Zadravecz püspök és a patkányforradalom – a tüntetések margójára…

 

Fotó: Google képtár

A baloldal és a vele azonos liberálisok 1919-es centenáriumi megemlékezéseket tartanak ebben az évben. Az értékrombolás nagymesterei azonban ma igen precízen követik gazdáik parancsait, s élvezik a kialakult helyzetet annak hiú reményében, hogy ez a harc lesz a végső. Nekik… de nem az eredeti szöveg szerint, hanem valahogy úgy, hogy „ez a harc lesz az utolsó”… s ez a kis szövegváltoztatás érzékenyen érinti őket, tehát mindenre képesek annak érdekében, hogy a nemzeti gondolkodásúak ne tudják végképp elsöpörni a múltat, azaz, azt a sok mocskot, amelyet a szocialista-liberális eszme az elmúlt száz évben felhalmozott Európában.

A negyedik esztendeje tartó európai háború pont olyan történelmi körülményeket teremtett nekik, mint a 14-es világégés, és ezt is ugyanazok szervezték és kivitelezik, akik a 14-est, majd kis idő múlva a másodikat. Nem sok változott az első és a második esetében, ám a szervezők mára nagy figyelemmel korszerűsítettek, tapasztalataikat felhasználva. Ugyanis, ha a kereszténységet és annak ideológiáját, azaz a krisztusi hitet akarják felszámolni, és egységes, globális vallást akarnak kialakítani, akkor ennek a keresztény vallásnak a központját kell támadni, nehogy a XV. Benedeki, illetve a XII. Pius által vezetett római egyház erős vallásvédelmébe botoljanak. A két pápa minden apró mozzanatra felhívta a világegyház figyelmét, s igyekezett meggátolni a vallás és istenellenes propaganda terjedését, ám, azok akkoriban nem tudtak olyan hatással rombolni, mint a mai internetes korban, amikor már a hatéves gyerekek is téveszmékkel tűzdelt netes játékokkal foglalatoskodnak szellemi fogyatékos, önmegsemmisítő szüleik tudtával és beleegyezésével. 1920. körül hasonló volt a helyzet, mint ma, ám akkor a katolikus hívek és a papság ereje összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint ma. A Vatikán támasza, sőt védelmezője volt a kereszténységnek, s ezt a védelmet és támaszt XV. Benedek pápa biztosította.

Zadravecz István ferences püspök abban a korban így beszélt:

„Testvéreim! Miért fessem le újból a romhalmazt, amelyet restaurálnunk kell?! Hisz szemeink előtt omlott össze annyi ifjú élet; szemeink látták, hogyan égett el a gyűlölet lángjaiban annyi melegség, annyi szeretet. Ugye, mi megkövülten bámultuk azt az omlást, amely annyi boldogságot, annyi melegséget, jobb jövőt nyelt el.(…) — Romhalmaz ma Európa a szó legteljesebb értelmében. — De csak ott láttok ti romhalmazt, ahol a hadseregek nyomai maradtak meg? Csak ott láttok ti romhalmazt, ahová belegázolt a hatalmi csizma? Csak ott láttok romhalmazt, ahonnan könnyes szemekkel egy szál ruhában szaladt el a hontalanná vált ember? Ti csak ott láttok romhalmazt, ahol sírok domborulnak, amelyek annyi apát, annyi ifjút, szeretetet, szerelmet nyeltek el? Ti csak ott láttok romhalmazt, ahol füstölögnek a romok? Nem! Nemcsak itt van a romhalmaz! — Ez csak fizikai romhalmaz. Az én szemeim más romhalmazt is látnak. Az én szemeim a lélek romhalmazát látják. (…)Akartok új boldogságot teremteni a boldogtalan Európa mezején? Ha igen, akkor tudjátok meg, hogy nem a Trianon paragrafusai, hanem Róma szelleme, a XV. Benedek elmélete (…) az, amely ma nyugalmat teremt és holnapot boldogít!(…) Mi okozta a rettenetes katasztrófát? Testvéreim! Igaz, a kezdet kezdetén az egyesek és a spekulációk lehető legnagyobb érdekei verődtek össze. Az érdekek érdekkel álltak szemben s néztek egymással farkasszemet. De a nagy omlások kezdetén már nem egyesekkel találkozunk, hanem már a tömegekkel! Itt a tömegnél veszett el valami. A tömeg vesztett el valamit... És amikor ez a valami veszett el, akkor omlott össze Európa. Igen Európa! Mert nemcsak a nem is tudom hány részre darabolt Magyarország omlott össze, s nemcsak a mi romlott hazánk trónját rágta meg a szú. Nem! Mert odaát is szúette sok országnak a trónusa!... Fog még ott is recsegni, ropogni... és jaj nekik! ez a recsegés még borzalmasabb lesz, mint a miénk!”

Zadravecz püspök látnoki képességgel vetítette előre a mai kor szörnyűségét, s Európa menthetetlen jövőjét. Ma láthatjuk, hogy az értékrombolást és Európa elpusztítását szervező globális hatalom megszerezte a Vatikánt, tehát elvette a lehetőséget, a kapaszkodót a keresztény embertől, s ma már Zadravecz püspök sem adhatna erőt és bizalmat azon szavaival, hogy: ” (…) Ott áll a sziklatömb tetején szilárdan és megingathatatlanul XV. Benedek pápa. Körülötte tátongó mélység, nagy omladékok. És ő mosolyog... (…) s azt mondja: Összedőlt világ, megtorpant boldogság, ha újból megelégedett és boldog akarsz lenni, (…) az igazságokat vésd a lelkedbe, és bár még sokáig fájni fog a szíved a tegnap miatt, mégis boldoggá teheted a holnapot.”

