alkalommal miséje a moldvai csángóknak – magyarul. Ám, a pápalátogatás kérdése sem egyszerű. Újabb és újabb problémákat okoz az egyházi vakság, amely az oláhokat jellemzi, s a magyar papokat is nagyban befolyásolja e megszenvedett és ma is nyomor szélén élő csángó testvérek ellen, s mindenki ellen, aki meri bírálni a helytelen, s olykor istentelen egyházi intézkedéseket.

A szeg azonban kibújt a zsákból március 31-én, Bákóban a magyar mise alatt. Ismét elárulták a csángó magyarokat, ismét pap árulta el őket, s ismét azért, hogy egyházi hivatala, előmenetele megmaradhasson. S nem állt oda hívei mellé a miséző pap, hogy elkísérje Csíksomlyóba Isten árva csángó népét.

Kérdezem a pápalátogatást oly nagy vehemenciával előkészítő erdélyi papságot, mi is a véleménye ma erről az egyre jobban forrongó helyzetről, azokról a csángókról, akiket eltiltanak a szentmiseáldozattól, hiszen Jászvásáron nem lesz mise… Van-e egyházi diplomácia a hívek érdekében, vagy fontosabb a bársonyszék, a püspöki palota, a csendes kolostor? Van-e joga eltiltani egy papot a püspöknek attól, hogy elkísérje népét pápalátni, de van e joga egyetlen papnak is ahhoz, hogy a hívő sereg részt vegyen a somlyói pápai misén… ha már… Micsoda ördögi és egyben megmagyarázhatatlan cselekedet ez ismét a hívő emberekkel, a hívő magyarsággal szemben?

Olvassuk el Nyisztor Tinka most írt levelecskéjét, s döntsük el: érdemes-e részt venni a pápai misén a Szentlélek eljövetelének pünkösdi miséje előtt egy héttel, s egyben, ahelyett… amikor e látogatással megaláznak, s e látogatást illetően parancsolnak a nacionalista katolikus jászvásáriak azoknak, akik nemzetük legfőbb kegyhelyére mennének papjukkal?

Tinka Nyisztor „Valóban a Szentlélek a fontos, a csíksomlyói Szűzanya! A tegnap, márc 31-én , Bákóban voltunk magyar nyelvű misén és ott adta át a celebráló pap, az üzenetet (parancs) Jászvásárról, hogy oda kell menni, a Pápát ott kell fogadni!. Mi nem fogunk oda menni , mert már bejelentkeztünk Csíksomlyóra. Meg akartuk kérni a miséző papot Varga Andrást, hogy jöjjön el velünk Somlyóra a búcsúra, a Pápalátogatásra!! Gondoltuk, hogy végre van pásztorunk, aki velünk van, lesz! Hát nincs, vagy nem lehet velünk, mert Ő is parancsot teljesít! Az üzenet sokatmondó! A moldvai magyar mise mögött nem tudjuk, mi lehet, de nincs szeretet azt már érezzük! Kifürkészhetetlenek Isten útjai! Imádkozunk.”

Őszinte-e tehát a pápalátogatás szlogenje: „Menjünk együtt Máriához”…. Vagy egyáltalán katolikus-e a szemfényvesztő Petru Gherghel?

Stoffán György

Az igazság védelmében, avagy hogyan maradhatunk keresztények?

A keresztény ember, ha manapság gondolkodik, akkor drámai változásokat lát maga körül. Az új világrendnek nevezett valami előkészítése az élet minden szegmensében ott rejtőzködik, és rombol. Így a keresztény ember is látja, bőrén érzi a rombolást, a hitigazságok átértékelését, Jézus tanításának relativizálását. Számos pap buzgón hirdeti mindazt, amit Rómából idefúj a tavaszi szél, s gondolkodás nélkül tart jónak és követendőnek olyan tanokat, amelyek nem csak az egyházat, a hitet gyengítik és szintén relativizálják, hanem a haza, a keresztény nemzet voltát, megmaradását is komolyan veszélybe sodorhatják.

A Szentírás krisztusi tanításait kiforgatva, átértelmezve modernizálnak bizonyos körök, s ma már a parancsok is úgy értelmezendők, ahogyan egyes papok értelmezik, vagy ahogyan a római szél idesöpri.

Pedig Jézust, Jézus tanításait nem lehet a mai modern világhoz szabni. Nincsenek új vagy másképpen érthető, mást parancsoló hitigazságok, mert az erkölcs és a Szentírás nem relatív, nem változtatható meg. A keresztény embernek ma is úgy kell élnie, ma is azt kell tennie, ahogyan azt Jézus a maga idejében tanította. S Jézusnál a fenti mondattal szemben nincs olyan, hogy a maga idejében, mert Jézus isteni személyként az idő és a világ felett áll, tanításai pedig abszolút tanítások.

Miért is írom mindezt? Mert a világban ma egy új, kereszténynek mondott, és keresztények által, sőt papok által is terjesztett szellemiség igyekszik megmételyezni a hívő embert, az egyházat. Ez pedig az önfeladás – Krisztusra hárítva annak felelősségét. A kereszténység szeretet parancsának mindenekfelettisége nem megkérdőjelezhető, azonban vannak egyéb olyan utasítások, parancsok és tanítások, amelyek a megmaradást, a fejlődést és a hitélet kiterjesztését, azaz a ma oly nagymértékben ellenzett hithirdetést, az evangelizációt erősítenék. Ezzel szemben ma inkább arról hallunk, hogy a hithirdetés, az evangelizáció szükségtelen, minden vallással együtt kell élni, nem kell másokat a mi hitünkkel megismertetni, s el kell tűrni azt, ha hitünkért és erkölcsi beállítottságunkért, a Teremtő Istennel való egyetértésért hátrány ér.

Európa és benne – úgy tűnik –, Róma is csatlakozott ahhoz az új világlátáshoz, amely a kereszténységet relativizálja és Jézust nem veszi komolyan.

A római szellő lidérces hangokat hoz felénk, s elnyomja a megölt, üldözött keresztények sikolyát, de a gyilkosok üvöltését tisztán hallatja. Nem emeli fel szavát az Egyházért, a hitért és Krisztusért senki azok közül, akiknek ez volna az életcélja, hivatala, kötelessége, mert ezek az emberek is a betóduló, más vallású idegeneket tartják elfogadhatónak, noha Jézus világosan beszél azokról, akik nem ugyanazt vallják, mint mi, vagy nem hallgatják meg Isten Igéjét… A szentírási helyeket most nem részletezem, de aki érti, tudja, miről beszélek.

