Üldögélek a reggeli csendben. Semmi nem az igazi. Hiszen április végét írjuk, de mínuszok száguldoznak, és itt-ott esik a hó is. Mintha érezné a természet, hogy a világgal együtt neki is kötelező meghülyülnie… vagy fél, hogy megbüntetik, ha nem. Hiszen, ma már nem csak kettős mérce van, de párhuzamos társadalmi, politikai és jogi rendszerben vagyunk kénytelenek élni. Nos, ez abban nyilvánul meg, hogy az egyik hazugság rárakódik a másikra, és az emberek erkölcsi normái ehhez igazodva torzulnak. A végén pedig, senki nem képes már kimászni a szellemi és lelki mocsárból. Csak süllyedünk… ha akarjuk, ha nem akarjuk. Valami érthetetlen logika alapján működik minden… egyszerre működik a van és a nincs, a fehér és a fekete, a vaksötét és a szemet kiégető világosság. És nem tudjuk, melyik a valós.
Közben, didergő hangon megszólal a galamb, és egy fecske is elsüvít a hideg reggel csontig hatoló áprilisában. A falu még csendes. Délelőtt mennem kell oltakozni… Hm… oltakozom. Elgondolkodom a szón, amit Müller Cecíliának tulajdonítanak, és meglehetősen sok gúnyos megjegyzés hangzott el már miatta. Pedig, a szó nem mai keletű, és vannak hozzá hasonló szavaink… Enyhe undorral Gyurcsányra gondolva, itt a legelterjedtebb ebből a csokorból: Ő sokat járt bérmálkozni…. amikor ideje volt. Nos, a pap bérmál, Gyurcsány bérmálkozik. Tehát, ha az orvos beolt, akkor az ember oltakozik…
Szóval, elszántam magam. Pedig, nem vagyok egy tömegpszichózis által megbolondítható ember. Soha, semmilyen tömeges hisztériában nem vettem részt és mindig kimondom – nem titkolva véleményem alatt a nevemet sem –, azt, amit gondolok. Igaz, ma ez sem véd meg semmitől, hiszen, ha nem az én nevem van egy cikk alatt, de nekem tulajdonítva a cikket bárki feljelent, akkor a magyar törvények és a székesfehérvári törvényszék vakon és mérlegelés nélkül engem büntet meg, mert a magyar igazságszolgáltatás hülye törvények alapján működik, amit a „taláros atyaúristennek” – bár volna módja az ellenkezőjére – lehetősége van kényelmesen elfogadni. Na, de most nem erről akartam beszélni, csak eszembe jutott a zsarolás, a fenyegetőzés az oltakozással kapcsolatban is…
Ülök
a reggeli csendben és gondolkodom: mi van, ha telefonálok a dokinak, és
lemondom ezt a baromságot, és nem megyek el a kínaiért… Nem tehetem! Mert akkor
saját magamat zárom ki mindenből. Akkor tőlem fél a mindenkire egyedül
veszélyes beoltott, nem mehetek színházba, strandra, uszodába… sehova. És
lehet, hogy a vasárnapi mise előtt a templomkapuban a sekrestyés is kíváncsi
lesz rá. Tehát, megyek.
De mi lesz, ha tényleg elpatkolok miatta, ahogy ezt az oltásellenesek napról napra igyekeznek beledöngölni az agyakba. Na, sagt schon! Éltem már eleget… 63 év nem sok, de nem is kevés. Persze, hülyeség volna néhány amerikai banktulajdonos úri passziójába belehalni… Megyek tehát, oltatni. Ami nem nyugtat meg, hogy fel kell adnom a már születésem óta tartó ellenkezésemet, de e pillanatban kénytelen vagyok, mert, ha nem megyek, akkor az amerikai banktulajdonosok, a benesi dekrétumszerű törvénnyel, amit persze a nemzeti kormányok rendelnek el, minden mozgásteremtől eltiltanak. Például, úgy is, hogy személyre szabott Trianonnal sújtanak. Negyven-egynehány éve imádott Erdélyembe sem tudok menni, ami elvonási tüneteket okoz immár másfél éve… mert oda csak kiváltságos politikusok és csókos újságírók mehetnek – ingyen manapság, és mint főszerkesztő is, hiába kértem interjúsorozathoz szolgálati útlevelet… én nem tartozom – orbánistaként sem – a csókos kollektívába. Nem kaptam engedélyt… Ha pedig nem dolgozom, pénzem sincs, tehát, a méreg drága és sokszoros tesztet sem tudtam kifizetni. Így, ekként is az út szélén maradtam, minden szép ígéret ellenére. Hiszen, a tiltások miatt, könyvbemutatókat sem tudok tartani… és az írónak nem jár támogatás. Csak a celebeknek. Csak kissé csalfa ígéret volt – dosztig! Hát inkább szedelődzködöm, és megyek a dokihoz. Igaz, ha lesz bilétám, mint a marháknak, akkor egy újabb bankos rendelkezés után talán, már nyáron mehetek Erdélybe, ahová negyven évig mehettem… „fülembe csíptetett” biléta nélkül is. És írhattam a kisebbségi sorsról könyvet, bemutathattam a Székelyföld szépségeit… és védhettem, ahogy csak tudtam a magyarok jogait… 40 éven keresztül, többé-kevésbé sikerrel…
Megyek és rábízom magam életemben most először a tömeghisztériára, a központi parancsra, vagy egy valós emberiség ellenes terv tervezőinek beteg agyára… mert nem tehetek mást. Bekerítettek. Méla undorom van ettől, de mennem kell. Nem érted, ahogy ezt a reklámban fejtegetik, nem magamért, hanem egy, ez esetben önmagával is ellentétes, de belém égetett ösztön parancsára: a szabadságomért megyek oltatni, amivel épp a szabadságomat vesztem el! Ilyen ma a világ. Hazugságoknak, aljasságoknak és a szabadságvágynak lettünk, leszünk az áldozatai… de ennek is vége kell, hogy legyen egyszer. A török világ is megszűnt 150 év után… igaz, Eger megmaradt védői nem élték meg a hódoltság végét, de legalább emlékezünk rájuk… ami nekik annyit ér, mint nekem ez az oltás…
Veszem a cipőmet… és elindulok az áprilisi télben… de már nem is fagy. Hat fok lett közben… Ma reggel, nem ettől ráz a hideg…
Stoffán
György