Mára ez a sziklaszilárd védelem is a nagy szervezők kezébe került, s a mai Benedek a Vatikánba zárva, megzsaroltan és lemondva várja az isteni beteljesülést, a halált, és szenved, mert látja az árulást, az egyház vezetőjének Krisztusi parancsok ellen fordulását. Mert a nagy szervezők tudják: Öld meg a pásztort és szétszéled a nyáj. Azonban a pásztor nem a Vatikán mai vezetője, hanem maga Krisztus… A világ lerombolásának irányítói megtizedelhetik ugyan a hívek közösségét, eltántoríthatják az amúgy is kétkedőket, de a hívő embert nem terelhetik más útra… így tehát nem lehet a világforradalmat tökéletesíteni. Sajnos azonban nagy bomlasztást visz végbe az, hogy az Egyházban bízók közössége két-három részre szakadnak. Aki hisz, világosan látja, hogy a mai vezető mind politikailag, mind dogmatikai dolgokban szembe megy a hívő nép meggyőződésével és Krisztus parancsaival. Ez pedig a kétkedőket más egyházakba vagy hitetlenségbe űzi, a hívő embereket eltávolítja, kétségek közé taszítja, tehát, megrendíti az egyházba vetett hitet és megszünteti az egységet. Ennek előszele volt a korábban erőltetett ökumenikus egyezkedés, amely minden keresztény-keresztyén egyházra súlyos negatív hatással volt.

Zadravecz püspök figyelmeztet is 1921-ben mondott beszédében: „(…) Nem elég a teoretikus Krisztus evangéliumát csak tudni, nem elég a Krisztust csak ismerni, hirdetni, hanem át is kell Őt érezni és élni. Tehát a továbbépítés új dogmája ez: élni a Krisztust. Értsetek meg! Én nem a merev dogma hitét hirdetem, hanem azt a hitet, azt a megváltó hitet, amely a tételeket átviszi az életbe, a praktikus életbe; a tiédbe anya, a te bölcsődbe gyermek, a te életedbe apa, a te kötelességedbe ifjú, férfi egyaránt. (…) Azt mondja szent Ágoston: »Igazságos vagy Uram és igazságosak a te Ítéleteid, amikor úgy intézted, hogy minden bűn méhében hordja méltó büntetését.« — A valóság az, hogy elfordultunk Istentől. Ez elfordulás feltétlenül kell, hogy méhében hordja a vele járó büntetést. Amennyire eltávolodtunk Istentől, annyira mélyebben estünk a sárba. Nagyon eltávolodtunk az égtől, hát nyakig benne vagyunk a sárban! Emiatt nincs lelki örömünk, nincs vígságunk, nincs lelki erőnk, nincs kitartásunk, nincs fegyelmünk, önbizalmunk, nincs reményünk, nincs szeretetünk, mert a sár nem az önbizalomnak, önfegyelemnek, nem az önemelkedettségnek, hanem éppen az ellenkezőjének a tenyészágya. (…)

Mint láthatjuk, a tendencia, amely odavezette a nemzetet, ahol ma állunk, már száz éve is súlyos gondolatokat vetett föl a lélekismerő tudós püspökben, s ezt a megrázó lealjasodást, és annak irányát jól látják a ma bomlasztó és romboló erők.

A magyarság ereje a hitében volt és van ma is azon keveseknek, akik kitartanak, és őszinte odaadással szolgálják nemzetünk megmaradását, és hitünk terjesztését. A mindennapos tüntetések és a folyamatos felforgatás, a nagy rendezők magyar-, és keresztényellenes háborújának tökéletesítését, győzelmét akarják elérni. Kétséges azonban a háború kimenetele, mert bár van kapaszkodónk: a hitünk, emberi mivoltunk mégis a kételkedés és a bizonytalanság talaján áll. Megrendül bizalmunk és egy elenyésző felforgató-csoport nagy hangja mégis félelemmel tölt el sok embert. Pedig, ma a kitartó és elkötelezett hazaszeretet, az Istenben való rendíthetetlen bizalom és a példamutató tettek a fegyvereink. Nem a tüntetésekkel való foglalkozás, hiszen az egy elvetemült, aljas kisebbség hazug szólamaival feltüzelt, de rombolni képes tömegecske megmozdulás-sorozata. Zadravecz püspök más megoldást látott 1921-ben, s ez a megoldás gyógyír a mai bajokra, problémákra is, hiszen a bajokat és problémákat ugyanazok, ugyanúgy, ugyanazokkal végeztetik el, végeztetnék le…  

„(…)Minden nemzedékre, minden generációra a Gondviselés akarata és parancsa alapján különös, mondhatnám őt különös módon jellemző hivatás vár. És éppen e hivatás alapján szabad csak és kell lehetőleg jellemezni az egyes generációkat. Vannak generációk, nemzedékek, amelyeknek osztályrésze a boldogság; vannak generációk, melyek a vér jegyében születnek és halnak meg; és vannak generációk, amelyek a béke jegyében fogamzanak meg, és mint a tiszavirág minden fájdalom nélkül a béke jegyében halnak és múlnak el. És a mi generációnk milyen jegyben született meg? És a mi generációnkra a Gondviselés milyen stigmát nyomott? Ah! Nagyon hullámzó, százféle hivatású generáció ez! Láttunk boldog napokat és láttunk véres napokat!... És a hátralévő napjainkra nem lehet más a Gondviselés akarata és parancsa, mint »a nagy restauráció«. Igen! A nagy söprések, a nagy temetések, a nagy megelevenítések, a nagy feltámadások generációja vagyunk mi!”