Az Eucharisztia épp olyan relativizálásban részesül, mint minden más hitigazság és parancs. Pedig az Eucharisztia Maga az Úr Jézus, aki személyesen van jelen kenyér színében. Az Ő vételét ma már püspökök és papok is komolytalanul és hit nélkül engedik, és semmibe veszik az Egyház ebbéli tanait. Igaz, a tabernákulum előtt ma nem hajt térdet, csak úgy biccent Krisztus felé a pap és a ministráns, mint a Váci utca egyik oldaláról a másikra, ismerőst köszöntve.

A Mária tisztelet is relatív lett, s ennek ékes és hitehagyó bizonyítéka a ferencesek kordájáról végleg eltűnt rózsafüzér.

Tanok, újdonságok, Jézussal szembe menő tanítások látnak napvilágot, s közben az ember érzi, hogy valami közeleg, valami nagyon rossz, amely támadja mind a katolikus, mind a protestáns egyházakat, de mondhatnánk, minden keresztény egyházat… Istent támadja, Jézust feszíti újra és újra a keresztfára.

Most a Nagyböjt idején is azt tapasztaljuk, hogy mindent visz a politika és a római szél sem az önvizsgálatot, a bűnbánatot, Jézus halálának és feltámadásának ünnepéről szóló gondolatokat hoz felénk, hanem zavaros együgyűséget…

Fontos tehát, hogy újra és újra leírjuk, elmondjuk: Az Evangélium mindenre választ ad, nem relatív, hanem abszolút. A keresztény ember ma a legüldözöttebb, de a legnagyobb biztonságban is van egyúttal, hiszen hitét megtartva Isten áll mellette. Sem liberális papokra, sem a római szél hozzánk sodort zavaros hangjaira nem szabad hallgatnunk, csak Jézusra, csak a Szentírásra, az Igére! Mert, aki követni kezdi a kereszténynek nevezett liberális szirének hangját, azok lelki hajótöröttek lesznek és elpusztulnak, mert azokra hallgatnak, akik a lelket is megölik. Aki viszont megtartja a hitét, annak csak a testét ölhetik meg.     

A Nagyböjt időszakában negyven nap áll rendelkezésünkre, a teljes önvizsgálatra és bűnbánatra. S ebben a zavaros világban ez Isten ajándéka. Mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát… és az óra talán közel is lehet!

Stoffán György

Támogassuk erdélyi testvéreinket! - FELHÍVÁS

Kedves Olvasóink! 

Sokan vagyunk a világban, így a kevésből is sok lehet!

A román törvénytelenségek áldozatai, magyar testvéreink, akik békésen és senkit nem támadva kiállnak nyelvünk, hagyományaink és nemzeti jelképeink mellett folyamatos atrocitások ellenére is, számos büntetéssel kell szembenézniük. Ez sokszor súlyos anyagi problémákat okoz családjaiknak, mert a büntetési tételekkel nem bánnak szűken a nemzetközi és román jogot tipró román hatóságok, bíróságok, önkéntes feljelentgető, és Dan Tanasa újnáci magyargyűlölő. Kezdeményeztem, hogy a világ magyarsága - ha csak néhány euróval, forinttal is, de - támogassa erdélyi testvéreinket. 

Ezért a Székelyudvarhelyen működő Civil Kurázsi Egyesület számlát nyitott, amelyre nemzeti egységünk és összetartozásunk, Erdélyről való le nem mondásunk bizonyságául mindenki saját lehetőségei szerint átutalhatja a pénzbeli támogatást, a meghurcol, beteg vagy számkivetett, de mégis Erdélyben maradt és ott magyarságát vállaló honfitársaink számára. Az adományokat Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere ellenőrzi és adja át azoknak, akik valóban rászorulnak.

 

Az adatok a következők:

 

Asociatia Curaj Civic CUI: 29971443

(adószám); 42/ 29.11.2011 (bejegyzési szám); 

Odorheiu Secuiesc (Székelyudvarhely),

strada Cetatii (Vár utca) nr 4.

SWIFT: OTPVROBU

IBAN: RO37OTPV 2610 0059 4865 HU 01

Minden magyarhoz, bárhol éljen is... (nyílt levél)

Nem használok megszólítást, mert nem szívesen írom le a honfitárs, a nemzettestvér… és a hasonló elcsépelt pátoszos szavakat. Magyarok… – írhatnám megszólításként, de az már a címben szerepel.

Miért is fogtam tollat – illetve miért ültem a gép elé –? Mert rengeteg olyan hibát és baj látok, amely létünket teszi hiteltelenné, elhatározásainkat kérdőjelezi meg, jövőnket teszi bizonytalanná.

Emberi, politikai, erkölcsi hibák ezek, s úgy gondolom, írni kell efféléről is, mert nem érzékeli a nemzet annak a drámai kornak a veszélyeit, amelyben élünk, és amely ránk is mérhetetlen tragédiát hoz, ha minden így marad.  Hiszen amíg a politika, a migráció, az ilyen-olyan ellenségeskedés, a feltépett sebek fájdalma lefoglalja mindennapjainkat, addig a leglényegesebb dolgokra nem figyelünk oda, nem tűnik fel a pártoskodás szélmalomharcaiban az, hogy mi magunk, mi magyarok teszünk magunk ellen a legtöbbet. Mi magunk vágjuk magunk alatt a fát, és mi magunk ássuk meg saját sírunkat úgy, hogy arra nem kötelez senki bennünket halántékunkra szorított pisztollyal. A mindennapok nemtörődömsége, a magyar hit, és a magyar tisztesség egyre észrevehetőbb silányulása felemészti a még meglévő reményeket, a nemzeti összetartást, s ezzel gyermekeink jövőjét itt a Kárpát-hazában.

Többnyire a választási kampányok alatt derül ki az egyéni érdekek melletti harc. A pénz utáni vágy hajtja a politikusoknak nevezett átlagon aluli embereket, s ez nemcsak az uniós, de az őszi önkormányzati választások előszeléből is látható. Szemem előtt zajlik az aljaskodás, a másik ember kihasználása, vagy letaposása, a könyöklés és a parlagian kifejezve – nyalás… Senkiházi helyi kiskirályok ígérgetései, fenyegetőzései, mézes-mázos jellemtelenségei mindennaposakká váltak.

Mert a pénz-, és a hatalomvágy a mi nemzeti oldalunkon is épp olyan mérteket ölt, mint a másikon, amelyet lenézünk és megvetünk. Igaz itt ezen a térfélen egy dolog, a hazaárulás még nem terjedt el. És legalább ezért hálát kell adni Istennek. A megbízhatatlanság és a hazudozás azonban már széles körben tapasztalható. Az emberi és nemzeti méltóságot alárendelik sokan a várható győzelemnek, de a piszkos munkát másokkal végeztetik, nehogy folt essék a köz előtt bizonygatott patyolat tisztaságukon.

