… ha nem is szándékosan, és ezt nehéz lesz korrigálni, ha meglesz a szándék is a korrigálásra, de kezdjem az elején.
A rendszerváltásnak nevezett években, amikor engedett már a gyeplőnkön a rendszer, és úgy éreztük, hogy szabadok vagyunk, elkezdtük igen erősen hangoztatni, mintegy bizonygatni nemzeti nagyságunkat. Nem visszafogottan és természetesen magyaráztuk el a felnövekvő generációknak, hogy mit jelent magyarnak lenni, mi a haza szeretete, mit jelentett a nemzet számára a tragikus trianoni, majd a párizsi döntés, azaz, az ország és a társadalom szétzúzása, és mit jelent a kereszténység a magyar nemzet számára. Ehelyett már-már érthetetlen erőszakkal, kettős mércével próbáltuk magyarázni a történelmet, és a kommunista diktatúra hazudozásait beleszőttük a szabad és igaz históriába, ami mint láttuk, és látjuk azóta is: sem nem szabad, sem nem igaz. Valami korcs történelemoktatást és ebből eredő irodalomtanítást vezettünk be, amit a rendszerváltás utáni szocialista kormányzások még jobban összekuszáltak. A fiatalság ott állt egy kiismerhetetlen és számukra érthetetlen változás előtt, amelyben sem kulturáltságát, sem műveltségét nem pallérozó lazaságot és egyben, némi erőszakot érzett.
A rendszerváltás idős korosztálya azt hitte, hogy minden onnan folytatódhat majd, ahol a szovjet megszállás és Rákosi diktatúrája félbeszakította. Egy lesz a nemzet és lesz istene is. Nem így lett.
Kötelező nemzeti ünnepeket írtak elő, ami persze nem baj, hiszen minden nemzetnek vannak ünnepei, ám ezek az ünnepek inkább a negyvenéves elnyomás szellemi hagyatékaira épültek. Kopjafa erdők születtek, és minden boldog és boldogtalan mondhatta saját, ostoba beszédét egy-egy kopjafa állításkor, és boldog volt, hogy tízen meghallgatták. Mindenki főnök és elnök akart lenni, és mindenki, mindenkinél jobban tudott mindent… Megszűnt a tisztelet, az alázat, a kulturált elcsendesedés, és megszűnt a bölcsesség. Lettek helyette bolondháznak tűnő közösségi oldalak, ahol zártosztálynyi tudós osztja saját bölcseletét.
Lettek egyházi iskoláink is, amelyekben már nem szerzetesek és világi papok oktattak, hanem az ottmaradt civil pedagógusok, akiknek teljesen mindegy volt, hogy ki a fenntartó, ha továbbra is utalja a fizetésüket. Az oktatási rendszer nem tett különbséget a speciális egyházi nevelés és az állami iskolák nevelési módszere között, és ugyanazt írták elő minden tanintézménynek.
Lettek civil szervezetek, amelyek továbbra is, mintegy folyamatos bizonyítási kényszer alatt verték a mellüket, és nagyhangon hirdették a magyarság mindenek felettiségét, kereszténységükkel pedig, kontraproduktív eredmény értek el, hiszen a nem keresztény, a liberális és a kommunista polgárok kirekesztve érezték magukat, kereszténykurzusról beszéltek, s máig gyűlölködnek.
Közben, a nagy szabadság és kereszténység hangoztatása mellett, a templomok elkezdtek kongani az ürességtől. Az erkölcsi nevelés soha nem tapasztalt hiánya, valamint a kapitalizmus embermilliókat kizsákmányoló valósága megbontotta a családok egységét, a gyermekek és a fiatalok nem érezték már a család oltalmát, szeretetét, odafigyelését, mert a szülők hullafáradtan tértek haza a munkából. Az erkölcs is megbomlott, aminek következében a többgyermekes szülők sem érezték már a gyermekek iránti felelősséget, és csak a saját boldogságuk érdekelte őket. Nem csináltak problémát a válásokból, az új kapcsolatok teremtéséből. A gyermekkor tehát, a kétezres évektől sebzett korszaka lett a következő generációknak is, amely generációk hasonlóképpen önzőek és szeretetlenek lettek – hiszen ezt látták, hozták magukkal otthonról. Így jutottunk el ahhoz a drámai statisztikához, miszerint a magyar családok túlnyomó többsége csonka család, kevés és sok sérült, lelki beteg gyermekkel. És ez, a nemzet számára visszafordíthatatlan veszteség.