Stoffán György

Az idézetek forrása:

P. ZADRAVECZ ISTVÁN TÁBORI PÜSPÖKBESZÉDEI, AMELYEKET A BUDAI SZENT ERZSÉBET APÁCAREND TEMPLOMÁBAN MONDOTT 1921. JÚLÍUS 28-30-iki., SZENT FERENC HARMADIK RENDJE ALAPÍTÁSÁNAK 700 ÉVES JUBILEUMI ÜNNEPSÉGEIN

Szabadságot Beke Istvánnak és Szőcs Zoltánnak!

Szerkeztőségünk felkérte dr. Kékesi Rajmundot, hogy ismertesse azt a jogtipró eljárást, amelyben két székely honfitársunkat ítélt el a román bíróság jogtalanul és hamis vádak alapján. Ennek apropója az, hogy 12000 aláírással ellátott petíciót adott át két erdélyi magyar képviselő az ügyben a szász kisebbségből származó Klaus Johannisnak, aki a válaszadás időopontját 45 napra elodázta. Az ügy nem akadályozta meg az EU-t abban, hogy időközben Romániát jogállamként ismerje el... Az Európai Néppárt soraiból mindössze 11-en szavaztak e határozat ellen. Köztük 10 Fideszes képvislő. Az RMDSZ-es és más magyar képviselők szégyenszemre tartózkodtak...

A Klaus Iohannisnak benyújtott, vagyis a bukaresti Államelnöki Hivatal Állampolgársági Ügyek Osztályánál 2018. november 21-én a 19597. számmal iktatott petíciót– melynek már több, mint 12 ezer erdélyi és magyarországi magyar aláírója, támogatója van, 2018 júliusának elején írtam s indítottam a CitizenGo oldalán és támogatásával, s ahhoz csatlakozni még most is lehet, mégpedig itt:

https://citizengo.org/hu/pr/164278-szabadsagot-beke-istvannak-szocs-zoltannak

Fontos hangsúlyozni, hogy e petíció nem kegyelmi kérvény, hiszen az a célja, hogy a román hatóságok és bíróságok helyezzék hatályon kívül a jogi szempontból megalapozatlan, ilyen formában etnikai alapon, az erdélyi és a romániai magyar közösség megfélemlítésének céljából meghozottnak tűnő ítéletet, mellyel öt-öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélték Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt. 2018. július 4-én immáron jogerősen fejenként öt év letöltendő börtönre ítélték Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt, a „székely terroristaper” néven elhíresült ügy kézdivásárhelyi vádlottjait. Ezt megelőzően azonban Bekééket 2017 áprilisában gyakorlatilag felmentették a terrorvád alól.

Beke Istvánt a SRI megfigyelése alapján még 2015. december 1-jén tartóztatta le a DICOTT (a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus elleni Ügyészség) azzal a gyanúval, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom helyi tagjai bombát akartak robbantani a december 1-jei, Románia Erdéllyel való egyesülésének kimondására – azaz magyar szempontból egy végzetesen tragikus eseményre - emlékező és emlékeztető nemzeti ünnepre szervezett, nyilvánvalóan demonstratív célú kézdivásárhelyi katonai parádén. A vád közösség elleni merénylet kísérlete és az arra való felbujtás, valamint robbanóanyaggal való visszaélés volt, a vád alapja és bizonyítéka pedig egy lehallgatott beszélgetés, melyben az érintettek – állítólag, hiszen a felvétel mindössze alig 5 %-a értékelhető, hallgatható - azon élcelődtek, hogy felrobbantják a városukban tervezett román állami ünnepség részvevőit december 1-jén.

A bombamerénylet terve aztán a vádiratban is helyet kapott, de a bíróság nem látta bizonyítottnak az emberölés szándékát. Bekét és Szőcsöt mégis a feketehalmi börtönbe szállították.

Több mint két év telt el a tárgyalásokkal, miközben a vádlottak először európai viszonylatban nem megfelelő körülmények között előzetes fogva tartásban voltak, majd házi őrizetbe kerültek. 2017. március 24-én volt az utolsó tárgyalás, majd 2017. április 7-én a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság felmentette Beke Istvánt az alkotmányos rend elleni cselekmény kísérletének, Szőcs Zoltánt pedig az arra való felbujtásnak a vádja alól.