Nem beszélünk érthetően és világosan, sajátos píszí jellemzi a nemzeti oldalt is, mert a bírálat elviselhetetlen és elvetendő, még ha a nemzet érdekében történik is. Általános az is, hogy ígéreteket nem tartanak be az ígérgetők, s levelekre sem válaszolnak az érintettek. Mert nekik így esik jól, ők így látják jónak.

A média is egyre lejjebb csúszik, mert ostoba törtetők vették a kezükbe azt is. Nincs ma már méltósága az írott szónak, az nemzeti televíziók beszélgetős műsoraiban pedig egyre több alkalommal tűnik fel az alpári, proli modortalanság, a nézők tegezése, a miniszterek, államtitkárok vagy épp a miniszterelnök-helyettes nyilvános le-”Zsoltikám”-ozása, s trágár beszéd és a minden alázatot mellőző magatartás. Azaz, a proliasodás, a „lám, én ezt is megengedhetem magamnak” stílus, vagy inkább stílustalanság. Noha a sajtónak, az írónak, az újságírónak nem ez volna a feladata, hanem a méltóság megtartásának, a tiszteletadás kötelezettségének a tanítása…

Ha szűkebb, csonka pátriánknál messzebbre tekintünk, akkor mind a Felvidéken, mind a déli részeken és Erdélyben is valami önfelszámoló elmebetegséget látunk. Mindenütt politikai vitákat, politikusi, egyéni érdekeket és a nemzetet pusztító széthúzást látunk. Hogyan engedheti meg magának egy egyre elnyomottabb magyar nemzetrész politikusi gárdája, hogy másfélmillió magyar és székely három pártra szakadva váljék az elnyomók martalékává? Milyen lelkiismerettel állnak reggelente a tükör elé ezek a politikusok, akik a választók szavazatai alapján jutnak – vagy nem jutnak – pozícióhoz, de akik választóik jövőjét és magmaradását teszik kétségessé saját jólétük és pénzük érdekében? A magyar jövőt, a magyar megmaradást veszélyezteti ma minden politikus, aki nem az egységet és az összefogást sürgeti, hanem önös érdekek mentén pártoskodóvá, ellenségeskedővé teszi a megmaradt magyarságot?

A hatalomvágy és a pénzéhség minden nemzeti érdeket felülír, pedig a mai válságot így, nem lehet túlélni. Vannak, akik lesik a támogatásokat, mert abból sokat lehet zsebre tenni, mások nem fogadják el a felajánlott lehetőséget, megint mások csak a saját dolgukkal foglalkoznak és sem a politika, sem a pártok, sem a hitük nem érdekli őket…

A ránk leselkedő veszély ma sokkal megbízhatóbb, sokkal kitartóbb, sokkal egységesebb, sokkal józanabb magyarokat kíván. Ma, minden állami pozícióban találunk semmirevaló gazembereket, felelőtlen és nemtörődöm szerencselovagokat, nagyszájú és nagyképű percemberkéket, másokra hivatkozó, de nem szavatartó kegyenceket, akik pillanatnyilag idetartoznak, de tartoztak ők már sokszor máshová is…

Miért is írom le mindezt? Mert elegem van a mindennapok aljaskodásaiból, a politikai félrebeszélésekből, a sajátos jobboldali pc-ből, az arcátlanságból, a szeretetlenségből, és a túlzott önbecsülésből, a melldöngetésből – a magunkba nézés, a bűnbánat, a hibák beismerése és az erkölcsi önvizsgálat helyett. Mert választások jönnek, mert ma mindenki igyekszik odanyalni ahonnan többet, vagy csupán szemernyi lehetőséget, mit sem jelentő kinevezést, pénzt kap. Eközben elvesztjük emberségünket, elvesztjük hitünket, elvesztjük méltóságunkat, amelyeket visszaszerezni aligha lehet. Igaz, lassan ez sem érdekel senkit még a jobboldalon sem, Mert egyre kevesebben vannak, akik meglátják, és helytelenítik mindazt, ami egyre inkább elharapódzik.

Mi kellene tenni? Önvizsgálatot kellene tartani, bocsánatot illenék kérni, felül kellene emelkedni az öncélúság értéktelenségén, s meg kellene látni, hogy a dobozba senkivel nem teszik be azt a pénzt, amelyért hitelét és erkölcsét, nemzetét és gyermekei jövőjét, emberségét eladja. Mert számot kell adni egyszer mindenkinek… és nem korrupt és részrehajló földi bíróságok előtt, hanem a Teremtő Isten előtt – ha ez jelent még valamit a nemzeti oldalon. Hittel és alázattal kellene szolgálni a nemzetet, a magyar népet és a magyar kereszténységet. Mindenkinek, aki ezen az oldalon áll, és ennek az oldalnak a szellemiséget vallja magáénak a géplakatostól a sajtón keresztül a miniszterig. És nem elég, ha egyetlen ember, a miniszterelnök viszi a hátán tisztán és erkölcsösen, magyar keresztényként a terhet… Kellenek ehhez a papok, a püspökök, a miniszterek, az újságírók és az egész nemzet. Tisztán és erkölcsösen, szeretetben egymás iránt, az önös érdekeket félretéve. Mert ha az egyén, a magát nemzetinek valló nem vállalja ezt, akkor elveszünk mindnyájan. Merjünk – tehát – tisztességes magyarok lenni, s nézzünk önmagunkba, amíg nem késő… ha még nem késő…

Stoffán György

Jelentés Habsburg Ottóról... és rólam...

Érdekes III/III jelentésre bukkantam, amelyben a kommunista csürhe állambiztonsága leveleim felbontásával is informálódtak. Habsburg Ottó főherceggel a rendszerváltást megelőzően is találkoztam, hiszen tanácsokat kértem Tőle, és számos kérdést is megbeszéltünk a várható eseményeket illetően. Münchenben, Stuttgartban és Édesanyja temetése után Budapesten is  volt alkalmam találkozni a magyar trónörökössel, aki akkoriban a legagilisabb, nemzetközileg is elismert magyar politikus volt. Levelezésünk máig tananyag a számomra. Nem gondoltam azonban, hogy III/III-a ügyosztály is figyelt emiatt. Nemrégiben kaptam kézhez ismét egy jelentést, amely számomra megtisztelő - is lehetne... azonban csupán a primitív kommunista rendszer egyik jellemzője...  

NOIJ – összefoglaló jelentés. 1989.07.18. (138)

Stoffán György budapesti lakos javaslattal fordult Habsburg Ottóhoz, sürgetve egy emigrációs kongresszus összehívását.

A javaslatot Habsburg Ottó politikailag időszerűtlennek minősítette, s elutasító véleményét azzal indokolta, hogy „Magyarország felszabadítása olyan cél, amelyet csak lépésről lépére tudunk elérni. Sokan túl gyorsan akarnak haladni”.

Tájékoztatta továbbá Stoffánt, hogy kész előszót írni egy – a szerv előtt ismeretlen – Mindszenty könyvbe.