Amikor két évtizede Zürichben ottani egyetemistákkal beszéltem, rettegve gondoltam arra, mi lesz, ha Magyarországon is ez lesz a fiatalok szemlélete. Jelesül az, hogy „Hazaszeretet? Hülyeség! Ott a haza, ahol jólét van, ahol megfizetik a munkámat…” – mondták a zürichi fiatalok a könyvbemutatóm utáni beszélgetéskor.
Alig telt el húsz év és lám, mi is itt tartunk: Szellemileg leépült, szeretet nélkül felnőtt fiatalok, az alapműveltség hiánya miatt, ellenérzésekkel teli gimnazisták, erkölcsi nevelés és kultúra nélkül lézengő, politikai szlogeneket ordítozó, felelősség nélküli diákok tömege grasszál különböző liberális politikai erők zászlói alatt…
És mi, az idősebb generáció szidjuk a fiatalokat? Milyen jogon? Milyen alapon? Hiszen mi tettük ilyenné őket, elhalasztva a lehetőségeket kormány- és társadalmi szinten, mind az oktatásban, mind vallási nevelés terén, és a kultúra továbbadásában.
Minden gyermek jónak, szeretetre vágyónak születik, minden gyermekben ott az Isten-kereső, a bízni vágyó lélek. És mi, az idősebb generációk, nem törődtünk a gyermeki lélek nevelésével, nem oktattuk a szépre, a zenére, a művészetekre őket, és ma sem oktatjuk, hiszen nem kell a kapitalizmusnak a kiművelt emberfő, csak a „mocskos Fidesz”-t ordítozó, későbbi tudatlan rabszolga, aki még nem tudja, hogy a tüntetéseken saját jövője, szabadsága, magyarsága, nyelve és léte ellen üvöltözik. És nem tudja hol született Mozart…
Mi vagyunk a bűnösök ebben! Mi, akik hagytuk a kommunista árulókat tovább uralkodni, akik feladtuk nemzeti jogainkat egy bécsi kávéházas, hazug jövő érdekében, és feladtuk a lehetőségeinket. Mi, akik állandóan másoktól rettegve nem ütöttünk oda időben és nem tartottunk rendet kis hazánkban. Mi, akik állandóan bizonygatjuk magyarságunk nagyságát a világ előtt, mintha a világ nem volna tisztában azzal, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk… Nem voltunk képesek természetesen megélni a magyarságot, példát mutatni a gyermekeinknek, megőrizni a nyelvünket, és tisztességesen, kultúremberekké pallérozni az új generációkat.
Vesztettünk? Igen! Sokat!
Tehetünk még valamit értük és a nemzetért? Igen! Sokat!
Mindössze újra kell értékelni önmagunkat, a lehetőségeinket, a lelkiismeretünket és az erőnket. Ne mantrázzuk a magyarságot, hanem éljük meg természetesen. Példát mutatva a fiataloknak szeretetből, odafigyelésből, hitből. Hiszen a megnyesett fa is kizöldül, megerősödik. Sajnos hittünk a hazugságoknak, s amikor rájöttünk, hogy hazugság, akkor sem tettünk ellene semmit… illetve csak kevesen és elnyomva tehettünk valamicskét... máig. Ám, most eljött az őszinteség és az igazság órája, nincs veszteni való időnk, gyermekeink és unokáink léte, élete, magyarsága függ attól, hogy csak a közösségi oldalakon hőbörgünk, vagy teszünk is valamit értük… ha már eddig, 35 év alatt sikerült rengeteget ártanunk nekik.
Minden politikus, minden szülő és nagyszülő bűnös azért a helyzetért, amelyet ma élünk és élnek a gyermekek! Nem mutogatnunk kell tehát másokra, hanem a fiatalokkal kell sokkal, de sokkal többet foglalkozni, és elvetni az ostoba, a valóságtól elrugaszkodott törvényeket, helyettük pedig, gyermekeink védelmét, oktatását, nevelését kell előtérbe helyeznünk, elfeledve otthonainkban és az iskolákban a demokrácia szót, amely a mai világ sátáni rákfenéje. Amit adnunk és biztosítanunk, tanítanunk és számon kérnünk kell az ifjúság tekintetében; a tanuláshoz való szabadság és jog, a kötelességtudat, a rend, a lelki és erkölcsi nevelés, a szeretet, a hit, a rájuk figyelés.
Ha továbbra is hibázunk, akkor a nemzetből csak kicsiny, üldözött, helyi csoportok maradnak csupán, és a nagy közös nemzet és ország végleg elvész!
Stoffán György