Amikor azt látom, hogy a Szent Péter bazilikában, mise alatt valaki levizeli az oltárt, de csak két szerencsétlen templomőr igyekszik eltávolítani a tettest, akkor már csak legyintek: – Jöjjön, aminek jönnie kell. Ugyanis az emberekkel valami nagyon nagy baj van. Nincs önvédelmi ösztönük és képességük, és ezt a hiányosságot a keresztényi jámborsággal magyarázzák. Pedig, az oltár levizelése nem csak Szent Péter sírjának a megszentségtelenítése volt, sőt, talán az a legkevésbé, hiszen, egy sír csak jelkép, emlékhely, a magunk sajátos érzéseinek kifejezője. A megalázó tett egészen másról szólt. A keresztény világ megcsúfolásáról, az erkölcsi értékek megszűnéséről, a hit meggyalázásáról… jelen, szánalmas korunkról.
A történés után a világsajtó mélyen hallgat, mintha nem történt volna semmi. A hazai média is csak úgy szőr mentén említette a dolgot, egy-egy kivétellel, de ezek a kivételek is kissé helytelenül, hatalmas felháborodással és nem odaillő jelzők használatával ítélte el a fájdalmas eseményt.
Ilyen a világ – summázhatnánk az ügyet, de ez aligha old meg bármit is. A beletörődés, a „mit lehet tenni?”– kérdés kicsit olybá hat, mintha a felelősség csak az oltár meggyalázó ördögi cselekmény elkövetőjéé volna. Pedig, nem csak az övé. Mindnyájunké. A megoldás is ott kezdődik, hogy a keresztény világ, vezetőstül önvizsgálatot tartson, hogy reménykedés helyett bűnbánatra, imára szólítson fel. Mert ez a cselekedet, amely a hívő ember lelkét megrázta, nem csak úgy, magától és nem váratlanul történt. Hosszú út vezetett idáig a világban, Európában… és a Vatikánban.
Ezt a hosszú utat nehéz röviden összefoglalni, hiszen ezer szálon futottak és futnak az események, a véleménynyilvánítások, az evangelizációt felváltó politizálás, a hagyományokkal ellentétes megszólalások. A hosszú út kiindulópontja XII. Pius pápa halála volt, amely után valami egészen új irányt vett a Vatikán, és jó szélesre nyitotta ablakait a világra, nem gondolva arra, hogy kevesebb illat áramlik ki onnan, mint amennyit füst és bűz betódul a falai közé. A modernizálás és a liberalizálás, a krisztusi törvények relativizálása egészen napjainkig egy összezavart, konkrét irányelvek nélküli káoszt mutat, ezernyi olyan momentummal fűszerezve, ami nem összeegyeztethető a krisztusi tanítással, isteni törvénnyel. Fölösleges részletezni ezeket, hiszen a „tudós teológusok” azonnal cáfolnák minden megállapításunkat.
A mai világpolitika is vallás és keresztényellenes, azaz Isten ellen küzd, ami persze ab ovo vesztésre ítéltetett. Azonban ebbe a politikába is beszállt, véleményt nyilvánított és nyilvánít a Vatikán, ami azonban nem feladata. Persze, nem vagyok méltó arra, hogy meghatározzam, mi a feladata a Szentszéknek, hiszen azt kétezer éve meghatározta Jézus Krisztus: „Ezért menjetek el a nemzetekhez, és tegyetek tanítványommá minden embert az egész világon! Merítsétek be őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” (Mt 28,19.)
Ha pedig, ezt maga a Mester hagyta meg nekünk, akkor tette ezt úgy, hogy az ő parancsai által tegyünk tanítványává minden nemzetet. A parancs tehát nem foglalta magában a politikai szerepvállalást, a véleménynyilvánítást, hiszen a politika nem a béke művészete, hanem a hazugságé.
Vannak
erkölcsi zavarok is, amelyeket itt-ott a felsőpapság sem fogad el, de a hívek
nagy része is elvet, mert a krisztusi parancsokkal és tanítással nem
összeegyeztethetők, ám már Mózes is egészen más utasítást hagyott népére azokat
a dolgokat illetően. Itt sem részletezem azt, hogy mire gondolok, mert nyilván
tudja, érti a Kedves Olvasó.
Tehát, a bűnbánat, a magunkba nézés, és Jézus Krisztus ránk hagyott parancsainak tüzetes újraolvasása és betartása elengedhetetlen ahhoz, hogy erős, minden támadást kivédő, a világ felé következetes szigorral, de szeretettel forduló egyházunk legyen. Ugyanis azt a megszállottat, aki mise alatt az oltárt levizelte, többek között mi segítettük fel az oltár mellé. Azzal, hogy megáldunk olyanokat, akiket Krisztus elítélt, és tetteiket Isten undorítónak tartja, azzal, hogy olyanoknak engedtünk zarándoklatot a Vatikánban, akik Mózes és Jézus parancsait, életmódjukkal megszegik, azzal, hogy nem engedünk megtartani a nép által szentnek tartott hagyományokat, miséket, imákat, azzal, hogy a politika felülírja a szeretet parancsát… és naphosszat sorolhatnók azokat a tényeket, amelyekkel felsegítettük az oltár mellé az ördög által megszállottat, az ellenséges „katonát”.
A misén résztvevők nem védték meg – egyetlen elkövetővel szemben – az oltárt, a papot, az Eucharisztiát…
A fentieket mind összevetve, nem tudom, kinek nagyobb a bűne… nekünk-e, vagy az elkövetőnek?
Stoffán
György