Az információ ellenőrzött.

Intézkedés: hasznosítják a tájékoztató munkában.

(III/III)

„Dicsőséges” bolsevik centenárium * 1919. április 21. – 2019. április 21.*

Nem telik el nap, hogy ne volna valamilyen megemlékezés a százmillió ember életét követelő kommunista tobzódás egy-egy áldozatáról. Tegnap Mannsfeld Péter embertelenül aljas kivégzéséről emlékeztünk meg, akit nagykorúsága eléréséig Kádár és Apró börtönében tartottak fogva, majd 18. életévének betöltésekor kivégeztek. És minden napra jut egy-egy áldozat… Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János áldozatai közül…

Ma a 133 napos kommunista ámokfutásra, gyilkosságsorozatra vagyunk kénytelenek emlékezni. Arra a 133 napra, amely a magyar kereszténységet, a magyar hagyományokat, a magyar társadalmi berendezkedést és a magyar létet akarta kipusztítani Magyarországról, a magyar emberekkel együtt. Ez a 133 nap generálta a magyarországi az antiszemitizmust is.

A kommunista történetírás persze negyven évig hazudott erről a korról, s tagadta az esztelen proli magatartást, a résztvevők hovatartozásáról pedig ma sem lehet egyértelmű kijelentést megfogalmazni, noha mindenki tudja kik és miért, kinek az irányításával tocsogtak a magyar vérben 133 napon keresztül. A kommunista történetírás ma is él, létezik, hazudik, és cáfolhatatlanul építkezik is, hiszen vannak követői ennek a gyilkos és embertelen, magyar gyűlölő eszmének. Csak ma már nem Moszkvát tekinti ez a söpredék irányadónak, s maga Izrael is ellenségévé vált. Mert ennek a társadalmi szennynek mindegy kit és hol árul el, csak az illető magyar legyen. Mindegy nekik, kitől kapják a pénzt a hazaárulásra, s az is mindegy, ha saját magukból csinálnak hülyét… csak árthassanak, rombolhassanak és uralkodhassanak.

Ma a 19-es gyilkosok utódai nem internacionalizmust hirdetnek, de a szocialista internacionálét tartják bibliájuknak, az Egyesült Európa megalapításában, s ezzel együtt a magyar nemzetállam megszüntetésében.

Méltó utódok ezek, hiszen ugyanazt teszik, mint hírhedt 19-es elődeik, akik még Sztálinnak is terhére voltak, s a Generalisszimusz tett is róla, hogy ez a teher megszűnjön. Ma még várnunk kell arra, hogy a követőkkel is leszámoljon a megbízó. Hiszen a végrehajtókat már Attila temetése óta megölik, hogy ne tudjanak szólni az igazságról, a tervről, a kivitelezés kulisszatitkairól.

Igen, a mai utódok is fenyegetőznek, akasztást emlegetnek, hazudoznak, és viszik az általuk kitalált rosszhírünket szerte a nagyvilágba úgy, hogy sok távol élő magyar diktatúrát emleget, ha a mai keresztény magyar kormányról hall. A kivitelezés tökéletes a részükről, hiszen ma sem ők találják ki, mit kell tenni, hanem mások adják az écákat… csak ma már nem Moszkvából. Nekik ugyanis nincs hozzá sem műveltségük, sem eszük, s ezt a megbízók is jól tudják.

Ma a centenáriumra kellene emlékeznünk, és emlékezünk is a vörös fasizmus magyarországi első jelentkezésére. Könnyű ezt tennünk, hiszen velünk él ma is ugyanaz az eszme, ugyanaz a söpredék. Csak a nevek változtak.  Illetve azok sem mind…

Akkor egy általunk ellenzett, elveszített háború után voltunk. Ma háborúban állunk. Akkor sem volt velünk senki a nemzetközi politikában, és ma sem áll ki mellettünk senki. Akkor is köztársaságot követelt és vezetett be a vörös fasizmus, ma pedig a kapitalista milliárdos vörös fasiszták mondják magukat szocialistának… Követelnek köztársaságot a köztársaságban, és szervezkednek az állam, a haza, a nemzet ellen saját javukra, hasznukra, hiszen a hazaárulás ma már nem eszme, hanem európai bérmunka.

Akkor felakasztották az ártatlan embereket, ma felakasztják magukat az ártatlan emberek, mert a vörös fasiszták örök adóssá, talajt vesztetté, koldussá tették nyolc év alatt a magyar társadalom egy részét. Ugyanakkor csaltak, loptak és züllesztették a társadalmat. Akkor megölték a miniszterelnököt, ma egyelőre csak meg akarják ölni a miniszterelnököt.

Minden ugyanaz tehát, s ezért könnyű a megemlékezés… mintha csak ma lett volna… Mert ma is van.

Akkor volt jogos számonkérés, amit fehérterrornak neveztek a vörös történelemhamisítók. Ma – még – nincs.

Akkor országot vesztettünk miattuk, ma azt akarják, hogy országot veszítsünk az ő forgatókönyvük szerint, amelyben mi magunk veszejtjük el hazánkat, nemzetünket, értékeinket, hitünket… és elvennék a lelkünket is, ha volna rá hatalmuk.

Akkor jött egy újabb háború, ma háború van, még ha nem is beszélünk róla. Majd ők nyertek negyven évre… a keletnek mondott Közép-Európában. Ma ők veszejtik el Nyugat-Európát. S önmagukat. Mert a történelem az igazi bíró. És ez az igazi bíró igazságos, de nem késik, és nem is siet. Időben érkezik.

Százmillió ember életéért fizetni kell. Ha nem holnap, akkor holnapután.

És az igazságos bíró jóvátételt is ad a sértetteknek, ha együtt, közösen kérik, követelik. És ma itt az ideje a kérésnek, a követelésnek és az összetartásnak ebben a történelmi pertársaságban… A magyar nemzet itt, a Kárpátok alatt és a világban mindenütt, lassan de biztosan összekovácsolódik, hazajön és meghallgatja együtt a történelem ítéletét. Amely ítélet Isten nevében hirdettetik ki a felperes javára… a kommunisták és hazaárulók felett. Ha összetartunk. Ha nem, elveszünk. Nem száz esztendőre, hanem örökre. Mert ezt üzeni a vörös fasizmus elmúlt száz esztendeje nekünk, keresztény magyaroknak!

Stoffán György

Európai néppárti boszorkánykonyha... avagy kétség az egységben

Sikerült elérnie az EPP-nek, hogy látható és a közösségi oldalakon világosan érzékelhető megosztottság legyen a Fidesz-KDNP szavazói között Magyarországon. Ugyanis amíg a bolsevik-liberális oldal tenyerét köpködve örvendezik a néppárti döntés miatt, addig a magyarországi kormánypárt hívei egymásnak ugrottak Orbán Viktor miniszterelnök brüsszeli sajtótájékoztatóját követően.