A tavalyelőtt decemberben megjelent indoklás szerint Bekéék tehát, nem akartak terrorcselekményt végrehajtani, – ezt a bíró szerint csupán az SRI találta ki –  ám mivel Beke István már beszerezte a riadalomkeltésre alkalmas, de csak tűzszerészek által kezelhető petárdákat, amelyekről tudta, hogy tilos ilyeneket birtokolni, a bíróság végül robbanószerek illetéktelen kezelése miatt ítélte 11 havi és 6 napi, Szőcs Zoltánt pedig felbujtásért 10 havi és 8 napi börtönre, azaz épp annyira, amennyit előzetes letartóztatásban töltöttek. (Magyarul: egyikük szabálytalanul tárolt a lakásán petárdákat és gyerekjátékhoz való pukkanó tölteteket, melyeket engedéllyel árultak a játéküzletekben is. Ez volt az állítólagos visszaélés. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy ezeket ő még 2014. októberében rendelte meg – és fizette ki – egy online boltban, a 2014-es szilveszteri bulira és gyermeke születésnapi partijára készülve, ám többszöri sürgető levélváltás, majd az áru akármikori kézbesítéséről való lemondás után váratlanul, épp 2015 novemberének végén kapta meg, rejtélyes körülmények között, ráadásul többet, mint amennyit eredetileg rendelt, akkor egyszerű logikai lépésekkel is mindenféle izgalmas következtetésre juthatunk a késedelmes kézbesítés időzítésének és furcsaságának okait illetően.)

A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus elleni Ügyészség (DICOTT) rövid időn belül fellebbezést nyújtott be az ítélet ellen, mivel túl enyhének tartotta azt. A fellebbezést 2017. április 13-án iktatta a Bukaresti Táblabíróság. Beke István és Szőcs Zoltán szintén fellebbezett, hiszen nem csupán romániai, hanem nemzetközi szinten is példátlan, hogy néhány petárda birtoklása miatt letöltendő börtönbüntetésre ítéljenek valakit. Fontos tény, amely szintén több szempontból jogellenes, hiszen az eljárási jog alapvető szabályaival ütköző, hogy a 2018. július 4-én hozott fellebbviteli ítélet előtt az ügyészség a perbeszédeket követően, a tárgyalás utolsó pillanataiban indítványozta a vád besorolásának megváltoztatását közösség elleni merényletre tett kísérletről terrorista cselekedetre, s e változtatásra a védelemnek nem volt lehetősége érdemben se felkészülni, se reagálni. Arról, hogy a bíróság jóváhagyta e kérelmet,  sem a vádlottak, sem ügyvédeik nem kaptak semmiféle értesítést, így a védőbeszédek csak és kizárólag a pirotechnikai eszközzel való visszaélés vádjára irányultak, mely alól fel is mentették őket. Az újonnan kiszabott, sokkoló, jogerős büntetés így lett végül 5 év letöltendő szabadságvesztés. Tehát olyan ügyben és olyan vádpontok alapján ítélték el őket, mellyel kapcsolatban még lehetőséget sem kaptak arra, hogy védekezzenek. Beke ügyvédje panasszal élt a jogszerűtlen eljárás ellen, de ez nem akasztja meg a folyamatot. Az ítélet kézhezvételétől számított 24 órán belül meg kellett kezdeniük a büntetés letöltését.

Mindez része egy kirívóan magyarellenes intézkedési sorozatnak

A Klaus Iohannisnak címzett és továbbított levél e jogi anomáliák és visszásságok, továbbá az eljárásjogi hibák feltárása mellett egyértelműen bemutatja, hogy a Beke István és Szőcs Zoltán ellen hozott ítélet nem csupán minden alapot és bizonyítékot nélkülöz, hanem egyértelműen az erdélyi magyarság jogaiért szót emelők megfélemlítését szolgálja, és beleilleszthető az utóbbi idők egyre súlyosabb magyarellenes intézkedéseinek sorába.

Nem ez az egyetlen eset az elmúlt időben, amikor a román hatóságok és bíróságok csupán azért hoznak ítéletet vagy döntést ellenünk, legalábbis a kárunkra, mert az alperes, az igénylő, a vádlott magyar. Ennek bizonyítására elegendő a kolozsvári magyar alpolgármesterre, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium román államnak ítélésére vagy a marosvásárhelyi katolikus magyar iskolára és magyar egyetemi karra, vagy a marosvásárhelyi mentőparancsnok ügyére, a korábban visszaszolgáltatott, ám a napokban újraállamosított ratosnyai Bánffy-erdőkre gondolnunk, és a lehetséges példák sorolása ezzel korántsem véges. A két székely elítélésének e magyarellenes folyamat részeként történő megítélését segítheti továbbá, hogy  ugyancsak 2018. július 4-én történt, hogy az illetékes román bíróság újabb döntésében is megerősítette: a román állam nem adja vissza a Batthyáneumot, a világhírű könyvtárat és tudományos gyűjteményt a magyaroknak, azaz az Gyulafehérvári Érsekségnek.

"Szopassuk meg a bozgort!"

A fenti idézet több szempontból is meghökkentő és trágár lehet, ám nem véletlenül folytatom így e jelenségek bemutatását. Gondoljon bele: nem is olyan régen még azért hívhatott be a Szekuritáté erdélyi magyar embereket vallatásra, mert otthon magyar tévét néztek, és azért inthettek rendre embereket például Kolozsvár utcáin, mert magyarul beszéltek egymással, "román kenyéren élve..." Ugye, nem akarjuk, hogy újra eljöhessenek e mára már letűntnek vélt idők? Vagy már vissza is jöttek? Sajnos úgy tűnik, igen, hiszen elegendő a szatmárnémeti Széchenyi szobor sorsára, a román nyelv általános iskolai oktatását szabályozó legújabb román tanügyi rendeletre, vagy éppen a nagyváradi igazságügyi falára a napokban ragasztott, magyarellenes plakátra gondolni, melynek "szopassuk meg a bozgort" - ra fordítható felirata a román ügyészség szerint nem utal arra, hogy az elkövető gyűlöletre vagy diszkriminációra uszítana valamely csoport ellen. Mindezt közhírré kell tennünk a világban, nemzetközi nyomás alá helyezve Romániát, hogy e sorozatos magyarellenes jogsértéseknek végre vége szakadjon.

