Ünnepeljük
az állam alapítását, Szent István királyt, Magyarország kenyerét, süteményét
(mert az ünnepi sütemény mostanában oly nagy divat). Politikusi szócséplésekkel
„emeljük” az ünnep színvonalát, mert sokan csak attól „okosodnak”, hogy
bársonyszéken ülnek... Pedig, a saját sitzfleischétől még senki nem lett bölcsebb…
Szép
az ünnep, az együttlét, de valami mindig kimarad. Az ünnep fényében, a
dorongfánk és a sült kolbász, a jó bor illatfelhőjében, a forgatagban csak a
lényeget nem akarjuk, vagy nem tudjuk észrevenni. Noha, ünnepelni és örvendezni
akkor is lehetne, ha egy-egy jeles napon felhívnánk a figyelmet, egymás
figyelmét arra is, hogy miben maradtunk el, mire kell jobban odafigyelnünk és
mi a feladatunk a hazával, a nemzettel a jövővel szemben. Mert sem egyházi, sem
állami ünneplésünkben nem hallottam arról, hogy Szent István, avagy István Úr
nem csupán államot alapított, hanem Mária, az Istenszülő kezébe ajánlotta
népét, a Kárpát-hazát, és Szent Koronánkat… Nem hallottam a
keresztény-keresztyén magyarság elkötelezettségéről, feladatáról, a hitben való
megerősítés módjáról, lehetőségeiről. Nem beszélünk ilyenkor a legfontosabbról,
a gyermekek lelki fejlődésének szükségességéről, a zene és a művészetek által. Ezért
nem szeretem az össznépi megmozdulásokat. Hiszen, a lényeg elsikkad a
pillanatnyi öröm, a jókedv a találkozások napján.
Ma
sem hallottam effélékről. Egy agyonkommentált katonai esküt láttam, egy
súlytalan beszédet, és a katonai parádét, ami valóban szép, magyar és ezáltal
felemelő volt. Embertömegek hullámzása a Várban, jó pénz a kereskedőknek,
hiszen ilyenkor még a bóvlit megveszik… aztán az ember hazaér, ránéz a térképre
a szobája falán és elszomorodik. Hiszen, amit ünneplünk, annak csak a töredéke
az, ahol ünnepelni van lehetőségünk. Az államalapítást ünnepeljük, de hol van
már az az állam, amelyet István Úr alapított? Hol vannak azok a falvak,
amelyekben templomot, egyházat épített a magyar vagy a vele együtt élő nemzet?
Galagonyás Szent Anna temploma is ott árválkodik a déli végeken… s hány
istenháza omladozik a Szent István alapította birodalom száz éve idegen
megszállás alatt álló területein. Hány millió magyar magzat próbált védekezni
anyja méhében, az emberi életre felesküdött orvos gyilkos eszközeivel szemben?
S hány hazáját elhagyó magyar énekli a székely vagy a magyar himnuszt külhoni
jólétében, mindenre hivatkozva annak érdekében, hogy ne kelljen hazamennie,
hazajönnie? Hány elhagyott magyar falu temetőjében korhadnak a keresztek, mert
nincs már, aki meggyújtson egy mécsest, letegyen egy szál virágot ősei sírjára…
Pedig, ma már mindenki hazajöhetne, és akkor belakhatnánk a Kárpát-hazát,
hiszen nem bánt senki senkit… – egyelőre – itt Pannoniában.
Belegondolunk-e abba, hogy az évszázadok alatt, és ma is hogyan és miben vagyunk felelősek azért, hogy elhagyott falvainkat benövi a disznóparéj… hogy a magyar földműves, vállalkozó kiszolgáltatottja lett a rablókapitalizmus „gazdaságot növelő” szabályainak. Alig van magyar fiatal, aki érzi, tudja és cselekszi, amit a haza megkövetel. S az ünneplés után érezzük-e, hogy ha most nem tartunk össze, ha most nem vállvetve harcolunk, akkor oda a szentistváni birodalom, oda minden értékünk, és tudásunk, mert mint a szennyvíz, elönthet bennünket a liberális mocsok, a szocialista vérbosszú, s beválthatja – ki tudja miért eltűrt – fenyegetőzését a gyilkos elődökkel bíró, idegen hatalmat szolgáló, hazaáruló, milliárdos kommunista söpredék.
Szép
az ünnep, szépek a tervek, sitzfleischen összehordott, "felemelő" ünnepi szónoklatok, de kevés az ima, kevés a tisztánlátás, a
veszélyérzet, a bűnbánat. Pedig, ma sem jobb a helyzet, mint amikor István Úr
más lehetőséget nem látva, felajánlotta országát, koronáját és népét, az
országért felelős (a kommunisták által kiirtott) nemességet Krisztus Anyjának…
Hiszen,
ma is idegenek akarnak betörni megmaradt, száz éve kirabolt országunkba, a
belső árulás hatalmas méreteket ölt, és Európa éppen úgy vélekedik rólunk, hiszen
ugyanaz a terve is, mint a pozsonyi csata idején…
A
nagy ünneplésben ma ismét meg kell újítani István Úr felajánlását, s
gondolatban át kell nyújtanunk Máriának a Szent Koronát, amelyet már elfogadott
ugyan, s Patrónánkká lett. Ám, nekünk is Hozzá kell fordulnunk ma bizalommal, mint
királynőnkhöz, magyarként és Krisztust követőként, minden vallási, felekezeti ellenérzés
nélkül, tisztelettel és szeretettel! Hiszen magyarként, István király népeként,
hinnünk kell a nagy királynak, aki halála előtt, utolsó szavaival reményt adott
ennek a népnek:
„A magyar nép az én népem, s az én népem nem vész el a történelem viharaiban…”
Stoffán
György