A magyarországi választó nem politikus, hanem olyan ember, aki megbízik a pártjában és elvárja, hogy aszerint cselekedjék az általa megválasztott párt, ahogyan ő gondolja, elvárja. A néppárti ultimátum után, amelyet „mi döntöttünk el”, felmerül benne a kérdés… jó döntés volt-e egy olyan pártban maradni, amelynek 190 tagja ellenünk, 3 pedig mellettünk döntött.

A felvetés pedig jogos, bár félve írom le, hiszen ma odáig jutott a civil politizálás, hogy mindenki áruló, aki bírálja a meghozott döntést. (Akárcsak a csíksomlyói pápalátogatás… Azt sem lehet bírálni, mert akkor a pápafan engedelmességet fogadó erdélyi liberális katolikus papok és az őket követő hívek kövezik meg az embert.) Tehát: ebben is felfordult a világ. A jó szándékú, jogos bírálat is bűn…

Mi is történt az Európai Néppárt tanácskozásán?

Röviden annyi, hogy nagytöbbséggel megszavazták a felfüggesztésünket, majd ezt a határozatot magunknak vindikálva adtuk elő a sajtótájékoztatón, és az azt magyarázó jobboldali médiában. Bizonyára van valamilyen politikai mesterkedés ebben a „magunkat felfüggesztő” elhatározásban, de nem hiszem, hogy lett volna más választásunk egy ilyen többséggel megszavazott liberális, megvett néppárti szavazást követően. Kondor Katalin, a Magyar Rádió korábbi elnöke röviden és teljesen érthetően fogalmazott akkor, amikor a királyi Tv-ben azt mondta: „Ebben a Néppártban szégyen bennmaradni.” Az is kérdés, hogy mitől támogatjuk mi, nemzeti elkötelezettségű pártként azt a Webert, aki ellenségeinkkel ellenünk szervezkedett, s a Fidesz kizárását Bukaresttel is egyeztette? Ismét a régi politikai betegségünk jött elő. Két lovat akarunk biztonsággal megülni egyetlen és immár szétrúgott seggel! Megalázó módon kapaszkodunk egy minket semmibe vevő európai pártelegyhez, s el kell tűrnie a már sokat eltűrt magyar jobboldali választónak, hogy három „bölcs” liberális szarjankó idepofátlankodjon, és ellenőrizze a magyar választók döntését a saját szája íze szerint.

A legnagyobb közösségi oldalon felvetődött kérdést ismétlem: „meddig és miért kell tűrnünk ezt a megalázó helyzetet?” Miért nem elég a demokráciában, ha egy ország népe kétharmados többséget ad egy pártnak, s felruházza azt bizalmával? Kinek van joga a népfelséget megkérdőjelezni, és hárommillió magyar embert a hazug és megbízhatatlan jelzőkkel ellátni e döntés által. Mert ez nem más, mint hárommillió keresztény magyar hitelességének a megkérdőjelezése, sárba tiprása, amelyet a hazai ellenzék meg nem torolt hazaárulással ért el. A tisztességes magyar ember eközben szolgálja a hazát, dolgozik és reménykedik, de a remények egyre áttetszőbbeké válnak, s talán meg is szűnnek. A reményvesztettség viszont a legrosszabb tanácsadó. Kedvetlenné, rossz hangulatúvá válik tőle az ember… s csak néhányan maradnak bizakodóak, lendületesek…

Igaz, már megszoktuk ezt a kommunizmusban.  Csakhogy ma sokkal nagyobb a tét. Sokkal többet veszíthetünk, ha minden úgy megy tovább, ahogyan eddig. Ha nincs büntetési tétele a hazaárulásnak, s ha nincs rend és törvénytisztelet, ha nincs a politikánk minden szegmensében Szíjjártó-i erő és határozottság, ha minden alkalommal mi megyünk a magunknak is pozitívan megmagyarázott pofonért. Mert így a teljes szabadságunkat vesztjük el. Idegenek országa lesz Magyarország is, ha nem mutatunk erőt, nem mutatunk határozottságot.

Gróf széki Teleki Pál mondta: „A legrosszabb megoldás a politikában a kompromisszum”.  És a néppárti megbeszélés csupán a legrosszabb megoldást vonta maga után. A kompromisszumot.

Felvetődik a kérdés: most melyik pártcsaládba kell beszavaznunk május 26-án a magyar kormánypártot? Hiszen jogainkról lemondattak, kitettek, felfüggesztettek… és nem a pártot, hanem hárommillió magyart, akik egyébként is már hidegrázást kapnak az Uniótól, Webertől, Néppárttól. Ugyanis nem szívhatnak el egy cigarettát nyugodtan egy étteremben, egy esküvői rendezvényen is, ki kell menni a vendéglő elé dohányozni… mert az Unió így látja jónak. A disznóólba piros labdát kell tenni, hogy a disznó jól érezze magát, az uborka pedig meghatározott görbületű kell, hogy legyen… de a magyar törvényeket is felülírja a lakosság érdekei ellenében az uniós törvénykezés. Az oktatás lezüllesztése is az Unió „érdeme”, s a demokráciára való hivatkozással a hatályos törvények is megsemmisülnek… Mert minden Uniós törvény és határozat az emberi méltóság és az emberi szabadság ellen irányul!

És mi mégis Unió pártiak vagyunk…. avagy láncot hordunk.

Igen, a néppárti kiszavazás és a „bölcsek” magyarországi kutakodása minden Fidesz-párti és bevándorlás-ellenes keresztény, jobboldali magyart megaláz, szembeköp. A magyarázkodás pedig még rosszabbá teszi a helyzetet. Azonban nincs alternatíva. És ezt figyelembe kell venni. Bíznunk kell, és bíznunk kötelező Orbán Viktorban. Mert ő nyilván többet tud, mint az író, mint a civil polgár, mint az átlag magyar. S mint minden magyarnak, a miniszterelnök úrnak is az egyetlen célja, hogy megmaradjunk kvóták és egyéb Uniós megsemmisítő intézkedések nélkül magyarnak, önálló és szabad országnak, megszállók nélkül. S talán ez a néppárti kompromisszum is ennek a célnak az érdekében történhetett… ám, akkor azt kell kimondani, ami az igazság… hogy ne legyen kétség az egységben… És ne állítsuk azt, hogy jól esett a verés… hiszen mi kértük…  

Arról pedig, hogy mekkora gólpasszt adott a Fidesz önmaga ellen a kibukott és hitelvesztett jobbikosokból kommendált Mi hazánknak... talán egy másik cikkben lesz érdemes szólnom... 

Mindazonáltal, én maradok Orbánista… S ezt ajánlom minden joggal kétkedőnek. Ugyanis nincs alternatíva!  