A petíció Klaus Iohannishoz juttatásának módja és annak okai:

A petíciót a székely nép és az erdélyi magyar közösség választott képviselői, vagyis Kulcsár Terza József, Kézdivásárhely országgyűlési képviselője és Fejér László Ödön, a bukaresti parlament szenátora nyújtotta be a bukaresti Államelnöki Hivatalban.

Azért választottuk ezt a megoldást, mert így Klaus Iohannisnak 15 napon belül válaszolnia kellett volna. Az elnöki hivatal jogi csűrés – csavarással, azaz arra hivatkozva, hogy a két képviselő azt nem a parlamenten keresztül, hanem közvetlenül nyújtotta be, e határidőt 30 naptári napra módosította, amit az elnök további 15 nappal meghosszabbíthat.

Bár reménykedtünk benne s imádkoztunk érte, hogy a Szentlélek Klaus Iohannist e 30 napos határidő lejárta előtt, vagyis még karácsonyt megelőzően kedvező és igazságos döntésre indítsa, s így Jézus urunk születésnapját a koncepciós per két áldozata már szerettei körében ünnepelhesse, továbbra is bízunk benne, hogy a legvégső, 45 napos határidő, vagyis 2019. január 5-e elhozza a koncepciós per keretében, vagyis ártatlanul elítélt két székely hazafi szabadulását.

Bízunk abban, hogy a petícióban foglaltak elegendő érvet szolgáltatnak az államelnök számára ahhoz, hogy meggyőződjön az ítélet megalapozatlanságáról, valamint annak súlyos eljárásjogi hibáiról, és ennek nyomán elkezdődjön a megsemmisítésére vonatkozó folyamat.

Amennyiben mégsem így történne, s Klaus Iohannis nem válaszol beadványunkra vagy elutasítja azt, a következő tervezett lépésünk az lesz, hogy beadjuk az Államelnöki Hivatalnak a sajtó jelenlétében a birtokomban lévő több mint 12 ezer aláírást, amely kinyomtatva mintegy 250 oldalt tesz ki már jelenleg is. Azt gondolom, e látványos „performansz” szükség esetén szintén elősegítheti e szégyenletes ügy még ismertebbé tételét és az igazság napfényre kerülését.

Érdemes persze megemlíteni, hogy a kezdeményezés támogatóinak célja mindemellett annak elérése, hogy az ártatlanul elítélt két székely hazafi felmentésének és szabadon bocsátásának érdekében a magyar kormány és a magyar diplomácia alaptörvénybe foglalt kötelességének megfelelően tegyen meg minden tőle telhetőt és módjában állót, hiszen e két ember nem csupán erdélyi magyar, hanem egyúttal magyar állampolgár is, ezért a levél másik megszólítottja Szijjártó Péter magyar külügyminiszter úr.

Budapest, 2019. január 1.

Dr. Kékesi Raymund

jogász

Erdély jövője – összetartás vagy önfeladás

Erdély sorsát nem véglegesen döntötte el az 1920-as trianoni majd az 1947-es párizsi békeszerződés. Mert a történelemben nincsenek véglegesen eldöntött dolgok. Minden az éppen aktuális politikai viszonyok függvénye.

A két békeszerződés között és utána eltelt időszak negatív eredményei azonban ezernyi politikai bűn következményei. Ezek legtöbbnyire Budapestről, később Budapestről és az erdélyi magyar és székely nemzet vezetőinek, vagy önjelölt vezetőinek a hibáiból, bűneiből erednek. Rendkívül rossz és téves lelkiállapotra utal, ha állandóan – évtizedeken keresztül – csak másokat okolunk, csak rajtunk kívül álló eseményeket látunk, saját égbekiáltó bűneinket pedig igen következetesen kerüljük, azokról tudomást sem veszünk. Pedig volna bőven, miről gondolkodnunk, volna, amiből tanulnunk, hogy sorsunkat itt a Kárpátok gyűrűjében végre biztonságossá tegyük.

A múlt tévedéseiről, politikai árulásairól, ostoba politizálásáról, és a kommunista rendszer magyarellenes voltáról kár beszélnünk, hiszen azok az idők elmúltak, igaz, egyáltalán nem nyomtalanul. Ezekből tanulnunk kell, de a hátrahagyott bajok, a politikai helyzet és az erdélyi magyar társadalom létszáma csökkenésének megállítása a mi feladatunk.

De hogyan? – tehetjük fel a kérdést. 

