Voltaképpen nem is kellene beszélnünk ezekről a senkikről, de vannak dolgok, amelyek mellett nem mehet el az ember szó nélkül, még akkor sem, ha rangon alulinak tartja a megjegyzést, a hozzászólást, a bírálatot.
A nagyváradi Gáspárik Attila és Krasznahorkai (Korim) László megnyilvánulásai azonban annyira szánalmas megnyilvánulások, hogy érdemes róluk beszélni. Ugyanis mind emberileg, mind erkölcsileg megmagyarázhatatlan az a magatartás, az a véleményalkotás és történelemhamisítás, amelyet ez a két ember elkövet – maga ellen. Nem mondanám, hogy a nemzet ellen, hogy a magyarság ellen… csak és kizárólag önmaguknak ártanak, hiszen megnyilvánulásaikkal több millió magyar undorát váltják ki. És milyen rossz lehet úgy élni, hogy két-hárommillió magyar irtózik még a ponemtől is, ha valahol meglátja. Krasznahorkai nem tűnt volna ki a magyarokat gyűlölők díszes társaságából, ha nem kapja meg a politikai Nobelt, amellyel azt jutalmazták, hogy évek óta utálkozva, ellenségesen nyilatkozik a magyarságról, a magyar nemzetről. Erre volt jó emlékeztető a Nobel-díj, hiszen a magyar nagyon is feledékeny, és képes együtt ünnepelni saját ellenségeivel. Krasznahorkai annak a bevándorolt társadalmi rétegnek a tagja, amely zsigeri gyűlöletet érez a magyarsággal szemben, de maga sem tudja miért… a szabad véleménynyilvánítás megengedett, tehát, azt mond és ír, amit akar. Senki nem bántja érte, senki nem fogja leköpni sem a Nagykörúton, sem Rómában vagy Párizsban… vagy ahol éppen él. Csupán lesz, aki undorodik tőle, lesz, aki haragszik rá, és lesz olyan – mint én magam –, akinek Krasznahorkai az égvilágon semmit nem jelent, olyan, mintha nem is volna: levegő… vagy még az sem.
Hasonló helyet vívott ki magának a lelkemben Gáspárik Attila, aki Münchenben rontott rá a lehető legundorítóbb hazug állításokkal és zsigeri gyűlölettel a magyar nemzetre, Gróf Czegey Wass Albertet rossz írónak és háborús bűnösnek titulálva, Trianont pedig áhított magyar álomnak nevezve. Ha egyebet ott nem is mond, akkor is megszűnt volna létezni számomra. Mert vannak olyan szánalmasok, akik miatt fölösleges bosszankodni, akiket még utálni is rangon aluli. Aki Sepsiszentgyörgyi születésű és képes ócsárolni a történelmünket, hazánkat, legnagyobb értékeinket az valóban olyan, mint egy kezelhetetlen bolond.
Legalábbis az én szememben. Ezért hát, még csak a fejemet sem csóválom, hallva és látva az embermegnevezésre is méltatlan egyedeket. Sajnálom őket, mert megvonják maguktól azt a nemes érzést, amelyet a magyarság tudata ad, és amelyet sehol másutt nem érezhet az ember, mint a Kárpátok Isten által alkotott és nekünk, magyarok adott gyűrűjében. És sajnálom ezeket a papucsállatkákhoz hasonlókat azért is, mert előbb vagy utóbb inkább elsüllyednének szégyenükben a mostani önmegsemmisítő megnyilvánulásaik miatt. Jól tudják, hogy azokra az állításokra, vádakra és rágalmakra, amelyeket nyilvánosan képesek voltak kijelenteni, nincs és nem lesz bocsánat… és ez rosszabb, mint a halálos ítélet. Mert az emberek irántuk való megvetésénél és undoránál nincs nagyobb büntetés.
Stoffán György