Stoffán György 

Gálfi Árpád büntetése, avagy meddig tűrhető a román elnyomás?

Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy, de egész Erdély méltón ünnepelte a magyar szabadság napját, március 15-ét. S mert Uram bocsá’ e városaink megmaradtak magyarnak – mint más városok és falvak is – e két városban is kitették hát a magyar nemzet jelképeit és saját zászlajukat, a Székely Zászlót. Hiszen ahol magyarok élnek a földön, mindenütt ünnepelnek ezen a napon. Ám sem Amerikában, sem Argentínában, sem Londonban nem zavarta a magyar zászló, a magyar ünnep a megyei vezetőket, a lakosságot vagy a vallási közösségeket. Ez csak és kifejezetten két helyen fordult elő. Erdélyben és Magyarországon, ám itt az önjelölt hazaárulók remélhetőleg nem fognak olyan helyzetbe kerülni, hogy büntessenek is a nemzeti jelképek használatáért. Itt „csak” megzavarják az állami ünnepségre készülő két legfőbb méltóságot, önmagukat járatva le ezzel.

A mai Romániában azonban igazán súlyossá vált a helyzet. Hiszen a fasizmus lángjai magasra csapnak napjainkban. A békés és méltóságteljes ünneplést, amelyen másutt példamutatóan, a románok is szép számmal részt vettek, a Székelyföldön becstelen, ócska oláhok, mint állami megbízottak, Hitler és Sztálin birodalmi „rendjére” emlékeztetve büntetik a magyar lakosságot, mert használja nemzeti jelképeit, saját nemzet ünnepén. Noha a román alkotmány a következőket mondja a Román államban élő nemzetekről és az állam kötelezettségéről:

6. cikkely

1 bek.

Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozók jogát az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzésében, fejlesztésében és kifejezésében.

2 .bek.

Az államnak védő szerepet kell vállalnia a kisebbségi nemzetekhez tartozók iránt az identitás megőrzésében, fejlesztésében és kifejezésében, biztosítva az egyenlőséget és a diszkriminációmentességet, minden állampolgárával szemben.

A fasiszta valóság, az alkotmány semmibevételével, Romániában természetes. Hiszen nem románellenes tüntetés, nem Románia létének veszélyeztetése volt március nemes ünnepe a Székelyföldön, hanem az együttélés gyönyörű példája… az emberek között. Nem úgy az állam és a társadalom tekintetében. Az állam saját polgárainak jogait, emberi méltóságát, nemzeti önérzetét taposta sárba, amikor Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy polgármesterét megbüntette, mintegy összesen csaknem egymillió forintra. A többiről még nem tudunk, hiszen nem volt olyan város és falu Erdélyben, ahol ne lett volna kint a magyar és a székely zászló. Csíkszeredában például, a polgármesteri hivatalban még képen sem lehet magyar nemzeti jelkép… mert az ostoba és primitív oláh vezetők és a bíróságok így döntöttek. Igen oláht írok, mert van erdélyi román, aki évszázadok óta él Erdélyben, a Székelyföldön és a Partiumban. Aki nem ellenséges, mert megérti, hogy közös a sors, közös a megmaradás lehetősége, s van a regáti oláh, aki betelepedett és az a feladata, hogy mérget szórjon a béke ellen, hogy fertőzzön, mint a lepra, hogy békétlenséget szítson, mert Bukarest retteg. Még mindig retteg és még mindig olyan fasiszta, mint Jankó Ábrahám (Avram Iancu), Iuliu Maniu (Maniu Gyula volt országgyűlési képviselő) vagy Ion Antonescu (Zsidók kiirtására parancsot adó román fasiszta tábornok, ma nemzeti hős)… persze joggal hasonlíthatnám a mai székelyföldi főispánokat Ceausescu primitív és gyűlöletből élő, ócska gazember utódaihoz, vagy a hitleri megszállás alatt kivezényelt, megbízott birodalmi konzulokhoz, hazaárulókhoz. Ám, nem is érdemes hasonlítgatni, mert a mai korban ez a magatartás mérhetetlenül aljas, minősíthetetlen és öngyilkos magatartás is egyben. Hiszen a világ ma nagy változás előtt áll. Ebben pedig nem egymás elleni gyűlölettel, de összefogással és kart-karba öltve lehet megmaradni… Aki pedig ma gyűlölködik, az halálra van ítélve. Románia primitív vezetése ezt nem érti, mert genetikai magyargyűlölete és a rabló lelkiismerete – vagy inkább félelme –, a rablott és lezüllesztett területek védelme hajtja. Csak azt nem tudja már, hogy mitől és kitől véd, és mit véd…  

És büntet a zászló miatt, büntet a himnusz miatt. Az ortodox egyház egyes pópái pedig még fizetnek is azoknak, akik szakmányban jelentgetik a magyarokat, székelyeket, a magyar önkormányzatokat, közben pedig képmutatóan várják a pápát, aki állítólag a magyarokhoz megy a somlyói nyeregbe… de aki elfelejtette Márton Áron püspök boldoggá avatásának igényét és lehetőségét, szemben hét román görög katolikus püspök balázsfalvi boldoggá avatásával… No, de ez most nem ide tartozik…

Gálfi Árpádot 10.000 lejre, Antal Árpádot pedig 5000 lejre büntette a fasiszta primitívség Romániában. És ezzel nem csak a két városvezetőt büntették meg, hanem a világ magyarságát. Az amerikai magyart, az Argentínában élőt, a kanadai magyart és budapestit egyaránt.

Épp ezért gondoltam arra, hogy mint nemrégiben egy magyarországi hazaárulónak is aprópénzben fizette ki tanult kollégám a rá – a román főispánokéhoz hasonló, de sajnos magyar bírósági jogi álláspont alapján – kirótt büntetést, úgy kellene összegyűjtenünk a két székely polgármesternek is… – nemzet adományából. Ezt az aprópénzt a magyar emberek adták össze tiltakozva a nem minősíthető bírói önkény, mondhatni magyarellenesség ellen. Most kezdjünk el gyűjteni világszerte egy erdélyi nemzeti alapba, amelyből a fasiszta oláh főispánok által meghatározott büntetéseket fizetnék ki a megbüntetettek. A napokban felkérem Gálfi Árpád barátomat, hogy nyisson a magyar nemzetnek egy bankszámlát, amelyre a nemzetmentés eme adományát befizethetik a világ minden tájáról. Hiszen a messzi idegenben könnyes szemmel énekelt Székely Himnusz nem elég a megmaradáshoz. Áldozat is kell. S ez ma aktuális, filléres áldozat volna… mert a büntetés minden magyart sújt, nem csak azt, aki megvallja – mint városvezető – hűségét a nemzethez, a hazához, a hithez…

A bankszámlaszámot közölni fogom Gálfi Árpád barátom levelével együtt…

Mert a román fasizmus a 21. században is fasizmus… amely ellen – amennyit lehet – minden magyarnak tennie kell!