A válasz is egyszerű. Nem úgy, ahogy eddig tettük, mert annak eredménye ma már kézzelfogható. Ma a székelyföldi autonómiától zeng a magyar nemzetpolitika, a magyar kormány pedig példaértékű, de rosszul megítélt és helytelen alapokon nyugvó támogatási rendszerben segíti az erdélyi magyar társadalmat. Úgy teszünk mindnyájan, a legfelsőbb szintig, mintha nem ismernénk a mai főhatalmat, mintha egyenlő szellemi és erkölcsi megítélésben részesítenénk e főhatalom mindenkori vezetését. Annak ellenére teszünk így, hogy ismerjük, tudjuk kikkel állunk szemben, de erről sem veszünk tudomást, s nem úgy alakítjuk politikánkat sem Erdélyben, sem az anyaországban, hogy az gyümölcsöző lehessen és a magyar nemzeti értékek megtartását eredményezze.

Olykor úgy teszünk, hogy tetteink bőszítsék e gyűlölködő és száz éves politikáját tekintve áruló mindenkori román politikai erőket, máskor támogatjuk őket nemzetközi szinten, miközben ők az erdélyi magyar társadalmat minden szinten ócsárolják, jogait csorbítják, emberi létükben megalázzák.

Tehát, a románokkal szembeni erdélyi és magyarországi politikán változtatni kell. Továbbá, fel kell hagyni az Erdélyből Budapestre hívott és itt foglalkoztatott „szakértők” mindenhatóságára épülő nemzetpolitikával, mert akik ott sem feleltek meg választóiknak, azoknak a munkája Magyarországról sem lesz hatékonyabb, ahogyan ez ma már, csaknem egy évtized múltán kézzel fogható.  Nem elég volt szekusokkal – akik ma az erdélyi magyarság vezetőinek tartják magukat – együtt vadászni, hanem el kell menni a székely és magyar nép közé, és meg kell hallgatni véleményüket arról, hogy miként lenne jobb és hathatósabb az a támogatási rendszer, amely az anyaországból hivatott segíteni a magyar kultúrát, tehetséggondozást. Mert bizonyos vagyok abban, hogy ez sokkal célirányosabbá tehetné a „magyar pénzeket” annál, ahogyan az elosztás ma folyik. Legyünk őszinték: ma az évtizedes barátságok, az uram-bátyám mentalitás érvényesül ezeknél a támogatásoknál, legyenek azok százezres vagy milliárdos nagyságrendűek.

A politikában a budapesti kormányok a rendszerváltás óta úgy viszonyulnak némelyik, a Kárpát-medencében ma regnáló idegen főhatalomhoz, mintha félnének, vagy kiszolgáltatottai lennének ezeknek a főhatalmaknak. Ez is helytelen politikai szemlélet, hiszen az ellenünk gyűlölettel bíró országokkal szemben nem lehetünk mi elnézőek, s nemzetközi szinten segítőik sem lehetünk. Sokszor esik meg, hogy amikor a románok újabb és újabb megszorításokkal sújtják a magyarságot – szemben az 1918-as hazug ígéreteikkel – akkor mi, a nemzetközi politikában az ő javukra szavazunk, mellettük állunk ki. Hiszen nem csak Ukrajnának vannak olyan érdekei, amelyek a magyar hozzáállástól függnek, hanem a románoknak is. Antalltól máig tehát, olyan a magyar politika ezekkel az országokkal, köztük Romániával szemben is, ami nem vezet sehová, legföljebb többet röhögnek rajtunk a Cotroceni-i palotában. 

Az sem célravezető, ha az 1920-as évek akkor érthető és jogos szlogenjeivel tüntetünk, és hihetetlenül ostobán Trianon ellen gyűjtünk aláírásokat, mintha bárki is ezen a világon foglalkozna e kérdéssel. Maximum azt kapjuk válaszul, hogy nem normális az MVSZ vezetése és azok sem, akik nem a mai politikai erőviszonyok alapján mentik, ami még menthető. A realitások talaján kellene az MVSZ-nek is politizálnia, nem pedig azon elmélkedni, hogy ezt a teljesen elrugaszkodott, ostoba és ártó szemléletet nem támogatja a magyar kormány. Igaz, az NSKI sem tesz többet annál, mint amit az MVSZ. Az egyik szervezet nem kap pénzt és úgy árt, míg a másik sokat kap, de nem is csinál belőle semmit, csak jól élnek a rokonok és az ismerősök az állami keretből. Ez pedig nem egészen fedi a nemzetstartégia fogalmát. 

Ami pedig az erdélyi politikát illeti:

Súlyos hiba ma a székelyföldi autonómia emlegetése, az azért való küzdelem. A hatását látjuk… amíg a Partiumban nem szól a kutya sem azért, ha magyar felirat van itt-ott, a magyar többségű székely városokban és falvakban még a községháza feliratot is leparancsolják az ortodox püspökség által pénzelt oláhjog védők feljelentése alapján a román-demokratikus bíróságok. A székelyföldi autonómiát ugyanis sem a liberális világpolitika, sem a Krisztust tagadó szakadár ortodox egyház, sem pedig a román főhatalom nem fogja engedélyezni, biztosítani – így! Túl ezen, a ma másfélmillióra csökkent erdélyi magyarság nem engedheti meg magának azt a luxust sem, hogy párt-párt hátán politizáljon. Ha nincs egység az erdélyi magyar politikában, ha mindenki pártelnök és politikus akar lenni, akkor jobb, ha kezét feltartva kivonul a székelység és magyarság a megszállt területről. Ha a partiumi és erdélyi magyarság nem talál magának közös nevezőt, s nem arra törekszik, hogy egyetlen közös szervezetben, egyetlen közös erdélyi autonómiában gondolkodjék, akkor semmi értelme annak, hogy egyáltalán politizáljon, mert nem lesz sem pozitív hatása, sem eredménye.

