Bencsik Gábor, nemrégiben joggal vetette föl a televíziós beszédhibákat egy facebook posztban. Kapott is szegény hideget-meleget, pedig csupán egyetlen kifogást említett. Mondhatnánk, ezt a kifogást a jéghegy csúcsának. Azonban, ha nem Edward John Smith a kapitány, akkor a jéghegyet ki lehet kerülni. A médiában azonban, rengeteg Edward John Smith van manapság. Ezért mint a Titanic, szép magyar nyelvünk is menthetetlennek látszik.
Ugyanis, elenyészően kevés kivétellel az összes televíziós műsor nyelvhasználata, az ötven évvel ezelőtti általános iskolák hatodik osztályában szekundát kapna. Elterjedt néhány olyan beidegzőség, amely értelmetlen, haszontalan és a szép beszédtől messze eltávolodott. Mint régebben az „izé”, a „hogyishívják” a „ban”-„ben” nehézkes használata, ami sajnos már egyes egyetemi tanároknak is súlyos problémát okoz. A nyelvtan persze, mint megtudtuk a minap, a fehér ember úri hóbortja… ám, ha már a fehér ember is így beszél, mint a magyar televíziós csatornák műsorvezetői, interjúalanyai, akkor mi magyarok nem fogunk szemet szúrni az Új Világrend és az új Európa „igényes” hangadóinak…
Igaz, Arany János minden bizonnyal elsírná magát, ha hallaná a mai nyelvhasználatot. Ha pedig, Bőzsöny Ferencen, Péchy Blankán vagy Deme Lászlón múlna egy-egy bemondó munkája, akkor sokan állnának sorba a munkaközvetítőnél a mai, celebekből lett műsorvezetők közül. Ám, sajnos nem csak a celebek nem kapnának Kazinczy-díjat.
Rangos műsorok résztvevői, elismert műsorvezetői is használják teljesen fölöslegesen az „egyébként” határozószót, kötőszóként. Mondanivalójuk megerősítéseként a régi házmesterek stílusában folyton ott szerepel az „ugye” kérdőszó, anélkül, hogy a mondatban szerepe volna, akár kifogást, egyetértést vagy tény hangsúlyozását jelentené… Kérdőszóként egyáltalán nem használják, csak az „izé” helyett, helytelenül.
Az „így” névmást (vagy határozószavunkat) is gyakran halljuk, szintén olyan mondatban, amelyben nincs sem helye, sem jelentése.
Az „én azt gondolom” kifejezés sem kelti fel a hallgató, néző figyelmét, és a nyilatkozót úgy láttatja, mintha ő nagy gondolkodóként világraszóló szellemiséget testesítene meg. Sokkal szalonképesebb és szerényebb az „azt hiszem”, a „szerintem”… személyes névmás, az „én” használata nélkül. Hiszen a hallgatóban felmerülhet a kérdés, miszerint”ki kíváncsi a te véleményedre és arra, hogy mit gondolsz”…
A "gyakorlatilag" határozószót is értelem nélkül használja egyre többször, minden televíziós csatorna riportere és műsorvezetője.
A politikusok „ő”-zése már kihalóban van, de helyére a fenti szavak, szóösszetételek kerültek, no, meg az elmaradhatatlan hümmögés.
Ide tartozik, az egy-egy beszédben használt helytelen megszólítás is: „Tisztelt” Hölgyeim és Uraim! Itt a „Tisztelt” szó teljesen fölösleges, mert a Hölgyeim és Uraim megszólításban rejlik maga a tisztelet. Ha az említett, helytelen megszólítást használjuk, akkor a hallgató, a megszólított, valami erőltetett és túlzó, nem őszinte tiszteletadásra következtethet.
A televíziózásban használt, és szintén elterjedt trágárkodásról most nem beszélek, de megértem Bencsik Gábor kollégámat, amikor aggódva figyeli ezt a folyamatot… hiszen még ő is annak a generációnak a tagja, amikor írni, olvasni és beszélni valóban megtanították a média szereplőit. A parlamenti képviselők némelyikétől akkor sem vártunk mást… ám az olvasókat, hallgatókat, kollégákat és nézőket – mint ez a generáció még ma is –, inkább tanítani akartuk. Mestereinknek hála –, nem felejtünk.
Jó lenne tehát, a felvett, beidegződött beszédmodorra odafigyelni és drága magyar anyanyelvünket úgy mívelni legalább a médiában, ahogyan ezt megkívánja mind a nyelvtan, mind Kodály Zoltán figyelmeztetése: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”
Szerezzük hát meg, és adjuk tovább! Mert Széchenyi szerint is: "Nyelvében él a nemzet!"
Stoffán György