Stoffán György

Ünnepi beszéd 2019. március 15. Kézdivásárhely

Ünneplő Közösség,

Kedves Székely Testvéreim!

Ma március 15-e van, a magyar nemzet szabadságának a napja. A nemzet az a közösség, ahol mindaz, ami másokkal történik, velünk is történik. Ha valakit közülünk elítélnek, akkor minket is ítélnek. Ha valakit közülünk bármilyen megaláztatás ér, akkor bennünket is ér. Hogy mit is jelent számunkra a szabadság? Hogy miért olyan fontos ez nekünk? Márai Sándor találóan fogalmazza meg:

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik,

Ők, akik örökségbe kapták

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Igen, ilyen nagy dolog és ezt az is bizonyítja, hogy 171 évvel az 1848-as események után is Kézdivásárhely főterén egy hétköznapon, ami másoknak nem ünnep, több ezer ember ünneplőbe öltözött és megmutatja magát. Kivonulunk akkor is, ha a sok hamis beszéd inkább el akarja venni a bátorságunkat. 1848. március 15-e faggat bennünket. Faggat elsősorban nemzeti létünkről, sorsunkról, a jövőről, a megmaradásról és annak titkairól. De faggat minket az ünnep mibenlétéről is. Olyan alapvető kérdésekkel kell szembenéznünk, amelyek magyar nemzeti közösségünk sorskérdéseit érintik, és amelyre nekünk – a magyarság ügyében elkötelezetteknek – kötelességünk választ találni. Lehetetlen kibúvókat keresni: tudniillik, hogy megosztottak vagyunk, hogy elveszítettük eszközeinket, hogy az érdektelenség és a népbutítás szellemének telekommunikációs árja lefegyverezi minden erőnket. A kibúvók és az önfelmentés keresése helyett tegyük fel inkább a kérdést, ahogyan ezt Áprily Lajos csendesen, de elementáris erővel feltette „Akarsz-e fényt?” Akarunk-e itt a Kárpát-medencében, székelyföldön magyar életet? Akarunk-e jövendőt abban a bizonytalan masszában és szellemi, lelki káoszban, amely bennünket ma Európában körülvesz? Amely minket belülről is széttépni akar, az olcsó megoldások felé sodor, hogy utána kezünket leengedve végképp megadjuk magunkat. Ezért nem hallgathatunk ma ezen a napon, a hallgatás az mindennél rosszabb. Ehhez a hallgatáshoz nincs jogunk. Mert ha mi elhallgatunk, akkor kik fognak beszélni?  A kövek.

Erdélyt járva mondhatom, hogy a kövek már kiáltanak. Kiáltanak, de egyúttal vádolnak is: vádolnak azok az egykori templomok, amelyek ma néptelenül állnak romokban, vagy éppen pusztulás felé tartanak. Vádolnak az elhagyott könyvtárak, kolostorok, iskolák, amelyek falai már csak a turistáktól hallanak magyar szót. De kiket vádolnak? Tudom, hogy ti is fel tudnátok sorolni neveket, intézményeket, országokat, akik mind-mind ezért felelősek. De én mégsem ezt teszem. Mert a mi szabadságunk mégsem a nagyhatalmak asztalán dől el, hanem bennünk.   Közöttünk dől el, amikor együtt vagyunk a családban, a baráti beszélgetésekben, a templomban.  Ha mi – te meg én – nem mondunk le a szabadságunkról, akkor nincs az a nagyhatalom, nincs az a külső erő, amely végső soron megsemmisíthet minket. 1848 hősi halottainak nevei mindenütt elférnek a templomokban egy vagy két kőtáblán, de mekkora tábla kellene arra, hogy felírjuk azok neveit és zömmel fiatalokét, akik ’90 óta itt hagytak bennünket. Emlékezni akarunk ma, de emlékezni csak az élő és élni akaró ember, az élni akaró nemzet tud. Minden nemzeti csapást túléltünk eddig, mert a forradalmak, háborúk után mindig született elég gyermek és ösztönösen pótoltuk ezeket a veszteségeket. Mindig volt elég gyermek, aki továbbvitte az örökséget.  Ha így folytatjuk, nemcsak nekünk, hanem a kelet európai népeknek is végük van, mert azé a föld, aki belakja. Ezt a mondást már régóta tudjuk. Milyen jó lenne, ha ez az ünnep elgondolkodtatna bennünket és azokból az áldozathozatalokból, amit a székely anyák és apák vállaltak évszázadokon át, példát vennénk. Mert az élet maga egy áldozat, mi is csak azért élünk, mert Jézus Krisztusban az Atya odaáldozta mindenét értünk, hogy általa élhessünk és örök életünk legyen.

A hazáért tehát élni kell leginkább s nem meghalni. Élni itt, őseink földjén és továbbadni azt az örökséget, amelyet mi is kaptunk. A forradalom 12. pontjának szerkesztői „a mit kíván a magyar nemzet” kiáltványukban azt kérték, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés”. Tudták ők, hogy építkezni és fejlődni csak békében lehet. Ma sem kívánhatunk egyebet, mint ezt a békét. A békét itt közöttünk, erdélyi magyarok között, békét a velünk egy országban élőkkel, békét Európában és az egész világon. Ez a békevágyunk azonban nem jelenti azt, hogy az emberi gyarlóságot, hibát, bűnt elfedezzük. De ne az embert magát gyűlöljük, hanem csak azokat a tetteit, amelyekkel a mi szabadságunkat korlátozzák.  A háromszéki önvédelem a magunkra utaltságunkból bontakozott ki. Ez a szó, hogy önvédelem azt jelenti, hogy az Istenen kívül senkire sem számíthatunk, csak egyedül magunkra. Sajnos, ma is ez a helyzet, mindent amit el szeretnénk érni azonban csak úgy érhetjük el, ha összefogunk. Így egymásba kapaszkodva, egymást segítve, térjünk vissza a hétköznapokba. Isten áldjon meg mindannyiunkat ebben!