Fontos azt is szem előtt tartani, hogy a magyar fiatalok Erdélyben ne üljenek fel a lelketlen, a nemzetközi liberális erők által pénzelt magyarországi, szélsőjobboldalinak tűnő szervezetek lázításának, mert azzal okot szolgáltatnak saját lehetetlenné tételükre és az erdélyi magyar társadalom jogcsonkítására. Mert a jog szentsége megszűnt egész Európában, így a regnáló liberális hatalmak bármiért és bárkit rács mögé tehetnek. Ilyen súlyos eset a Beke-féle ügy, amely svájci és amerikai magyar szekusok és magyarországi jobboldali szervezetek miatt robbant ki, ám közülük senki nem emel szót a bebörtönzött és jogtalanul elítélt fiatalok mellett.

Az egyházak felelőssége

Az egyházak mai vezetői is súlyos hibákat vétenek, amikor nemzeti elkötelezettség helyett feladják állásaikat és a főhatalom előtt tetszelegve, ilyen-olyan előnyökért lassú elrománosítási folyamatot indítanak el. Eközben elvárják, hogy Budapest támogassa, védje őket a már számukra nem is olyan nagy ellenséggel szemben. Igen nagy veszély az is, hogy Róma miként fog dönteni a kora miatt kötelezően leköszönő erdélyi érsek és segédpüspöke utódját illetően. Magyar érseke és segédpüspöke lesz-e továbbra is a magyar és székely népnek Erdélyben? Hiszen látjuk a csángók szomorú és felszámolásra ítélt helyzetét, valamint a Felvidéki magyarság püspöknélküliségének hatását…

A kivándorlás és a gazdasági helyzet is súlyos gondot okoz az erdélyi magyarság megmaradását és jövőjét tekintve. Ám, ennek a témának a fejtegetése egy másik cikk témája lesz hamarosan.

Mit kellene tehát tennünk itt a Kárpát-medencében, hogy egyre fogyó nemzetünk megmaradjon?

Teljes szemléletváltásra van szükség. Lenne szükség, amely hovatovább reménytelenné válik, mert a magyar vállalkozások, a magyar munkaadók, a gazdaságilag kettévált és elerkölcstelenedett társadalom nem nevelhető. A pénz, a megélhetés az egyéni érdekek, elhatalmasodása embertelenné teszi a társadalmat. Az oktatás színvonaltalansága, a lelkes szakemberek háttérbe szorítása és a kolozsvári egyetem liberális kígyófészekké válása alapjaiban teszi lehetetlenné az oktatásban rejlő értéket, a magyar hazafiságra nevelést. A papság számának csökkenése, a meglévők elkényelmesedése, az egyházban való elbizonytalanodás a hitéletre súlyosan negatív hatással van, ami pedig az ifjúság nevelését is veszélyezteti.

Önfelszámolás folyik ma Erdélyben és a Partiumban, ez a folyamat pedig a végső pusztulást jelenti. Az utolsó utáni órákat éli a magyarság, s ha nem fogunk össze mi itt mind a Kárpátok gyűrűjében, akkor két-három generáció múlva Csíksomlyón is kétnyelvű lesz… majd pedig csak román a szertartás… Látnunk kell a folyamatot, hiszen Boldogasszony ferences temploma, vagy Zágrábé, Újvidéké is, a magyar nyelv tekintetében megszűnőben van, a korábbi hasonló problémák okán és miatt.

Nincs tehát időnk. Mind személy szerint, mind közösségeinkben önvizsgálatot kell tartanunk, s meg kell teremteni azt az egységet, amely már évszázadok alatt bebizonyította, hogy működik. Ha nem tesszük, s papjaink is – a liberális, kényelmes életmód hatására – cserbenhagyják népüket, akkor végünk van…

A megmaradást egy erdélyi autonómiatörekvés biztosíthatja csak, amelyben mély egyetértés, erős hit, igaz szó és egyenes gerinc szükséges, összefogva olyan románokkal, akik hasonlóan hozzánk, emberi módon gondolkodnak és számukra is a béke, és a Bukaresttől való elszakadás a cél. Mert e pillanatban a saját kezünkben van a megoldás.

Stoffán György  

A Vatikán mostohagyermekei – avagy mi lesz a magyar vértanúkkal?

Aktuálisabb, mint valaha...