Kató Béla

püspök

Méltatlan március 15-e… – gondolatok ünnep után

Főtiszteletű Kató Béla kolozsvári ref. püspök

 Belföld

Már nem is furcsa az, ami korábban elképzelhetetlen volt. Már nem is furcsa hogy a politikai „hülyeszellem” elszabadult a palackból és büdös füstje elárasztja az egész országot. Ha ünnep van, ha nincs ünnep. Mert minden valamiféle homályos mellébeszélésről szólt március 15-én a mai csonka-országban. A hatalmas tömeget, mintegy 2000 embert összecsődítő ellenzéki számos politikusa hitte magáról ezen a napon, hogy ő maga a liberális-kommunista internacionálé… A nemzeti ünnepen efféle magatartást akkor láttunk, amikor ugyanezek füttyszóval zavarták meg a nemzet ünnepét. Ma, folyamatban lévő büntetőügyekben szereplők, feltehetően köztörvényes bűnözők, gyilkos kommunisták leszármazottai, nagyhangú ócska prolik léptek színpadra, önbecsülést, szégyenérzetet nem mutatva hasonló szellemi és erkölcsi szinten billegő hallgatóságuk előtt. Lázadásra, azaz gyilkolásra és káoszteremtésre, kormánybuktatásra, anarchiára szólítottak fel ezek a csekély támogatottsággal rendelkező niemandok, miközben az Erzsébet híd másik oldalán hasonló erkölcsi nívó jelent meg a Mi hazánk mozgalom ünnepinek mondott megemlékezésén, amelyen érdekesebbnél-érdekesebb emberek jelentek meg. Olyan nagyságok, akik Vona Gábor árulása után nem álltak fel, nem mondtak le, hanem mindaddig felvették az árulók pártjában fizetésüket, amíg összegrundolták maguknak az új pártot, aztán folytatva a szellemi, gyűlölködő és lázító tobzódást, új névre keresztelték a vérbíró nagypapi népnemzeti, kereszténygerincű unokájának pártját, amelyben ugyanazt csinálják, amit a Jobbik félbehagyott. Mert, mint a Jobbik vagy Torgyán kisgazdái, azt képzelik magukról, hogy ha ócsárolják Orbánt és hasonlóképpen gyalázkodnak bal felé is, akkor majd a nép rájuk szavaz, mert ők a mérleg nyelve... Pedig nem. A tizenkét pontot a mai korhoz illesztő, kenetlen szekérkerék nyikorgásához hasonló beszéd nem volt más, mint az öntömjénezés, a hitegetés és a túlfűtött, hátulról, nyilván valakik által támogatott önbizalom ostoba megnyilvánulása. Hiszen a nemzetért és a hazáért úgy harcolni, hogy a nemzeti keresztény kormányt és annak ellenségeit egy lapon emlegetni, önmagában is zsákutca. A választási ígérgetések pedig, immár nevetségesek, hiszen ugyanazt hallhattuk az összes ellenzéki „mérlegnyelv” összejövetelén. Mert számukra a 2019-es március 15-e is, a hatalomvágy, a keresztény-, és magyargyűlölet, a hazudozás, a bevándorláspártiság, az Európai Egyesült Államok létrehozásának álma, valamint az Orbán és a rá szavazó hárommillió magyar keresztény utálatának jegyében telt. És ez, Gyurcsánytól Tóth-Toroczkayig, szánalmas magatartás a nemzeti ünnepen (meg azon kívül is!).    

A kormánypártiak, szemben a Gyurcsányista kétszáz, és az összellenzéki kétezer fős táborral, mintegy háromszázezren gyűltek össze a Nemzeti Múzeum előtt. A műsor és a beszédek, valamint a beszédekben rejlő gondolatok színvonalas, érthető és logikus rendben követték egymást. Nemzeti ünnep volt… valódi, egyértelmű és nem mások ellen szóló… hanem a magyar jelent és a jövő lehetőségeit feltáró miniszterelnöki beszéddel. A keresztény kultúrát szavakban védjük, de egyetlen keresztény pap, lelkész sem áldotta meg a Múzeumkerti ünnepséget, s nem köszöntötte nemzetünket, s nem emelte föl szavát a hit védelmében… és ez szomorú, de jellemző.

Kárpát-medence

Voltaképpen nem is kellett volna magyarországi megemlékezéseket tartani. Sem az Egyetem téren, sem az Erzsébet hídnál, sem a „Múziumkertben”… Mert amikor egy ország nem tud együtt ünnepelni, amikor egy nemzet nem képes méltóságteljesen viselkedni, akkor fölösleges erőltetni az ünneplést, mert az olyan, mint az egykori november 7.-ék…

Az igazi március 15-ei megemlékezések Erdélyben és a Kárpátalján voltak. Értéke is ott van ennek az ünnepnek, hiszen a szabadságról, a szabadság igényéről, az abban való reményről szólt ez a nap.

Székelyudvarhely a tiltott zászlókkal köszöntötte a forradalom és szabadságharc napját, s ezen a napon is sokan tettek fogadalmat arra, hogy kitartanak és megőrzik őseink hitét, hazaszeretetét, nyelvét és imáit.

Sepsiszentgyörgy szív alakú nemzeti zászlókkal ünnepelt, s minden falu és város megemlékezett erről a napról, Csíkszentsimontól-Ojtozig, Brassótól Szatmárnémetiig. A Kárpátalján egy gyermek-tánccsoport örvendeztette az egyelőre még szabadon ünneplő Munkácsiakat… De nem is folytatom a felsorolást, hiszen a TV-k és rádiók, valamint az internetes oldalak bőven adtak tájékoztatást hazánk megszállt részeiről is….

Összefoglalás

Végül… valamit le kell írnom. Le kell írnom, hogy elegendő volna minden esztendőben egyetlen magyar várost kijelölni az ünneplésre. Nem, nem csonka-országit, mert a csonka-ország nem méltó a magyar ünnepre. A csonka-ország vak. Nem látja őseinek hősiességét, nem látja a megmaradásért való százados küzdelmet, nem látja a megölt magzatokat, nem látja, hogy önmagát végzi ki, mert nincs rend és nincs tisztesség. Árulás, árulást követ, magyarok élvezettel tesznek tönkre magyarokat, s az ellenzék kárörvendő kacajjal nézi, amikor magyar fejek hullanak, magyar nemzeti újságírói pallosok által, s örömmel szervezi a liberális bolsevik ellenzék a káoszt nemzetközi szervezet által pénzelve, mert a hazaárulás Magyarországon a demokrácia nevében a demokratikus jogokhoz tartozván nem büntetendő.

A szabadság ünnepe idén két magyar városban, Kézdivásárhelyen és Székelyudvarhelyen volt igazi ünnep. Ám, csak egyetlen beszéd volt igazán ünnepi, magasztos és sokatmondó. Kató Béla kolozsvári református püspök beszélt igazán érthetően, ünnephez méltón, s ő mondta ki az ünnep igazságát, jelentőségét, s ő foglalta össze mindazt, ami a Kárpát-haza március 15-i beszédeiből mindenütt hiányzott, s ami valódi figyelmeztetés volt a hitehagyott, fellegekben járó magyarság számára: „Az Istenen kívül senkire nem számíthatunk, csak magunkra! Ezért össze kell fognunk…”

(Főtiszteletű Kató Béla püspök úr beszédét rövidesen, teljes terjedelmében közöljük.)

Stoffán György