Értetlenül állnak a Kárpát-medencei magyar katolikus hívek annak láttán, hogy a Szentszék számos magyar ügyet vélhetően szándékos politikai meggondolásból félretesz és hagyja feledésbe merülni olyan nagy egyházi személyiségek boldoggá avatási ügyét, akiknek emléke és példája ma úgy hiányzik a magyar társadalomból, mint egy falat kenyér. Főként az erdélyi ferencesek ügyei – nyilván politikai megfontolásból – maradnak elintézetlenül, de a hazai ferences vértanúk boldoggá avatásával sem siet a szent hivatal. Hasonlóképpen nincs előrelépés Mindszenty József és Márton Áron vértanúk oltárra emeléséről, ami azért is érthetetlen, mert azt a VI. Pált – akinek külügyminisztere mindkét lánglelkű » magyar és székely « főpapot megalázta a kommunista diktatúrával kiegyezve, majd egyházpolitikai érdekből semmibe vette küzdelmüket – szentté avatta. Azonban Csiszér Elek és Boros Fortunát ferences szerzetesek boldoggá avatásáról évtizedek óta hallgat a politikai előnyöket mindenfölöttinek tartó Szentszék. Csiszér Elek (Csíkcsobotfalva, Csík szék, 1856. nov. 6. – Brassó, 1942. ápr. 27.) szenté avatásáról utoljára és hivatalosan az 1958-ban elhunyt (politikai okokból boldoggá nem avatott) XII. Pius pápa pontifikátusa alatt esett szó. Boros Fortunát ferences vértanú boldoggá avatását (Zetelaka, 1895. június 3. – Capul Midia, 1953. március 16.) – akit a románok a brassói szerzetesházból a Duna-csatorna építésére hurcoltak, majd ott a súlyos beteg, 58 éves papot egy lapáttal agyonverték –  2003. március 4-én a gyulafehérvári Főegyházmegye a kommunizmus romániai vértanúi közt kérte a Szentszéktől P. Fortunát boldoggá avatását is, de az ügyben immár 16. éve nem történt előrelépés. Itt kell megemlítenem, hogy Csiszér Elek ügyét Ő terjesztette fel a Szentszékhez! Kelemen Didák, Batthyány László, Szabin testvér, Hám János ügyének lezárására is vár a magyar katolikusok Kárpát-medencei közössége.

Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát magyarországi ferences vértanúk ügyében sem érkeznek újabb bíztató hírek a Vatikánból. „A fenti hét szerzetes 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése.”(Magyar Kurír)

A boldoggá avatási eljárások hosszú időt vesznek igénybe, megalapozottnak és igazoltnak kell lenniük, ám a fent felsorolt esetekben csaknem minden feltétel adott volna ahhoz, hogy a Szentszék engedélye megszülessék. XII. Pius pápa, a magyarság nagy védelmezője, már évtizedek óta zavaró tényező bizonyos politikai körökben, ezért a kezdeményezett boldoggá avatása elmaradt, noha életszentsége ezt mindenképpen kiérdemelné. Hasonló lehet a helyzet a magyar főpapokkal és szerzetesekkel is, kivált az erdélyi, boldoggá avatásra felterjesztett nagyjaink esetében, hiszen egy Krisztust tagadó államvallású, szakadár ortodox birodalommal való jó politikai kapcsolat többet ér a Szentszék számára, mint a mindig hűséges székely és magyar nemzet katolikus közössége, amelynek száma jóval kisebb, mint a román katolikusoké. A Szentszék pedig, ehhez a nagyobb számú román katolikus közösséghez alkalmazkodik külpolitikájában. Ennek a külpolitikának volt tudható, hogy a szent pápa, II. János Pál nem látogatta meg az ezer éves gyulafehérvári Főegyházmegye központját, nem emelte metropolita rangra a jelzett érsekség érsekét, a csángók nem kapnak lehetőséget magyar nyelvű lelki gondozásra, s a Szentszék nagykövete pedig, a román tárgyalódelegációhoz fordulva azzal tréfált Marosvásárhelyen, amikor a katolikus iskolaközpont „érdekében járt el”, hogy a magyarok miért nem olvadtak már be a nagy román közösségbe, hiszen volt rá száz esztendejük.

A politika felülírja tehát a szenvedést, a krisztusi magatartás elismerését, a hitért elszenvedett halált… hiszen Róma mai püspöke sem tervezi a székely néppel való találkozást, hacsak székelyeink nem látogatnak el a Regát fővárosába a pápalátogatás idején… (Igaz van néhány vakvágányra terelődött erdélyi pap, aki ezt szorgalmazni fogja…)

S mi lehet a Kárpátok gyűrűjében, az Esztergom-Budapesti Érsekség fennhatósága alá tartozó felterjesztettek boldoggá avatása elodázásának az oka? Miért nem lehet a szentek és boldogok sorában Mindszenty, és a vértanú ferencesek? Mert a politika felülírja a szenvedést, a krisztusi magatartás elismerését, a hitért elszenvedett halált… és felülírja a magyarságot is… Rómában.  

Ha Casaroli államtitkárt is boldoggá vagy szentté avatja a mai római püspök, akkor több kérdésem nincs. Addig viszont a fenti sorokat kérdésnek tekintve várom Róma válaszát, hiszen jó lenne még megélni legalább a legnagyobbak elismerését… és szükség is van rá, hogy a Szentszék is példaként állítsa a magyar fiatalok és a Kárpát-medence magyarsága elé azokat, akiknek ez a nép köszönheti, hogy még létezik. Vagy ezt nem nézi jó szemmel a vatikáni külpolitika?

A fentiek ellenére addig, amíg konkrét és egyértelmű válasz nincs, addig is büszkén tekintek e feledésre ítélt nagyjainkra… hiszen a Mennyek országában nincs politikai megkülönböztetés, és nincs szükség e földi beleegyezésre sem… Akiket itt a földön magyarságuk és hűségük miatt maga a Szentszék is kellemetlennek tart, ott a Mennyben már megkapták jutalmukat.

S így, mintha nem volna politika, Szentszék és sok ostoba vatikáni politikai bürokrata és áruló, imádkozhatunk… imádkozzunk Hozzájuk hazánkért, nemzetünkért, megmaradásunkért!

Stoffán György